Egyszer fenn, egyszer lenn...

    Mondhatom, nagyon rossz éjszakám volt mára virradóra!... Nem emlékszem, mikor volt utoljára egy jónak mondható, de ennyire rossz szerencsére ritka. A részletek nem fontosak, lényeg, hogy a szombati napom olyan kellemesre sikeredett, hogy szinte vártam a "büntetést", ellensúlyozásul a szombati könnyedségért. Mint már annyiszor. "Egyszer fenn, egyszer lenn...", akár az óriáskerék  -  bár ezt a monumentális közhelyet már sok dalszerző csépelte tovább. Attól még igaz is lehet... 

   Nekem másik hasonlat jut róla eszembe: a néhai Megyeházán, Szegeden, egy akkoriban (50 éve?) divatos páternoszter állt rendelkezésünkre, ha meg akartuk takarítani a sokemeletes lépcsőjárást. Nem tudom, létezik-e még? Az ott dolgozóknak áldás volt: liftre se kellett várakozni. A megállás nélkül, meglehetős gyorsasággal működő két kabinsor egyike fel, a másik lefelé haladt és menet közben kellett be- és kilépni. Engem első alkalommal igazi tériszony fogott el: szédültem, hányingerem támadt, reszkettek a lábaim. Elképzeltem, hogy valami miatt elszalasztom a leszállást, vagy későn lépek fel és egyenesen "lefejez" a egyre fogyó nyílás... Ha jól emlékszem, a lépcsőt választottam, a szorongás erősebb volt a gyávaságom feletti szégyenérzetnél. Később megszoktam és nem lett félelmetesebb, mint a moszkvai metró mozgólépcsője...

   Eredetileg inkább a szombat délutánról akartam mesélni, de szokás szerint elkalandoztam... akárcsak gyerekkoromban, bár manapság már csak tőlem érkezik a rendreutasítás. Eleget tettem egy baráti meghívásnak a szomszéd városban lezajló társulati ülésre, melyet egy helyi szerző történelmi regényfolyamának bemutatásával kötöttek egybe. Nem annyira a meghívott, inkább a találkozások, beszélgetések vonzottak régi és új ismerősökkel, akikkel a hosszú covid-szünetek alatt nagyon ritkán láttuk egymást. Kicsit engedtem Annie unszolásának is, aki felajánlotta, hogy elvisz. Különösebb várakozás nélkül indultam neki, élveztük a gyönyörű nyárutói ragyogást, mintha a nap is kiadta volna utolsó meleg sugarait.   

   A fogadtatás szokás szerinti meleg, baráti volt, a bemutatót fesztelen beszélgetés követte, maszk nélkül (a belépés viszont QR kód ellenőrzésével). Letelepedett mellém egy ismeretlen idős hölgy, talán pár évvel nálam is több, megnyerő mosollyal közölte, hogy régóta szeretne velem beszélni, mert nagyon élvezi a gyerek- és fiatalkoromról szóló írásaimat. Honnan ismeri őket?, kédeztem meglepetve. Hát a FB oldalamról, felelte és bemutatkozott. Kiderült, hogy ismeretlen ismerőseim egyike. Egy másik, hosszabb ideig tartó beszélgetés kezdeményezője egy mögöttem ülő férfi volt. Látásból ismertem évek óta, még a színházunk programjaiból. Kicsit fennhéjazónak tartottam és kerültem vele a közelebbi kapcsolatot. Mint ahogy annyiszor, most is bevált a nagy igazság: óvakodjunk messzemenő ítélet levonásától felszínes benyomásaink alapján !

   A fenti két epizód csak töredéke volt a sok kellemes társalgásnak. Néhányukkal hamarosan újra találkozunk, új tervek is születtek az eljövendő hónapokra, ha a fátum is úgy akarja...

2021. septembre 25. A hallgatóság egy része  (a 2. sorban ülök)

Kalandozó őszi gondolatok

 Belmondo temetése óta nem írtam a blogomra.

Az embert könnyen elkapja a befelé fordulás, a sorozatos lemondások betegsége : csak eleinte fájdalmas, a lassú beletörődés, a megszokás ideje alatt, aztán már csak valami ernyedt, kiszáradóban levő sebhely emlékeztet a pezsgő múltra, s csak akkor válik érzékenyebbé, ha megkapirgáljuk a felszínét egy kicsit... Idővel ez a kísértés is elmúlik, akárcsak a többi.

Ajándékként gyönyörűen sziporkázik a nap a fehőtlen kék égen, bár ma reggel már  -  az idén először  -  langyos fűtőtestek vártak a földszinten. Az ősz első kézzelfogható jele. Most veszem észre, hogy azt írtam: "az idén"... Nyugtazom magamban, hogy számomra a szeptember talán örökre az új év  -  az iskolaév, persze  -  kezdetét fogja jelenteni. Nem csoda, hiszen diákként, majd tanárként 22 év telt el életemből az iskolában, nem számítva a kis ráadásokat itt-ott. Végül is a tanári pályám fájdalmasan rövid volt, hiszen nagyon szerettem a tanítást, különösen az antik szokrateszi maieutika (rávezetés) módszerével, aminek annak idején a híres nevét, eredetét sem ismertem, csak amúgy ösztönösen műveltem. Szerettem a gyerekeket, akik ezt általában megérzik és viszonozzák is, ami mégiscsak a tanárság egyik nagy ajándéka.

A hónap elején végre eljött egy kertész és meglehetősen borsos áron, egy társával nagyjából két és fél óra alatt megtisztította (miniatúr) dzsungellé fajult kertemet s el is vitték a zöld hulladékot hét nagy zsákban. Annyira lenyírták a füvet, hogy az idén talán már nem is kell. Azóta a szomszéd macskák se tudnak benne bújkálni s én is ellátok a teraszról a kert végéig. Csak a nap kitartson még legalább a születésnapomig, ha lehet, kis éjjeli záporokkal, akkor megígérem, elégedett leszek  -  majdnem!  -  az életetemmel, legalábbis igyekszem majd nem gondolni fájdalmasan égető hiányaira...

Adieu à Bébel*...

   Éppen most lett vége az Invalidusok Dómjának udvarán megtartott búcsúztatónak, melyet Jean-Paul Belmondo tiszteletére rendeztek. Ez a magasrangú tiszteletadás csak kivételes személyeknek, kivételes események áldozatainak jár. A köztársasági elnök mondta a búcsúztatót, a Garde Républicaine játszotta a gyászindulót és a Marseillaise-t. A kék-fehér-piros zászlóval letakart koporsót díszegyenruhás katonák helyezték el a nagy belső tér közepén, mely körül a meghívottak, az állam magasrangú vezetői és persze a közeli hozzátartozók foglaltak helyet. Ezúttal az első ezer "névtelen" érkező is bejöhetett, feltéve ha a "passe sanitaire" birtokában volt. Akiknek benn nem jutott hely, óriási vásznon követhették a benti szertartást az Invalidusok előtti térről.

   A búcsúztató beszédet a köztársasági elnök, Emmanuel Macron mondta el  -  sőt, bennfentesek szerint ő maga írta (különben a hivatalos beszédek megírása  természetesen az ezzel megbízott személy feladata). Valóban megható volt, a végén a jelenlévők hosszan és melegen meg is tapsolták, ami szinte sohasem fordul elő hasonló alkalommal.  Belmondo óriási arcképéről mosolyogva hallgatta. Az elnök a beszédbe illesztette a színész nagy sikereinek címét, néhány népszerű, közszájon forgó replikáját, népszerűségének okait, az elmúlt 60 év filmtörténelmét, mely összeolvadt az ország háború utáni éveivel. A mosollyal, mely mindenki arcán megjelenik Belmondo nevére, a megrendülés könnyei keveredtek. A televízió több csatornája már napok óta játssza filmjeit, mióta halálának híre felröppent. 88 évesen az utóbbi időben, főleg agyvérzése óta meglehetősen legyengült állapotban volt, mégis mindenkit megdöbbentett a hír.

  Óhatatlanul arra gondoltam, mint valahányszor, amikor egy népszerű művészt elveszítünk, hogyan válnak a nagy írók, költők, színészek életünk részeivé, a névtelen milliók közös kincsévé azáltal, amit tőlük kaptunk. Képzeletük teremtő játékossága vidámságot, megrendülést, boldogságot, tragédiát, komédiát éltet át velünk, s ezek az élmények beépülnek mindennapjainkba, átalakítják őket, s velük egy kicsit bennünket is...

(* Bébel : Belmondo gyengéd és közvetlen becézése) 

Szeptember eleje

   Véletlen-e vagy sem, több általam látogatott blog szeptemberi bejegyzése kezdődik a hirtelen ránk törő magány érzésével. Még akkor is, ha a nyár nagy részét legtöbbjük szintén egyedül töltötte. 

   Csak tépelődni lehet rajta, vajon miért érzi sok egyedül élő  -  "de nem magányos!",  hívja fel a fontos árnyalatra a figyelmet egyik-másik  -  fokozottabban a magány súlyát. Megvallom, az idén nálam pont fordítva történt: többnyire a nyár a mozgalmasabb a gyerekek vakációjával, a nyaralás egy része is közösen telik évek óta a mindszenti házban. Az idén másként történt. Főleg az én kezdeményezésemre, de részben a Covid miatt is, nem utaztunk el Magyarországra. A gyerekek itt voltak a múlt hét végén születésnapokat ülni, ami mindig villámgyorsan eltelik. Ez a hét viszont már a tanévkezdésről beszél.

   Mindkét unokám iskolát vált. Lucie gimnáziumba került, új város, új környezet, új társak. Minden ismeretlen, de megbízok nagyon éretten gondolkodó, kedves-okos idősebb unokámban! A kisebbiket jobban megviseli a változás: a "collège" (kb. a felső tagozatnak felel meg) kellős közepén kell csapot-papot otthagynia és teljesen új környezetbe kerülnie. Szerencsére a szülők inkább a pozitív biztatást, mint a pátyolgató sajnálgatást választják. Telefonáltam nekik én is, különösen Alice-t hallgattam meg és rebesgettem előtte, hogy milyen érdekes tapasztalatokat tartogat ez az új korszak az életében! Az önállóság felé is nagy lépést tesz majd, hiszen valószínűleg vonattal kell bejárnia. Tizenhárom éves lesz 2 hónap múlva.

   Számomra is beindul a társulati összejövetelek ideje. Lesz bőven tennivaló és az is előfordulhat, hogy kisebbfajta egyedüllétre is vágyakozom majd! Csak a napsütés kísérjen el még pár hétig, hiszen a nyár olyan szűkmarkúan bánt velünk. Szükségem lenne a vénasszonyok nyara kellemes, gyengéden símogató napsugaras pár hetére, hogy fokozatosan elkísérjenek a levegőben úszó méla pókhálóktól a zúzmarás őszi derengésig, és kedvet adjanak a bekuckózás meghitt melegéhez.  

 

Augusztus 25-e jeles nap... volt...

    Augusztus 25. Jeles nap volt ez 1973-ban. Az esküvőnk napja. 48 évvel ezelőtt.

    G. szülei, két testvére és egy barátja pár nappal előtte megérkeztek autóval Magyarországra, ami akkoriban még elég kalandos utazásnak számított, számukra különösen, a "vasfüggönyön" túlra, hogy egyúttal megismerkedjenek velem is, a család leendő új tagjával. Utólag értettem meg, milyen nagy teljesítmény volt tőlük, mekkora bizalom vezérelte őket fiuk iránt, hiszen választottjának még a létezéről se tudtak 2-3 hónappal azelőtt. A szülők nagyon vallásosak voltak, apósom De Gaulle hűséges híve fiatal ellenálló kora óta, amikor is fegyverrel vett részt a német megszállók elleni harcban. A választásokon a kommunisták mindig is ellenfelei voltak. Eképpen a mi házasságunk elfogadása dupla kihívás volt : átléptek a vasfüggönyön egy kommunista országba, s ráadásul a templomi esküvő elmaradását is le kellett nyelniök (főleg G. kívánságára, de egyetértettünk). Egy szóval sem érzékeltették velem, mit jelentett mindez számukra. Rögtön meleg, családias hangulattal vettek körül, szüleim is így fogadták őket Mindszenten, annak ellenére, hogy tolmácskodásunk nélkül szót sem érthettek egymással! 

   A nagy nap reggelén G. átjött Szentesről és gondosan lemosta fehér autóját (2CV Citroën). Előző éjjel óriási nyári vihar volt, apokaliptikus záporral, amihez a család szintén nem volt szokva (Észak-Franciaországban ritka, inkább napokig szemerkél az eső), de másnapra ragyogóan sütött a nap. A polgármesteri hivatalba (akkoriban Tanácsháza) gyalog ment a násznép, nem volt messze, ráadásul az akkor még ki sem aszfaltozott bekötő két utcán állt a víz... 

   A szépen feldíszített házasságkötő teremben készen állt a néhány egyenruhás, vörös nyakkendős úttörő a versmondásra, amikor G. észrevette, hogy otthon maradt (szüleimnél, ahol a gyülekező volt) a két gyűrű. Barátja fürgén jelentkezett, hogy elszalad értük (klubban versenyző futó volt 800 m-es távon). Visszafelé, hogy gyorsabban érjen, elhatározta, hogy G. autójába ül és azzal teszi meg a 200 m-t. Nem számolt azonban a vendégmarasztaló fekete mindszenti sárral, amelybe a reggel hófehérre mosott 2CV bennragadt. Minél jobban pörgette Jean-Claude a motort, annal mélyebbre ásta magát, s ráadásul tetejéig telefröcskölte az autót a sárral. Úgy kellett kivontatni...

   Végül is minden jó, ha a vége jó. Elhangzottak a szavalatok, a nászinduló, az anyakönyv-vezető ünnepélyes beszéde (tört jobb karja gipszbe kötve), a tolmács is lefordította az "Igen!"-eket. Legalább 3-4 személy fényképezte az ünnepélyes eseményt, mégis alig lett róla fénykép. Egyikük elfelejtett filmet fűzni a gépbe, a másik ugyanazt tette bele mégegyszer (akkoriban, mondanom sem kell, nem volt numerizált fényképezés, sötétben kellett a gépbe táplálni a negatívot!). A násznép Szentesre vonult az ünnepi vacsorára.

Mi is az a "szolasztalgia"?

    Mi is az a "szolasztalgia"? Pár napja találkoztam vele először egy rádiós beszélgetésben. Nocsak, megint egy új fogalom. "A jó pap is hóttig tanul", jegyezte meg ilyenkor nagyanyám.  Életem végéig meg is fogadom a tanácsot, hiszen amíg az új ismeretek szerzésének vágya, a kíváncsiság nem veszett ki belőlünk, amíg mozgósítani képes bennünket, nincs teljesen veszve minden.

  Glenn Albrecht ausztrál filozófus találta ki 2003-ban egy mindinkább elterjedő pszichológiai jelenségre, miszerint egyre többen szenvednek szorongó, depressziós tünetektől környezetünk romlásának, az emberiség esetleges eltűnésének mind sürgetőbb veszélye miatt. Míg az ún. poszt-trauma diagnózisa egyre ismertebb és kezelése is elterjedt, ez a pre-traumás stressz meglehetősen újkeletű. Franciaországban 2019 óta ismert, s biztos vagyok benne, hogy még a szakemberek egy része se tud róla. Ez esetben nem egy megtörtént pszichikai sérüléstől szenved valaki, hanem amiatt szorong, ami minden valószínűség szerint be fog következni. Igy, jövő időben. Mégpedig egyre közelibb jövőben. 

   A médiák szünet nélkül bombáznak bennünket rossz hírekkel, baljós előrejelzésekkel, de egy sor saját bőrünkön tapasztalt jelenség is megerősíti bennünk a már-már mindennapivá vált klímaváltozás fogalmát. Mindez lassanként letöri sokakban a cselekvés vágyát, az optimista jövőképet, amin érdemes munkálkodni. Mire jó bármilyen erőfeszítés, ha a folyamat egyre gyorsabban, megállíthatatlanul halad előre, mint egy fékevesztett, elszabadult gépezet?... Egyesek szerint isten büntetése az ember mérhetetlen gőgje miatt, aki azt hiszi, uralkodhat a környezetén, kénye-kedve szerint akarata, kapzsisága alá rendelheti, miközben észre sem veszi, hogy saját maga alatt vágja a fát.

   Mi jellemzi ezt az újfajta kórt? Tünetei hasonlítanak a depresszió megszokott tüneteire: cselekvésképtelenség, általános nyomott hangulat, alvási zavarok, stb. A tehetetlenség érzése, hogy életünk kormánya kicsúszott a kezünkből, sodródunk az árral, minden erőfeszítés hiábavaló... Ha el is fog néha bennünket kisebbfajta vágy, lendület, erőtlenül porba hull: "Mire jó? Semmi értelme..." 

   Egy-két pszychológus megpróbálja kézbe venni a probléma kezelését. Ez a dolguk, bár meglehetősen kételkedem az eredményben. Mit is mondanak: forduljunk a bennünk mélyen gyökerező erőhöz, valami szilárd alaphoz... Hát, pont az ingott meg... Vagy jönnek a tetszetős, elringató kolibri példabeszéddel (elmondom, hátha valaki még nem ismeri: hatalmas erdőtűz pusztít, az állatok többsége bénultan szemléli. Csak egy parányi kolibri jön-megy, oda-vissza fáradhatatlanul, csőrében egy csepp vízzel "locsolja" az erdőtüzet. Az állatok kétkednek: "Csak nem gondolod, hogy el fogod oltani a tüzet?" A kolibri azt feleli: "Én csak megteszem, ami tőlem telik!"), ami sokakban legalább enyhíti a bűntudatot!...

Színezzük ki a világot?...

    Máris augusztus közepe van. Mögöttünk egy hét napos idő, de ma délután óvatosan elraktam a napernyőt, mert gyanús felhők gyülekeztek az égen. A kis szél ellenére fülledt meleg volt a levegő. Persze messze van a délebbre dúló 40° feletti hőmérséklettől, ami egyre megszokottabbá válik így nyáron az eddig kellemes égtájunkon is.

   Vacsora- és ebédmeghívások, beteglátogatás a szomszédos városban, írogatás, kis kertészkedés itt-ott, vasalás(!), stb. foglalja el napjaimat. Miről is írhatnék? Ezen a területen rögtön működésbe lép az öncenzúra. Ami igazán elfoglal és alattomos súlyként nehezedik a kedélyemre, arról nem érdemes, hiszen tapasztalatból tudom, hogy másra sem jó, mint hogy elriassza azt, aki betéved a blogomra, F-B oldalamra. A rossz hangulat ragályos betegség: azonnal elkapja, aki a közelünkben van. Mint ahogy a jó közérzettől feldobódik, aki megosztja. Ösztönösen keressük azok társaságát, akik azt az illúziót keltik, hogy puszta közelségük pozitív életérzéssel áraszt el bennünket, s ettől mindjárt jobban érezzük magunkat. Szervezetünk ellenálló képessége gyarapodik, tekintetünk is megváltozik, környező világunk szürkesége színeket kap tőle.

   Töröm a fejem, honnan keríthetnék elő valami ősrégi festékes dobozt, aminek az alján maradt néhány csepp a hangulatom kiszínezésére. Valami emlék, ifjúságom raktárából, amikor is meglehetősen bátran vágtam bele ismeretlen kimenetelű tervekbe, s ez az életbe vetett szinte határtalan bizalom általában nem is okozott csalódást. "Majd lesz valahogy!" S valahogy mindig lett.