Szépséges május

    Igenis, meglesz az e havi 4. bejegyzés is! A hónap utolsó napján, de még májusban. Hiába, kis kihívások dívnak mostanában, de megelégszem velük, nagyjából csak ennyire futja az energiámból. 

   Második napja vagyok itthon, még ízlelgetem a megszokottból öt nap alatt szokatlanná varázsolódott otthont. Szomszédasszonyom friss kenyeret és egy mandulakrémes-sárgabarckos süteményt csempészett hazajöttömre a hűtőmbe.

   A napsütéses idő végig kísért a gyerekeknél is, a nagy kert százéves fáinak hűvösében. A gesztenyefa most hullatja szirmait, az akác egyelőre makacsul őrzi őket, az óriás cseresznyefán a seregélyek alig hagytak az édes piros szemekből... A levegőben szálingózó láthatatlan pollen miatt sajnos nem sokáig úszom meg köhögés, könnyezés nélkül  -  hová lett a gyerekkori,  természetben töltött hónapok védettsége?... Elmúlt, mint lassan minden egyéb.

   Érkezésünk estéjén máris érdekes program várt bennünket : Lucie unokám osztályának színház tagozatos csoportja mutattta be Musset : Fantasio c. darabját, s benne ő játszotta a címszerepet. Jól sikerült az egész csoport teljesítménye, bár nem volt egyszerű a 19. sz-i nyelven megszólalni! Bevallom, én persze unokám játékában gyönyörködtem leginkább.

   Szombat este ismét színházba voltunk hivatalosak : ezúttal Párizsban néztünk meg egy ma játszódó vígjátékot, "Chers Parents!" ("Kedves Szülők!") címmel, anyák- és apáknapi ajándék gyanánt. A kitűnő ritmusban megírt és eljátszott darab kellemesen megnevettetett bennünket, a szülők és gyerekek kárára egyaránt.

   Feltétlenül meg kell említenem a sok kártyapartit, melyek némileg enyhítették életemben a játék hiányát... Pótoltam egy kicsit a lassanként távoli emlékké halványuló öleléseket is, melyek pedig köztudottan óriási szerepet játszanak a boldogsághormonok termelésében, a hosszú élet egyik titkaként.

többszázados patakparti mosoda romjai

 

Glasgow napozik

a cseresznyefa

Egy hét napsütés

   Ma reggel vastag felhőtakaróra nyitottam ablakot, pedig tegnap még este 7 óra táján is a kertben ügyködtem a lenyugvó nap sugaraiban. Talán nem fog sokáig ránk borulni!

   A gyönyörű idő, melyben már csaknem 1 hete részünk volt (mialatt a délvidéket áztatta az eső, de nekik nagyobb szükségük van rá!), kibontatta velem a zöld napernyőt a teraszon. Ez az egyszerű, de számomra szimbolikus gesztus a kellemes nyári szezon kezdetét jelenti. Fel is avattuk kedd délután Evelyne barátnőmmel, akit alig 2 hete műtöttek ugyan csípőizülettel, de már elballagott hozzám egy botra támaszkodva, nővére kíséretében...  Szokás szerint jó két órát trécseltünk megállás nélkül, tea, kávé, aprósütemény mellett a napernyő alatt.

   Megpróbáltam kertészkedni egy kicsit: lenyírtam a gyepet és a virágágyásokat is igyekeztem kigazolni, de még nem végeztem vele... Kis japán juharom annyira kivirult az esőtől, hogy majdnem teljesen elfoglalja a kert közepét : nekem gyönyörű, gyakran legeltetem rajta a szemem, talán még a mosogatás is jobban esik, amikor kipillantok rá a konyhaablakból! 

   Hogy mennyi tennivaló  -  lenne!  -  a teraszon és a kertben, még ha ilyen kis helyet foglalnak is el! Ilyenkor bizonyos keserűséggel mindig ráébresztenek, hogy mennyi mindent nem bírok már, amihez pedig segítséget is nehéz kapni : túl kicsi nekik a kert!... Mindig lejjebb kell srófolni vágyainkat. 

   Vígaszként pedig azt szoktam válaszolni, ha megkérdezik, hogy vagyok : kevésbé jól, mint tegnap, de jobban, mint holnap!...

   

Időjárásjelentés

Több hetes megátalkodott esőzés után ma reggel kisütött a nap! Már nem is emlékeztünk rá, milyen a színe, a melege! Közben a kertem valóságos dzsungellé nőtte ki magát. Egyszer merészkedtem le a fűre, metszőollóval a kezemben, de nem sokáig. A villamos fűnyírót elő se vettem tavaly óta, akkor se sokszor, mert annyira kiszáradt a gyep a kánikula alatt, hogy nem volt rá szükség! Igy ringatózunk manapság a "hideg csepp" és a perzselő forróság között, s még így is azt rebesgetik, hogy amit eddig láttunk, semmi, készüljünk sokkal rosszabbra... Igy csinálnak kedvet az embernek a "békés, hosszú élethez"...

   Végre volt egy viszonylag nyugodt éjszakám a hét eleje óta. Alig álltam már a lábamon, erőtlenül ténferegtem és több, mint két kilót fogytam a pár nap alatt (ez utóbbi tény volt az egyedüli, amely megörvendeztetett). Még írni se volt kedvem, ami rossz jel! Most meg vár a kert rendbetevése, hisz ki tudja, meddig marad nálunk a napsütés?... 

   A Földközi tenger partja meg lassan kiszárad (szerencsére nem a tenger, hanem a vidék, bár a lakosság jobbára azt használja élettérnek...). Az egyetlen környék, mely a tél óta nem látott csapadékot. 

"Örömteli reménytelenség"...

    Április 24. óta nem jutottam el a blogomig. Közben úgy éreztem, mintha gúzsba kötöttek volna... Hiányzott a blogolás könnyed csevegése. Egy rövid "exposé"-n dolgozgattam a tegnapi társulati összejövetelre. Elolvastam és kijegyzeteltem ebből a célból egy száz oldalas könyvecskét (egy előadás sűrített anyagát az azt követő kérdésekkel-válaszokkal együtt) kedvenc filozófusom tollából, hogy összevessem a téma személyesen engem illető oldalával és megpróbáljak eloszlatni néhány makacs félreértést. Nem tudom, mennyire ismerős Magyarországon André Comte-Sponville (szül. 1952) neve. Itt, Franciaországban nagyon : a sztoikusok és különösen Montaigne nagy szakértője. 

André Comte-Sponville

A témát, mely engem speciálisan érdekelt, a nietzschei mintára ("Vidám tudomány") nevezhetnénk "vidám reménytelenségnek". Röviden arról van szó, hogy éljünk inkább a mában, kívánjuk, szeressük, amit birtokolunk, ahelyett hogy a jövőbe vágyakoznánk, meglehetősen illuzórikus reményeket táplálva, melyek legtöbbször nem teljesednek be... A csalódást, mely  követi őket, majd mindig tortúraként éljük át, s az is megesik, hogy egyesek öngyilkosságba menekülnek tőlük. Mindez egyben a bölcsesség próbája is, hiszen a filozófia célja ide vezet: a bölcs a jelenben él, nem pedig a sokszor talmi reményekkel kecsegtető jövőben, melyek gyakori összeomlása kínzó szenvedéseknek tenné ki.

   Várhatóan sok tiltakozás követte az okfejtést. Remény nélkül élni lehetetlen! Magam is így gondoltam sokáig. Míg el nem határoztam, hogy magát a szót is ("remélem, hogy...") kitörlöm a szótáramból. Odáig jutottam, hogy a legkisebb reményemet is csalódás, sőt, kínzó "megtorlás" követte... Szinte babonásan kerültem az érzést, de még a szóbeli megnevezését is, mint a veréstől félő gyerek. S akkor hallottam egy hosszabb beszélgetést erről a témáról filozófusunkkal. Rögtön úgy éreztem, hogy valaki megértette problémámat és nemcsak magyarázatot, de gyógyírt is javasol rá!

   A Szent Ágostoni "béatitude" (földöntúli öröm, mely a túlvilágon várhat ránk) elérése lenne a cél, csak még ezen a világon. A belső és külső béke elérése, az öröm, mely a megszerzett tudás ajándéka, a cselekvésé a steril vágyakozás helyett. A jelenben.

   Megvallom szerényen, meglehetősen messze vagyok még a bölcsességtől. De igyekszem rajta munkálkodni. 

A kis piros könyv (de nem Mao-tól!)

    Mire magyarul is meg tudom írni a piros fedelű kis könyv rövid, ám fontos történetét, nagyjából lecsillapodott a körülötte felgyűrűző érzelmi hullám. Leginkább persze bennem gyűrűzött szombat-vasárnap. Minden "első" (szerelem, randevú, csók, születés, repülés, csalódás, gyász stb.), mélyen bevésődik emlékezetünkbe, részévé válik azoknak a kis útjelző karóknak, amelyek eligazítanak bennünket útunkon. Magam is csak az emberiség közös útját követem...

   Ez az első könyvem. Lehet, hogy az utolsó is. Ki kezd írói karriert 75 éves korában?...

   Emlékszem, G-t látszólag meg se legyintette egy új könyv érkezése  -  még talán a legelső sem -  én lapozgattam meghatottan, élveztem friss nyomdafesték szagát. Amikor említettem neki, azt felelte, hogy ha belenézne, rögtön javítani valót találna rajta, őt pedig máris az új, a megírandó érdekli. Érezte, hogy soha nem lesz ideje mindet megírni, nem engedhette meg magának a pihentető és elégedett szemlélődést.

   Amint megérkezett szombaton a kiadótól a 30 példányt tartalmazó kis csomag (benne kettő a szerzői, a többi letétben), kibontottam, letettem az asztal kék-sárga kockás terítőjére a kis halmot, s valahányszor elmentem mellette, gyors pillantást vetettem rá, anélkül, hogy fellapoztam volna egyet is. Hozzá kellett szoknom a gondolathoz. Vannak anyák, akik a szülés után sokáig nem bírják kezükbe se venni újszülött csecsemőjüket (dépression post-partum).

   Kezdem G. reakcióját átérezni. A könyv létezik, egy idegen jóvoltából, akivel soha nem találkoztam. A szöveg maga vívta ki létezési jogát, a szerző ismeretlen maradhatott, nem lévén más érve, mint a mezítelen szöveg. A kiadó is kisméretű, akár a könyv. Vagy akár az én ambícióim, melyeknek első hajtása lett. Erőszakot végeztem magamon, de az idő kezdett fenyegetően felgyorsulni. Ideje volt legyőzni legendás nehézkedési erőmet. 

10 év

 

   Ma 10 éve halt meg Anya. 

   Az ilyen kerek évfordulók alkalmat adnak, hogy felmérjük a megtett utat, a sebek helyén a forradásokat: nyilallnak-e még élesen, mint nem is olyan rég?... Árvaságunk súlyát megszoktuk-e, mióta mi lettünk a halál ellen emelt utolsó védősánc?... Ki kell tartanunk a vártán.

   

   Azt hiszem, nincs nap, hogy Anya ne látogatna a gondolataimba. Próbálom megfejteni ellentmondásos, energikus természetét, erős akaratát, mindenre kész hétpróbás szeretetét. Összeszedem a múlt illanó képeit, hogy minél mélyebbre hatolhassak az emlékezet fakuló rétegeiben. Mindenképpen meg kell írnom szavakból állított emlékművét, mely tisztázza majd az eltávolodásokat, csalódásokat, feloldja a bűntudatot és megmutatja a békéhez vezető utat. Talán.                                                                                                                                                   

Régvárt találkozás

    Azt hiszem, kedd óta ismét kimerítettem energiaforrásaimat... Fizikai "erőnlétem", ahogy annak idején mondták, jelenleg a béka feneke alatt van, de nem bánom, mert régóta vártam a találkozást két barátnőmmel, akik Lille-ből jöttek ebédre tegnapelőtt.

   "Túl sok barátod van, nehéz őket számon tartani", mondta a minap egyik unokám. Sok van, az igaz, de lehet-e belőlük "túl sok"? Nem hiszem. Ráadásul a barátság nagyon változatos palettájával ajándékoznak meg, ezért szinte mindegyikhez egyedi, össze nem téveszthető kapcsolat fűz. Mindegyiktől mást kapok, s tőlem is mást-mást várnak. Egy a közös : a mosoly s a bizalom melege.

   Lucienne és Yana már a 90-es évektől távoli ismerősök, de közvetlenül csak Gilbert találkozik velük a munkája révén. Betegsége súlyosbodásával időnként én veszem fel a telefont és továbbítom az üzeneteket, bár a munka nem szünetel, mert G. nem vesz ki betegszabadságot, hiszen itthonról dolgozik: levelező hallgatókat készít fel vizsgára, írja részükre az anyagot, néha dolgozatot javít, mindezt a Net közvetítésével. Lucienne és Yana jószerével csak a temetésén tudja meg, milyen beteg volt...

   Ettől kezdve beszélgetéseink személyesekké válnak, barátsággá alakulnak. Találkozunk könyvszalonokon és egymásnál is. Én a folyóiratunk igazgatásét látom el G. halála után még 3 éven át, Lucienne regényeivel szerepel a könyvvásárokon. Legutóbb elküldtem neki is miniatúráim kinyomtatott változatát és rendkívül pozitív  -  de nem kevésbé meglepett   -  reakciója (nem tudta, hogy írogatok) sokat lendített kishitűségem orvoslásán.

   Kedden délután jó 4 órán át tartott az intenzív beszélgetés, hiszen a Covid évei alatt nem találkoztunk. Ráadásul az ebéd is kiállta a próbát (kár volt agyonra izgulni magam, mint már annyiszor), ahogyan a vendégek spontán reakcióiból és az üresen maradt tálakból ítélni lehet!

lassanként kivirul a kert is