Beláthatatlan

    Alig kezdtünk a Covid nyomasztó hatása alól óvatosan fellélegezni.  Hinni sem akaródzott az amerikai titkos szolgálat figyelmeztetéseinek az ukrán határon felsorakozó kétszázezres orosz hadsereg széndékait illetően. Vártuk a tavaszt! Egyesek a nyári vakáció szervezéséhez láttak, első lépésként kezdték lemosni a kerti bútorokat, a teraszt, színes tavaszi virágokat ültettek az ablakpárkányra, reggeli szívvidítónak, a hosszabodó új napok tiszteletére. Amolyan békebeli rutinos elfoglaltságok ezek, amikor az ember bízik a holnapokban.

   S mi lett belőle? Napról napra sűrűsödő újabb és újabb félelmek, szorongások. Egyre kevesebben vannak, akik ismerték, átélték, bőrükön szenvedték meg a háborút. Én 1947-ben születtem, csak szüleim elbeszéléséből, könyvekből, filmekből ismerem, mit jelent a háború, s meghajolok Európa nagy szellemei előtt, akik képesek voltak félretenni a véres gyűlölködést, hogy az évszázados ellenségek kezet nyújtsanak egymásnak, s ezzel tartós békét, felvirágzást biztosítsanak Európa népei számára. 

   Vajon Putyin tényleg csak a téli olimpia végét várta, hogy ne tegye tönkre kínai barátja rendezvényét, s lerohanja Ukrajnát?... A világméretű tiltakozás ellenére nem hátrálhat meg, bezárkózott saját csapdájába, s hazug propaganda gépezete, elnyomó politikai rendszere elnémítja lakosságának azt a részét, amelyik tiltakozhatna. Vajon valóban egyedül hozza döntéseit (nehezen hihető), elszigetelt, paranoiás magányban, mint amilyet Sztálin is teremtett maga körül annak idején? Akik Ukrajnában életüket teszik kockára, legalább tudják, miért halnak meg...

   Mindenesetre, akik unalmasnak találták nyugodt életüket, a mindennapi rutint, melyet legfeljebb a benzinárak, a kezdődő infláció, az egyre nehezebben kihúzható havi költségvetés nyugtalanított, most mélyebb félelmek, szorongások felé fordulhatnak. A jövő beláthatatlan lett.

Február kitett magáért

    Február utolsó napjai... Hallgatjuk a híreket Ukrajna felől. Az itteni elnökválasztási kampányról szinte teljesen eltereli a figyelmet. Emmanuel Macron, aki egyben az EU elnökségét is ellátja 6 hónapig, szívesen mellőzte volna Putyin megmozduláást ráadásként. Mindenki visszatartja a lélegzetét: sose lehet tudni, mi lesz egy ilyen helyzetből, kiszámíthatatlan ellenféllel szemben.

   Itteni barátaim elárasztanak kérdésekkel: én ugyebár, 26 éves koromig másképpen voltam "programozva", talán jobban megértem a számukra alig érthető szituációt... Valóban: miután Putyin hatalomra került és először láttam egy felvételen végigmenni a piros szőnyegen, első gondolatom az volt, hogy ez az ember olyan, mint egy KGB-s tiszt! Arcán a legkisebb emóció sem tükröződött, akárcsak valami álarcon, s csak egyik karját lóbálva, mereven lépdelt a végetérhetetlen szőnyegen, akar egy automata. Kifürkészhetetlenül.

   Inkább felidézném az elmúlt hetet, különös tekintettel a szombat-vasárnapra. A hét végét a gyerekeknél töltöttük, kissé előbbre hozva Lucie 16. születésnapját.

   A nap mindvégig bőségesen árasztotta sugarait, amelyre mindnyájunknak nagy szüksége volt már. Igaz, hogy én a házukba belépve rögtön nagyot estem, megbotolva egy láthatatlan küszöbben. Ennek következtében sántikálva töltöttem a hét végét, pedig a gyerekek finom programokat szerveztek. Kezdve mindjárt egy vendéglői meghívással, majd onnan egyenesen a Vuitton Alapítványba mentünk, ahol a Morozov-gyűjtemény kilálítása zajlik több hónapja (olyan nagy volt az érdeklődés, hogy meg kellett hosszabbítani április elejéig). Először hagyta el a gyűjtemény Oroszországot. Titkos vágyam volt, hogy megnézzem, de nem akartam a gyerekeket ezzel is terhelni. François meglepetésként a Neten lefoglalt 5 belépőt, és én boldogan sántikáltam végig a jó 5 órás látogatást.

Van Gogh

   A Morozov testvérek óriási gyűjteményt hoztak létre a 20. sz. elején, főképpen Iván, a fiatalabbik testvér, elsősorbn a francia és orosz modern festők műveiből. A gyűjtemény a huszas évek elején állami tulajdonba került, s miközben Ivan Morozov egy faházikóban végezte életét, a műveket szétosztották az Ermitázs, a Tretyakov képtár és a Puskin Múzeum között. 

   Renoir, Cézanne, Derain, Bonnard, Gauguin, Degas, Lautrec, Van Gogh és még sokan, Szerov, Goncsarova, Koncsalovszkij, Szarjan, Vrubel stb. az oroszokat képviselve teszik ki a kb. 200 képből álló bemutatót. 5 szintet és szintenként több termet jártunk be és a végén két lábamból nem maradt más, csak az égető fájdalom érzése. Mégis úgy raktározom el az élményt, mint az idei év egyik legszebbikét.

Emlékek 100 éves apámról, dióhéjban

    Apa ma lett volna 100 éves, 1922. február 18-án született.

Száz év szép kerek évforduló, amelyet Apa távolról sem ért meg, de az emlékeimben addig fog élni, amíg én magam. 1995. november 4-én halt meg, 73 évesen megállt a szíve.

Szülei napszámból éltek. Egyetlen nővére 9 évvel előbb született, mielőtt nagyapám az orosz fronton hadifogságba került volna. A Kaukázusba vitték tanyára dolgozni, onnan szökött meg egy éjjel, s ballagott haza a magyar Alföldre. Hónapokig tartott. Igy lett a két testvér között viszonylag nagy korkülönbség.

Szóba sem jöhetett, hogy a jófejű iskolás tovább tanulhatott volna a hatodik osztály után (szüleivel összevetve már az is haladás volt), és emlékszem, felnőtt fejjel, az új rendszerben végezhette el a 8 általános hiányzó 2 évét.

Már az is áldozatot követelt a szülöktől, hogy inasnak adják. Molnársegéd lett, a lépcső második foka. Igaz, hogy élete folyamán mindig tanult, csak úgy érdeklődésből, könyvekből, különböző tanfolyamokat végzett, sokféle területen dolgozott, s ha matematikából, fizikából valahol megakadtam, ő segített ki, még a gimnáziumban is. Eleinte még rajzból is, bár ezen a területen hamar, már 10 éves koromtól felülmúltam, de az örökséget tőle kaptam, s ezt máig is hangoztatom. Még akkor is, ha tőle egyetlen elismerő biztatásra sem emlékszem ezen a téren. Nem volt az a dicsérgetős fajta, egyszerűen nyugtázta, mintegy természetesnek vette iskolai eredményeimet, és kész.

   Feleséget az ország másik végéből hozott, a kis dunántúli faluból, ahová a visszavonuló magyar hadsereg lerongyolódott maradékát terelte a háború vége. Az első pillantásra végletesen beleszeretett a szép lányba, akivel véletlenül találkozott az utcán. Esküvő után pár hónappal visszaköltöztek az Alföldre, hogy a szülőket felkarolják. Én már ott születtem meg, 1947. őszén, s öcsém követett nem egészen 2 év múlva.

   Az ötvenes évekből csak halvány emlékfoszlányok maradtak meg bennem. Apa biciklin járt dolgozni (csak jóval később lett kis motorja), néha még a Tiszán túlra is. Kis bőr aktatáskában vitte az ennivalót, s emlékszem, mindig hozott vissza egy darab "madárlátta" maradékot, amire boldogan vetettük magunkat öcsémmel, s ha száraz is volt a kenyér: olyan mesébe illően "csomagolta" számunkra, mintha a világ legkülönb ajándékát kaptuk volna!... 

   Szenvedélye a szőlő és a gyümölcsfák voltak. Fáradhatatlanul nemesítette, gondozta őket, tanfolyamokat végzett, könyveket olvasott ki, s amikor  -  már külföldről  -  évente egy hónapra hazajártunk, milyen büszkén várta, hogy megkóstolhassuk a termést! Fiam is kijárt vele a kis parcellára, s büszke volt, hogy nagyapjától megtanulhatta, hogy kell akkurátusan bekötni a teli zsákot... (valószínűleg a párizsi ügyvédi kamara egyetlen tagja, aki ezzel a tudással bír!...) Igen, emlékszem, minden tudományába szenvedélyesen beavatott már kiskorunkban bennünket is!

   Ő, aki annyi viszontagságon ment át, egyetlen dologtól félt, legyőzhetetlenül: a fogorvostól! Előfordult, hogy míg az érzéstelenítő injekció hatására várt, elmenekült a várószobából!... Sohasem tudtam meg, milyen életre szólóan kínzó tapasztalat állhatott e félelem hátterében...

   Sokáig idézhetném még alakját, "ezermesterségét", mert elég volt megfigyelnie bármit, kézi kosarat, söprűt elkészített, tőle tanultam halászhálót is kötni, bármit megjavítani a házban. 

Amikor már nagyon beteg lett a szíve, sohasem panaszkodott, csak kifulladva némi pihenést engedélyezett magának. Előttem van a fotelében elszunnyadva a napi újsággal a térdén. 

Anya időként megjegyezte: "Szerencsére apád természetét örökölted!" Igy érzem én is, egyre jobban.

Harmincas évek eleje: apa jobbról a negyedik

Hogyan lehet (kell) belefulladni egy kanál vízbe?...

    Még januárban elterveztem, hogy február valamelyik napján vacsorára hívom egy-két közeli ismerősömet, barátomat, és egyeztettem is velük a dátumot, melyben szintén nehéz volt megegyezni, olyan elfoglalt mindenki. Ahogy közeledik az idő, úgy vesz rajtam erőt az ún. "egy kanál vízbe fulladás" állapota, melynek, ahogy öregszem, egyre jobban áldozatául esem. Hogy mi az oka? Egyik fő tulajdonságom, amit  sokáig nem is gyanítottam, sőt, azt hittem, hogy pont az ellekezőjével vagyok felruházva: a tökéletességre törekvés, a lehető legjobb megoldás ellenállhatatlan, gúzsbakötő vágya. Nahát, sose hittem volna! Sőt, legendás gondtalanságom  könnyedén lerázta a várható bonyodalmakat, s a legegyszerűbb megoldásokat keresve előszeretettel támaszkodott a rögtönzésekre, melyek legtöbbször kellemes meglepetésekkel szolgáltak.

   De hiszen csak egy minden hűhó nélküli kis vacsoráról van szó, mindannyiunk számára az együttlét, a beszélgetés a fontos, nem pedig a szakácsművészeti bemutató, próbálom magam meggyőzni, illetve a stresszt csökkenteni. Napok óta receptek után kutatok a Neten. Túl nagy a választék, ami egy ingadozó, dönteni szinte képtelen Mérleg számára igazi tortúra. Az alapanyag adott: még karácsonyra vettem néhány kacsamellet, de a gyerekek egyhangú felkiáltással leszavazták tervezett ünnepi csúcsteljesítményemet... A fagyasztón várakoznak, hogy felülmúlhassam hétköznapi önmagamat. Azt is láttam lelki szemeimmel, hogy mézes-narancsos lesz, bár még sohasem csináltam ilyet... Belefőzöm szívem-lelkem, talán meglátszik majd rajta!

   Aztán jön a desszert eldöntése: ebben nagyobb gyakorlattal rendelkezem, mert pl. G. számára a desszert volt a legfontosabb. Hajlok a könnyebb megoldás felé, mert előző napon elkészíthető és szinte el se lehet rontani: charlotte kicsit karamelizált rumos mandarinszeletkékkel a vaniliás alapkrémben...  Az előétel terén viszont kevés a fantáziám. Legjobb lenne egy kis spárgaleves?... Esetleg sárgarépa-krém leves friss gyömbérrel?... Ugye, nem is könnyű választani!

   Most már csak azt kell eltervezni, hogy milyen sorrendben mit csináljak és a bevásárláskor semmit se felejtsek el, valamint az utolsó pillanatra kell hagynom a friss kenyér és a saláta beszerzését is... Mi legyen az aperitif, s milyen bort válasszak a főételhez és a desszerthez?... Abba is hagyom, már előre kimerültem... Talán nem rontok el semmit sem a stressz, a hátfájás miatt s a lábaim se mondják fel a szolgálatot. Insh'Allah, ahogy a törököktől tanultam.

(kép: a "Le festin de Babette" c. filmből)

50 éves ismeretség... szinte egy egész élet...

   Csak másfél órára voltam távol, de amint hazaértem, mindjárt megláttam a pislogó piros pontot a telefonon: valaki hívott távollétemben. Meghallgattam az üzenetrögzítőt a számítógépen és azonnal lefutott előttem egy híján 50 év... Ennyi ideje ismerjük egymást azzal a pár évvel idősebb francia házaspárral, akikkel még esküvőnk után, 1973-ban találkoztam először, a budapesti francia konzulátus egyik fogadásán, ahova pedig semmi kedvem nem volt G-t elkísérni... 

   Soha nem szerettem ezeket a formális összeröffenéseket, a kötelező és többnyire maszkként viselt mosolyokkal, de kifogástalan modorban, amely mögött azonban legfeljebb kíváncsiság rejlett, nem pedig őszinte érdeklődés. Akkor még nem ismertem a diplomáciai etikett szabályait, de igyekeztem a legtermészetesebben úszkálni ebben a kis akváriumban, ahol a halacskák jól ismerték egymást, s időnként fel is falták a gyengébbeket... Ráadásul G. már jóval előbb elmesélte, hogy őt is figyelmeztették jóakarón a kis akvárium lakói a magyar lányok csapdáira, akik "vadásznak a francia útlevélre, s mihelyt kezükben van a becses papír, azonnal el is válnak"... Arról nem beszélve, hogy egy-két ugyanolyan jóakaró magyar kollégám pedig a franciák feltételezett csapodársága miatt intett óvatosságra. Engem mindkettő nagyon durván érintett, hiszen valódi történetünket rajtunk kívül senki sem ismerhette. Ekkor érlelődött meg bennem az elhatározás, amiről később G-t is meggyőztem, hogy miután lejár magyarországi szerződése, lakjunk inkább egy harmadik országban, mindketten"idegen" státuszban, hogy egyikünk se legyen előnyben saját hazájában.

   Michel és Marie-Jeanne akkor már egy ideje Budapesten éltek, Michel a francia intézetben dolgozott. Legközelebb Nyugat-Berlinben jöttünk össze, bevásárlás közben : ők már egy ideje ott laktak. Ettől kezdve 5 éven keresztül gyakran összejártunk, s amikor ők Bulgáriába költöztek, nálunk hagyták lányukat az érettségi évére.

   Ezután hosszú időre szem elől tévesztettük egymást, bár lányuk, Anne eljött hozzánk Isztambulba látogatóba. Michel több könyvet írt, irodalmi folyóiratunkba is küldött néha szöveget és többször eljött Valenciennes-be. 

   Legutóbb 15 éve, G. temetésére. 

   Azóta is felhívjuk egymást évenként egyszer-kétszer. Az idő lassan eljár felettünk, rajtuk egy kicsit még előbbre, mint rajtam. Mégis, amikor a telefonban meghallom a hangjukat, azonnal felvehetjük a beszélgetés fonalát, melyet mintha csak tegnap tettünk volna le.

Januárvég

    E hónapban, úgy látszik túlteljesítem a magamnak tett fogadalmat: havonta négy, de hetenként legalább egy bejegyzést írni a blogomra. Igy lett belőle az idei januárban öt!

   Azt hiszem, mindenki maga választja meg a beírások ritmusát. Lehet teljesen rendszertelenül, akár naponta többször is publikálni, majd több-kevesebb időre elhallgatni, néha hiányérzetet is hagyva magunk után... Mások  -  pillanatnyilag én is e csoportba tartozom talán  -  megpróbálják bizonyos rendszerességre, hogy ne mondjam "fegyelemre" szorítani magukat. Ilyenkor jut eszembe a naponta korláthoz álló balettművész rendszeressége, "hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból", pontosan abból, amit én évek óta elhanyagoltam pl. a rajzolás terén, s amit utólag fájdalmasan konstatálok is. A könnyedség, a spontaneitás, sőt, a virtuozitás kárára megy. A rajz területén a szem, az agy és a kéz közötti titokzatos, láthatatlan összekötő szál szakad meg egy időre. Természetesen újra feléleszthető, következetes gyakorlás árán.

   Csak azt akartam elmondani pár szóban, hogy szerettem ezt a szombat-vasárnapot. Azért hangsúlyozom a mások számára banális tényt, mert sokat ecseteltem már minden színben  a blogomon, mennyire viszolygok a magány hétvégi felfokozott érzésétől. Barátaim is sokat hallották már tőlem az örökös lamentációt, s megpróbálnak hét végén kimozdítani. Ellenállok, amíg tudok, végül beadom a derekam, hogy ne okozzak csalódást nekik.

   Szombat este La Fontaine 400. születésnapját ünnepelte egy 12 tagú színtársulat, melyben egy-két kedves ismerősöm is játszik. A franciák kisiskolás koruktól fogva fújják kívülről La Fontaine verseit, talán Petőfiéhez mérhetnénk hatásukat, bár tartalmukat tekintve semmi közük sincs egymáshoz. Nagyon jó ritmusban, eredeti rendezésben, fergeteges 2 óra volt!

   Vasárnap már déli 1 órakor elindultunk Lille-be (innen 50 km), ahol a múzeumban Goya képeiből és életének dokumentumaiból volt kiállítás. A képek között kettő nagyon ismerősnek tűnt már messziről: milliószor láttam a "Korsós lány" reprodukcióját, valamivel kevesebbszer a "Köszörűs"-t. A budapesti Szépművészeti Múzeum kölcsönzésében szerepeltek a kiállításon. 

   Még a nap is gyönyörűen sütött egész nap, ami szintén nagy ritkaság errefelé. Különben dúl az Omikron, bár az oltottak magas százalékának köszönhetően viszonylag kevésbé súlyosan. Megérjük-e vajon azt az időt, amikor már csak emlékként idézhetjük fel ezeket a nyomasztó éveket?...

Egy téli szombat délután

    

a csíkok rózsaszínek!

Megjártam a gyógyszertárat (hiába, mert nem volt szabad parkolóhely), a kenyérboltot, és ha már kibújtam nagynehezen az odúmból, gondoltam, elugrok  -  bár az ugrást magát nagyon is szimbolikusan kell értelmezni!  -  a kertészetbe, hogy helyettest keressek születésnapi ajándékomnak, mely úgy tűnik, kiadta a lelkét a nappaliban... Találtam is egy gyönyörűséges szobanövényt: haragoszöld leveleit rózsaszín csíkok teszik számomra egyedivé, sosem látottá... Mellékelek róla egy képet.

   Újból nekiláttam a rajzolásnak. Ujjaim nehezen engedelmeskednek a szem által rögzített látványnak. Pedig azelőtt majdhogynem magától ment! Eltűnt a virtualitás. Egy éve múlt, hogy nem vettem rajzszerszámot a kezembe. Pedig a mindennapi gyakorlat olyan fontos, mint a balettáncosnak a korlát vagy a zongorista ujjgyakorlatai... Hiába, az elmúlt évek sok kárt okoztak, sok romot hagytak maguk után. Mindig kényes pontom volt a motiváció, mint mindazoknak, kiknek sántít az önbizalma. Mire jó, minek?... Ha nem lehetsz Rembrandt, inkább ne is próbálkozz!... Verekedni pár négyzetcentis helyért a nap alatt, netalán kockáztatni megalázó kudarcélményeket, mire jó ez? Hetven éven túl, mire jó?... Pihenés kell már ennyi év után, nem pedig kockázatvállalás!

   Igen ám, de takaréklángon pihengetni élet-e? Nem jobb-e utolsó sóhajunkig vásárra vinni bőrünket, kockáztatni értő vagy igazságtalan ítéletet, érezni az élet lüktetését szívünkben, még akkor is, ha borsos árat kell érte fizetnünk.

   Eddig jutottam a töprengésben, s amikor újra elolvastam, hirtelen eszembe jutott sok szenvedő embertársam, aki mást se kíván, mint szabadon lángolni, minden félelmet mellőzve száguldani céljai felé, de nem teheti... Minden együttérzésem az övék.