Eltűnt a csillogás

Hogyan is írjam le a csendet, mely ránk borult a zajos, sietős, fejtörős december után? Leírható-e egyáltalán?

Sok helyen olvastam a hirtelen üresség érzéséről. Nemcsak a gyerekek mentek el, hanem eltűntek a karácsonyfák, a csillogó díszek, a pislogó kis LED égők, a szerteszét szórt játékok, a páratlan zoknik  -  és főleg a nevetés, az élet zaja. Emlékük béleli ki az űrt, melyet maguk után hagytak. Ettől lesz a magány újra belakható  -  egy ideig. 

Pár nap, talán egy hét után rá kell ébrednünk valóságunkra és új célokkal kell kitapétáznunk a magányt, hogy ismét otthon érezhessük magunkat benne. A mában találjuk magunkat, s hogy ne legyen olyan kietlen, barátságtalan, össze kell szednünk önmagunk szerteszórt darabkáit, hogy újra összeálljon a kép és tudjon alkotni, létrehozni valamit, amely otthonossabbá teszi a világot, s megértését közelebb hozza számunkra.

Mert mire is jó az alkotás, teremtés vágya, legyen az írás, festés, hímzés, kötés, fényképezés, kertészkedés, barkácsolás, sütés, főzés és még számtalan egyéb, mely különleges színt hozhat hétköznapjainkba? Kitágítja azokat, messzebbre tolja a határokat, melyeket a betegség, a kor, a félelem, az unalom, de legtöbbször mi magunk állítunk fel.

Nincs szándékomban a mindentudó, magabiztos guru szerepében tetszelegni. A királyi többesben egyszerűen csak rólam van szó, magamat próbálom felrázni és  -  néha hajamnal fogva  -  kihúzni a letargiából.

Elidegenedés

    Nem is tudom, hol kezdjem... Kimerítő napom volt ma: kb. d.u. 5-ig pizsamában, többnyire telefonnal, távirányítóval (többel is egyszerre) kezemben! Megpróbálom elmesélni, hogy lemenjen egy kicsit a vérnyomásom...

   Tudvalevő, hogy mostanában többnyire a tévé jelenti számomra a fő kikapcsolódást úgy estefelé, egy-két megszokott programot követve kinyújthatom a lábaimat a fotelemben. Még tegnap este észrevettem, hogy a hármas csatornáról nem tudok elmozdulni, s a Free playert sem lehet kikapcsolni. Mivel el kellett mennem 7 óra felé, másnapra halasztottam a probléma megoldását, sejtve, hogy a távirányító lehet az oka. Ma reggel kicseréltem az elemeket a távirányítóban  -  biztos, ami biztos  -  de a probléma megoldatlan maradt. Fiam felhívott, mint szombat reggelenként szokott néha kutya-sétáltatás közben, és utólagos sajnálatomra ecseteltem neki a dolgot, s ezzel az ő napját is aláástam a d.u. nagy részére. Nem tudja ugyanis megállni, hogy magára ne vállaja egy probléma megoldását, nem adva fel, míg a végére nem jár. Mindenáron meg akarta szervezni, hogy egy viszonylag új (november óta létező) internet aplikációval addig is tudjak TV-t nézni, míg megkapom az új irányítót... Akkor képzeljetek el pizsamában, egyik kezemben a fix telefonnal, a másikban a mobillal, bútorokat elhúzni (hogy a playerhez hozzáférhessek hátulról), keresni egy láthatatlan gombot (egész nap esett az eső és olyan sötét volt, hogy villanynál is alig lehetett látni, s közben kis zseblámpám is kiadta a lelkét!), szaladni egyik helyiségből a másikba (mivel a számítógép az ebédlőben van...), újra és újra kezdeni, hiszen fiam nem tud a kudarcba beletörődni... A végén már a kimerülés határán azt mondtam, feladom, nem való nekem ez a világ, amely sok mindent megkönnyít, ha működik... Ellenkező esetben kisilabizálhatatlan rémálom, melyben teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam...   

   Megegyeztünk, hogy felhívom a Free hibaelhárítóját telefonon. A türelmes és szimpatikus táv-technikus kézenfogva vezetgetett a talányos hieroglifák útvesztőiben, végül megegyeztünk a távirányító kicserélésében: az újat már a hét elején megkapom. Fiam újra hív, hogy megtudakolja a fejleményeket. Nem akartam a részletekbe belemenni, de nem hagyta annyiban, míg be nem állíttatott velem egy "Molotov" névre hallgató aplikációt, amely egyelőre működik (hogy lekopogjam!)...

   Képernyőktől való függésem, úgy tűnik, majdnem a tetőfokon van. Ilyenformán érezhetik magukat a drogfüggők is, ha megvonják tőlük az adagjukat: "mi lesz velem?"... Ők néha ölni képesek ilyen helyzetben, én még nem, csak kilátástalanul elveszve érzem magam. Napközben nem hiányzik, de az esti kikapcsolódás a tévéhez kötődik. "A szem rágógumija", mondták annak idején, amikor még Magyarországon laktam. Lehet benne a sok-sok csatornán jó műsort is kifogni, ha keresi az ember. Agyam esténként már szórakozásra áhítozik, nem pedig intenzív munkára... 

   

Milyen jól is van kifundálva ez a modern világ! Az embert annyiféle csábítás éri  -  életének megkönnyítése, szórakoztatása címletű ürügyek alatt  -  hogy a végén teljesen behálózza ez az elembertelenedett technikai varázs! Az én generációm már nehezen tud felzárkózni. A sok kód, jelszó és egyéb algoritmus megjegyzése nekem már nem reflex-szerű, mint gyerekeink, s méginkább unokáink számára. Használom, de nem zsigerből. Ez a fajta valóság nekem már elidegenedés.

Hófehér lapon...

   Hófehér lapra kezdek írni... Természetesen ez is, mint körülöttünk annyi más, csak szimbolikus értelemben igaz. Eddig még nem volt hó (nekem nem is hiányzik), de az eső bőven áztat bennünket nap mint nap. Ami az évkezdő lap fehérségét illeti, csak félig igaz : francia blogomra már írtam, sőt ki is tettem a facebookra.

   A fehér lap illúziója minden újrakezdéskor csábító. Levonjuk a tanulságokat az előző periódus kudarcaiból, mulasztásaiból, és megfogadjuk, hogy tartjuk az új irányt : megpróbálunk éjfél előtt ágyba kerülni, megkísérlünk gátat vetni  -  legalábbis fékezni azt  -  fizikai állapotunk fokozatos romlásának és naponta (hetente?) sétálunk fél órát, ha esik, ha fúj ! Adott esetben a szobabicikli helyettesítheti a sétát. A már meglevő orvosi időpontok mellé beiktatunk még kettőt, hármat, bármennyire is viszolygunk tőle, hiszen tudjuk, hogy az efféle kalandnak csak a kezdetét lehet ismerni, a vége beláthatatlan. Ha a fogorvossal végzünk, sort kerítünk a szemészre, stb. Még nagyobb rendszerességgel írunk és visszatérünk a rajzoláshoz is... Itt abba is hagyom, hogy ne legyen jövő ilyenkor még több bűntudatom.

   A Szilveszter este nagyon kellemesen telt. A. barátnőmmel kettesben terveztük, meg is osztottuk az előkészületeket egymás között. Nem számítottunk E. kellemes meglepetésére, de nagyon feldobta a hangulatot. Pár hónapja, mióta ideköltöztek V-be, majdnem szomszédok vagyunk, talán 100 m-re tőlem vettek házat. Úgy este 10h tájban E. becsöngetett, kis ajándékokkal megpakolva, számomra még egy jó adag saját főzésű spárgakrém-levest is hozott. (azóta már megkóstoltam, mennyei íze van! Nem tudom, hogy csinálja, de utánozhatatlan!)   Férje is biztatta (ő korán fekszik), hogy jöjjön csak át óévet búcsúztatni két kedves barátnője társaságában. 69-74-78 évesek vagyunk, de éjjel fél kettőig álltuk a sarat, jól kibeszélgettük magunkat és a komoly témák mellett a nevetés sem hiányzott. Igy szeretem, hogy a társalgás tükrözze az életet: merjen leszállni a bizalom mélységeibe, ugyanakkor képes legyen elég öniróniára is, hogy a kellő könnyedség szárnyán ne vegyük magunkat túl komolyan...

aperitif, előétel egyben, már jócskán megdézsmálva (A. készítette)

Ismét két ünnep között

    Tegnap délelőtt elmentek a gyerekek. Két unokám már a múlt vasárnap óta velem volt, vonattal jöttek az iskolai szünet kezdetekor. Kialakultak kellemes kis szokásaink együtt, nagy szükségük volt pihenőre a megterhelő első félév és a költözködés után. Sokat beszélgettünk, nevettünk, kártyáztunk, de jutott idő komolyabb dolgokra is, mint pl. bevásárlások után járni, főzőcskézni, bepillantani a kötelező olvasmányokba stb. Igazán kedves gyerekek, a legkisebb szóváltás se fordult elő, szívesen ajánlkoztak segítségre is. A telefon természetesen többnyire a kezük ügyében, mint a legtöbb mai gyereknek.

   Szüleik péntek d.u. érkeztek és este menyem szüleinél volt a vacsora, valamint az ajándékok kiosztása. Másnap pedig az egész család nálam gyűlt össze ebédre. A hús és a desszert közötti szünetben kártyáztunk, majd este 7 óra felé elment a család egyik fele, az ittmaradottak pedig megnéztek egy filmet. Nem kellett bennünket utána elringatni!

   Most pedig a Szilvesztert tervezzük egy szintén magányosan élő barátnőmmel. Nem tudom, beleszól-e majd terveinkbe egy-két kormány-intézkedés a vírus terjedésének fékezésére. Az idő rettentően lehangoló, ólmos szürke, benne vagyunk az alagútban. Próbálom magam túlélésre hangolni az előttünk álló 2-3 nehéz hónapra gondolva, míg a tavasz első biztatónak remélt jelei fel nem bukkannak. Nagyon mélyre kell ásnom érzelmi és kreatív készleteimben, hogy valamit a felszínre hozhassak, ha sikerül...

    

Az idő rohanásáról régen és ma

    Rohan az idő... Vajon miért van, hogy hatvanon túl egyre nő a sebessége? Már megint eltelt egy hét. "Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál"... írnám József Attilával. A nagy rohanásban szeretnék megkapaszkodni valamiben, hogy legalább megérthessem, hova és mire fel ez a száguldó idő, mely egyre szalad ki a lábam alól, mint valami fejvesztett futószőnyeg. Hiába igyekszem, nem bírok vele lépést tartani, alig tudom élvezni a perceit, mert máris a következőre kell koncentrálnom, attól tartva, hogy elfeledkezem valami égbekiáltóan fontos teendőről!...

   Ha néhány évtizeddel ezelőtti emlékekre, hangulatokra visszagondolok, nyoma sincs a sietségnek, az idő többnyire lassan pereg, mint valami ráérős homokóra. Mégsem emlékszem az unalom érzésére. Mintha minden úgy és akkor történt volna, amikor eljött az ideje, s minden tapasztalat, tennivaló rejtegetett valami titkos értelmet, tanulságot, felfedezést. Még a mindennapos kötelezettségek is megnyugtató támpontul szolgáltak világom szilárdságának bizonyítására. Igy aztán minden új eseménnyel a világ nyílt tágabbra, színesebbre, hívogatott újabb felfedezések felé. 

a nagypiriti templom (ott készült kamaszkori akvarellem)

   Szemléltető példaként hosszú dunántúli vakációimat említeném az anyai ági  rokonoknál.  Néha előfordult, hogy majd két hónapot is ott töltöttem. A párszáz lakosú kis faluban látszólag nem sok szórakozás akadt. A kultúrház, ahol időnként levetítettek egy-egy filmet, a "bucsu" - így ejtették, két rövid u-val - idején (dunántúli szokás kirakodóvásárral, vendégjárással, rendezvényekkel, nem tudom van-e még?...) bálteremmé alakult át. Egy kisebb helyiségben a TV megjelenésekor falu egyetlen készüléke gyűjtötte maga köré a fiatalságot, ha nem is minden este. Vasárnap időnként futballmeccs is volt a kertek alatti sportpályán, s a lányok kiöltözve, csoportokban sétáltak fel-alá a falu néhány utcáján...

   Végre kielégíthettem olvasási étvágyamat is, Ida néném szatyorszám hordta nekem az olvasnivalót. Időm jó részét unokatestvéreimmel töltöttem : én voltam a rangidős! Nagynéném tehenének őrzése mellett minden elfoglaltság érdekesnek tűnt: a széna forgatása, gyűjtése a réten, ahol a villa szöcskék hadát ugrasztotta fel az illatos rendek alól; egész napos kirándulás nagybátyám lovaskocsiján a Somló-hegyre, ahonnan sötét éjjel értünk haza, a lovak ráérős ballagása elringatott bennünket a csillagos ég alatt... S még sok-sok érdekes esemény, mely másnak talán említésre se lenne méltó, nekem izgalmasan új volt, mert a szabadság érzése itatta át.

Rázza a jéghideg északnyugati szél...

... a redőnyöket, közben esik az ólmos égből az eső... Benne vagyunk a szezonban. December végéig kell várnunk, hogy reménykedhessünk a fény eljövetelében, de legalábbis a nappalok fokozatos hosszabbodásában. Lassanként, az idő száguldásának egyre égetőbb érzésével testemben-lelkemben, nem sürgetek már semmit... Ellenkezőleg, nyújtom az órákat, a perceket, hogy lassítsam az időt. Természetesen tudatában vagyok, hogy mindez illúzió, mint ahogy az "idő folyása" is az: elménk gyártotta kép.

   A tegnapi nap nagyon JÓ VOLT! Bár rettenetesen fárasztó nekem már az ilyen kivételes nap, ugyanakkor hihetetlen energiával tölt fel. Elhatároztam, hogy ma pihenőt ajándékozok magamnak: ilyenkor csend és magány kell, hogy ismét lábra álljak. Persze, százszorosan megérte.

   Régi ismerősöm védte meg doktori disszertációját az itteni egyetemen, irodalomból. Néhányunkat meghívott erre az alkalomra a régi csapatból. Már maga az esemény is érdekes, kibillent az egyhangú napok szellemi és fizikai magányából, s ez az intellektuális pezsgés jót tesz szendergő agysejtjeimnek!

   Mathieu 40 éves. 18 éves korában, első éves egyetemistaként csengetett be. Akkoriban kezdtük irodalmi lapunkat szerkeszteni, s annak egy példányára akadt a könytárban: az csábította be hozzánk. Gilbert-rel azonnal megtalálták a hangot, a közös érdeklődési területet, és Mathieu belépett a szerkesztőségbe is. Azóta ismerem hát. Követhettem élete állomásait, csodálom munkabírását, magánélete megpróbáltatásai ellenére rendíthetetlen akaraterejét, mellyel kitartott céljai, álmai megvalósítása mellett. Ritka ma már az olyan ember, akinek adott szavára, hűségére vakon számíthatunk. Nagy szerencsém van, hogy közvetlen környezetemben több ilyet is ismerek.

   

a jelenlevők fele, Mathieu balról második
(elnézést a kép nagyon rossz minőségéért!)

Az eseményre összejött néhány régi barát, egyesek többé-kevésbé messziről, de a zsüri tagjai közül néhányan csak video-konferencia formájában tudtak jelen lenni: az egyik egyenesen Kanadából! Kb 4 órát vett igénybe a kérdés-felelet, melyet az eredményhirdetés után kis evés-ivás követett a tanáriban az újdonsült doktor meghívására. Onnan pedig nálam jöttünk össze kb. tízen, úgy este 6 felé. Hármat közülük akkor láttam először, de nagyon kellemes felfedezés volt. Kis vörös bor és sós rágcsálnivalók mellett élénk társalgás folyt kb. este 10-ig. Nem éreztem a lábaimat (vagy inkább túlságosan is éreztem őket?), de úgy aludtam az éjjel, mint egy békés csecsemő.

Kellemes, bár esős hétvége

    Tegnap este leadtam végre a második sürgősen megírandó szöveget is a november 30-i határidőre! Már jó ideje nyomták a lelkiismeretemet, de nagyon! Ahhoz viszont nem eléggé, hogy hozzá is fogjak... mint már annyiszor! Bizonyos kéjjel nyújtom a határidőt, mígnem szakad a kötél, s akkor a maximális adrenalin-töltet hatása alatt szinte megy magától ! Talán már életem végéig se fogok ettől a végletesen rossz szokásomtól megszabadulni... Vajon mit jelenthet?... Keresem a nyitját, mit üzen ezáltal a tudatalattim?

   A hét végét a gyerekeknél töltöttük, menyem szüleivel. Már nagyon hiányoztak: augusztus végén találkoztunk utoljára, nálunk. Ők közben eladták a házukat, egy nagyobba költöztek, amelynek teljes földszintje most felújítás alatt áll !... Ezért ottlétünk alatt vidám tömegszállás képét öltötte fel ház emelete: heten voltunk, nagyon korlátozott konyhai és fürdőszobai felszereléssel, de a gyerekek csodákat vittek véghez! Megültük fiam születésnapját és kisebb késéssel Alice-ét és az enyémet is. Sőt, szombat este felelevenítették hajdani szokásunkat: színházi estét Párizsban, mint a lányok születése előtti időkben! Most már ők is elég nagyok hozzá és szeretik is a színházat!

   Az előadás előtt megvacsoráztunk egy kis vendéglőben, majd a közeli Théâtre du Palais Royal-ba mentünk (1783-ban épült), nem messze a Comédie Française-től. Már a bajárat előtt hosszú sor állt. Tudtam, hogy a darab (címe: "Edmond") nagy siker volt bemutatója (2016) óta, írója, rendezője, Alexis Michalik, még a 40. évén innen van, színészként kezdte pályafutását. Film is készült a darabból, amit annak idején láttam a TV-ben. A több száz személyt befogadó színház teljesen megtelt, még a pótszékéket is elfoglalták! A 12 színész fergeteges előadást produkált az állandóan mozgó színpadon. A középpontban Edmond Rostand és a "Cyrano de Bergerac" című romantikus dráma születésének körülményei állnak a 19. sz. végén. Magamban elcsodálkoztam egy kicsit az 5 éve nem szűnő közönségsikeren: színház a színházban, nem könnyű megvalósítani sem a szerzőnek, sem a rendezőnek, aki történetesen ugyanaz a személy. A 12 színész legalább 30 figurát játszott el, állandóan kosztümöt, arcot, sőt a díszlet elemeit is cserélve! A függöny csak a végén ment le. 

a nézőtér kb. egyharmada

Alice utolér, Lucie túltesz rajtam... Vagy én megyek össze?...

Place du Palais Royal, a színház bejárata az árkádok alatt