Egy rövid hét sok eseménye I. rész

    Most látom, hogy lassan már a nyár közepén járunk, és június 24. óta egy betűt se írtam erre a blogomra!... Bevallom, nem hanyagság volt az oka, hanem a múlt hónap végén alaposan felszaporodott tennivalók.

   Lucie unokám júl. 3-án reggel tette le az utolsó érettségi vizsgát, apja és húga az iskola előtt várták autóval, benne az ő bőröndjével is, és egyenesen hozzám indultak (250 km), hogy felvegyenek és együtt folytassuk az utat Magyarország felé. Egész éjjel mentünk Belgiumon, Németországon és Ausztrián át  -  főleg esőben  -  majd pirkadatkor átléptük a magyar határt, ahonnan még jópár száz km várt ránk Mindszentig. Tudvalevően az utolsó kilométerek tűnnek a leghosszabbaknak! Reggel fél 8 felé haza is értünk. Felhúztuk az ágyakat, mert jártányi erőnk is alig volt. Csodálatos módon friss kenyér, töltött paprika várt ránk a hűtőben. Fiam kb. 24 órát vezetett egyedül, mert az ő nevére bérelte az autót. Én magam is alig álltam a lábamon. Az itteni borús 18° után ragyogó meleg nap várt ránk, eleinte megelégedve a 28-29°-kal...

   Hogy is foglaljam össze a tömény 10 napot? Szerencsére a fiam tavaly óta bevezettette unokaöcsém szervezésében a légkondícionálót az öreg házba, hogy könnyebben kibírjuk az éjjel-nappali forróságot, mely 41°-ban tetőzött elutazásunk napján. A foci Európa-bajnokság középdöntőjének küszöbéig eljutott francia csapat két meccsét is náluk néztük meg, valamint a választások második fordulójának eredményét is a tévében. Egyébként mindannyian elég jól elviseltük a TV hiányát, melyet játékkal, olvasással helyettesítettünk. A fiatalok el-elbicikliztek a Tiszára is, nem beszélve szegedi sétáinkról, ahova legalább háromszor elmentünk a szűk hét alatt. Fehérvár közelében lakó unokahúgom szintén  megjelent többször is férjével. Öccsével felváltva látták el anyjuk házatáját, aki tört vállcsonttal feküdt az egyik szegedi klinikán, s elég súlyos operáción esett át. Elutazásunk napján jöhetett haza. 

   Nekem e rövidke hét két talán legfontosabb eseménye a szerda és a csütörtök d.u-ra esett : 10-én néhány egykori vásárhelyi gimnazista osztálytársammal jöttem össze a Kossuth tér fái alatt. 58 év telt el az érettségi óta, s volt osztályunk minden évben találkozik. Ha jól emlékszem, én csak 2-3 alkalommal tudtam elmenni... Ilyenkor mindig elfog egy kis lámpaláz. Vajon megismerjük-e egymást? Hiszen mi magunk nap mint nap hozzászokhatunk külsőnk-belsőnk átalakulásához, de akik évtizedek óta nem láttak?... A két óra nem volt elég hosszú, hogy mindent elmeséljünk, hogy minden kérdést feltegyünk egymásnak. Mindannyian 76-77-ik évünket tapossuk (vagy inkább azok minket?...), ki-ki meglehetősen jó formában jelent meg. A képen balról jobbra : M. Magdi, Cs. Sanyi, V. András, D. Éva és Á. Kati. Ketten hiányzunk : Deske és én, mint fotósok. Alattuk sorban a jelenlevők érettségi tablónkról lekoppintott képei, 1966-ból : M. Magdi, D. Éva, V. András, Cs. Sanyi, Én, Deske, Á. Kati. Mindegyikükkel szerettem volna szemtől szembe hosszabban elbeszélgetni...

Nyári napéjegyenlőség

    Lassanként elnéptelenedik a blogvilág. Aféle nyári elnéptelenedés, amikor a többségnek kellemesebb elfoglaltsága akad a napon, vízparton, mint a számítógép előtt üldögélni. Ehhez magam is hozzájárulok hamarosan. Sőt, megpróbálom elhallgattatni szokásos nyavalygásaimat az utazással, kánikulával kapcsolatban. Olyan nyúlfarknyi lesz a távollét  -  és máris olyan sok program van benne  -  hogy rövid pillanatként rebben majd el, melyből csak a "pihenés", a "semmittevés" hiányzik majd, amikor megállhat az idő... Pedig egyre jobban keresem ezeket a mozdulatlan "pillanatokat", talán az élet megnyújtásának illúzióját. Néha sikerül, pl. itt, a számítógép előtt, négyszemközt magammal és egyben az egész világgal, egy jótékony burokban, mely átlátszó és illanó, akár egy szappanbuborék...

   Második napja derült az ég, visszajött a napsütés, a teraszra költözött a zöld napernyő több, mint 8 hónap bezárkózás után. A mosógépnek is be kell hoznia az elmaradást, az utazásra készülődést. Nem beszélve a kertről, mely segítségért kiált, de most már későbbre marad. Holnap reggel még egy Covid elleni oltást is tervezek, újabb járvány hullám ütötte fel a fejét, s ha nem lennék ilyen törékeny, özönvíz előtti, már-már muzeális példány, kivárnám vele az őszi idényt. 

   A napsütés visszaadja a sorvadozók életkedvét, legalább is egy időre. Kis mozi, utána vendéglőben kis vacsora  -  minden kicsiben, mert hiszen nem a fényűzés a cél (még ha lehetne is...), hanem a találkozás, a kikapcsolódás a megszokottból, a  hónapok óta tartó bezártság (eső, fényhiány) nyomása alól.

A közhangulat amúgy is tartogat kellemetlen meglepetéseket. A következő két vasárnap országgyűlési választások lesznek, mivel elnökünk feloszlatta a parlamentet, az európai választások eredményei láttán, ahol a szélsőjobb (O.V. kebelbarátai) nagyon előretört, követve a szélsőbal által, s emiatt a tervezett reformok lehetetlenné váltak. S hogy mit hoz az efféle "póker-lépés", az a jövő zenéje. A népszavazással megválasztott elnököt nem lehet leváltani, s ő fogja a jövendő miniszterelnököt kinevezni a választások eredményétől függően, aki aztán kormányt alapít, az ellenzékből, ha úgy esik...

Újra itthon, felhős, hűvös ég alatt... Júniusi ősz...

   A jövő a hétre is őszi hangulatot ígér az időjárásjelentés. Mit tehetünk, tűrjük, sőt a perzselő kánikula emléke még nagyobb türelemre int. Reggelente, amint bizakodva felhúzom a redőnyöket, az utcán vizes aszfalt, a kertben és a terasz piros asztalán nedves foltok fogadnak. A nap felhők mögött rejtőzködik a vigasztalan szürke égen, a színeket is fakó mázzal vonja be, mint valami réges régről előkerült olajfestmény patinája. Tükrözi a hangulatunkat... 

   Pár napot a gyerekeknél töltöttem, náluk volt azért egy kis napfényben is részem, úgy 250 km-rel délebbre, bár az sem volt az igazi nyár. Kisebbik unokám a színjátszó csoportjával bemutatta szezonvégi előadásukat két este is. Csodáltam a vezetőjük munkáját, ahogyan pergő rendezéssel összefogta a 12 kamasz jövés-menését a nagy teremben és a többszintű színpadon, a "Cluedo" nevű játék ihlette saját darabjában. Unokám egy nagy csokrot kapott barátaitól, akikkel aztán nálunk folytatódott az ünneplés a kertben.

   Másnap reggel négyen az Orsay múzeumba mentünk, hogy Anyák napi ajándékként tegyünk egy kb 1 órás képzeletbeli "sétát", fejünkön a virtuális valóságba kalauzoló sisakkal... Az 1 órás andalgás ezen az időgépen teljesen elmosta a jelent és 1874 Párizsában találtuk magunkat, a Haussmann báró által lázas ütemben modernizálódó fővárosban. Az irodalom és a művészetek terén is új szelek fújdogáltak, egy fiatal festőcsoport fellázadt a konzervatív akadémikus stílus ellen, mely uralta a teret, s nem engedte be őket a hivatalos szalonokra. Igy került sor 1874. áprilisában  -  150 éve  -  Monet, Renoir, Berthe Morizot, Manet, Sisley, Pisarro, Degas, Cézanne, Bazille stb. első közös kiállítására a híres fényképész Nadar műtermében. A tubusos festékek feltalálása lehetővé tette a szabadban festést, így leshetjük meg közvetlenül Monet háta mögött állva "Napfelkelte" ("Impressions, soleil levant") c. képének születését Le Havre kikötőjében, melytől az "impresszionisták" neve is ered. Ezen a néven eleinte gúnyolódásként emlegették a csoportot. 

   Hosszú lenne felsorolni a majd 1 órás séta minden mozzanatát (pl. egy igazinak érzett zápor illúzióját... Arról nem beszélve, mit érzett egy magamfajta tériszonytól szenvedő személy, miközben a háztetőkön sétálva gyönyörködött a panorámában...)

   Látogatásunk minden mozzanatát el se mondhatom, lényeg az, hogy feltöltődtem minden jóval, ami talán segíteni fog a továbbiakban egy darabig. Kártyáztunk is, ami egyáltalán nem mellékes.

Nyári hangulatok

    A június gyakran pergős hónap, évadzáró. Igen, mondhatjuk, hogy kétszer is zárunk évadot, egyszer a naptári év végén, egyszer meg a közepén. Ez utóbbi valószínűleg a hosszú nyári iskolai szünet miatt van, itt Franciaországban ezért is kapta a szeptember a tágabb értelemben használt "rentrée" (hazatérés, visszatérés, belépés és iskolakezdés!) nevet, nemcsak az iskolában, hanem pl. a könyvkiadóknál, a színházi és tévés, filmes stb. világban is. 

   Mintha a két nyári hónap után  -  melyet egyben szinte már csak az iskolások és tanáraik vesznek ki, mások az öt hetüket több szeletben osztják meg az év folyamán  -  újra kellene kezdeni mindent a lakosság petyhüdt, kipihent, lebarnult része számára... Pedig a fele sem utazik el sehova. Mégis érezni lehet a júliusi, augusztusi utcák hangulatán, hogy az élet lassabban folyik : több a szabad parkolóhely, türelmesebbek egymáshoz az autósok és a boltokban az emberek. A színház bezár, a hivatalok csökkent létszámmal működnek, a mozik is az ún. "nagyközönség" ízlésének szánt komikus, negédes, esetleg könnyen emészthető csihi-puhi filmeket programozzák. Mintha senki se tudna igényesebbet befogadni, hanem kikapcsolódni vágyik a végre megérkező napsütésben, amelyet egész évre kell elraktároznia. A stressz kerülése végett még a komolyabb folyóiratok is könnyű, ún. strandra való témákat dobnak fel folytatásokban, mint a krimik vagy a szerelmi kalandok. A kertekben füstölög a barbecue, a könnyű rosé borok táplálta nevetések átszűrődnek a palánkokon este 10 utánig, amikor is itt nyáron sötétedni kezd.

   Kicsit megáll számomra is az élet. Ismerőseim jó része elutazik családhoz, ide-oda, ha bírja erővel. Fiam is programot készít számomra, tudja, milyen nehéz engem lassanként kimozdítani. A velük töltött egy-két hét vágya azonban egyelőre legyőzi a fizikai nehézségeket.

Egy mozgalmas hét, ahol minden jó, ha a vége jó!...

    Franciaországban ma van Anyák napja. Az ég nem ünnepli a szürke felhők alatt, a terasz még nedves az éjszakai esőtől. A gyerekek nem tudtak eljönni, sajnálom, de megleszek egyedül, már megszokhattam ennyi év alatt... 

   Tegnap megfőztem a borjúragut, kész a heti menü, nem lesz vele gond, csak a körítést kell majd variálni. A pénteki program igen zsúfolt volt, mert éppen az 5 óra felé nálam kezdődő összejövetelhez olvasgattam, amikor az autójavító felhívott, hogy kész az autóm, mehetek érte. Lelkem mélyén gyanítom, hogy szerepe volt ebben a néhány elkeseredett telefonnak is, melyet a biztosítóhoz és a szakértőhöz menesztettem, azzal fenyegetőzve, hogy elviszem az autót máshova, ha a három hetes várakozást is átlépi... Igy hát gyorsan el is vitt az egyik barátnőm a javítóig  -  félbehagyva az esti összejövetelhez a készülő süteményt! 

   Az említett délutáni gyűlés után gyorsan el kellett mennem, mert 20 órára egy irodalmi estre voltunk hivatalosak Murielhez. Egy északabbra lakó költő barátját hívta meg, hogy megismertesse velünk számos megjelent verseskötetét. Kb. 20-an jöttünk össze M. hangulatos, emlékekkel teli házában, melynek legkisebb négyzetcentimétere is képekkel, könyvekkel, tárgyakkal van betöltve. A meghívott költő egy házaspár társaságában jó 200 km-t autózott idáig (s éjfél után ugyanannyit vissza!), de azt hiszem, nem bánták meg, mert az est szokás szerint nagyon meleg, közvetlen hangulatú volt : egy-két résztvevő saját műveiből olvasott fel a témához ("generációk lánca"), majd megosztottuk a hozott finomságokat, élénk beszélgetések közepette. A késői óra ellenére feldobott hangulatban tettem le E. barátnőmet a házuk előtt, s bár ő maga inkább korai lefekvéshez van szokva, másnap bevallotta, hogy rég nem aludt ilyen jót!

   Ezzel még nem lett vége a programoknak, mert másnap, szombat este felé egy színházi bemutatóra voltunk hivatalosak egy tőlünk 20 km-nyire levő faluba : társulatunk egyik tagja (civilben rendőr(nő), de sokrétű érdeklődése számos egyéb irányba is vonzza) írt egy darabot, melyet ő maga vitt színre a falu lakosaiból verbuvált műkedvelő színjátszókkal, sok-sok munkával és meglehetős sikerrel!

   Ma pedig pihenésre, írogatásra szánom a napot, s ha sikerül, kiteszem a zöld napernyőt is a teraszra, hátha nem mos el bennünket az eső!...

Várakozásban

    Milyen könnyen betörhető a lázadozó emberi szellem! Egy hét kellett hozzá, hogy  -  ha a megbékülésig nem is  -  de eljussak a várakozó ürességig az elmúlt hét végetérhetetlen napjai alatt... Tartom magam ebben légüres térben, ahogy lehet, hogy ne mardosson állandóan az igazságtalanság tehetetlensége. Megpróbálom csillapítani a gyűlölet, megvetés fojtogatását az ismeretlen idióta iránt, aki csak úgy szórakozásból ennyi költségbe, nehézségbe kevert. Miközben gyönyörűen sütött a nap a hét nagy részében, sok hivatal és szolgáltató egyenesen kivett egy egész hét szabadságot. A franciáknál nemzeti sport az ún. "híd" (két szabadnap közötti munkanappal megtoldható szünet, melyet nem kell bonyolult kalkulációk árán ledolgozni, mint annak idején M.o-on). Állítólag mihelyt megérkezik az évi új naptár, a többség azonnal azt böngészi, milyen lehetőségeket nyújt majd a "hidakra"!

   Kedves és együttérző barátaim közül sokan felajánlották segítségüket, hogy elvisznek ide-oda, míg az autómat nélkülöznöm kell. Nehezen szánom rá magam, hogy elfogadjam : amíg lehet, szeretném megőrizni, ami hajdani önállóságomból megmaradt, mert tudom, hogy egyszer úgyis vége lesz.

   Volt, aki felvetette : autó nélkül is jól lehet boldogulni, nincs is jogosítványa, és milyen jól megvan nélküle! Természetesen. Nekem se volt 27 éves koromig, sőt a családomban senkinek. Nehezebb sajnálni annak hiányát, amit nem ismerünk. Anyósom beszélt rá annak idején, hogy milyen fontos levizsgáznom autóvezetésből, mert nagy szükség lehet rá, ki tudja, mit hoz a jövő. Mintha olvasott volna benne! Néhány évtized múlva sokszor be kellett töltenem a sofőr, esetleg a mentős szerepét. 

   Még ha nem is gondolunk az efféle végzetes szituációkra, az autó egyenlő az egyfajta szabadság érzésével. Ha nem is használja az ember állandóan (bár egyeseknek munka- és közlekedési eszköz), de készen áll (ablakom alatt), hogy rögtönözhessek, s ez mindig nagy kedvtelésem volt! Itt körülöttem szinte mindenkinek van egy vagy több, 80 éven túl is vezetnek, kivéve ha valamilyen betegség akadályozza őket, de legalább kisebb távolságokra. A függetlenség érzése felbecsülhetetlen! Főleg, ha az ember lánya érzi, hogy legjobb esetben pár év múlva úgyis le kell róla mondania...

Egy feneketlen kanál vízben...

    Francia blogomon hosszasabban ecseteltem a még viszonylag friss élményemet az autómmal kapcsolatban. Akit érdekelne és nem olvasta eredetiben vagy gépi fordításban, annak itt megosztom magyarul, ha nem is szó szerint.

   Utcánkban a másik oldallal ellentétben, a miénken nincsen a házakhoz garázs, így a kis piros Clio-m immár 15. éve parkol a ház előtt. Eddig még kisebb-nagyobb szerencsével megúszta a kedvtelésből, unaloműzésből rongálókat, az utca éjjel-nappal elég forgalmas. Vagy háromszor letörték ugyan a visszapillantó tükröt a járda felőli oldalon, de ennyi év alatt ez még nem a Vadnyugat. 

   A kellemetlen események mindig sorozatban támadnak, számtalanszor bebizonyosodott már. Először az autó kulcsa adta ki a lelkét, s mivel úgyis esedékes volt a 2 évenkénti revízió, május 15-re kaptam időpontot, ez a hét ugyanis szerdától vasárnappal bezárólag legtöbb helyen zárva lesz a dupla ünnep miatt. Ismeretlen hősöm a hétfő délelőttöt választotta, hogy huzamos időre megmérgezze az életemet, mármint ami belőle megmaradt...

   Szomszédasszonyom átjött 11 óra felé, hogy fénymásoltasson velem egy hivatalos papírt, s főleg beszélgessen egy kicsit. Amikor kikísértem fél óra múlva, az autó jobb első ablaküvege ripityára törve hevert a járdán és az ülésen, az ajtó nem csukódott és a zár alatti részt is alaposan benyomták. A házban semmit sem hallottunk az egészből.

   A délután jó része telefonálással telt : biztosító, szakértő, javító többszörösen, az én megszokott szervizem zárva, másikat keresni, aki el is szállítja még aznap. Mindezt a zárások megkezdése előtt, mert a következő 5 napban senki sem lesz elérhető!... 

   Nem tudom, kedves kortársaim az olvasók között, észrevettétek-e, hogy az évek múltával csökken az ellenállásunk a váratlan és kellemetlen eseményekkel szemben? Amit annak idején könnyedén, majdhogynem félvállról elrendeztünk, most valóságos pánikot kelt bennünk, és hajlamosak leszünk belefulladni abba a bizonyos kanál vízbe... Pontosan amelyikben én most evickélek... 

(kép : visszatérés a rajzoláshoz, folyamatban... T. R. 2024)