Hófehér lapon...

   Hófehér lapra kezdek írni... Természetesen ez is, mint körülöttünk annyi más, csak szimbolikus értelemben igaz. Eddig még nem volt hó (nekem nem is hiányzik), de az eső bőven áztat bennünket nap mint nap. Ami az évkezdő lap fehérségét illeti, csak félig igaz : francia blogomra már írtam, sőt ki is tettem a facebookra.

   A fehér lap illúziója minden újrakezdéskor csábító. Levonjuk a tanulságokat az előző periódus kudarcaiból, mulasztásaiból, és megfogadjuk, hogy tartjuk az új irányt : megpróbálunk éjfél előtt ágyba kerülni, megkísérlünk gátat vetni  -  legalábbis fékezni azt  -  fizikai állapotunk fokozatos romlásának és naponta (hetente?) sétálunk fél órát, ha esik, ha fúj ! Adott esetben a szobabicikli helyettesítheti a sétát. A már meglevő orvosi időpontok mellé beiktatunk még kettőt, hármat, bármennyire is viszolygunk tőle, hiszen tudjuk, hogy az efféle kalandnak csak a kezdetét lehet ismerni, a vége beláthatatlan. Ha a fogorvossal végzünk, sort kerítünk a szemészre, stb. Még nagyobb rendszerességgel írunk és visszatérünk a rajzoláshoz is... Itt abba is hagyom, hogy ne legyen jövő ilyenkor még több bűntudatom.

   A Szilveszter este nagyon kellemesen telt. A. barátnőmmel kettesben terveztük, meg is osztottuk az előkészületeket egymás között. Nem számítottunk E. kellemes meglepetésére, de nagyon feldobta a hangulatot. Pár hónapja, mióta ideköltöztek V-be, majdnem szomszédok vagyunk, talán 100 m-re tőlem vettek házat. Úgy este 10h tájban E. becsöngetett, kis ajándékokkal megpakolva, számomra még egy jó adag saját főzésű spárgakrém-levest is hozott. (azóta már megkóstoltam, mennyei íze van! Nem tudom, hogy csinálja, de utánozhatatlan!)   Férje is biztatta (ő korán fekszik), hogy jöjjön csak át óévet búcsúztatni két kedves barátnője társaságában. 69-74-78 évesek vagyunk, de éjjel fél kettőig álltuk a sarat, jól kibeszélgettük magunkat és a komoly témák mellett a nevetés sem hiányzott. Igy szeretem, hogy a társalgás tükrözze az életet: merjen leszállni a bizalom mélységeibe, ugyanakkor képes legyen elég öniróniára is, hogy a kellő könnyedség szárnyán ne vegyük magunkat túl komolyan...

aperitif, előétel egyben, már jócskán megdézsmálva (A. készítette)

Ismét két ünnep között

    Tegnap délelőtt elmentek a gyerekek. Két unokám már a múlt vasárnap óta velem volt, vonattal jöttek az iskolai szünet kezdetekor. Kialakultak kellemes kis szokásaink együtt, nagy szükségük volt pihenőre a megterhelő első félév és a költözködés után. Sokat beszélgettünk, nevettünk, kártyáztunk, de jutott idő komolyabb dolgokra is, mint pl. bevásárlások után járni, főzőcskézni, bepillantani a kötelező olvasmányokba stb. Igazán kedves gyerekek, a legkisebb szóváltás se fordult elő, szívesen ajánlkoztak segítségre is. A telefon természetesen többnyire a kezük ügyében, mint a legtöbb mai gyereknek.

   Szüleik péntek d.u. érkeztek és este menyem szüleinél volt a vacsora, valamint az ajándékok kiosztása. Másnap pedig az egész család nálam gyűlt össze ebédre. A hús és a desszert közötti szünetben kártyáztunk, majd este 7 óra felé elment a család egyik fele, az ittmaradottak pedig megnéztek egy filmet. Nem kellett bennünket utána elringatni!

   Most pedig a Szilvesztert tervezzük egy szintén magányosan élő barátnőmmel. Nem tudom, beleszól-e majd terveinkbe egy-két kormány-intézkedés a vírus terjedésének fékezésére. Az idő rettentően lehangoló, ólmos szürke, benne vagyunk az alagútban. Próbálom magam túlélésre hangolni az előttünk álló 2-3 nehéz hónapra gondolva, míg a tavasz első biztatónak remélt jelei fel nem bukkannak. Nagyon mélyre kell ásnom érzelmi és kreatív készleteimben, hogy valamit a felszínre hozhassak, ha sikerül...

    

Az idő rohanásáról régen és ma

    Rohan az idő... Vajon miért van, hogy hatvanon túl egyre nő a sebessége? Már megint eltelt egy hét. "Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál"... írnám József Attilával. A nagy rohanásban szeretnék megkapaszkodni valamiben, hogy legalább megérthessem, hova és mire fel ez a száguldó idő, mely egyre szalad ki a lábam alól, mint valami fejvesztett futószőnyeg. Hiába igyekszem, nem bírok vele lépést tartani, alig tudom élvezni a perceit, mert máris a következőre kell koncentrálnom, attól tartva, hogy elfeledkezem valami égbekiáltóan fontos teendőről!...

   Ha néhány évtizeddel ezelőtti emlékekre, hangulatokra visszagondolok, nyoma sincs a sietségnek, az idő többnyire lassan pereg, mint valami ráérős homokóra. Mégsem emlékszem az unalom érzésére. Mintha minden úgy és akkor történt volna, amikor eljött az ideje, s minden tapasztalat, tennivaló rejtegetett valami titkos értelmet, tanulságot, felfedezést. Még a mindennapos kötelezettségek is megnyugtató támpontul szolgáltak világom szilárdságának bizonyítására. Igy aztán minden új eseménnyel a világ nyílt tágabbra, színesebbre, hívogatott újabb felfedezések felé. 

a nagypiriti templom (ott készült kamaszkori akvarellem)

   Szemléltető példaként hosszú dunántúli vakációimat említeném az anyai ági  rokonoknál.  Néha előfordult, hogy majd két hónapot is ott töltöttem. A párszáz lakosú kis faluban látszólag nem sok szórakozás akadt. A kultúrház, ahol időnként levetítettek egy-egy filmet, a "bucsu" - így ejtették, két rövid u-val - idején (dunántúli szokás kirakodóvásárral, vendégjárással, rendezvényekkel, nem tudom van-e még?...) bálteremmé alakult át. Egy kisebb helyiségben a TV megjelenésekor falu egyetlen készüléke gyűjtötte maga köré a fiatalságot, ha nem is minden este. Vasárnap időnként futballmeccs is volt a kertek alatti sportpályán, s a lányok kiöltözve, csoportokban sétáltak fel-alá a falu néhány utcáján...

   Végre kielégíthettem olvasási étvágyamat is, Ida néném szatyorszám hordta nekem az olvasnivalót. Időm jó részét unokatestvéreimmel töltöttem : én voltam a rangidős! Nagynéném tehenének őrzése mellett minden elfoglaltság érdekesnek tűnt: a széna forgatása, gyűjtése a réten, ahol a villa szöcskék hadát ugrasztotta fel az illatos rendek alól; egész napos kirándulás nagybátyám lovaskocsiján a Somló-hegyre, ahonnan sötét éjjel értünk haza, a lovak ráérős ballagása elringatott bennünket a csillagos ég alatt... S még sok-sok érdekes esemény, mely másnak talán említésre se lenne méltó, nekem izgalmasan új volt, mert a szabadság érzése itatta át.

Rázza a jéghideg északnyugati szél...

... a redőnyöket, közben esik az ólmos égből az eső... Benne vagyunk a szezonban. December végéig kell várnunk, hogy reménykedhessünk a fény eljövetelében, de legalábbis a nappalok fokozatos hosszabbodásában. Lassanként, az idő száguldásának egyre égetőbb érzésével testemben-lelkemben, nem sürgetek már semmit... Ellenkezőleg, nyújtom az órákat, a perceket, hogy lassítsam az időt. Természetesen tudatában vagyok, hogy mindez illúzió, mint ahogy az "idő folyása" is az: elménk gyártotta kép.

   A tegnapi nap nagyon JÓ VOLT! Bár rettenetesen fárasztó nekem már az ilyen kivételes nap, ugyanakkor hihetetlen energiával tölt fel. Elhatároztam, hogy ma pihenőt ajándékozok magamnak: ilyenkor csend és magány kell, hogy ismét lábra álljak. Persze, százszorosan megérte.

   Régi ismerősöm védte meg doktori disszertációját az itteni egyetemen, irodalomból. Néhányunkat meghívott erre az alkalomra a régi csapatból. Már maga az esemény is érdekes, kibillent az egyhangú napok szellemi és fizikai magányából, s ez az intellektuális pezsgés jót tesz szendergő agysejtjeimnek!

   Mathieu 40 éves. 18 éves korában, első éves egyetemistaként csengetett be. Akkoriban kezdtük irodalmi lapunkat szerkeszteni, s annak egy példányára akadt a könytárban: az csábította be hozzánk. Gilbert-rel azonnal megtalálták a hangot, a közös érdeklődési területet, és Mathieu belépett a szerkesztőségbe is. Azóta ismerem hát. Követhettem élete állomásait, csodálom munkabírását, magánélete megpróbáltatásai ellenére rendíthetetlen akaraterejét, mellyel kitartott céljai, álmai megvalósítása mellett. Ritka ma már az olyan ember, akinek adott szavára, hűségére vakon számíthatunk. Nagy szerencsém van, hogy közvetlen környezetemben több ilyet is ismerek.

   

a jelenlevők fele, Mathieu balról második
(elnézést a kép nagyon rossz minőségéért!)

Az eseményre összejött néhány régi barát, egyesek többé-kevésbé messziről, de a zsüri tagjai közül néhányan csak video-konferencia formájában tudtak jelen lenni: az egyik egyenesen Kanadából! Kb 4 órát vett igénybe a kérdés-felelet, melyet az eredményhirdetés után kis evés-ivás követett a tanáriban az újdonsült doktor meghívására. Onnan pedig nálam jöttünk össze kb. tízen, úgy este 6 felé. Hármat közülük akkor láttam először, de nagyon kellemes felfedezés volt. Kis vörös bor és sós rágcsálnivalók mellett élénk társalgás folyt kb. este 10-ig. Nem éreztem a lábaimat (vagy inkább túlságosan is éreztem őket?), de úgy aludtam az éjjel, mint egy békés csecsemő.

Kellemes, bár esős hétvége

    Tegnap este leadtam végre a második sürgősen megírandó szöveget is a november 30-i határidőre! Már jó ideje nyomták a lelkiismeretemet, de nagyon! Ahhoz viszont nem eléggé, hogy hozzá is fogjak... mint már annyiszor! Bizonyos kéjjel nyújtom a határidőt, mígnem szakad a kötél, s akkor a maximális adrenalin-töltet hatása alatt szinte megy magától ! Talán már életem végéig se fogok ettől a végletesen rossz szokásomtól megszabadulni... Vajon mit jelenthet?... Keresem a nyitját, mit üzen ezáltal a tudatalattim?

   A hét végét a gyerekeknél töltöttük, menyem szüleivel. Már nagyon hiányoztak: augusztus végén találkoztunk utoljára, nálunk. Ők közben eladták a házukat, egy nagyobba költöztek, amelynek teljes földszintje most felújítás alatt áll !... Ezért ottlétünk alatt vidám tömegszállás képét öltötte fel ház emelete: heten voltunk, nagyon korlátozott konyhai és fürdőszobai felszereléssel, de a gyerekek csodákat vittek véghez! Megültük fiam születésnapját és kisebb késéssel Alice-ét és az enyémet is. Sőt, szombat este felelevenítették hajdani szokásunkat: színházi estét Párizsban, mint a lányok születése előtti időkben! Most már ők is elég nagyok hozzá és szeretik is a színházat!

   Az előadás előtt megvacsoráztunk egy kis vendéglőben, majd a közeli Théâtre du Palais Royal-ba mentünk (1783-ban épült), nem messze a Comédie Française-től. Már a bajárat előtt hosszú sor állt. Tudtam, hogy a darab (címe: "Edmond") nagy siker volt bemutatója (2016) óta, írója, rendezője, Alexis Michalik, még a 40. évén innen van, színészként kezdte pályafutását. Film is készült a darabból, amit annak idején láttam a TV-ben. A több száz személyt befogadó színház teljesen megtelt, még a pótszékéket is elfoglalták! A 12 színész fergeteges előadást produkált az állandóan mozgó színpadon. A középpontban Edmond Rostand és a "Cyrano de Bergerac" című romantikus dráma születésének körülményei állnak a 19. sz. végén. Magamban elcsodálkoztam egy kicsit az 5 éve nem szűnő közönségsikeren: színház a színházban, nem könnyű megvalósítani sem a szerzőnek, sem a rendezőnek, aki történetesen ugyanaz a személy. A 12 színész legalább 30 figurát játszott el, állandóan kosztümöt, arcot, sőt a díszlet elemeit is cserélve! A függöny csak a végén ment le. 

a nézőtér kb. egyharmada

Alice utolér, Lucie túltesz rajtam... Vagy én megyek össze?...

Place du Palais Royal, a színház bejárata az árkádok alatt

"Játszani is engedd szép, komoly fiadat!"

    Majdnem 3 hónapja nem találkoztunk a gyerekekkel. Bevallom, nagyon hosszúnak tűnik. Bár a telefon áthidalja némileg a távolságot, semmi nem helyettesítheti a közvetlen találkozást. Nem panaszként mondom, s nekik sem emlegetem, nehogy számonkérésként hangozhasson, hiszen tudom, hogy alig látszanak ki a tennivalókból. Azt se kívánom meg, hogy naponta felhívjanak, hiszen szükség esetén a 250 km-es távolság se a világ vége! Betegség esetén számíthatok barátaimra is, bár igyekszem nem visszaélni kedvességükkel. Úgy vagyok vele, mint legtöbb korombeli ismerősöm: amíg megtehetem, csinálom magam, mert a megmaradt önállóság érzése mindennél fontosabb!

   Épp most telefonált 83 éves szomszédasszonyom. Szemorvosnál járt: közelben lakó két fia közül valamelyik, esetleg egyik unokája mindig rendelkezésére áll. Homályosan lát, nem mennék-e át a kis ebédért, amit megoszt velem? Egy egész nyúlcomb várt rám zöldbab és krumpli körítéssel. Kész a mai ebédem, még főznöm se kell. Időnként megosztjuk így, amit főzünk nagyobb mennyiségben, "hogy jusson a szomszédnak is"... Ha kenyérért megyek, hozok neki egy kis süteményt uzsonnára. Néha leülünk egy kávéra, elbeszélgetünk (minden téma érdekli) és igyekszem felvidítani egy kicsit. Hát efféle kis epizódok váltakoznak mindennapjaimban, bár sokat vagyok egyedül is. 

   Furcsán hangzik talán, de az életemből a játék hiányzik a legjobban. Gyerekkoromban szüleimmel megszokott volt a játékos hangulat: a kártyajátékoktól kezdve a barkochba, az ország-város, az amőba, a ki nevet a végén? stb. jut eszembe hirtelen, melyeket a szüleim nagy odaadással játszottak velünk, gyerekekkel. Azt hiszem, a családokban a TV, s újabban a telefon, tablet erősen megtépázta ezeket a szokásokat. Fiatal korunkban, akárhol éltünk, mindig olyan társaság verődött össze, akik szerettek játszani. Scrabble, kártyajátékok, sakk stb. foglalták el szabadidőnket, főleg a hét végén. A nyári vakáció idején férjem szüleinél is ezzel teltek a délutánok, sok francia játékkal ismerkedtem meg.

   Bizonyára a véletlen műve, de itt alig ismerek valakit, akit rá lehetne bírni egy társasjátékra, esetleg kártyapartira. Igy csak arra várok, hogy találkozhassunk a gyerekekkel: kicsik-nagyok rögtön kaphatóak az efféle kikapcsolódásra. Kiszellőzteti a fejünkből a gondokat, nem hiányzik belőle az izgalom, de főleg a nevetés nem. Ami tudvalevőleg a legjobb orvosság búskomorság ellen! 

Helyzetjelentés

    Pillanatnyilag a délelőtt a legmegfelelőbb időszak, hogy valami érdemlegeset próbáljak csinálni a Net közvetítésével: üzenetekre válaszolni, telefonálni, számlát befizetni, születésnapi ajándék után nézni és keresni egy lábon álló virágcserép tartót... Mire az ebéddel is végzek úgy 13h felé, már csak egy vágyam van: "kinyúlni" nélkülözhetetlen IKEA-fotelemben, csaknem vízszintes helyzetben, pár órára... Utána, egy kávé támogatásával lehet még vacsoráig 2-3 termékenyebb órám, ha minden jól megy. Olyan sok dolog várakozik rám, hogy ez a hosszúra nyúlt gyengeségi állapot szorongó lelkiismeretfurdalást kelt bennem. Furcsa érzés: különösebben nem fáj semmim, csak ez a meghatározatlan és tehetetlen fáradtság köt gúzsba... Különösen 10 nap intenzív kortizon-pörgés után, amely megsokszorozta energiámat és tennivágyásomat! Ezt használta ki egy kóbor "mezei vírus" (Tamko szavaival), hogy lebillentsen a gödör fenekére.

   Közben azért felvettem az influenza elleni oltást is (speciális adagolásban, a hozzám hasonló krónikus betegségekben szenvedők részére). Ilyenkor mindig van egy gyengéd gondolatom bal karom irányában, hiszen ő kapja az összes szúrást mióta megoperáltak, s ezáltal a jobbik használhatatlanná vált vérvétel és egyéb célokra. Remélem, nem véglegesen, de egyszer majd felteszem a kérdést illetékeseknek.

   Haragszom magamra, hogy ez a bejegyzés is hasonlít egy orvosi jelentésre, melyek rendszeres publikálása itt nálunk a mindenkori köztársasági elnökök "kiváltsága", esetleg kötelezettsége. Legtöbbször csak utólag derül ki, mennyire meghamisították benne az igazságot, hogy ne keltsenek pánikot, esetleg politikai válságot. Ami engem illet, nem vagyok annyira fontos személy, hogy megszépítsem a valóságot. De még csak annyira sem, hogy mindent kiteregessek s ezzel terheljek másokat... Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy gondolt rám.