Próbálom felidézni akkori lelkivilágomat, ami legtöbbször elevenen sikerül régi fényképek láttán, melyek mintegy visszazökkentenek egy érintetlenül megmaradt világba. A ruha a színére (halványrózsaszín, persze), de még kissé hűvös érintésére is emlékszem, a kis koszorúra, mely szorított a fülem mellett és mindig lecsúszott a homlokomra...
A dolog nagy mérföldköve persze a koszorúslegény volt. Zolinak hívták, ha jól emlékszem, se előtte, se utána nem találkoztunk. Kicsit megilletődötten állok mellette a fényképész vakító lámpái előtt (a menyasszony házánál készült a kép). Olyan "nagyfiúnak" tűnt a szememben, pedig talán csak 3-4 év lehetett közöttünk. A lakodalomban kicsit még táncoltam is vele. Azt hiszem, pár évet nőttem ezzel az eseménnyel, ezzel a "státusszal", s nagyon megértem Lucie unokám kis fellángolásait, melyeket szívesen elmesél még egyelőre... Kis párbeszédünk: "Azt hiszem, ő is szerelmes belém." "Honnan tudod?" "Szünetben megfogta a kezemet... A többiek meg nevettek rajtunk!" "Ne törődj velük! Irigyek! A szerelem a legszebb érzés a világon..."
M. unoka az óvodában megmérkőzött egy másik fiúcskával. A tét ugyanis az volt, ki foglalkozhat az Inezzel. Úgy határoztak, hogy futni fognak, és aki először ér a homokozóba, az foglalkozhat Inezzel. A problémát nem sikerült megoldani, mert egyszerre érkeztek a homokozóba. Azóta a harmadik városban laknak, M. most 17 éves. Soha később nem került elő témaként Inez, a homokozó és a foglalkozás.
VálaszTörlésTalán nem is Inez volt a legfontosabb, hanem a "mérkőzés"...
TörlésEzek az igazán szép események az életben. Se súlya, se következménye, mégis bevésődik az emléke.
VálaszTörlésAhogy Mick-nél is: nem is a szereplők a legfontosabbak, hanem a benyomások lenyomata, mint a borostyánba zárt rovar...
TörlésSzép! A te történeted és Lucie-é is!
VálaszTörlésNekem is tetszik!...
Törlés