Böngészde

   Tegnap megírtam francia blogomon, hova vezetett a böngészés fényképeim között: vissza Isztambulba. De miért is merültem bele  -  a véletlenre bízva magam  -  az efajta idővesztegetésbe? Mert szerettem volna írni valamit, de nem volt témám. Igen, az írás vágya, mint már említettem, nálam legtöbbször megelőzi a témát...

   Volt egy másik oka is: nem annyira nosztalgia, hanem menekülés a jelenből az egyre távolodó múltba, ahol még nem volt gyakori vérvétel, jódos kontraszt-anyag, amelytől forróság önt majd el tetőtől talpig egyetlen pillanat alatt, miközben lassan becsúsztatnak a gép szűk hengerébe, s felmondod magadban törökül az általad ismert gyümölcs-neveket, esetleg elszámolsz a végtelenig ugyanezen a szép nyelven, hogy gyorsabban teljen az idő... S míg emlékezeted 30 éves bugyraiban kutatsz, legalább nem gondolsz a vizsgálat eredményére.

   Nos, az alábbi fényképre bukkantam  -  minősége akár a homályosuló emlékezet  -,  1990. májusában készült. Az isztambuli Francia Intézet kiállító termében várok második s egyben utolsó kiállításom megnyitójára. Főleg tusrajzok szerepeltek a tárlaton, melyeket a város különböző részein készítettem : kis szétnyitható "sámlin" letelepedtem temetőkben, dzsámik hűs imaszőnyegein, a Galata tornyának lábánál, a Boszporusz partján vagy a zsibárusok utcáján és még annyi más kedvenc és meghitt helyemen. Szerettem Isztambult! Még most is nosztalgiával gondolok a város hangyaboly-hangulatára, melyben úgy szerettem elmerülni! 

   A képen 42 éves vagyok. Dívott a válltömések divatja  -  ma már meglehetősen groteszk hatást kelt, de akkoriban mást nem is lehetett kapni. Azóta nemcsak a válltömések tűntek el, hanem az én 38-as méretem is...

Koraőszi hangulat

   

   Így születésnapom tájékán (pedig csak 3 hét múlva lesz!) mindig furcsa érzés fog el, mintha  lassan húznák a lábam alól a biztos talajt. Bizonytalan, ingadozó ("déstabilisé", mondja elég pontosan a francia nyelv) a lelkivilágom, a "két szék közötti" állapot ringlispiljén üldögélek, kapaszkodva a nagynehezen megszerzett egyensúlyba, hogy le ne zuhanjak végzetesen és véglegesen. Az idő is ilyen átmeneti : "Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...", de érzi az ember reggelente a kert végében lesben álló ősz hideg lehelletét.

   

   Talán a ma reggeli vérvétel és a közelgő CT, valamint az azt követő látogatás az onkológusnál is hozzájárul a Mérleg ingadozásához. Kicsit fegyelmeznem kell magam : főleg a kései lefekvés elkerülésében s a napi séta megszervezében. Ez utóbbi mindig időveszteségnek tűnik szememben... Pedig a nap is hívogatóan süt még vasárnapig, a hétvége és a következő hetek is ígérnek jónéhány változatos programot, a gyerekekkel is találkozunk. El kell kezdenem az anyákról szóló következő színpadi szövegemet legalább 4 hangra. Megígértem, hogy Káin és Ábel példáján is elgondolkodok és írok belőle egy félórás kis exposé-t. ("Il y a du pain sur la planche!" mondja a francia kifejezés, vagyis "van kenyér a deszkán", azaz felvágni való. Elvégzendő munka, lelkesítő terv.) Egyfelől biztatás, másfelől a mázsás súlyok a lábamon.

   Amazon épp most hozta ki a két megmaradt műanyag fácskát, melyek ugyan még kis elrendezésre várnak, de a terasz szomorú nyugati fala máris derűsebbé vált örökzöld lombjaiktól!

   

Együtt és nélküle

" Nekem nem az a magány, ami másnak. Nekem a magány a Te személyed hiánya, csak a Tiéd.

Ha ketten voltunk, mi voltunk ketten a világ."

(Szabó Magda : "Liber Mortis")

. 

  Ezt a kis Vertel Andrea kerámiát egy barátomnak hoztam ajándékba (nekem is megvan tavaly óta a "párja", de V.A-nál soha nincs két teljesen egyforma szobrocska). Még tavaly megkért, hogy hozzak neki is a sokfajta modell valamelyikéből és én örültem, mint mindig, ha másoknak is megakadt rajtuk a szeme. Egy hét múlva van a születésnapja, jó alkalom lesz.

   Kezdettől fogva erre a szoborra gondoltam. D. 6 év óta él özvegyen, felesége Anya előtt pár órával halt meg, a rák 4 hónap alatt végzett vele. Szinte egyidősek voltunk, fiaink egy osztályba jártak az érettségiig, és azóta is összejönnek néha. A szülők tanárok voltak, mint mi. Részt vettek folyóiratunk szerkesztésében is, sok kellemes összejövetel emlékét őrizzük  -  ma már csak mi ketten...

   D. is egyedül él, akárcsak én. Házát, kertjét példás rendben tartja, két kis unokája is gyakran van nála Párizsból : szeret velük foglalkozni. Ma már nem tűnik olyan elveszettnek, mint az első időkben, amikor is árnyéka lett önmagának. Barátai szorosan felkarolták.

   Ha felesége szóba kerül, még mindig könnybe lábad a szeme. Soha be nem gyógyuló seb. Ezért gondoltam erre a kis szoborra : mindig meghatódom a hosszú, szép házasságok, összeforott párok láttán... Az övéké túlélte ugyan a miénket 7 évvel, de sokkal hosszabb is lehetett volna. Mindenesetre túlélte a halált.

Újra teljes gőzzel...

   Egy hét pihenés után benne vagyok újra a stressz hullámaiban : cédulákat ragasztok a számítógépre az el nem felejtendő tennivalókról, telefonálok szerelőnek, ilyen-olyan időpontok érdekében, megrendelek az Amazonon 3 műanyag örökzöld fácskát és egy térdfájás-elleni, oldalt fekvő alvás esetén térdek közé szorítható ergonomikus szivacs-párnát... Állítólag hatásos  -  majd megírom.

   Meg kell látogatnom frissen operált barátnőmet, akinek a lábán elrákosodott foltot fedeztek fel nemrég : még szerencse, hogy időben! Megjegyzem magamban, hogy egy évben egyszer bőrgyógyászt is be kellene iktatnom az orvosaim közé, bár egyelőre egy jó pajzsmirigy-szakértőre vadászok (nem túl nagy lelkesedéssel, mert tudom, hogy évek óta fejem felett a műtét ígérete, mint Damoklész kardja...). Nem beszélve a péntek esti  szezon-nyitó társulati vacsoráról, melynek  megszervezésében én vagyok a soros : kb. 20-25 személyre kell előre elkészíthető ételt kitalálnom (és elkészítenem), valamint kiosztanom a desszert gondját másoknak... A havi gyógyszer-adagom is kiváltásra vár, s közben bekalkulálom a hónap végén esedékes CT és a megelőző vérvétel dátumát... S mindez csak a jéghegy csúcsa... Mikor jut időm a színház-bérlet kiváltására?...

   

Ha végigfutok a listán, csüggedten veszem tudomásul, hogy javarészt orvosi dolgokkal van tele. Valaha teljesen hiányoztak a repertoáromból, arról nem beszélve, hogy alig-alig volt szükségem listákra: minden megmaradt a fejemben... Ilyenkor kerülök egyet a kertben, főleg, ha ilyen ragyogóan  -  és enyhén  -  süt a nap, leülök egy percre a számítógép elé, hogy "kiszellőztessem a fejem" a gondoktól, mint a fuldokló, amikor a felszínre bukik, hogy levegőhöz jusson...

   Váratlan telefon. Van-e kedvem este egy kis vacsora-meghíváshoz? Mit mondjak : olyan volt, mint egy mentőöv. Felballagtam a lépcsőn és  -  hónapok óta először  -  enyhén kisminkeltem az arcomat... 

(a képen Serre-Chevalier az Alpokban)

Örökzöld

   Vissza-visszatérek a nyár fotóira, főleg a gyerekek jobb minőségű géppel felvett képeire... Bevallom, gyakran támaszkodtam rájuk (mint a fenti kép esetében is, melyet Agnès, a menyem készített a velencei Szt-Márk téren, még aznap délután, amikor kicsit gyűrötten megérkeztünk az Alpokból). 

   A szárnyas oroszlán, a velencei köztarsaság jelképe, büszkén álldogál a Laguna felé fordulva az oszlop tetején. A lemenő nap még megvilágítja, s bár hátat fodítunk neki a kávézó teraszán, tudjuk, érezzük a jelenlétét és élvezzük a Canale Grande felől fújdogáló szellőt... Igen, gondolatban még körülvesz Velence örök varázsa, érintetlenül és múlhatatlanul...

...csak azt a ruhaszárító zsinórt tudnám feledni...

   Közben pedig kipillantok a kertemre : gyönyörűen süt a nap, a rózsafák virítanak. A napot soha nem látó nyugati falnál zöld fa áll cserépben. Tegnap érkezett. Egy hosszú kartondobozban. Hát igen, beadtam a derekam. Mondhatom úgy is, hogy kapituláltam. Nem kell locsolni, a leveleit se fogja lehullajtani. Nem fog elsorvadni a sok szomszéd macska karmai alatt sem, mint sok-sok társa, melyekkel eddig próbálkoztam a terasz árnyékos részén. Örökzöld műanyag.

vertelandrea.hu

   Régi álmom vált valóra idén augusztus elején : elmentünk Gödre, hogy meglátogassuk Vertel Andrea kerámikus csodakertjét, ahol legtöbb kerámiáját állítja ki természetes környezetben (ahogyan a címben szereplő weboldalán megnézhetők). 

   Régóta gyűjtögetem darabjait, Szegeden a néhai Képcsarnoknál, Pesten a belvárosban bukkantam rájuk. Mivel várhatóan egyre kevesebbet fogok majd utazni, gondoltam, megajándékozom magam néhány darabbal, hisz az is lehet, ez lesz rá az utolsó alkalmam. 

   Előre megbeszéltük telefonon a péntek délelőttöt és nem kis kerengés után megérkeztünk  a Hét vezér utca 15. elé. Vékony kis asszony fogadott bennünket és jó félóráig hagyott a kertben, a butikban, a falakon, a fűben, a legmeglepőbb zugokban megbújó kerámiák között bolyongani, válogatni. Megvallom, nehéz volt a válogatás, legszívesebben majdnem mindet elhoztam volna! Andrea nem segített, egy szóval sem unszolt, csak csomagolta szorgalmasan a kiválasztott darabokat és írta sorban az árakat egy füzetbe... Francia családtagjaim csodálkozva meg is jegyezték, hogy nagyobb beszédességgel, több kereskedői mosollyal sokkal nagyobb forgalmat bonyolíthatna le! Probáltam védeni : fő dolga a tervezés, gyártás, nem pedig az eladás...

   A bárányka számára hoztam egy (kisebb) madarat társnak, hogy ne unatkozzon. Iróasztalom polcára is került egy furcsa madár. Három másikat falra lehet erősíteni : még keresem nekik a helyet. Nem beszélve 4-5 kisebb figuráról, melyeket ismerőseimnek hoztam ajándékba.

Nyári beszámoló

Briançon felett

   Francia blogomon már összefoglaltam röviden az elmúlt 3 hetet, melyeknek még ma is  szenvedem a következményeit (főleg a nagy meleget, nomeg a hazafelé utat éjjel, 1700 km-en át, jól megtömött autóval, zsúfolt pályán...). Két unokámat elhoztam magammal hétfőn reggel erre a hétre, hisz az iskolakezdés csak szeptember elején lesz.

   Az utazás előtti aggályaim beigazolódtak : kell a jövő hét is, hogy újra vágányra kerüljek úgy-ahogy. Egyelőre unokáimmal élvezzük a kis ráadást, amennyire tőlem telik, még a hét végéig. A hőmérséklet itt már tűrhető, talán vasárnapra 25°-ra is felmegy. Kell a kánikulai meleg után. A kerten nagy eső nyomai látszanak : a rózsák virágba borultak újra.

a Szent Márk tér

   A gyerekek változatos programot állítottak össze, bár az a gyanúm, hogy miattam fékezték kicsit vágyaikat... Az Alpokban kezdtük július végén, Briançon mellett, mely az ország legmagasabban fekvő városa (1300 m felett), az olasz határ közelében. 1 hét a friss levegőn, melynek csodálatos, szinte "harapható" ízét oly régen nem éreztük... Én ugyan nélkülöztem a sportos családi programot (canyoning, rafting, parapente  -  "siklóernyő" lenne magyarul? Lucie is leugrott... -  kerékpáron felmenni egy 2500 m-es hágóig és 90 km-es sebességgel lehajtani a hajtűkanyarokban, gyaloglások a kutyussal, akinek meg se kottyant 10 km, sőt!) A Briançon-i sétán már részt vettem, igaz, módjával. 

a Rialto

    Továbbmentünk Velencéig, ahol nehéz lett volna megtagadni magunktól, hogy meg ne álljunk legalább 1 napra... Varázsa érintetlenül ellepett azonnal, bár ezúttal már nem az újdonság lélegzetelállító (számomra 8 évvel ezelőtt a szó konkrét értelmében) bűvöletével, hanem a remélt, keresett s újra megtalált érzések igézetében. A forgalmas Canale Grande, a Piazza San Marco limonádéja zeneszó kíséretében, a Rialto-n és a környező utcácskákban tolongó tömeg, naplemente a vaporetto-n (melynek fedélzetén mindig azon fohászkodok, hogy ne boruljon fel a rengeteg utassal)...

    Szlovénián keresztül érkeztünk késő éjjel Mindszentre. Gyors ágyhúzás és mély álomba zuhantunk. Itt kezdődött a 2 hetes magyar vakácio, amelyből röviden csak a családi összejöveteket, három volt osztálytársammal egy röpke találkozót és a kerámikus Vertel Andreánál tett látogatásomat említem. Ez utóbbiról majd bővebben szólok később.

   A gyerekek bicikliztek, strandra jártak, a házon bütyköltek, utazgattak ide-oda. Sokat beszélgettünk, nevettünk, kártyáztunk... Röviden : élveztük az együttlétet és a nyarat.

a Szent Márk tér