Augusztus 25-e jeles nap... volt...

    Augusztus 25. Jeles nap volt ez 1973-ban. Az esküvőnk napja. 48 évvel ezelőtt.

    G. szülei, két testvére és egy barátja pár nappal előtte megérkeztek autóval Magyarországra, ami akkoriban még elég kalandos utazásnak számított, számukra különösen, a "vasfüggönyön" túlra, hogy egyúttal megismerkedjenek velem is, a család leendő új tagjával. Utólag értettem meg, milyen nagy teljesítmény volt tőlük, mekkora bizalom vezérelte őket fiuk iránt, hiszen választottjának még a létezéről se tudtak 2-3 hónappal azelőtt. A szülők nagyon vallásosak voltak, apósom De Gaulle hűséges híve fiatal ellenálló kora óta, amikor is fegyverrel vett részt a német megszállók elleni harcban. A választásokon a kommunisták mindig is ellenfelei voltak. Eképpen a mi házasságunk elfogadása dupla kihívás volt : átléptek a vasfüggönyön egy kommunista országba, s ráadásul a templomi esküvő elmaradását is le kellett nyelniök (főleg G. kívánságára, de egyetértettünk). Egy szóval sem érzékeltették velem, mit jelentett mindez számukra. Rögtön meleg, családias hangulattal vettek körül, szüleim is így fogadták őket Mindszenten, annak ellenére, hogy tolmácskodásunk nélkül szót sem érthettek egymással! 

   A nagy nap reggelén G. átjött Szentesről és gondosan lemosta fehér autóját (2CV Citroën). Előző éjjel óriási nyári vihar volt, apokaliptikus záporral, amihez a család szintén nem volt szokva (Észak-Franciaországban ritka, inkább napokig szemerkél az eső), de másnapra ragyogóan sütött a nap. A polgármesteri hivatalba (akkoriban Tanácsháza) gyalog ment a násznép, nem volt messze, ráadásul az akkor még ki sem aszfaltozott bekötő két utcán állt a víz... 

   A szépen feldíszített házasságkötő teremben készen állt a néhány egyenruhás, vörös nyakkendős úttörő a versmondásra, amikor G. észrevette, hogy otthon maradt (szüleimnél, ahol a gyülekező volt) a két gyűrű. Barátja fürgén jelentkezett, hogy elszalad értük (klubban versenyző futó volt 800 m-es távon). Visszafelé, hogy gyorsabban érjen, elhatározta, hogy G. autójába ül és azzal teszi meg a 200 m-t. Nem számolt azonban a vendégmarasztaló fekete mindszenti sárral, amelybe a reggel hófehérre mosott 2CV bennragadt. Minél jobban pörgette Jean-Claude a motort, annal mélyebbre ásta magát, s ráadásul tetejéig telefröcskölte az autót a sárral. Úgy kellett kivontatni...

   Végül is minden jó, ha a vége jó. Elhangzottak a szavalatok, a nászinduló, az anyakönyv-vezető ünnepélyes beszéde (tört jobb karja gipszbe kötve), a tolmács is lefordította az "Igen!"-eket. Legalább 3-4 személy fényképezte az ünnepélyes eseményt, mégis alig lett róla fénykép. Egyikük elfelejtett filmet fűzni a gépbe, a másik ugyanazt tette bele mégegyszer (akkoriban, mondanom sem kell, nem volt numerizált fényképezés, sötétben kellett a gépbe táplálni a negatívot!). A násznép Szentesre vonult az ünnepi vacsorára.

Mi is az a "szolasztalgia"?

    Mi is az a "szolasztalgia"? Pár napja találkoztam vele először egy rádiós beszélgetésben. Nocsak, megint egy új fogalom. "A jó pap is hóttig tanul", jegyezte meg ilyenkor nagyanyám.  Életem végéig meg is fogadom a tanácsot, hiszen amíg az új ismeretek szerzésének vágya, a kíváncsiság nem veszett ki belőlünk, amíg mozgósítani képes bennünket, nincs teljesen veszve minden.

  Glenn Albrecht ausztrál filozófus találta ki 2003-ban egy mindinkább elterjedő pszichológiai jelenségre, miszerint egyre többen szenvednek szorongó, depressziós tünetektől környezetünk romlásának, az emberiség esetleges eltűnésének mind sürgetőbb veszélye miatt. Míg az ún. poszt-trauma diagnózisa egyre ismertebb és kezelése is elterjedt, ez a pre-traumás stressz meglehetősen újkeletű. Franciaországban 2019 óta ismert, s biztos vagyok benne, hogy még a szakemberek egy része se tud róla. Ez esetben nem egy megtörtént pszichikai sérüléstől szenved valaki, hanem amiatt szorong, ami minden valószínűség szerint be fog következni. Igy, jövő időben. Mégpedig egyre közelibb jövőben. 

   A médiák szünet nélkül bombáznak bennünket rossz hírekkel, baljós előrejelzésekkel, de egy sor saját bőrünkön tapasztalt jelenség is megerősíti bennünk a már-már mindennapivá vált klímaváltozás fogalmát. Mindez lassanként letöri sokakban a cselekvés vágyát, az optimista jövőképet, amin érdemes munkálkodni. Mire jó bármilyen erőfeszítés, ha a folyamat egyre gyorsabban, megállíthatatlanul halad előre, mint egy fékevesztett, elszabadult gépezet?... Egyesek szerint isten büntetése az ember mérhetetlen gőgje miatt, aki azt hiszi, uralkodhat a környezetén, kénye-kedve szerint akarata, kapzsisága alá rendelheti, miközben észre sem veszi, hogy saját maga alatt vágja a fát.

   Mi jellemzi ezt az újfajta kórt? Tünetei hasonlítanak a depresszió megszokott tüneteire: cselekvésképtelenség, általános nyomott hangulat, alvási zavarok, stb. A tehetetlenség érzése, hogy életünk kormánya kicsúszott a kezünkből, sodródunk az árral, minden erőfeszítés hiábavaló... Ha el is fog néha bennünket kisebbfajta vágy, lendület, erőtlenül porba hull: "Mire jó? Semmi értelme..." 

   Egy-két pszychológus megpróbálja kézbe venni a probléma kezelését. Ez a dolguk, bár meglehetősen kételkedem az eredményben. Mit is mondanak: forduljunk a bennünk mélyen gyökerező erőhöz, valami szilárd alaphoz... Hát, pont az ingott meg... Vagy jönnek a tetszetős, elringató kolibri példabeszéddel (elmondom, hátha valaki még nem ismeri: hatalmas erdőtűz pusztít, az állatok többsége bénultan szemléli. Csak egy parányi kolibri jön-megy, oda-vissza fáradhatatlanul, csőrében egy csepp vízzel "locsolja" az erdőtüzet. Az állatok kétkednek: "Csak nem gondolod, hogy el fogod oltani a tüzet?" A kolibri azt feleli: "Én csak megteszem, ami tőlem telik!"), ami sokakban legalább enyhíti a bűntudatot!...

Színezzük ki a világot?...

    Máris augusztus közepe van. Mögöttünk egy hét napos idő, de ma délután óvatosan elraktam a napernyőt, mert gyanús felhők gyülekeztek az égen. A kis szél ellenére fülledt meleg volt a levegő. Persze messze van a délebbre dúló 40° feletti hőmérséklettől, ami egyre megszokottabbá válik így nyáron az eddig kellemes égtájunkon is.

   Vacsora- és ebédmeghívások, beteglátogatás a szomszédos városban, írogatás, kis kertészkedés itt-ott, vasalás(!), stb. foglalja el napjaimat. Miről is írhatnék? Ezen a területen rögtön működésbe lép az öncenzúra. Ami igazán elfoglal és alattomos súlyként nehezedik a kedélyemre, arról nem érdemes, hiszen tapasztalatból tudom, hogy másra sem jó, mint hogy elriassza azt, aki betéved a blogomra, F-B oldalamra. A rossz hangulat ragályos betegség: azonnal elkapja, aki a közelünkben van. Mint ahogy a jó közérzettől feldobódik, aki megosztja. Ösztönösen keressük azok társaságát, akik azt az illúziót keltik, hogy puszta közelségük pozitív életérzéssel áraszt el bennünket, s ettől mindjárt jobban érezzük magunkat. Szervezetünk ellenálló képessége gyarapodik, tekintetünk is megváltozik, környező világunk szürkesége színeket kap tőle.

   Töröm a fejem, honnan keríthetnék elő valami ősrégi festékes dobozt, aminek az alján maradt néhány csepp a hangulatom kiszínezésére. Valami emlék, ifjúságom raktárából, amikor is meglehetősen bátran vágtam bele ismeretlen kimenetelű tervekbe, s ez az életbe vetett szinte határtalan bizalom általában nem is okozott csalódást. "Majd lesz valahogy!" S valahogy mindig lett.

   

Rendhagyó augusztus

    Augusztus eleje van, s a világháló  -  legalábbis körülöttem  -  egyre inkább kiürül... Az embereknek sokkal jobb dolguk akad, mint hogy a billentyűkön pötyögjenek! Igy van ez jól, nem muszáj mindenkinek (félig-meddig) önkéntes gályarabságra ítélkeznie. Nem feledkezve meg azokról sem, akiknek nincs igazán választása...

   Pár napja eldőlt, hogy az idei nyáron nem megyünk Magyarországra. Repülőjegyem visszamondva, első reakcióm a nagy megkönnyebbülés volt! Áhítoztam a régvárt pihenésre. Szokás szerint, jó Mérleg módjára, kis idő múlva méricskélni kezdtem a helyzet árnyoldalait is: mi lesz velem egy hónap szinte teljes magányban, mint valami meghosszabbított (és legtöbbször gyűlölt) hétvégén?... Ismerőseim nagy része elmegy nyaralni, többnyire hazai tájakra, kevesebben külföldre, a gyerekek is kihasználják majd valahol a megmaradt szabadságukat... Az írásba merülés majd egy hónapos álma nem változik-e meddő erőfeszítéssé, ha semmilyen külső motiváció (közös élmény, mélyenszántó vagy "csak" vidám baráti beszélgetés) sem ösztökéli?... Nem fogok-e a napi rutin egyhangú mókuskerekén kiszáradni ?... Kell a kis helyváltoztatás, a magány ideiglenes megszakítása, hogy ihlettel töltődjünk fel időnként  -  számomra legalábbis nélkülözhetetlen. 

   

Elhatározom, hogy próbára teszem akaraterőmet, amely, szerintem legalábbis, nem tartozik legnagyobb erényeim közé. Sokszor találtam kibúvót, mentséget, hogy szabaduljak a korlátoktól és engedélyezzek magamnak egy kis szabadságot, melynek íze ilyenkor utánozhatatlan volt. Hogy lesz-e belőle valami, pár hét múlva dől el. Ha sikerül megvalósítanom, büszke leszek magamra, ami ritkán esik meg velem.

   Végül is rábízom magam a véletlenre, amely eddig is sokszor kisegített. Sőt, életem legérdekesebb élményeinek nagy részét váratlan, előkészítetlen események hozták meg, ellentétben az előre alaposan megtervezettekkel, melyeknek többnyire csalódás lett a vége. Felnézek szerencsecsillagomra, talán még nem unt rám és nem hagy ezúttal se cserben...

Július végi rágódások

   Max. 20° van napközben, itt-ott kis zápororokkal meghintve, melyek nem locsolják meg igazán a virágokat. Az én hangulatom is felemás: az unokák elutazása után újra megbetegedtem, nyilván a rám zuhant fáradtság bolygatta meg életem immár törékennyé vált egyensúlyát. Nem baj, majdcsak felküzdöm magam a helyzet magaslatára, mint már annyiszor. Ugye, hogy felvet a fenenagy akaraterő?

   Tudvalevőleg nehezen bírom a korai kelést, hiszen 3-4 óra előtt nemigen oltom el a villanyt. Hétfőn, kedden viszont fél 8-ra állítottam az ébresztőt, bár ennek tudatában alig tudok 2 órát aludni, attól szorongva, hogy nem hallom meg, ami különben teljesen lehetetlen, olyan sziréna erejével zendül meg közvetlenül a fejem mellett. Dehát a stresszre hajló állapotnak mit számítanak az észérvek! Mivé lett a zenitüd koronázatlan királynője, kérdezem magamban. Poros nyoma sem maradt.

   Hétfőn délelőtt fogorvosom majd egy órán keresztül ecseteli minden részletében a panoráma röntgenkép forgatásával, hova és milyen ritmusban fogja az ősszel beültetni csodálatos hétpróbás új fogaimat. Arra biztatom, minél hamarabb essünk túl rajta, ne húzódjon el hónapokig a 4-5 fog beültetése, hogy legyen még időm élvezni is őket! Igaz, így a betegbiztosítás kevesebbet térít majd vissza, de ha életem valami miatt útközben megrövidül, úgyse megyek sokra a hamvaimba veszett titán-csavarocskákkal, akármilyen sokba fognak kerülni nekem...

   Többek között attól is szorongás fog el, hogy pár nap múlva már augusztus lesz. Nehezen viselem a bizonytalan két szék közötti állapotot. Menjek, maradjak? Ez is, az is problémás. Legalábbis a döntés (jó Mérleg módjára kínszenvedés). Észreveszem, hogy még a lélegzetvételt is visszatartom ilyenkor. Jógalégzés-tanfolyam kéne tán nekem is, első lépés gyanánt a "kiengedés" avagy az "elengedés" göröngyös útján...

   

Unokáztam egy kicsit

    Legutóbb július elején írtam blogot, magyarul is, franciául is. Azóta sok víz lefolyt az Escaut nevű folyón, amely lakhelyemet is érinti. Volt benne sok utánajárás, bevásárlás, főzés, három napos rosszullét (az előbbiek eredményeként), baráti vacsorameghívás  -  no és főleg unokáim megérkezése a vasárnap déli vonattal. Szerencsére addigra elég jól lábra álltam, bár fel kellett áldoznom a pihenés oltárán egy mozit és egy közös vacsorát. Az azóta eltelt pár nap bőségesen kárpótolt!

   A lányok előző héten az Alpokban töltöttek 3-4 napot, szinte alig volt idejük átpakolni a bőröndjüket az 1 hetes valenciennes-i útra. Ezt a rövid időt is meg kell osztaniok a 2 nagyszülői ház között, s még szerencse, hogy egy városban lakunk! Vasárnap nálam kezdték, mert a másik nagymama csak másnap este érkezett vissza kéthetes nyaralásról. Igy az otthon maradt nagypapát is meghívtuk ebédre. 

   Tegnap d.u. 5 h felé jött értük a nagymami. Nem győztek sóhajtozni, hogy maradnának még... én meg biztattam őket, hogy meglátják, milyen jó lesz náluk is! A másik nagymami ugyanis sokkal dinamikusabb, mint én, szinte fáradhatatlan az otthonról elmenésben. Nekem ez, sajnos,  lassanként nem lesz erős oldalam. Itthon viszont rengeteget játszottunk, beszélgettünk, s nekik meg éppen ez hiányzott, akárcsak nekem. Kiönthették kamasz lelküket, kellett nekik az ítélkezés nélküli meghallgatás. Ha szükség volt rá, véleményt is mondtam, de igyekeztem  nem szentenciázni, mint egy bölcs vén bagoly, hanem csak úgy elmondtam, hogy én mit gondolok a témáról. Különösen jót tett mindhármunknak, hogy sokat nevettünk, könnyed volt a légkör, annak ellenére, hogy a komoly témák sem hiányoztak.

   Egyik este, miután elvégeztem egypár utolsó símítást a földszinten, felballagtam az emeletre. A lányok már előbb  felmentek, hogy hamarabb megfordulhassanak a fürdőszobában. Egyszer csak hallom Lucie hangját, amint fennhangon olvas valamit. Benézek hozzájuk: hát ül fenn az ágyán (emeletes) és olvassa boldogan mosolygó húgának azt az afrikai mesét, ami hajdanán a kedvencük volt. Hajdanán, pár éve, amikor még kijárt az esti mese alvás előtt, s amit én magam legalább annyira élveztem, mint ők. Emlékeztek még a mozdulatokra, a hanglejtésekre is, amelyekkel megpróbáltam még több életet, dramaturgiát lehelni a szavakba... Néha hármasban olvastunk, felosztva egymás között a bekezdéseket! Bevallom, nagyon meghatott ez a kedves gesztus, felelevenítése közös boldog emlékeinknek. Hát, efféle kincsek birtokában vagyok...

15 év...

    Lekopogom: második napja süt a nap! Kár, hogy szinte minden délután el kell mennem valahová és nem élvezhetem szabadon a kertet, a teraszt. Útlevelem, személyi igazolványom nemsoká lejár, s ilyenkor nyáron több hetet is igénybe vesz a meghosszabításuk: az az érzésem, hogy nagyon megszigorították a 10 éve még viszonylag egyszerű (pedig biometrikus) útlevélcserét. Ma van egyik kedves baratnőm születésnapja, őt is fel akarom köszönteni egy kis ajándékkal. Péntek d.u. pedig egy orvosi találka vár rám; egyszóval, minden napra jut valami és a heti bevásárlás "örömeit" még nem is említettem...

   Mihelyt kisüt a nap, megpróbálok egy-két órát kertészkedni is, bár a szó túlzásnak tűnik kapirgálásaim, metszegetéseim megnevezésére. A sok esőtől burjánzik a kert, nem beszélve a levegőben szálldosó láthatatlan élő és élettelen részecskékről, melyektől utána jó ideig köhögök... Ilyenkor jut eszembe a természetben lejátszódó gyermek- és fiatalkorom, mely valószínűleg sokáig megvédett a különféle allergiáktól, s most, tisztes öregkoromban csapnak le rám...

   Kerülgetem a témát, mint macska a forró kását... Tegnap volt G. halálának 15. évfordulója (francia blogomon már aznap megemlékeztem róla, itt sokan ismerték). A kerek évfordulókat nem szokás kihagyni, amúgy pedig az esemény magánjellegű. Mégis, miért "terjesztem" a nyilvánosság elé? Mert a blogírás számomra, ha elsősorban naplószerű is, mégiscsak a nyilvánosság előtt zajlik (ami természetesen nem jelenti azt, hogy mindent kiteregetek, de amit írok, az igaz). Messzemenően nem hiszek azoknak, akik azt hangoztatják, hogy olvasóik reakciója nem érdekli őket, csupán "maguknak írnak"... Ez esetben miért bocsájtják többszörösen is a nyilvánosság elé?... Elég lenne teleírni kulcsra zárt füzeteket.

   15 év... A sebek helyén forradás, érzékeny, de már nem fájdalmas, sikerült lassan megszelídíteni a veszteséget, a magányt, s helyette elfogadni a szabadság ajándékát. Július 7-e azonban mindörökre az a forró nyári nap marad, amely új időszámítás kezdetét jelenti az életemben. Fel kell elevenítenem a 6-át, a mentőket, a várakozást és a visszatérést, immár csukott szemmel, mely soha többé nem nyílt ki. Együtt hallgattuk egy végetérhetetlen éjszakán át kevenc zenéit (többek között Brahms "Requiem"-jét), remélve, hogy az öntudatlanság ködén át is megkönnyítik az útját.

   Amikor reggel 7 óra felé megszűnt lélegzeni, számomra 33 évet váltott fel a másodpercnek ez a töredéke. Tragikus és boldog időket egyaránt. Nem vagyok az emlékek foglya, bár kitörölhetetlenül elkísérnek. Börtön és menedék egyszerre.

1973