Mindennapi bosszúságok

tavaszodik...

    Ma ismét csodás napsütés fogad, mihelyt elszakadok a képernyőtől és kinézek az ablakon. Február közepén nyugtalanító a 16°, de annyira azért nem meleg, hogy sétára csábítson. Holtfáradt vagyok. 

   Főleg azért, mert az október eleje óta tartó utcai munkálatok teljesen kiszámíthatatlanul vetnek kínzás alá bennünket. Csak hogy ezt a hetet említsem : a múlt héten kaptunk egy "üzenetet" a levelesládánkba, miszerint kedden és csütörtökön (13-án és 15-én) elzárják a vizet reggel 8 és este 7 között az utcánkban. Mi legyen a fűtéssel, mely egyben a melegvizet is szolgáltatja? Senki se tudta. Felkeltünk kedd reggel a fiammal jó korán, hogy még az elzárás előtt letusolhassunk, ki-ki saját fürdőszobájában. Kis vizet tartalékoltam a napi használatra (az ivásra lesz ásványvíz). Kedden reggel 8 felé meginterjúvoltam valakit a munkások közül, amikor fiamat kikísértem az ajtón. A vízelzárás? A jövő héten lesz, közölte kedélyesen. Mondom, papíron jelentették be az "illetékesek"! Tévedtek, zárja le egyszerűen. Gondoltam magamban, igazán megtakaríthattak volna nekünk egy csomó stresszt...

   

Másnap, szerdán, egészen véletlenül észrevettem, hogy az utca másik oldalán levő nagy gödörtől átköltöztek a zajos gépek a mi oldalunkon levő gödörhöz. Kérdem az egyik munkást : helyet változtassak az autóval? Nem kell, nem zavar, feleli, viszont a vizet másnap, azaz ma, csütörtökön fogják végül is elzárni. Újabb stresszhullám és reménytelen előkészületek. Ma reggel szintén korai kelés (és kevés alvás az éjjeli bagolynak). Miért, miért nem, már reggel 6-kor beindultak a gépek a szobáink ablakai alatt. A vizet tényleg elzárták 8-kor, de d.u. 3-kor visszajött! 

   Most már semmin sem csodálkozom, és kérdezni se kérdezek többé. 86 éves szomszédasszonyom állandó pánikban naponta többször felhív. 

Cogito ergo sum

    Kezdek magamhoz térni a pár napos intenzív rosszullétből, ami már máskor is előfordult velem, főleg kisebb-nagyobb stresszel járó erőfeszítés után. Most éppen a péntek esti összejövetelen felolvasásra került, a "kétkedés" filozófiai és mindennapi oldaláról szóló kis vitaindítóm után két nappal. Tudvalevőleg saját kétkedésem első tárgya én magam vagyok : nehéz saját teljesitményünkben holtbiztosnak lenni, én legalábbis nem vagyok, hiszen túl közelről szemlélem ahhoz, hogy véleményem tárgyilagos lehessen. Annál is inkább, mert én aféle botcsinálta, műkedvelő filozofálgató vagyok! Igaz, hogy a nagy elődök szerint a filozófia lévén szó szerint "a bölcsesség szeretete", mindenki képes (lenne) rá, sőt, talán műveli is a maga módján bizonyos fokon.

   A kételkedés témáját magam választottam, mert mióta az eszem tudom, óvakodtam attól, hogy bezárjanak bármi "kinyilatkoztatott" rendszerbe (legyen az politikai, vallási, művészeti stb), anélkül, hogy ne maradhatna egy kis nyilás, ahol friss levegő, kérdések-válaszok, ellenvélemények lehetősége, meggyőzésre törekvő érvek csatája ne zajlana le, s helyette kötelezően le kelljen borulni bármely tekintély előtt. Egyszóval, szabadon, saját magam mérhessem fel választásom esélyét, kockázatát.

   Nehéz pár szóban összefoglalni a kis vitaindítót, hiszen sokan hagyják rá magukat bizalommal a tekintélyre, mert megmenti őket a gondolkodás erőfeszítésétől. A politika területén pl. sok diktatúra él ebből a hosszú tapasztalatból. Elsősorban azt feszegettem, hogy a kételkedés a gondolkodás motorja, de nem jelenti azt, hogy le kell ragadni az állandó kétkedés állapotában, hanem elfogadni dialektikáját : miután  a minden oldalról megtörtént vizsgálódás után kidolgoztuk álláspontunkat, előfordulhat, hogy egy idő után újra mérlegre kell tennünk, hiszen az élet maga mozgás, a körülmények és velük mi is változunk. Ez utóbbi gondolattal a hagyományok sziklaszilárd védelmezőit volt szándékom megcélozni és egy kis mozgásra invitálni. Legnagyobb meglepetésemre nem támadtak meg... A kételkedés, ellentmondásos eszmecsere ugyanis feltételezi az ellenvélemények tiszteletét is.

   Nincs rá hely és alkalom, hogy bővebben is belemenjek a témába, lényeg, hogy nagyon kedvezően reagáltak az egybegyűltek, több, mint egy órán át tartottak a hozzászólások (s az én válaszaim), többen el is kérték a szöveget. Jól éreztem magam, kétségeim oszladozóban... A stressz elmúlása után a leszállás néha még nehezebb. Én legalábbis két emeletet zuhantam, s bár a fejemben kellemes zsongás uralkodott, lábaim felmondták a szolgálatot, s 24 óra alatt 3 kilót fogytam... 

   Ma már   -  a harmadik, negyedik napon  -  jobban vagyok.

Maximális adrenalin

Nem tudom megállni, hogy ha csak pár szó erejéig is, de ne nyissam meg a blogomat.

18 évesen

Január utolsó napja van. Ez lenne a havi negyedik bejegyzésem : a fogadalom nagy szó, bennem legalábbis még mindig pislákol a visszhangja. Szó sincs róla, hogy erőltetnem kellene, az írás vágya mindig dúl bennem, magyarul is, franciául is. Megkönnyebbülök a gyakorlásától, pedig nagyon nincs rá időm ezen a héten : péntek este  -  holnapután!  -  kell felolvasnom félórás kis vitaindítómat a kételyről, kételkedésről, a filozófiában és a mindennapi életben egyaránt. Kb. 2 hete előrehozta a társulat elnöke február végéről az elejére, mert a havazás miatt elmaradt egy összejövetel, én viszont már hónapok óta tudom, hogy meg kell írnom (magam választottam a témát). Szokásom szerint az utolsó pillanatra vártam, hogy nekilássak. Persze, már jó ideje a fejemben forgattam, járkáltam körülötte, gyűjtöttem hozzá a gondolatokat, melyeket kb. azóta le is jegyezgetek, mióta a torkomra tették a kést, ahogy a franciák mondják ("avoir le couteau sous la gorge"). Azaz, kb. 2 hét óta...

Most már valóban az utolsó csengetés hangzott el, még ma délelőtt nekilátok a "dolgozat" megírásának. Fel is keltem 9 óra felé, de első utam mindig a blogjaimra, a virtuális levelesládámhoz vezet. És akkor jött a hiányzó negyedik bejegyzés megírásának fogadalma, ami kicsit kihívás is egyben : 2 napom maradt! Maximális az adrenalin szintem, jöhet a feladat teljesítése!

A tél összehúzza a szemöldökét

    Két napja komolyan havazni kezdett. Eddig csak játszadozott velünk a pár centi, ami néha ijesztgetett ugyan bennünket, de hamar elolvadt. Tegnap azonban le kellett mondanom az előre megbeszélt időpontról, amelyre a kórházban várt a szemész, aki a szememet műtötte. Elindultam én az autóval a frissen hullott, több mint 10 centis  hóban, ami itt az utóbbi években ritkaság. Pár száz méter után visszakanyarodtam, mert nagyon csúszott az út a ráfagyott hó alatt, a közlekedési lámpák előtt és a körforgalomnál muszáj volt fékezni, ha óvatosan is. Sót minden jel szerint nem látott az aszfalt, s a téli gumikat is kevesen szerelték fel (nekem nincs is...), hiszen évek óta nem volt rájuk szükség. Most pedig itt északon jó sok hó leesett, komoly fennakadásokat okozott az utakon. Az időpontomat áttették péntek délelőttre, de nem vagyok benne biztos, hogy nem kell-e újból elhalasztani.

   

Szerencsére a házban meleg van (20°), s bár a kenyér elfogyott, gyalog majdcsak elballagok a sarokig... Igaz, hogy a járdáról senki se söpri le a havat a háza előtt, hisz a magamfajta öregasszonyok nem merészkednek a küszöbön túlra. Félünk az elcsúszástól, a töréstől, a végleges mozgásképtelenségtől.

   

Miközben ezeket a sorokat írom, kaparás, karistolás hallatszik az utcáról. 

Kinézek : hát a szomszédasszonyom fia (a közeli kisvárosból jött át) kaparja az aszfaltra fagyott hóréteget anyja háza előtt és megtoldja az enyémmel is! Hálásan megköszönöm neki.

Év eleji hangulat

    Úgy kezdődik számomra ez az új év, mint akit arra kényszerítenek, hogy gúzsba kötve táncoljon... Sok minden összejött ennek érdekében : a második operációt megelőző stressz (reggel 7-re voltam behíva a kórházba, 2 óra alvás után, fél 6-kor keltem); a szemembe csöpögtető nő napi háromszori megjelenése; a napközbeni -4° -5°, melyet  -  a jéghideg szelet hozzátéve  -  állítólag -15° -17°-nak érzékelünk; a városházáról postaládánkba érkezett levélke, mely újabb felfordulást, gödrök kiásását, a parkolás lehetetlenségét rebesgeti számunkra az utcában, ezúttal április végéig. Ha valaki igazi gondok között őrlődve olvassa ezt a listát (nincs benne minden!), kinevet, esetleg bosszúsan a fejét csóválja : "Jódolgában nincs más baja!" Igaza van, ennél sokkal nagyobb bajom is volt már. Csak hát, a mérleg másik serpenyője nincs vele egyensúlyban...

   Szerepe van ebben az állandó fáradtságérzetemnek is, amiért szintén csak magamat okolhatom. G. halála óta képtelen vagyok idejekorán lefeküdni, éjjel 2-3 óra tájban még "gyüszmékölök" (ahogy alföldi nagyszüleim mondanák) a nappaliban, csak hogy elodázzam a lefekvést... Fiam már rég felment a szobájába, mert másnap 7 előtt kel. Mióta itt van (november eleje óta) olyan jól alszom, mint a biztonságérzettől békésen szuszogó kisbaba, csak a lefekvéssel van baj. Ráadásul  fél 8 felé kibújok az ágyból, hogy még láthassam egy kicsit a fiamat, mert este 8 előtt nemigen ér haza. Péntek este azonnal autóba ül, vacsora nélkül, mihelyt a munkából megjön, hogy mielőbb láthassa a családját (250 km), amit teljesen megértek. Szombat-vasárnap reggel se hozhatom ba az alváshiányt, mert reggel 8 előtt jön az első cseppeket adagoló nő, legalább 2 hétig, azután már én veszem át a dolgát a hónap végéig. 

   Nem akartam pedig "nyavalygással" kezdeni az évet!... Talán annak tudható be, hogy koraősz óta alig láttuk a napot. Helyette az állandó eső hullott ránk hónapok óta, s ha meg is állt néha, a felhők ritkán szakadtak fel.

   Tegnapelőtt megpillantottam az első virágot a kamélián a sokszáz bimbó között. A langyos tél csalogatta elő. Attól tartok, hogy a mostani vagy még későbbi fagyoktól mind lehull.

...ma besütött ránk pár percre...

a kamélia első virágai -5 fokban

 

Mágikus gondolatok

    Érdekes módon, minél messzebbre  érnek ismerőseim (s velük jómagam is) a korban, annál előbbre kerül jókívánságaik listáján az "egészség" szó. Akárcsak az enyémen. Gondolom, nem véletlenül. Megkísérlem felidézni, mivel is kezdődött hajdanában az a bizonyos lista?... Mit is kívántunk boldogult fiatalságunk idején az első helyen? "Boldogságot, szerencsét". Az egészség többnyire adott volt, eszünkbe se jutott. Később "Bort, búzát, békességet", sikereket a munkában. A "jó egészség" hatvan után került első helyre. S lassanként szinte megelégszünk vele, hiszen elsődleges feltétellé vált. Ha nincs meg, a többit is "mögöheti az avas", ahogy nagyanyám mondta valaha...

   Napok óta csak a boldog új év utáni sóvárgás kering a Neten. Kívánjuk minden erőnkkel másoknak, magunknak is, de mintha csak a mágikus gondolat reményének engedelmeskednénk vele : hatalmát tekintve már nemigen vannak illúzióink. Azért úgy vagyunk vele, mint apám a miatyánkkal, melyet félhangon mormolt barátja koporsója mögött ballagva. Mivel templomba nem járt, meglepetten feltettem a kérdést: "Hát te még emlékszel rá?" "Sose lehet tudni...", felelte antik bölcsességgel.

   

   Ez az epizód mindig emlékezetembe villan, amikor magam is tiszta szívből megfogalmazom jókívánságaimat. Hátha mégis... sose lehet tudni... Egyúttal alkalom arra, hogy jelezzem mindazoknak, akikhez szólnak, mennyire kedvesek, fontosak nekem, legyenek családtagok, közeli barátok, távolabbi, esetleg virtuális ismerősök. Valamennyien felélesztettek bennem egy-egy (sőt, több) kitörölhetetlen érzést, emléket, melyektől könnyebb, elviselhetőbb lesz az élet.  

Kendőzetlen szimbólum

    Két hét telt el, mióta nem írtam a blogomra. Közben "javítóban" volt a bal szemem, december 7-én. Az operáció óta csöppen bele öt, majd pár nap múlva három féle gyógyszer naponta többször. Mire a végére járok az utókezelésnek, kezdhetem előlről a jobb szememmel, január 4-én. Annyit máris érzek, hogy jobban látok az újjal, pedig eleinte "fátyolosabb" volt, mint a másik.

  

 A műtéten magán már sokan átestek. Nem fogok tehát világrengető bátorságommal dicsekedni. Kb. 20 percig tartott, fájdalmat nem éreztem. Kaptam utána egy kis reggelit, csésze kávét és két szelet kenyeret kis kocka vajjal. Hamarosan telefonáltam menyem apjának, aki elvitt hozzájuk ebédre. Igaz, nem voltam túl elegáns látvány, de Palmyre kb. egy hónapja esett át mindkét műtéten, ismerte a programot. Estefelé jött egy ápolónő, hogy kicserélje a kötést és elkezdje a napi háromszori csepegtetést.

   Bevallom, még aznap este leültem a számítógép és a TV elé... Igaz, eleinte mértékkel. Nem is olyan egyszerű félszemmel olvasni... De még szelfit készíteni sem! Másnap felhívtak a kórházból, hogy minden rendben van-e. Rendben volt.

 

   Most meg már, jó két hét elteltével nyakig vagyunk a karácsonyi készülődésben. A gyerekek nagy terhet vettek le a vállamról, átvállalva a karácsony két napjának megszervezését, náluk! Rá kellett döbbennem, Agnès szüleivel együtt, hogy átléptük  az öregedés újabb lépcsőfokát : a papa augusztus végén enyhébb agyvérzésel került kórházba, a mama szemműtétjét újabb szembetegség felbukkanása súlyosbítja, az én látási problémáim is megoldásra várnak : enyhén szólva nem vagyunk pillanatnyilag (?) a dinamikus, utazgatós nagyszülők mintaképei, mint még egy-két évvel ezelőtt ! Valószínű, hogy a továbbiakban át kell programoznunk terveinket.

   Most azonban a közelgő viszontlátások járnak a fejemben. Gyűjtögetem az ajándékokat, majd mindennap szétnézek a városban; ma még a fodrászhoz is eljutottam. Sőt, beszereztem kis karácsonyfámat is, melyről igazán elmondhatom, hogy szimbólikus ereje van! Jobban mondva az egész nem más, mint egy mezítelen szimbólum!... 

Boldog Karácsonyt kívánok szeretettel Mindnyájatoknak !