Télközép

   Holnap véget ér január. Február 29 napos lesz, még visszacsaphat a tél mérgesen, mielőtt végképp kapitulálna. A kaméliám a hónap közepe óta virágzik... Remélem, megkegyelmez neki, ami a télből megmaradt.

   Viszonylag nyugalmasan telt a január, leszámítva az elhúzódó visszérgyulladást. Elvileg jól előrehaladhattam volna a rám váró írásbeli munkákkal és a megrajzolnivalóval is. Ehelyett alig-alig kapirgáltam meg néhány elkezdett dolgot, csak kerülgettem az előttem álló munka-hegyet, mint macska a forró kását. 

   Máig sem vagyok tisztában prokrasztinációm rejtélyeivel. A halasztgatás még csak hagyján: az ember szívesen odébb tolja a nemtetsző tevékenységek halmazát, jó ürügy mindig akad, nem kell érte a szomszédba menni. Nálam viszont mostanában semmi sem helyettesítette az elkerült "kényszermunkát": az űr szélén botorkáltam, igyekeztem nem pillantani a mélyére, nehogy belezuhanjak.

   Reggelente bizonyos munkakedvvel ébredtem, terveim is voltak a napra, de a kezdeti reményteljes pezsgést hamarosan enyhe undor, émelygés váltotta fel, bármelyik ötletet húztam is elő: egyikhez se volt gusztusom, indítékom, vágyam... Néha biztattam magam: gyerünk, csak el kell kezdeni, megy az majd magától is, mint hajdanán! Rövid próbálkozás után csüggedten le kellett róla mondanom, s visszasüllyedtem a teméketlen letargiába...

   A prokrasztinációt régóta gyakorlom: iskolás korom reggeli felkelései, melyeket a végtelenségig húztam, az egyetemi vizsgákra készülődés utolsó napra, éjszakára  hagyása, a hivatalos papírok elintézetlen felhalmozása, a kiállításokra készülés utolsó egy vagy két hétre halasztása  -  mintha csak borotvaélen táncolva, a stressz nyomása alatt tudnék igazán teljesíteni!... Minden így nyert perc, óra, nap ajándékként élhető meg, melyet azonban mélységes fáradtság és bűntudat követ.

   Ki időt nyer, életet nyer. Vajon nem ez lenne-e végül is a tudatalatti indítóok?... Gyanús.

Facebook és függőségi állapot

   Kis belső mosollyal, sőt, némelykor egyetértéssel olvasom többek kritikáit a facebook-kal kapcsolatban. Felületes olvasásra ingerel, többnyire megelégszik a látogató a képek (szintén felületes) megpillantásával, mert a publikáció-zuhatag állandó és végtelen.

   Van, aki határozottan elzárkózik a gondolatától is, hogy netán hatása alatt lenne, miközben állandóan jelen van, alig kiforrott ötleteit, esetleg életének, gyerekeinek, kedvenc háziállatának legkisebb rezzenését is megörökíti és a közönség szeme elé tárja... Közben lázasan számolja a befolyó lájk-mennyiséget. Mert ugye, ez a legfontosabb: kinek, mennyi lájk jelzi a népszerűség barométerén a létezés fokát.

   Milyen hatással lehet az önbecsülésre, az önbizalomra, miért van olyan nagy kommunikációs inger alá vetve a legtöbb felhasználó? Egyre inkább kutatások tárgyává lesz a közösségi médiák hatása, mióta berobbant milliók életébe. 

  Egyértelműen azoknál áll fenn a legnagyobb függőség, akiknek önbecsülési szintje meglehetősen alacsony és mások véleményének van kiszolgáltatva. Bizonyos drogfüggéshez hasonló állapot alakulhat ki, melyet állandóan "táplálni" kell, különben depressziós megvonási tünetek léphetnek fel.

   A facebook és a többi közös média a társas lét illúzióját kelti: valaki mindig jelen van és reagál(hat), legalábbis ennek potenciális lehetősége létezik, s a pozitív reakciók balzsamként hatnak az öbizalom sebeire. Nem vagyunk egyedül a végtelen világegyetemben, sőt, még pillanatnyi elismerés, csodálat illúziója is ölünkbe pottyanhat. Ez pedig ösztönző lehet a sántító önbizalom számára, kibillenthet a tehetetlenség bénító állapotából.

   Hogy ne maradjak a kissé gyáva el nem kötelezettség általánosító szintjén, hogy is állok mindezzel én magam?

   Hát igen, látogatom a facebook-ot. Publikálok is, meg is osztok rajta ezt-azt, ha nem is horribilis mennyiségben, és a témákat is próbálom megszűrni. Nem vagyok elég képmutató ahhoz, hogy azt állítsam, nincsenek rám hatással a lájkok, szívek és egyebek. Örülök, hogy van, akinek tetszenek kis irományaim, képeim, az őszinteséget megelőlegezem nekik, hisz senki sem kötelezhető e gesztusra. Nekem pedig kis adag dopamin-hormont fecskendeznek sántító önbizalmamra, hogy újra próbára tegyem magam.

Toulouse-Lautrec képei között

   Túléltem az elmúlt hetet, kicsit cseppfolyós állapotban ugyan, makacs visszérgyulladással, vállfájással, fáradtan, de túléltem! Sőt, nem sajnálom a plusz erőbedobást, amit kívánt tőlem, nem éppen a legjobbkor, de bőven kárpótolt érte.

   Szombatra nagyméretű tiltakozó felvonulást hirdettek a szakszervezetek a kormány nyugdíj-tervezete ellen. Ezért nem mertem vonattal menni Párizsba, mert nem volt biztos, hogy az utolsó pillanatban lesz-e vonatom oda-vissza. Másrészt pedig, bár fiam felajánlotta, hogy eljön értem a pályaudvarra (Gare du Nord), amelyet békésebb időkben is nehéz autóval megközelíteni, nem akartam még hét végén is ezt a plusz terhet rátenni. Inkább úgy döntöttem, hogy autóval megyek. 

   Vasárnap reggel 10-kor elindultunk Párizs szívébe, a Grand Palais-ban rendezett nagyszabású Toulouse-Lautrec-kiállításra. Kicsit féltem a több mint egy órás tiporgástól, bár pontos időre lefoglalta a fiam a belépést, sorban állni nem kellett, de a termekben alig lehetett a képekhez hozzáférni, s méginkább előttük révedezni. Két szinten  -  s mindegyiken több teremben is  -  egészen nagy terjedelemben adott képet a kiállítás a festő rövid életű munkásságáról, a tehetséges kamasz első képeitől az érett művészig.
   Nem részletezem Henri de Toulouse-Lautrec életútját, belefér e két dátum közé : 1864-1901. Öröklött betegsége miatt (a szülők többrendbeli rokonházassága folytán) nem lépte túl a 152 cm magasságot, de tehetsége óriássá tette a 19. sz-i festészetben. Bár 37 éves korában elvitte az alkohol és a szifilisz, több mint hétszáz festmény és majd ötezer rajz maradt utána, nem számítva a litográfiákat, akvarelleket és a plakátokat.
   Amikor a délvidéki Albi városából Párizsba ment alig 20 évesen és belevetette magát a 19. sz. végi bohém művészvilágba, a kabarék, bordélyházak világába, ahol rengeteg modell állt rendelkezésére, s a prostituáltak között meleg fogadtatásra talált: engedték bepillantani "munkájuk" kulisszái mögé, valósággal kényeztették... 
   Tudvalevően (mert már többször is ecseteltem) hozzám rajzai állnak közelebb, éppúgy, mint Egon Schiele esetében is. A csodálattól megrendülve hosszasan álldogálltam egy-egy rajza előtt, szinte "átéltem" a pillanatfelvételként néha alig feldobott, s mégis oly csodálatosan pontos kontúrokat, az alig jelzett fekete kesztyűt vagy fekete harisnyát, a bonyolult pózokat, melyek közül valószinűleg néhányat fényképfelvétel előzhetett meg. S Agnès, a menyem nagy örömet szerzett spontán megjegyzésével, amikor azt mondta, hogy én is efajta rajzokat csinálok... Hát igen, válaszoltam pironkodva, csakhogy az én nevem nem Toulouse-Lautrec...

a budapesti Szépművészeti Múzeumból kölcsönzött kép

Mese, mese, meskete...

   Vasárnap estefelé írtam egy mesét, sőt, hamarjában illusztráltam is. Gyerekkorom óta nem fordult velem elő. Az ötletet a fák szimbólikájának tanulmányozása szülte.

   

A fák tudvalevően az emberiség egész történetét végigkísérik, különböző vallások is magukévá tették, mitológiájukba olvasztották őket. Hogyne tették volna, hiszen a fák egyszerre kötnek össze bennünket a rejtélyes földalatti világgal és végtelen magasságokba nyúló ágaik segítségével egy másik nagy titokkal, miközben helyükről nem mozdulnak el. Századok türelmes tanúi lehetnek. Van, akinek még az is rémlik, hogy a "beszédüket" meg tudja fejteni, sőt, kommunikálni képes velük. Szerény magánvéleményem szerint elég, ha hisz benne valaki, mint annyi másban... Ez a fajta hit legalább ártalmatlan.

   A mesém is erre a találkozásra épül : egy félénk kisleány és egy faóriás véletlen találkozására. Az óriás váratlan bizalmat ébreszt a leánykában, olyannyira, hogy az önkéntelenül hozzásimul és kérges fülébe suttogja búját-baját, amit még szüleinek, testvérének se mondhat el, attól félve, hogy kinevetik. S hogy, hogy nem, a fa válaszol, de oly halkan suttogva, hogy csak a kislány hallhatja meg (nomeg én, de nem árulhatom el...) Mindenesetre a leányka könnyű szívvel folytatja útját.

   A fák lélegezni segítenek, melegítenek, hajlékot, táplálékot nyújtanak, árnyékot adnak, békehírt hoznak... és sorolhatnám még tovább. Sőt, ahogy az ábra mutatja, néha-néha megnyugvást hoznak a háborgó léleknek...

Ráolvasások

   Minden évben imétlődő ritmus. Aki fárasztónak találja és szívesen kitörne belőle, unja a mindenhonnan áramló, kevés eredetiséget, változatosságot kínáló jókívánságokat, annak csak szeretném csendesen megjegyezni, hogy addig jó, amíg áramlanak... Amíg élünk... Amíg megtehetjük, hogy kivárjuk a terített asztalnál, pezsgős pohárral a kezünkben  -  ha lehet, nem egyedül!  -  az éjféli 12-ik óraütést és összeölelkezhetünk... Amíg béke van és betevő falat, meleg körülöttünk és bennünk. 

   Igen, rituálé ez, mely támpontot jelent a rohanó években, perspektívát nyújt, segít az idő múlásának érzékelésében, családi, társadalmi összetartó erő, még akkor is, ha nem engedelmeskedik neki mindenki. Ha nyűgnek érzi a jókívánságok kötelező körtáncát, képzelje el egy pillanatra az életét a néha tehernek érzett rituálék nélkül. Karácsony, Szilveszter, Húsvét, Anyák napja, születés- és névnapok stb. nélkül (akarattal nem beszélek a sok kereskedelmi célzatú, mesterségesen szított ennek-annak a "napjá"-ról!). 

    Anne barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy ha csak ketten is, de töltsük együtt a Szilvesztert. A karácsonyi vendégeskedések után úgy határoztunk, hogy az idén nem lesz húsétel, hanem bőséges apéritif (amihez Anne-nak kiapadhatatlan a fantáziája) és könnyű lazacos előétel, majd szünet a "Trivial Pursuit" társaságában és végül finom gyümölcsös édesség, elejétől végig pezsgővel, majd kávé. Fél kettőig tartottunk ki. 

   S nem utolsó sorban, elhangzottak az őszinte, szívből jövő antik "ráolvasások", melyeket most megismétlek minden engem is olvasgató, szívemnek ismeretlenül is kedves látható és láthatatlan látogatómnak:

Kívánom, hogy jó egészség kísérjen benneteket! 

Hogy szívetek melege legyen magatok és a körülöttetek élők menedéke!

Kísérje mindennapjaitokat pezsdítő érdeklődés az élet minden rezzenése iránt!

Egyszóval: legyetek boldogok!

Karácsonyi vendégjárás

   Legalább 10 napja nem írtam (magyar és francia) blogjaimra. Pedig még a főzéssel, vendéglátással se kellett törődnöm, a gyerekek ezúttal is magukra vállalták a feladatot. Legalább kilencen, de néha tizenhárman is összejöttünk. Ilyenkor az öt gyereket külön asztalhoz ültettük, így az esetleges babonások is megnyugodhattak.

   A társalgás mindig megállíthatatlanul csörgedezett, többnyire érdekes témák vetődtek fel. Az egyik meghívott család felnőtt tagjai pl. a rendőrség keretében dolgoznak, így a munkájukat belülről is megvilágíthatták. Amúgy nagy könyv- és filmrajongók, ami szintén sok témát kínált. 

   24-én este az apéritif után került sor az ajándékokra, melyek a fa körül várták becsomagolva, hogy a kisebb gyerekek kiosszák őket. Azt hiszem a meglepetés teljes volt és mindenkinek örömet szerzett. 

   A menyem fáradhatatlanul sütött-főzött, meg is mondtam neki a végén, mennyire csodáltam, hogy egy pillantara sem árulta el a fáradtságát, s a mosoly sose hagyta el az arcát. A közelebb lakó vendégek hajnali 4 óra tájban elmentek, a többi kilenc még maradtunk és csak 26-án ebéd után indultunk haza, ki észak, ki dél felé, a szünet nélkül zuhogó esőben.

   Mindenütt jó, de legjobb itthon? Akkor is, ha az egyedülléttel párosul? Megvallom, hiányzott egy kicsit a csend, amelyben három napig olyan kevés részem volt a telt házban, gyerekzsivalyban (a legkisebb 5 éves) és a szüntelen beszédmorajban. Alice átadta az ágyát, ő pedig nővére szobájába költözött, ami cseppet sem volt ellenére. Omega, a kutya is nehezen találta meg az egész napi szunyókáláshoz szükséges nyugalmat, hiszen általában egyedül van napközben, mást se tehet. Lassan minden a régi kerékvágásba kerül. S nemsokára kezdődik egy újabb év. Vajon mit hoz? Talán jobb nem tudni.

A szabadságról

"Dans la cabane, le temps se calme. Il se couche à vos pieds en vieux chien gentil et soudain, on ne sait même plus qu'il est là. » 

"A kunyhóban megpihen az idő. Lábadhoz fekszik, mint egy hűséges vén kutya, és egyszer csak azt veszed észre, hogy teljesen el is feledkeztél róla." (ford. tőlem)

   Emlékszem, amikor Sylvain Tesson "Dans les forêts de Sibérie" ("Szibéria erdeiben") c. könyvének ezt a mondatát olvastam. Elvarázsolt. (Franciául szebben hangzik, mint az én rögtönzött fordításomban.) Nemcsak a kép volt eredeti, találóan kifejezve a könyv hangulatát, hanem azt az érzést is amire vágytam: szabadon gazdálkodni az időmmel. 

   Tisztában vagyok a fenti kijelentés ellentmondásos látszatával. Miért ne rendelkezne az idejével egy magamfajta vészesen idősödő nő? Egyedül élek, szabadon gazdálkodom időmmel, pénzemmel és a TV távirányítójával... Senki sem reklamálja, hogy pontos időre elkészüljön az étel, a bevásárlást akár délben is lebonyolíthatom. Akkor meg mire az elérhetetlennek tűnő vágy? Miféle kötelezettségeknek kell engedelmeskednem, amely korlátozná a szabadság érzését?...

   Először is tisztáznom kell magam előtt, hogy mit is értek szabadság alatt. Lehet-e egyáltalán korlátlan? 

   Beszélhetünk fizikai, eszmei, politikai szabadságról. Melyiknek a hiányát a legnehezebb elviselni? Vágyakozhatunk-e olyan szabadság után, melyet soha nem tapasztalhattunk meg, legfeljebb képzeletben? Diktatúrákban született, mást nem is ismerő egyének az adott körülmények között alakítják ki életterüket. Álmaikat is hozzá igazítják. Ennyiből is látszik, hogy a kérdés nem egyszerű. 

   A szabadság fogalma együtt jár a felelősséggel, legalábbis magunkért, döntéseinkért. Ilyenkor eszembe jut életem első szavazása 18 éves koromban. Kaptam egy szép emléklapot, voltak elfüggönyözött szavazófülkék is. Kicsit furcsálltam ugyan, miért nem oszthatom meg anyával a fülkét, holott ketten is kényelmesen elfértünk volna benne. Abban sem találtam semmi kivetnivalót, hogy  az egyetlen lapot a borítékba csúsztassam anya jelenlétében...

   Messze kanyarodtam a kályhától, a lábamnál heverő hűséges öreg kutyaként megpihenő korlátlan időtől. Vissza kell térnem a korlátokhoz. Nem számítva a kor, az egészségi állapot szabta akadályokat, magam állítom őket a szabadság érzése elé. Kellenek a kötelezettségek, már csak azért is, hogy a felszabadulás érzése édesebb legyen. Ha mindent szabad, hová lesznek a vágyak, lehet-e még álmodni valami nehezen elérhető, de annál kívánatosabb dologról?