Kellemes hűvösben

    Itt vagyunk hát a nyár kellős közepén... Mennyire vágytunk rá a végetérhetetlen őszi, téli hónapok alatt! Még júniusban átéltünk egy hosszabb kánikulát, most pedig 19°-ban didergek, hosszú ujjú pulóverben, sálban, két zápor között... Bevallom, hogy újabban annyira félek a forróságtól, hogy még ezt is szívesen viselem. Egy darabig. 

   Ma reggelre kisütött a nap, de az eső gyorsan visszafuthat egy köszönésre. Szerencsére egyelőre nem rendezkedik be, mint az őszi, téli hónapokban, hanem csak egy alapos, bő záporral megöntözi a kertet és máris tovább áll. Arra viszont bizonytalan, hogy kiteregethessek. A zöld napernyő a kis kalyibában pihen, igazi, normális, tartós nyári szezonra várakozva. Vagy számunkra ez utóbbi már csak fakuló emlék marad ?...

   Tegnap estefelé kertészkedtem egy órácskát a halványuló alkonyati fényben, megtöltöttem a "zöld" hulladékra szolgáló kukát, amit nemsoká kivihetek az utcára, természetesen a házon keresztül, hiszen ezen a főutcán a házak egymáshoz ragasztva épültek, legjobb esetben egy folyosó köti össze a kertet a konyhán át az utcával, mint nálam. Szomszédasszonyomnak viszont az ebédlőjén keresztül kell a kukákat (3 fajta is van!) az utcára kitolnia. Mindent meg lehet szokni.

   Körülöttem szinte mindenki elutazott valahova. Nekem nincs különösebb kedvem kimozdulni, gyűjtöm az erőt egy hosszabb úthoz augusztusban, ha igaz. Addig is eljönnek talán az unokáim a jövő hónap elején, de mostanában a biztos, szép jövő idő helyett inkább feltételes módban gondolkodom.

A kert most már gondozotabb képet nyújt!

   

"Ember tervez..."

    Egyik kedves barátnőm  gondosan készült a nyár 2 hónapjára : hova utazik pár napra, mikor megy látogatóba testvéreihez és mikor jön hozzá unokája az iskolai szünet alatt. Lenyírta a gyepet a kertjében és még aznap lemosta kívül-belül az autóját is. A ház felporszívózására aznap már nem maradt ideje, ereje, másnapra vette tervbe. Azok közé az irgalmatlan rendszeretők közé tartozik, akikhez bármikor be lehet toppani váratlanul is (bár nem tenném sosem), egyetlen porszemet, hanyagul szék karfájára dobott sálat, asztalon félbehagyott olvasmányt s pláne irományt nem talál a látogató. Minden azonnali megoldásra lel, a dolgok rögtön saját helyükre kerülnek, nem várnak elodázott halmokban, szinte élő szemrehányásként testi és lelki szemeink előtt. Mindez saját fogyatékosságaim kellemetlen tudatával szembesít.

   Nos, barátnőm múlt csütörtökön véradásra ment, ahogy azt évek óta teszi. Pár lépés után elzuhant a járdán, ösztönösen maga elé tartott jobb karjára és vállára, még egy halk reccsenést is vélt hallani. Valószínűleg átmeneti vérnyomás csökkenés volt az oka. A járókelők felsegítették, javasolták mentő kihívását is, de neki egy gondolata volt csak: ki kell hoznia autóját a fizető parkolóból! 

   Pár perc múlva türelmetlen csöngetés az ajtómon. Szaladtam megnézni  -  dél körül járt, nem a legjobb időpont  -  barátnőm állt a küszöbön  -  de főleg az ájulás küszöbén  -  alig bírtam elkapni. Leültettem, és hívtam a tűzoltókat (immár negyedszer, de ezúttal nem nekem). Próbáltam tudakolni, hogy tudta az autót lehozni az emeleti parkolóból a kanyargós lejárón, majd elhozni a házammal szemközti helyre, a megmaradt bal kezével! Csak ennyit mondott: "muszáj volt!" Az erős kávét már nem volt ideje meginni, a mentősök felkötötték valahogy a karját, hogy ne nehezedjen a vállára a súlya, de a mentőkocsiig már úgy kellett eltolni hordágyon: nem állt meg a lábán! 

   Este 7 óra felé engedték el a kórházból, egy csomó vizsgálat után. A válla, karja alaposan megzúzódott, kis csontrepedéssel, de nem jött ki a helyéről, operálni nem kell. Viszont a szorító kötést, mely jobb karját szorosan a testéhez rögzíti, kb. aug. végéig nem szabad levenni. Az erős fájdalomcsillapítók hatására valamennyire tud aludni, de a mosdáshoz és szinte minden egyébhez segítségre van szüksége. A család, a barátok váltogatják egymást mellette.

   Gyerekkoromban ilyenkor mindig elhangzott a mondat: "Látjátok: ember tervez, isten végez!" A nem hívők esetleg a fátummal, a sorssal helyettesíthetik a beavatkozást. Arra mindenesetre tanulság, hogy a modern ember se higyje magát mindenhatónak!

(kép a Netről)

"Vidéki hétvége"

    Van a francia tévében vasárnap délutánonként egy program, amelyben a műsorvezető 3 híres embert meghív hétvégére vidéki házába (övé-e vagy nem, bizonytalan, de nem is életbevágóan fontos), ahova egy bárkán lehet megérkezni (akár evezett már valaki életében, akár nem...) A házigazda később kerül elő, de a vendégeket frissítő, pár falat várja az út után, s kis cédulákon pár szó üzenet. Természetesen, a láthatatlan kamera rögzíti reakcióikat. Legtöbbször személyesen nem ismerik egymást sem. A két nap alatt elmesélik életútjukat, mely a gyerekkortól a sikerig elvezette őket, többnyire buktatókon keresztül. A műsorvezető aszerint választja ki őket, mennyire lehet inspiráló a néző számára egy-egy ilyen pálya.

   

Időnként megnézem magam is, ha időm engedi. A műsor egyik fontos motívuma a gyerekkoruk: többnyire álmodozó, magányos, esetleg valami trauma rejlik a mélyén. Az alkotás, az önmegvalósítás vágya legtöbbjükben valóságos életmentés szerepét tölti be. Mindegyik emlékezés végén egy gyerekkori fénykép bejátszásával a műsorvezető felteszi a hagyományos kérdést : "Ha valami csoda folytán szembe találkozna akkori önmagával, s a továbbiak ismeretében, mit mondana neki?"

    Valahányszor megnézem, akaratlanul is felteszem magamnak a kérdést. Tényleg, mit is mondhatnék annak a kisgyereknek, aki kiváncsian és bizakodón a fényképezőgép lencséjébe néz. 

Micsoda tavasz volt! Vajon milyen lesz a nyár?...

    Július eleje, kezdődik a nyár. Csodaszép, napfényes tavasz után. Életemnek is sodró ütemet diktált az a bizonyos fátum vagyis a sors mindenható keze, valóságos érzelmi körhintára ültetve fel. Ritkán ilyen bőkezű velem, máris eszembe jut, vajon hét szűk esztendő követi-e majd ezt a szokatlan nagylelkűséget?...

   Találkozások, összejövetelek, a családdal, réglátott barátokkal, nyilván ezek voltak a legjelesebb, érzelmileg, szellemileg legfeltöltőbb események. Mint a kertemet a hónapok óta szinte megállás nélkül öntöző eső, úgy élesztgettek letargiámból ezek a pezsgő hetek. És közben fáradhatatlanul sütött a nap! Túl szép, hogy igaz legyen! Úgy hangzik, mint egy apokalipszis előtti utolsó kegy. Hogy legyünk tisztában vele, milyen szép is lehetne  -  lehetett volna  -   az élet!...

   A múlt hét szintén ennek jegyében telt. Szerdán Muriel barátnőm vitt el autón egy kb 70 km-re lakó  baráti házaspárhoz (sötétben már nem látok jól vezetni). A férj, íróember, évezredünk elején jó 10 éven át részt vett irodalmi folyóiratunk szerkesztésében. A folyóirat irányítását abbahagytam 2009-ben, de azóta is többször összejöttünk, náluk vagy nálam, természetesen sokkal ritkábban, mint a közös munka idején, de tartottuk a kapcsolatot írásban, telefonon. A beszélgetés nagy kedvvel folyt órákon át a finom vacsora mellett, irodalomról, közös emlékekről, tervekről, egyéni problémákról, "lélektől-lélekig".

   Tegnap, szombat délben jött a nagy ebéd Evelyne barátnőmnél, aki szép kerek születésnapot (4 és fél év van közöttünk az ő javára...) ünnepelt családi körben, de azt akarta, hogy én is jelen legyek a harmincat is meghaladó meghívott között. Három lánya férjestől és mindegyik három-négy, már tizenöt és huszonhárom év közötti unokával, valamint három babakorú dédunokával, nem feledkezve meg a 98 éves ötödik generáció egyedüli képviselőjéről sem, aki fáradhatatlanul részt vett a társalgásban.

   

Mondhatom, igen eleven, vidám, zajos volt a hangulat. Többségükkel már találkoztam a majdnem 20 évi ismeretségünk alatt és azonnal otthon éreztem magam ebben a nyitott, kedves, vendégszerető nagy családi körben. A fiatalabbak sürögtek-forogtak az előkészületek, a felszolgálás körül, sőt, az apéritif és az ebéd között kis műsort állítottak össze az ünnepelt részére : először is diaporama keretében levetítettek a tévében egy csomó fényképet, hogy a kezdetektől napjainkig terjedő dokumentumok tanúskodjanak az egyre népesebb családi összejövetekről. Ezt követte Alain és Evelyne három lányának rövid és megható gyerekkori visszaemlékezése, majd én is összeszedtem egy oldal erejéig kedves barátnőm bennem élő képének vonásait. Majdnem hat óra volt, amikor oszlani kezdett a népes vendégsereg...

Minden tekintetben meleg hangulatú irodalmi est

    Megtörtént hát a felolvasó est, melyre még májusban meghívtam néhány közeli ismerősömet, akikkel az egyik társulatban rendszeresen összejövünk. Nehéz volt egyeztetni a felolvasók és a közönség időpontjait június végére. A nyár 2 hónapja alatt Franciaországban mindenki szétszéled, elérhetetlenné válik... Könyvecském megjelenése adott rá alkalmat. Szerettem volna, ha nemcsak "mesélőként", esetleg "tépelődőként", hanem fikció-íróként is megismernek egy kicsit, hiszen ezeket a mini novellákat még az 2010-es évek elején kezdtem írni. Van belőlük közel negyven... Szeretem összehozni az embereket kellemes, nem formális és merev légkörben : lényeges, hogy mindenki jól érezze magát.

   Azt hiszem, ez utóbbi szempont maradéktalanul teljesült. Este 8-kor kezdtünk, és a kb. 1 órás műsort jó 3 órás élénk társalgás követte kisebb-nagyobb csoportokban, először benn, majd a felfrissült teraszon étel-ital mellett. Jóval éjfél után (többen másnap dolgoztak!) kezdett szétszéledni a 15-16 személy. Annie a hetek óta tartó makacs köhögés, nagy fáradtság ellenére eljött, de ezúttal csak nézőként, mert az általa olvasandó szövegeket ki kellett osztani a többiek között. Elmondta később, hogy ez az új nézőpont kicsit más megvilágítást kölcsönzött számára a jól ismert szavaknak. Megjelent Godelieve is, bottal sántikálva (nemrég végzett térdműtéte miatt), 14 éves unokája kíséretében, és tartotta a frontot a másik 3 felolvasó mellett. Mindegyikük kiemelkedő teljesítményt nyújtott, melegen megköszöntem nekik, hogy életet leheltek a szavaimba. Ők meg nekem hálálkodtak, hogy lehetőséget adtam nekik "ilyen erős hatású" szövegek megtestesítésére, s már a jövőn tanakodtunk. Kellenek a tervek, az új perspektívák, távlatot kölcsönöznek a jövőnek! Új ismeretségek, szimpátiák kötődtek. Nekem közben jónéhány dedikációt kellett rögtönöznöm, volt, aki ajándékba is vett 2-3-at. (Erről jut eszembe, hogy furcsa módon nekem a rögtönzés minden területen erősebb oldalam volt mindig, mint az alapos előkészületek...)

   Felköltöztem hát ismét rózsaszín felhőcskémre, amelyről már hallottatok párszor. Arról is, hogy mindez milyen kérészéletű. Éppen most virágzik a Tisza. Vajon boldogok-e a kérészek rövid, részegítő nászuk idején?...

Mondjam, hogy "mozgalmas hét", már megint?...

    Az idő tétovázni látszik : boruljon, ne boruljon?... Egy hónapos szüntelen napsütés után nem tiltakozhatok : joga van  -  sőt kívánatos  -  hogy a kertem is fellélegezzen! Csakhogy errefelé  sose lehet tudni, meddig tart a borulás. Szeretnek a felhők felettünk időzni minden évszakban, de nekem még messze nem volt elég a napsütésből! Még ennyi idősen sem, amikor pedig többet árthat, mint amennyit használna...

   Már a házban is 25° körül van, és éjszakára sem nyithatok ablakot (csak egy negyedórára lefekvés előtt), mert a szobám az utcára néz, ahol az intenzív forgalom csak éjjel 2 és 5 között nyugszik le. Én meg ugye 3 h előtt nemigen jutok el az ágyamig, inkább utána...

Tobzódik a lonc a kertben, csak az illata hiányzik a képről

Megint csak érdekes, mozgalmas hét van mögöttem, s ha igaz, előttem is! Mindjárt hétfőn a kórházban volt találkám az onkológusommal, akiben immár a harmadik országból származó szakemberrel találtam szemben magam : kezdtem egy román orvossal, akit pár év után felváltott egy kameruni, s legutóbb egy fiatal, szimpatikus, de alaposan bekendőzött fejű algériai orvosnő fogadott... Ráadásul abban a városban született, ahol én is tanítottam 1974-76 között, Constantine-ban. Erről is ejtettünk pár szót, bár megjegyeztem, hogy ő akkoriban valószínűleg még meg sem született. Jól sejtettem.

   A kórházból kijövet rögtön elmentem bevásárolni, mert az esti összejövetelt követő vacsora megszervezésében én voltam soron. Szerdán Anne barátnőm hívott össze 6 személyt uzsonnára. Igaz, hogy a kertbe nem merészkedtünk ki (mindannyian a 70 és a 80 között lavírozunk) a hőség miatt, de kellemes és élénk társalgas folyt a hűs nappaliban : régóta ismerjük egymást.

   Csütörtök délutánra próbára invitáltam öt felolvasómat, akik közül egyik nagyon köhög és nem beszélhet jópár napig, a másik sántít a frissen operált térdével. Egy harmadik tanév végi kimerüléssel küzd, de eljött. A negyedik foglalt volt aznap, ezért neki a péntek délutánomat szenteltem. Egyszóval, csütörtök d.u. csak kettő volt jelen az ötből, nomeg Anne és Evelyne, akik befogadtak bennünket annak idején és kedvünkért felforgatták a házukat. Azért hívtam meg őket is, mert lefoglaltam egy asztalt csütörtök estére, a próba utánra, abba a vendéglőbe, amelyről az előző bejegyzésemben áradoztam. Még a múlt novemberi estünkön kerestünk egy kis pénzt az általam kinyomtatott kis szövegkönyv eladásával, mert akkoriban még nem gondoltam kiadóra. Úgy terveztem kezdettől fogva, hogy ezt a pénzt közösen "vacsorázzuk majd el". Akik nem tudtak eljönni, azok sem fognak kimaradni: ami késik, nem múlik. 

   Nagyon örültem, mert a vacsora élénk, ugyanakkor bensőséges hangulatban telt el, pont úgy, ahogy szeretem. A vendéglőt csak ketten ismertük Evelyne-nel az előző heti felfedezésünk nyomán, és ami nekem megtetszik, szeretem azonnal megosztani azokkal, akiket szeretek. Elnyerte mindenki tetszését, a hangulat, az ételek minősége, a kiszolgálás diszkrét figyelmessége. Szeretem a kerek  -  esetleg az ovális  -  asztalokat, nincs sarok, mely elválasztana bárkit is, és szabadon áramlanak a szavak, az érzések és a mosolyok.

Vakáció előtti szezonvégi

   Minél jobban gyűrűznek felettem az elvégzendő tennivalók, annál inkább kívánom a magányos nyugalmat, a csendes szemlélődést, töprengést, mely sokszor nélkülözhetetlen az íráshoz, rajzoláshoz. Amikor pedig részem lehetne benne, kifelé húz a vágy, hogy megmerítkezzem az élet sűrűjében. Ilyen állandó ellentmondások között lavírozok, mióta eszem tudom.

   Különös élességgel merül fel a probléma így nyár elején, amikor a szezonzáró összejövetelek rendkívül megnövelik az elfoglaltságokat. A nyugalomból jószerével csak az áhítozás marad. Aztán jön az elutazás kérdése, mellyel kapcsolatban évről évre untatom nyavalygásaimmal az ide bepillantó nyájas olvasót. Menjek, ne menjek, mi legyen a választás : az utazás egyre kimerítőbb fáradsága vagy az itthon maradás előbb-utóbb jelentkező frusztrációja?... Végül mégis megyek, és általában nem bánom meg. Még eddig.

   A múlt szombat végül is szinte tökéletesen boldogra sikerült. Muszáj lejegyeznem  - "fel kell írni a kéménybe korommal!", ahogy nagyanyám szokta mondani tréfásan gyerekkoromban, valami fontosnak hitt eseményről  -   olyan sóvárogva kerestem azt a bizonyos gombot, melynek lenyomása megállítaná az időt. Szinte minden hozzávaló együtt volt, mint valami ínyenc vacsora elkészítéséhez. Evelyne barátnőmmel moziba mentünk délután, majd vacsorahely után néztünk, hogy megbeszélhessük a filmélményt. Szabad parkolóhelyet keresgélve pont egy kis vendéglő előtt találtuk magunkat. A nap sugarai már enyhülni kezdtek, este fél 8 körül járt. 

   Mit mondjak? Nagyon kellemes 2 órát töltöttünk ott. Már a hely maga is megnyugtató derűt sugárzott világos, tiszta színeivel, minden hivalkodó dekoráció mellőzésével, a kiszolgálók diszkrét, figyelmes jelenlétével. Semmi zene, hangoskodás, hallottuk saját hangunkat.

   Na és a menü? Mondhatom, felért egy gasztronómiai vacsorával! Kerestem az elfogyasztott tengeri hal magyar megfelelőjét: "bar" vagyis "pásztás farkashal" a szótár szerint. Nagyon finom, nem szálkás, szívesen veszek alkalomadtán belőle, persze ilyen finom szósszal, friss, szinte ropogós párolt zöldségekkel elkészíteni nem tudnám, azt hiszem! A desszert emléke szintén összefut a számban : "pain perdu", vagyis a bundáskenyér desszert változata. Kenyér helyett  egy karéj kalács volt átsütve pár szelet almával együtt, édes karamellás sziruppal átitatva, leöntve a még meleg sziruppal, s egy gömb karamella fagyi kísérte... Egy pohár bordeaux-i Médoc mellett  lakomáztunk, s közben folyt a fáradhatatlan csevegés, eszmefuttatás, terefere...