Kókadozok...

    Úgy tűnik, a későnyári idő ki akar tartani legalább a születésnapomig. Szerencsére, éjjel lemegy a hőség 10° alá, hogy a ház lakója tudjon pihenni és a kertre is jusson harmat. Csak ne lenne tudatunk mélyén az a szolasztalgikus szorongás (félelem egy eljövendő katasztrófától (itt olvasható), amely idő előtt megmérgezi az ember életét, hogy még a jó időnek se tudjon örülni...)

   Felvettem a 2021. márciusa óta számított 6. oltásomat a Covid ellen, a legkisebb utóhatás nélkül. (Itt az évenként kétszeri oltást javasolják az idős és/vagy krónikus betegségben szenvedőknek  -  mindkettőt kipipálhatom). Körülöttem már sokan voltak betegek, de eddig sikerült megúsznom külösebben drasztikus elővigyázatosság nélkül (legfeljebb nem puszilkodunk, pedig itt a franciáknál nagy szokás). 

   Az az érzésem, hogy alig történik valami az életemben. Bár, ha jól megnézem, szinte minden napra jutott program : összejövetelből kettő is, egy mozi (nem tetszett igazán a film, de elmentem kedves barátnőm miatt, aki vígjátékra vágyott, velem ellentétben : újabban inkább meg- azaz felrázódásra van szükségem... Mostanában a nevetéstől is elment a kedvem) Szombat délután benéztünk Muriel barátnőmhöz, aki újabban nemcsak verseket ír, hanem textilképeket is fest és hímez! A múlt hétvége volt az ún. "Nyitott műhelyek" ideje, amikor is 2-3 napon keresztül képző- és iparművészek fogadják a látogatókat, akik néha munka közben is láthatják őket. Jó kis beszélgetés kerekedett a ház gazdájával és a jelenlevő, többnyire általam ismeretlen látogatókkal. Kicsit feléledtem tőle.

Közeli és távolabbi perspektívák

    Lassan októberbe lépünk, már csak 1 nap választ el tőle. Itt Franciaországban, főleg délen és a keleti kontinentális éghajlati sávban nagyon meleg volt a szeptember is, 34° körül. Leszámítva a hitetlenkedőket, a nagy többség meglehetősen passzív beletörődéssel szemléli a közeledő katasztrófát, mintha nem hinné el, hogy meg lehetne állítani. A már említett kis kolibri pedig fáradhatatlanul szállítja a vizet a tűz eloltásához, hogy legalább a lelkiismeretét megnyugtassa.

   Túl sokba kerülne a gyökeres változtatás, amelyre minden területen szükség lenne. Még most is arról szól a vita, ki fogja fizetni? A jövendő generációk (ha lesznek), akikre a mi adosságainkat hagyjuk? A szegényebbeknek nincs miből, marad a máris alaposan kisajtolt középosztály. A kisebbségben levő nagyon gazdagokhoz nem lehet nyúlni, miközben ők termelik a legtöbb légszennyezést és vagyonuk is egyre nő... Ők référnek talán majd egy jövendőbeli Noé bárkájára (meg tudják fizetni a hely árát), de mit kezdenek majd felhalmozott pénzükkel egy lakhatatlanná vált bolygón?...

   A jövőt illető pesszimista gondolataimtól a mai hétköznapok felé fordulok. Kedden elmegyek a gyógyszertárba, hogy beoltassam magam a Covid legújabb változata ellen. Pfizer már kidolgozta a soros vakcinát. Nekem ez lesz a hatodik, legutóbb márciusban vettem fel. Egyre több a fertőzés megint. E. barátnőm is elkapta, 4 napig nagyon lázas, náthás volt, de már túl van rajta és egyből elutazott a régóta esedékes 1 hetes olaszországi útra a Múzeumbarátok körével. 80 évével sokkal dinamikusabb mint én...

   Végül felteszek 1-2 képet utcánk jelenlegi állapotáról (a zajt nem tettem hozzá!) 10-15 méteres szeletenként haladnak előre, felváltva mindkét oldalon. Pillanatnyilag megálltak 2 házzal felettem. Nyertem pár nap haladékot...

Szemtől szembe

     Kicsit homályos tekintettel írom ezt a bejegyzést. No nem a könnyek homályosítják el a szemem, hanem a folyadék, amelyet a szemorvos csepegtetett mindkettőbe, miután végigjártam vagy négy rendelőn, várószobán (mindegyik más színű székekkel : így lett belőlük a "szürke", a "kék", a "lila" stb. várószoba), mígnem eljutottam az ötödikbe, a szemorvosig és a cseppekig, melyek kitágították a pupillámat a tényleges vizsgálathoz.

   Mindez a kórházban történt. Ha az ember egy átlagos szemorvoshoz megy, többnyire egy vagy két személlyel van dolga és max. fél óra alatt végez(nek vele). A helyi kórházban ilyen "futószalagos" módszerrel szervezték meg a betegek fogadását. Egymásnak adják át a pácienseket, akiken egy-egy rendelőben így csak egyfajta símítást gesztust végeznek, s azonnal továbbítják a következőbe az eredményeket, melyek a szemorvosnál futnak össze a végén. Igy sokkal nagyobb számú pácienst tudnak ellátni egy rendelési idő alatt. A páciens számára se tűnik olyan hosszúnak  -   inkább talán változatosnak  -  a tortúra.

   Hát bizony rá kell szánnom magam a szükehályog (franciául: cataracte) megműtésére. Egy-két éve észrevettem, hogy a szemüveg ellenére egyre közelebb kell húznom fotelemet a TV-hez, a moziban homályosan látom a vásznat, arról nem beszélve, hogy az autóvezetés is kényesebbé válik, amikor az útjelző táblákat kellene elolvasnom. Sötétedés után pedig úgy vagyok, mint az egyszeri parasztember, akit megállított a rendőr az úton, mert a lovaskocsija nem volt kivilágítva: "Lát a ló!" - tiltakozott a gazda a bírság ellen... Én is az autóra bízom ilyenkor magam, hiszen többnyire ismeri az utat...

Körmenet

    Az időjárás jósai szerint utolsókat rúgja a kánikula, de a rúgások még mindig fájdalmasak! Jó 10 napja jöttem meg Magyarországról, de a forróság ide is követett. A házban kora reggel 25° fogad (nappal sokkal több!), már zárt redőnyök mögött se frissülnek fel a szobák. Ha kinyitom az ajtót egy kicsit a kora reggeli teraszra, akkor is langyos levegő áramlik be (később ki se merem nyitni!) Az éjjel megpróbáltam tárva hagyni az utcára néző emeleti hálószobám ablakát, leeresztett  redőny mellett, éreztem is  -  halványan  -  a beáramló levegőt, de 1 óra múlva muszáj volt becsuknom az ablakot az éjjel sem szűnő forgalom miatt! Mára még mindig 34-36° várható...

   Ilyen körülmények között fogják lejárni a város hívő katolikusai, mint minden évben, szeptember második vasárnapján a hagyományos 17 km-es körmenetet, szimbólikusan a város körül, a hajdani városfalak mentén, melyeket már régen kinőtt a település és eltűntek a falak is.

   Réges-régről, 1008-ból ered a hagyomány, amikor is pestisjárvány pusztított a városban. Egy remete imáinak hatására ekkor jelent meg Szűzmária a városfalakon összegyűlt lakosság előtt és egy hosszú szalagot adott angyalainak, amellyel körbefogták a várost és így győzték le a járványt. Ettől kezdve, mintegy 1015 év óta létezik az évenkénti körmenet, sokan követik a felváltva vállakon hordott óriási aranyozott Mária-szobrot, mely 1804 óta helyettesíti a forradalom alatt elveszett eredeti ereklyét. A lakosság egy része, élen az elöljárókkal, énekelve, imádkozva, zászlókat lengetve ballag utánuk. Sokan házuk ajtajából üdvözlik a kitartó menetelőket, köztük magam is, inkább a hagyománynak, mint a vallásos áhítatnak hódolva...

a kép nem idén készült, hanem egy hűvös, esős szeptemberi vasárnapon...

Augusztus végi utazás

    Három napja jöttem meg Magyarországról. Úgy tűnik, hoztam az ottani napsütésből ide, Északra, mert távollétemben 20°-nál nem ment feljebb a hőmérséklet. A pályaudvar előtt még friss víztócsák emlékeztettek a reggeli esőre, amikor leszálltam a párizsi vonatról. Azóta viszont biztatóan süt a nap, egyelőre 26° körül, de az előrejelzések szerint a hét végére megközelíti majd a 30°-ot is, a nyár valószínűleg utolsó üzeneteként. De mi ez már a két hét alatt elszenvedett kánikulához képest? Segíti kipihenni a fáradalmakat, melyeket az elviselhetetlen forróság okozott.

   Előre le kell szögeznem : nem sajnálom egy cseppet sem, hogy végül is rászántam magam az útra. Igy történik minden évben : nyavalygok pár hétig, menjek, ne menjek, előre elképzelem az utat, a végetérhetetlen gyaloglásokat a reptér folyosóin, ahogy magam után vonszolom a bőröndöt, táskát, kifulladva igyekszem lépést tartani a fiatalokkal, akik többnyire sietnek, majd csigalassúsággal araszolok a többszörösen kígyózó sorokban, a kis "teknőbe" pakolom a kézipoggyászt, telefont (télen a lábbelit is!), a külön celofánba átpakolt "folyadékokkal"... A vámos mégis talál gyanús árnyat a képernyőn és kipakolja nehezen becsukott bőröndömet... Kiderül, hogy odafelé egy szinte üres dezodor, visszafelé pedig egy tubus fogkrém volt a "bűnös"... Hiába tiltakoztam, hogy egyik se "cseppfolyós"!... 

   A mindszenti öreg ház kellemes hűvössel fogadott éjjel 2 óra felé, amikor a reptérről megérkeztünk. A hűtőben finom leves és töltött paprika várt ránk, de inkább gyorsan megvetettük az ágyakat. Másnap pedig unokaöcsémnél ebédeltünk. A családi ebédek többször is megismétlődtek, hol egyikünknél, hol másikunknál, hol vendéglőben is.

   Ezekért az együttlétekért nem sajnálom az összes fáradalmat, melyeknek még nem jártam a végére. Gyerekek, felnőttek nyertek egy évet legutóbbi találkozásunk óta, kicserélhettük gondolatainkat, emlékeinket, gondjainkat. Volt bennük jó is, rossz is. Unokahúgom is eljött férjével egy napra Székesfehérvárról, hogy találkozzunk. Arra gondoltam, hogy az ebédnél nem volt egy csepp alkohol sem az asztalon, mégis sokat nevettünk, jó volt a hangulat.

   Fiam, menyem, két unokám és én szüleim házában laktunk, mely most már a fiamé. Évente végeztet rajta csinositást, gondozást, melyet unokaöcsém szervez meg. A ház kicsit az övé is, két utcával odébb laknak és otthon volt mindig a nagyszülőknél is. Nagyon hálás vagyok neki a gondoskodásért.

   A gyerekekkel sokat olvastunk, játszottunk (főleg kártyáztunk), a lányokkal órákat beszélgettünk. Ők négyen elmentek néha biciklizni a Tiszára, akár Mártélyig is, esetleg a szentesi vagy a vásárhelyi kitűnő uszodákba. Jártak Budapesten egy nap és Szegeden is kétszer. Az elutazás napján még meglátogattam fiammal és Lucie unokámmal a vásárhelyi Tornyai múzeumot... 

   Hát, nagyjából ez volt. Bal nagylábbujjam körme még mindig várja az újjászületést...

Augusztus közepén

     Mondanom sem kell, hogy rengeteg dolgom lenne, de ehelyett leülök ide pötyögni a számítógépemen, mintha nem várna a mosogatás, a mosógép, netán a fürdőszoba!... Unokáim nálam voltak péntek óta, szüleik szombaton érkeztek a kutyával és kedden mentek el mindannyian. Én péntek estefelé megyek hozzájuk, hogy augusztus végéig még együtt nyaraljunk egy kicsit. Épp az imént kellett visszamondanom egyik kedves barátnőm javaslatát egy kis vasárnapi csevegésre.

   Az idő nagyon kellemes volt eddig, többnyire enyhe napsütéssel, most új, de rövidebb kánikula hullám közeledik, forró légtömegekkel Afrika felől. Pedig a rózsafák valósággal lángolnak a kertben, a hortenzia is tele virággal és a kis japán juhar lassan elfoglalja az egész gyepet. 2 hétig nem lesz, aki locsoljon. Hazatértem után megpróbálom majd feléleszteni őket...

   Mint mindig, semmi kedvem elmenni. Nem szeretek immár közlekedni, lépcsőkön fel, le, csomagokat cipelni, sorbaállni, sietni, kényelmetlen helyeken szorítkozni, beilleszkedni, korán kelni (néha éjnek évadján!). Az is igaz, hogy meg kell szakítani időnként a beidegződött, sőt becsontosodott rutint, hogy érjék még agytekervényeinket más ingerek is, nehogy a végén még teljesen elhaljanak!

   

Mondanom se kell, mennyire örültem a gyerekek ittlétének. A kutyus őrzését is elvállaltam egy-két mozi erejéig. Nem volt benne sétáltatás, már nem tudnék lépést tartani egy Jack Russell-el. A kertre nyíló ajtó viszont állandóan nyitva maradt, ki-be futkározottt órákon át, valahányszor egy szomszéd macska megjelent a láthatáron. Végül kimerülten elnyúlt az Ikea fotelben két térdem között félóra mély álomra. 

   Amikor a gyerekek tegnap délelőtt útra keltek, felmentem a fürdőszobába, majd rövid ebéd után beültem Ikea fotelembe a tévével szemben és csak estefelé, fél 7 táján keltem ki belőle. Éreztem minden izületemet, minden csontomat, mint akit mozsárban törtek apróra (legalábbis ilyennek képzelem). De tudom, hogy mindez elmúlik a pihenéssel. Az együtt töltött órák emléke viszont nem múlandó.  

Augusztus eleje - visszatalál-e végre a napocska?

    Állítólag holnaptól javulóban lesz az időjárás, lassanként szünetelni fog a majd egy hónap óta tartó eső... Ma reggelre annyira lehűlt az idő, hogy a konyhában langyos radiátor fogadott fél kilenc táján. 

    Szinte már nem is emlékszem a nyáreleji napos reggelekre, a felhúzott redőny alól türelmetlenül és biztatóan beszökő napsütésre, a kert megelevenedő színeire... A kánikula viszont élénken megmaradt : mennyire vágytunk eleinte a frissítő esőre! Álmatlanul forgolódtunk a felmelegedett szobában, és nappal is úgy pihegtünk, mint a partra vetett hal. Kilépni a házból, beülni a 40 fokos autóba végsőkig halogatott kínszenvedés volt... Talán már csak a végletekre számíthatunk a jövőben? Hová lett az arany középút?

   A múlt héten Martine barátnőm hangulatos ebédre hívott néhány elérhető ismerőst a tőlünk 20 km-nyire levő kis házába. Bár nem tudtunk a teraszra kitelepedni, szemünk előtt burjánzott a nagy kert. A ház több száz éves, kék zsalugatereivel olyan, mint egy mézeskalács-házikó. Viszont a hetven év táján barátnőm is arra készül, hogy beköltözzön városunkba, lakást vegyen a ház helyett és előrelátón előkészítse a közeledő öregedés éveit. 

   Martine szeret vendégeket hívni és mindig finomakat főz. Hatan ültük körül az asztalt. Évek óta ismerjük egymást, jól elbeszélgettünk órákon át. Igyekeztem pár fotót készíteni, mert általában elfeledkezek róla a társalgás tüzében.