Újra teljes gőzzel...

   Egy hét pihenés után benne vagyok újra a stressz hullámaiban : cédulákat ragasztok a számítógépre az el nem felejtendő tennivalókról, telefonálok szerelőnek, ilyen-olyan időpontok érdekében, megrendelek az Amazonon 3 műanyag örökzöld fácskát és egy térdfájás-elleni, oldalt fekvő alvás esetén térdek közé szorítható ergonomikus szivacs-párnát... Állítólag hatásos  -  majd megírom.

   Meg kell látogatnom frissen operált barátnőmet, akinek a lábán elrákosodott foltot fedeztek fel nemrég : még szerencse, hogy időben! Megjegyzem magamban, hogy egy évben egyszer bőrgyógyászt is be kellene iktatnom az orvosaim közé, bár egyelőre egy jó pajzsmirigy-szakértőre vadászok (nem túl nagy lelkesedéssel, mert tudom, hogy évek óta fejem felett a műtét ígérete, mint Damoklész kardja...). Nem beszélve a péntek esti  szezon-nyitó társulati vacsoráról, melynek  megszervezésében én vagyok a soros : kb. 20-25 személyre kell előre elkészíthető ételt kitalálnom (és elkészítenem), valamint kiosztanom a desszert gondját másoknak... A havi gyógyszer-adagom is kiváltásra vár, s közben bekalkulálom a hónap végén esedékes CT és a megelőző vérvétel dátumát... S mindez csak a jéghegy csúcsa... Mikor jut időm a színház-bérlet kiváltására?...

   

Ha végigfutok a listán, csüggedten veszem tudomásul, hogy javarészt orvosi dolgokkal van tele. Valaha teljesen hiányoztak a repertoáromból, arról nem beszélve, hogy alig-alig volt szükségem listákra: minden megmaradt a fejemben... Ilyenkor kerülök egyet a kertben, főleg, ha ilyen ragyogóan  -  és enyhén  -  süt a nap, leülök egy percre a számítógép elé, hogy "kiszellőztessem a fejem" a gondoktól, mint a fuldokló, amikor a felszínre bukik, hogy levegőhöz jusson...

   Váratlan telefon. Van-e kedvem este egy kis vacsora-meghíváshoz? Mit mondjak : olyan volt, mint egy mentőöv. Felballagtam a lépcsőn és  -  hónapok óta először  -  enyhén kisminkeltem az arcomat... 

(a képen Serre-Chevalier az Alpokban)

Örökzöld

   Vissza-visszatérek a nyár fotóira, főleg a gyerekek jobb minőségű géppel felvett képeire... Bevallom, gyakran támaszkodtam rájuk (mint a fenti kép esetében is, melyet Agnès, a menyem készített a velencei Szt-Márk téren, még aznap délután, amikor kicsit gyűrötten megérkeztünk az Alpokból). 

   A szárnyas oroszlán, a velencei köztarsaság jelképe, büszkén álldogál a Laguna felé fordulva az oszlop tetején. A lemenő nap még megvilágítja, s bár hátat fodítunk neki a kávézó teraszán, tudjuk, érezzük a jelenlétét és élvezzük a Canale Grande felől fújdogáló szellőt... Igen, gondolatban még körülvesz Velence örök varázsa, érintetlenül és múlhatatlanul...

...csak azt a ruhaszárító zsinórt tudnám feledni...

   Közben pedig kipillantok a kertemre : gyönyörűen süt a nap, a rózsafák virítanak. A napot soha nem látó nyugati falnál zöld fa áll cserépben. Tegnap érkezett. Egy hosszú kartondobozban. Hát igen, beadtam a derekam. Mondhatom úgy is, hogy kapituláltam. Nem kell locsolni, a leveleit se fogja lehullajtani. Nem fog elsorvadni a sok szomszéd macska karmai alatt sem, mint sok-sok társa, melyekkel eddig próbálkoztam a terasz árnyékos részén. Örökzöld műanyag.

vertelandrea.hu

   Régi álmom vált valóra idén augusztus elején : elmentünk Gödre, hogy meglátogassuk Vertel Andrea kerámikus csodakertjét, ahol legtöbb kerámiáját állítja ki természetes környezetben (ahogyan a címben szereplő weboldalán megnézhetők). 

   Régóta gyűjtögetem darabjait, Szegeden a néhai Képcsarnoknál, Pesten a belvárosban bukkantam rájuk. Mivel várhatóan egyre kevesebbet fogok majd utazni, gondoltam, megajándékozom magam néhány darabbal, hisz az is lehet, ez lesz rá az utolsó alkalmam. 

   Előre megbeszéltük telefonon a péntek délelőttöt és nem kis kerengés után megérkeztünk  a Hét vezér utca 15. elé. Vékony kis asszony fogadott bennünket és jó félóráig hagyott a kertben, a butikban, a falakon, a fűben, a legmeglepőbb zugokban megbújó kerámiák között bolyongani, válogatni. Megvallom, nehéz volt a válogatás, legszívesebben majdnem mindet elhoztam volna! Andrea nem segített, egy szóval sem unszolt, csak csomagolta szorgalmasan a kiválasztott darabokat és írta sorban az árakat egy füzetbe... Francia családtagjaim csodálkozva meg is jegyezték, hogy nagyobb beszédességgel, több kereskedői mosollyal sokkal nagyobb forgalmat bonyolíthatna le! Probáltam védeni : fő dolga a tervezés, gyártás, nem pedig az eladás...

   A bárányka számára hoztam egy (kisebb) madarat társnak, hogy ne unatkozzon. Iróasztalom polcára is került egy furcsa madár. Három másikat falra lehet erősíteni : még keresem nekik a helyet. Nem beszélve 4-5 kisebb figuráról, melyeket ismerőseimnek hoztam ajándékba.

Nyári beszámoló

Briançon felett

   Francia blogomon már összefoglaltam röviden az elmúlt 3 hetet, melyeknek még ma is  szenvedem a következményeit (főleg a nagy meleget, nomeg a hazafelé utat éjjel, 1700 km-en át, jól megtömött autóval, zsúfolt pályán...). Két unokámat elhoztam magammal hétfőn reggel erre a hétre, hisz az iskolakezdés csak szeptember elején lesz.

   Az utazás előtti aggályaim beigazolódtak : kell a jövő hét is, hogy újra vágányra kerüljek úgy-ahogy. Egyelőre unokáimmal élvezzük a kis ráadást, amennyire tőlem telik, még a hét végéig. A hőmérséklet itt már tűrhető, talán vasárnapra 25°-ra is felmegy. Kell a kánikulai meleg után. A kerten nagy eső nyomai látszanak : a rózsák virágba borultak újra.

a Szent Márk tér

   A gyerekek változatos programot állítottak össze, bár az a gyanúm, hogy miattam fékezték kicsit vágyaikat... Az Alpokban kezdtük július végén, Briançon mellett, mely az ország legmagasabban fekvő városa (1300 m felett), az olasz határ közelében. 1 hét a friss levegőn, melynek csodálatos, szinte "harapható" ízét oly régen nem éreztük... Én ugyan nélkülöztem a sportos családi programot (canyoning, rafting, parapente  -  "siklóernyő" lenne magyarul? Lucie is leugrott... -  kerékpáron felmenni egy 2500 m-es hágóig és 90 km-es sebességgel lehajtani a hajtűkanyarokban, gyaloglások a kutyussal, akinek meg se kottyant 10 km, sőt!) A Briançon-i sétán már részt vettem, igaz, módjával. 

a Rialto

    Továbbmentünk Velencéig, ahol nehéz lett volna megtagadni magunktól, hogy meg ne álljunk legalább 1 napra... Varázsa érintetlenül ellepett azonnal, bár ezúttal már nem az újdonság lélegzetelállító (számomra 8 évvel ezelőtt a szó konkrét értelmében) bűvöletével, hanem a remélt, keresett s újra megtalált érzések igézetében. A forgalmas Canale Grande, a Piazza San Marco limonádéja zeneszó kíséretében, a Rialto-n és a környező utcácskákban tolongó tömeg, naplemente a vaporetto-n (melynek fedélzetén mindig azon fohászkodok, hogy ne boruljon fel a rengeteg utassal)...

    Szlovénián keresztül érkeztünk késő éjjel Mindszentre. Gyors ágyhúzás és mély álomba zuhantunk. Itt kezdődött a 2 hetes magyar vakácio, amelyből röviden csak a családi összejöveteket, három volt osztálytársammal egy röpke találkozót és a kerámikus Vertel Andreánál tett látogatásomat említem. Ez utóbbiról majd bővebben szólok később.

   A gyerekek bicikliztek, strandra jártak, a házon bütyköltek, utazgattak ide-oda. Sokat beszélgettünk, nevettünk, kártyáztunk... Röviden : élveztük az együttlétet és a nyarat.

a Szent Márk tér

Hortenziák

   Megérkezett ide északra is az e heti meleg hullám, a kánikula, mely pénteken éri majd el tetőfokát. Leengedett redőnyök mellett éldegélünk (mi, az idős korosztály, hogy ne mondjam, az öregek, akiket óvni kell immár a hőségtől, időnként "meglocsolni", mert észre sem veszik, ha kiszáradóban vannak...) Furcsa érzés belépni ezen a kapun is.

   Estefelé kimegyek a teraszra, hiszen a vacsora, reggeli még elkölthető kinn. Meglocsolom a kertet : nagyon áhítozik rá, a kőfalak még ilyenkor is a virágokra lehelik a forróságot. 

   Elnézem ezt a kis zsebkendőnyi színes foltot, melyhez annyira ragaszkodom. Sok öröm forrása egész évben az évszakok váltakozásának tükrében. Kevesebbet bírok vele törődni, de amit tudok, megteszem és meghálálja. Nyáron pedig, amikor a legközvetlenebb közelségben lehetnék vele, elutazom, hogy a gyerekekkel legyek, nomeg a magyar családommal, akik egyre kevesebben vannak (szerencsére eljött egy részük 1 hétre július elején!). 

   Kis sajnálkozással képzelem el a kellemes nyári napokat, melyeket a teraszon tölthetnék a napernyő árnyékában, szemben a kert ihlető és bensőségesen jólismert szépségével, írogatva a régóta tervezett vagy folyamatban lévő dolgaimat, olvasgatni a nyugágyban, esetleg barátokkal kávézni, "mélyenszántó" trécselések közepette... 

    Olyan kevés jut belőlük egész évben... De jó lenne, ha maradna augusztus végére is!!!

Dilemma

   Egy hete, hogy kiürült a ház unokaöcsém és családja elutazása után.

   Amíg itt voltak, meglehetősen jól bírtam a ritmusváltozást, a vidámság, a meleg hangulat elleplezte a felgyülemlő fáradtságot, ami hozzáadódott a nehéz első félév mizériáihoz. Amint hazaértem a reptérről, kezdett rajtam kijönni a kimerültség minden szimptómája, olyannyira, hogy szombat-vasárnap már ki sem mehettem a házból és hétfő reggel orvosi időpont után kellett néznem... 

   Most pedig fájdalmas dilemma áll előttem: jó hét múlva elérkezik az utazás ideje. Merjek-e nekiindulni? Az biztos, hogy fáradságos kilométerekben nem lesz hiány, hiszen először az Alpokban töltenénk egy hetet, melyet fiam már rég lefoglalt, s amire én különös örömmel készültem: imádom a hegyeket s az utolsó Alpok-beli vakációm még a múlt század végére esik (1989)... Onnan tovább autóval Magyarország  -  Olaszországon, Szlovénián, Horvátországon keresztül az Alföld déli csücskéig  -  ugyancsak jónéhány km... S ha ehhez még járul egy jó kis magyar kánikula  -  sejtem, hogy kiskanállal kellene majd összeszedni, ami megmarad belőlem. Nem akarom őket semmiben hátráztatni, akadályozni, pedig tudom, milyen kedvesen biztatnak... Mindennél jobban szeretem a társaságukat, s ezt a 3 hetet nagyon vártam. Tavaly már korlátozottabb volt a mozgásom, de az idén még több kellemetlen, fájdalmas adalékkal bővült a helyzet. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, talán sikerült érzékeltetni, mennyire nem egyszerű szeszélyen múlik nálam a választás dilemmája.

   Ha itthon maradok, nem félek az unalomtól : itt a kert, az írás és az olvasás, a magány is megszokott társam, jobban mondva saját társaságomban sem unatkozom. Számomra nagy különbség van a kétféle fájdalom között : más az  egyedüllét fojtogatása és megint más valaki(k)nek a hiánya... 

Szívmelengető hét

  Majd 2 hete hanyagolom a blogomat: igaz, nem unatkoztam! Rögtön az orvosi miegymás végeztével mehettem is egy belga reptérre unokaöcsém és családja elé, akik egy röpke hétre érkeztek hozzám. Kis Clio-m bírta a terhelést (5 nem túl vékony személy és 4 bőrönd szállítását), inkább a hátul ülő utasok sínylették meg a szűkös helyet! 

   Elmentünk a tengerpartra egy napra. Itt északon már levonult a kánikula, friss szél fújdogált, jól lepirultunk, élveztük a tengeri levegőt. Azt hiszem legtöbb magyarban nosztalgia él a tenger iránt, bezártságunk miatt (bár volt ugye, annak idején "ellentengernagyunk" is, amin én gyerekként mindig elcsodálkoztam...) Ettünk kagylót is, kivéve a gyerekek (12 és 20 évesek lesznek hamarosan).

   A hét végét Párizsban töltöttük, fiaméknál. F. nagyon kötődik unokatestvéréhez, 3 év van köztük. Szombaton a Disneyland, vasárnap párizsi séta volt a soron (Champs-Elysées, Diadalív stb.) Én otthon maradtam pihenni. Hétfőn délelőtt jöttünk vissza. 

   Maradt a kedd és a szerda fele. Unokaöcsém megjavított egy-két régóta várakozó dolgot, amire én már képtelen vagyok. Fiával együtt megtisztogatták a kertecskémet is: megmetszették a sövényt a terasz előtt, ami olyan gyorsan nő, hogy már nem láttam el a kert végéig. Kigazolták a virágágyakat és lenyírták a gyepet. A terasz is nyert jó félmétert szélességben. 

   Többször a napernyő alatt ettünk a teraszon (elővettem 6 személyes faasztalomat). Gyors, könnyű ételeket készítettem. A., a feleség, akinek jókedve, mosolya szolgáltatta a napsugarat, teljesen mentesített a mosogatástól: talán már nehéz is lesz a régi mozdulatokat újra feltalálnom...

   Sokat beszélgettünk, ami nekem mindig élvezet, sőt, életszükséglet. Tegnap este elbúcsúztunk a reptéren. Amikor hazaértem, a kiürült nagy ház csendje fogadott, de ha jól odafigyeltem, hangulatfoszlányok, nevetések surranását is lehetett még itt-ott érzékelni a levegőben...

Fiaméknál péntek este (a szemüveges kislány Alice unokám barátnője)

apály

a 2 unokatestvér lovaskocsist játszik nyáron Mindszenten