Mazsolás csiga

    Most jöttem meg a kenyérboltból, ahová kb. 2 éve járok, bár a sarkon, nem egészen száz méterre tőlem, még mindig létezik az a pék, akiről annak idején írtam (ő volt az, aki nyugdíjba menetele alkalmából írásbeli meghívót küldött minden hűséges vásárlójának egy búcsú délutánra. Egymásnak adtuk a kilincset...) Igaz, hogy csak a bolt a régi, az új pék kenyere nem vált be nálam. Többszöri próbálkozás után inkább elmegyek a szomszéd városkába, mely érinti a miénket  -  mondhatni az utcánk közös, csak el kell autózni a végéig  -  kb. 3 km-re tőlem. Szívélyesek, a választék bőséges és változatos, mindig friss (reggel 6-tól este 8-ig vannak nyitva megállás nélkül), sokféle kenyér, baguette, sütemények, pizzák stb. között lehet válogatni. S még harmadnapra se szárad ki a kenyér! Pedig nekem a 25 dekás majdnem a hét végéig eltart...

   Megszántam magam egy péksütemény erejéig, pedig ritkán fordul elő velem, a cukorszintemet is kordában kell tartani. Most viszont állandóan lelki szemeim előtt rebeg a naptár, s benne december 7-e, a szemműtétem napja... Eddig nagyvonalúan eltereltem róla a figyelmemet, mondván, hogy még messze van, ráérek izgulni. Most meg rohamosan közeledik, s annyi mindent meg kell szerveznem : ki visz majd a kórházba és vissza, a pontos időt csak előző nap fogják megtelefonálni. Előtte viszont még el kell mennem kezelőorvosomhoz az állandóan szedett gyógyszereimet felíratni, mert a gyógyszerész csak megelőlegezte őket, kifogytam a receptekből... Egy ápolónőt is fel kell kérnem, hogy naponta többször nézzen el hozzám az utóápolásra, a 3-4 féle gyógyszer szemembe csepegtetésére, legalább az első napokban... Arról nem beszélve, hogy előre kell bevásárolnom, mert vezetni se fogok fél szemmel egy ideig. Leginkább viszont azon töprengek, mit fogok csinálni egész nap olvasás, írás nélkül?...

Egy hét telt el az előző fotó óta...

... és kis japán juharom teljesen levetkőzött! Piros levelei lábánál hevernek, csodálkozom rajta, hogy nem fázik, pedig nappal is 3-4° körül van. Ez az ára a napsütésnek a több hetes esős idő után, mialatt az ember életkedve a zoknijába szorult (egy szemléletes francia kifejezés szerint - "avoir le moral dans les chaussettes"), hisz ennél alacsonyabbra már nem is ereszkedhetne!... A tegnapi nap végig hidegkék ég alatt, de ragyogó napsütésben telt el, bizonyítva, hogy a nap néha hidegen is tud sütni.

teljesen levetkezett...

   Tegnap kicsiben - és kettecskén - megünnepeltük fiam születésnapját, kívánságára gofrisütéssel. Csütörtök estére menyem szüleit is meghívom vacsorára, fiam megpróbál majd munkahelyéről fél nyolc körül elszabadulni. Sajnos, legközelebbi kis családja nem csatlakozhat hozzánk karácsonyig a távolság miatt, François viszont hétvégenként hazamegy autóval. Nehéz a kétlaki élet mindegyiküknek, én is nagyon együttérzek velük, pedig örülhetnék (és örülök is), hogy kicsit többet látom a fiamat, de ő most már családjához tartozik elsősorban és ez így van rendjén.

   Ez a hét nagyobb erőbefektetést kíván tőlem, ami tegnap már éreztette is hatását egy jó tartós hátfájással. Hétfőn ugyan kellemes ebéd meghívással kezdődött a hét Martine barátnőm kezdeményezésére. Mivel szemeim egyre jobban várják a műtétet, Anne hűségesen magára vállalja a szállítást vidékre (a városban még úgy-ahogy eligazodok az autóval, főleg nappal, annál is inkább, mert nem szeretnék mindig másra szorulni, még akkor is, ha barátaim rendkívül kedvesek és szolgálakészek!). Ma el kell készítenem a holnapi sütemény ("omelette norvégienne") alapját, bevásárolni egy-két elmaradt dolgot. Este 6-kor Muriel barátnőm könyvbemutóján veszek részt. Azért hívott meg a szerző, mert a regény borítóján egy rajzom szerepel, és szeretné, ha én is közreműködnék... Péntek este pedig hosszabb társulati gyűlésen veszek részt. Ennyit az említett "nagyobb erőbefektetésről"... Ezzel el is érkeztünk a nem kevésbé zsúfolt decemberbe (szemműtét, ajándékvásárlások, ünnepi forgalom és előkészületek, képeslapok készítése és megírása, legalább két társulati gyűlés, nomeg a Szilveszter és a január elején esedékes jobb szemem...)

   Utólag sajnálom, hogy ilyen hosszasan untattalak benneteket ezzel a "leltárral", csupán azt szerettem volna érzékeltetni, miért fog el máris enyhe pánik...

   

Helyzetjelentés - magamnak, mindenkinek, aki elolvassa...

    13° van kinn! Igaz, hogy az ég szürke, nedves, de japán juharom nagyon jól érzi magát az enyhe nedvességben. Sőt, a nagy nyári kánikula alatt megfakult levelei tűzpirosan világítanak! Nehéz a növények élete ebben a változó éghajlatban, azt se tudják, milyen hívásnak, ingernek engedelmeskedjenek. Akárcsak mi, emberek.

   Mióta fiam nálam tölti a hét 5 napját, ugyancsak megváltozott az életritmusom. Nem is bánom, hiszen hosszabbak lettek a napjaim, de az éjszakáim is sokkal nyugodtabbak, szinte fel sem ébredek reggel 7-ig! Hiába mondja, hogy aludjak nyugodtan, felesleges felkelnem, amikor lépteit meghallom a lépcsőn : hát hogyne kelnék fel, hogy a reggeli kávét legalább vele fogyasszam el, hiszen legjobb esetben este 8-9 előtt nem ér haza! Végül csak szombat reggel utazott el, mert a péntek esti vonatközlekedés duplájára növeli az utazás idejét, sok átszállással. Inkább meghívott kedvenc vendéglőmbe vacsorára, miközben a közeli városháza fölött látványos tüzijátékkal ünnepelték a városháza restauralásának befejezését. Több év kellett, hogy a Carpeaux (városunk szülötte, akárcsak Watteau) szobraival díszített homlokzat  eredeti szépségében legyen újra látható. A polgármester nagyon dinamikus, sokat tesz a város régi fényének feltámasztásáért, de a modernizálás se idegen tőle. Már a második (6 éves) mandátumának a vége felé közeledik.

   Tegnap, szombaton vacsorára készültem : egyik kedves barátnőm 8 személyt hívott meg, s vele együtt 9-en ültünk az asztala körül. Egy részüket csak felszínesen ismertem, de az este folyamán kialakult szokásos élénk társalgás lehetővé tette, hogy mindenkivel bővebben megismerkedhessek, a régiekkel pedig elmélyíthessük a kapcsolatot. Igy aztán órákig élvezhettem egyik legkedvesebb elfoglaltságomat, a társalgást, amit a franciák amúgy is szinte a tökélyre vittek. Felajánlottam, hogy készítek egy óriás adag gyümölcs-salátát desszert gyanánt, hogy könnyítsek barátnőm terhein, amit ő szívesen el is fogadott. Volt, aki a sajtos tálat hozta, mások a finom borokat. Sokszor történik ilyen közös, felajánlásos alapon a meghívás, marad így is elég tennivaló a házigazdára. 

   Hát ilyenformán telnek őszi napjaim. Hamarosan itt lesz bal szemem műtétje, a hagyományos újévi lapok készítése, nem beszélve a karácsonyi ajándékokról. Nem unatkozunk. Szerencsére.

alig van még alatta lehullott levél....

Őszi hangulatban

    8° körül van napközben... Arra gondolok, hogy néha januárban a dupláját éri el... Sokat esik az eső, óriási fekete felhők öntik magukból ránk a vizet, majd továbbállnak. Nem messze tőlünk, másfél méteres víz áll egyes településeken s már napok óta gyertyával világítanak, akik nem akartak kiköltözni. A múlt héten 160-200 km-es sebességű szélvihar söpört végig az Óceán partvidékén (főleg Bretagne szenvedte meg), fák dőltek ki, vezetékek rongálódtak meg. Mire hozzánk elért, már 120 km-esre csillapodott. Azért nagyon rázta éjjel a redőnyöket.

   A gyerekeket vártam a hét végére. Egybevontunk 4 születésnapot is, mert nem volt alkalmunk augusztus közepe óta összejönni. Menyem és a két unoka már vasárnap délelőtt visszament, fiam itt maradt nálam kb. fél évre (kivéve a hétvégeket). Elhagyta ugyanis 23 év után az ügyvédi pályát és átköltözött a korlát másik oldalára, a bírói székbe. Most kezdi a fél éves gyakorlatot : az itteni bíróságot választotta, összekötve a kellemeset a hasznossal. Visszajött a gyerekkori házba a hét 5 napjára, a másik kettőre pedig siet haza kis családjához. Közben büszkélkedek Lucie unokámmal, aki egyedül vitte haza anyját, húgát és a kutyust a forgalmas, esőáztatta autópályán. A 18. évét még csak márciusban tölti be, de kísérővel (a család felnőtt tagjaival) le kell vezetnie kb ezer km-t (miután elméletből már levizsgázott), utána a gyakorlatit is leteheti. Jogosítványt 18 évesen kaphat. Mindig meglep, hogy milyen gyorsan felnőttek az unokák  -  és mi milyen hamar megöregedtünk!...

   Ma reggel lefényképeztem a kertet a konyhaablakból. A levelek hullóban, de még  kapaszkodnak az ágon. Pár árva rózsa is megpróbál ellenállni. Nedves a szűkmarkú fény.

Életre szólóan...

   Barátaim, ismerőseim nagy része már tudja, hogy d.u. 2 és 3 között ne keressenek. Akkorra megebédelek, majd elhelyezkedek a TV előtt, hogy pihenés ürügyén egy órát áldozzak egyik kedvenc műsoromnak. Közérdekű témák köré meghívnak 3-4  ismeretlen tanút, akiket a téma közelről érint(ett). Sokszor esik szó pl. jogi esetekről, betegségekről, amikor is a tanúkon kívül orvos, pszichológus vagy jogász is van jelen, ilyen formán ezek az adások pl. ismeretterjesztő jelleggel is bírnak. Máskor pedig egyszerűen a mindennapi élet, esetleg az életkor által felvetett témákat beszélnek meg, vagy kivételes kalandos helyzeteket mesélnek el a résztvevők. Egyszóval, a témák olyan változatosak, mint maga az élet.

   

algériai tanár koromban 

Tegnap pl. a tanár-diák kapcsolatról volt szó. Három volt diák meghívását közvetítették egykori tanáraik részére, anélkül, hogy felfedték volna a meghívók kilétét, azzal az ürüggyel, hogy a műsor a pedagógus  pálya emlékei körül forog majd, ami végül is nem volt messze az igazságtól. Csakhogy a lényeg abban a sorsdöntő hatásban volt, amit az egykori tanár gyakorolt diákjára azzal, hogy hitt benne, esetleg külön is áldozott rá időt, s így az behozhatta a kezdeti lemaradást. Átadta diákjának is a hitet önmagában, a lehetőség bizonyosságát, mellyel szárnyat adott neki. A tanárok egyhangúlag vallották, hogy kezdettől fogva meglátták szemükben az értelem, az érdeklődés felcsillanását, amely csak biztatásra várt a néma visszahúzódás mögött, hogy kibontakozhasson. Nem véletlen, hogy később mindhárom diák a pedagógus pálya felé fordult, mert a tanár nemcsak ismereteket adott át, hanem életreszóló emberi példával is szolgált. 

   Mondanom sem kell, hogy nagy volt a meglepetés, amikor az egykori tanárok felfedezték a meghívás igazi célját és felnőtté vált régi diákjaikat. Mindenki a szemét törölgette, bevallom, én magam is. Ilyenkor különösképpen feltámad bennem rövid, de gazdag pályám minden feledhetetlen emléke. Mint az egyik tanár megjegyezte a sok hálás köszönet közepette, voltaképpen ő kapta a nagyobb ajándékot, hiszen mi lehet nagyobb jutalom egy pedagógus számára, mint érezni, hogy sikerült egy életre meggyújtani azt a bizonyos lámpást egy gyerekben...

Zaklatott október

     Alig érzem a lábaimat  -  vagy inkább túlságosan is érzem őket? Két nap egymás után lejártam egy jó félórás utat : pár apró javítani való jött össze az autómon, nem várhattak a jövő márciusban esedékes szervizre. A szerelőig vezető utat jártam meg kétszer, oda-vissza. Ha megfogadnám a jó tanácsokat, naponta elvégezném ezt a kis testgyakorlatot, és valószínűleg meg se kottyanna félórás gyaloglás! Nade...

  Ma 10 órakor kezdődik Dominique Bernard irodalom tanár temetése Arras-ban. A megrendülés óriási, napok óta tömegek írják alá a ravatal mellé helyezett emlékkönyvet : diákok, ismerősök és ismeretlenek, fegyelmezett, visszatartott mély gyászban, mint ahogy itt északon teszik. 

   A nemzetközi helyzet zavaros, konfliktusoktól terhes légköre beszivárog az európaiak hétköznapjaiba is. Közben szinte elfeledkezünk az ukrán-orosz háborúról, ami természetesen az orosz agresszor malmára hajtja a vizet. Putyin arra számít, hogy Ukrajna támogatói megelégelik a költséges segítségnyújtást, s hamarosan alábbhagy a kezdeti szolidaritás. Pár hónap múlva beindul az amerikai választási kampány és fennáll Trump visszatérésének réme. Maga a vezér bebizonyította, hogy képes minden alantas és törvénybe ütköző lépésre, hogy hatalomra jusson. A demokrácia törékeny rendszer, éppen legfőbb erényei teszik sebezhetővé. Nade ugyebár ne beszéljünk politikáról. Mégis, mégis kikívánkozik belőlem : október 13-án, szinte pontosan 3 évvel Samuel Paty után, újabb tanár áldozatot követelt az elvakult iszlám terrorizmus, a 19 éves Mohammed M. ingus menekült (orosz állampolgár) személyében, aki 5 éves volt, mikor családja menedékjogot kért és kapott Franciaországban. Abban a gimnáziumban érettségizett, amelynek egyik népszerű irodalomtanárát leszúrta az iskola előtt. Csak úgy, a szimbólum kedvéért, hiszen személyesen nem is tanította, csak a diákjait akarta megvédeni... A terrorista bátyja már börtönben ül egy ideje, apját pár éve kitoloncolták, ő maga is megfigyelés alatt állt.

   Többször felteszik a kérdést : félünk-e? Természetesen. Ezeket a veszélyeket nem lehet megszokni, könnyedén venni. A terroristák többnyire nem jelentik be előre akcióikat, meglepetésszerűen támadnak, a nyugati típusú demokráciák életmódját, képviselőit, esetleg békés polgárait veszik célba, egy szélsőséges iszlám vallás nevében, mely a Korán parancsait az ország demokratikus alkotmánya fölé helyezik. Nem tudják elviselni a gondolatát sem, hogy itt 1905 óta a vallás a magán szférára korlátozódik. Mindenki szabadon választhat belőlük, esetleg nélkülük is boldogulhat. A "laïcité" tehát nem egyenlő az ateizmussal, ahogy sokan tévesen feltételezik! Lényegében lelkiismereti szabadságot jelent. De azt is, hogy saját hitét, elképzeléseit senkinek nincs joga másokra erőltetni, s hitének parancsai csak rá vonatkoznak. A demokrácia egyik alappillére a szabad vélemény nyilvánítás joga. Ha ebben megalkuszunk óvatosságból, megfélemlítettségből (ez a terror célja), akkor átszakad az utolsó védőgát is!

   Jelenleg a tanárok az első vonalban állnak. Sok helyen nehéz bizonyos tantárgyakat (természettudományok, filozófia, történelem, irodalom, sport) tanítani a szélsőséges prédikátorok, esetleg a szülők hatására, de az iskola a demokrácia, a szabad gondolkodás, a véleménycsere erőszak nélküli gyakorlásának elsajátítását is hívatott átadni. Nem feledkezve meg a felelős állampolgárrá nevelésről, aki ismeri nemcsak törvényes jogait, hanem kötelességeit is.

   A gyerekek, kamaszok rendkívül érzékeny, befolyásolható, képlékeny életkorban vannak. Ez adja a tanári pálya szépségét és egyben a nehézségét is. Biztosan nem a fizetésért, hanem az értelméért.

Kókadozok...

    Úgy tűnik, a későnyári idő ki akar tartani legalább a születésnapomig. Szerencsére, éjjel lemegy a hőség 10° alá, hogy a ház lakója tudjon pihenni és a kertre is jusson harmat. Csak ne lenne tudatunk mélyén az a szolasztalgikus szorongás (félelem egy eljövendő katasztrófától (itt olvasható), amely idő előtt megmérgezi az ember életét, hogy még a jó időnek se tudjon örülni...)

   Felvettem a 2021. márciusa óta számított 6. oltásomat a Covid ellen, a legkisebb utóhatás nélkül. (Itt az évenként kétszeri oltást javasolják az idős és/vagy krónikus betegségben szenvedőknek  -  mindkettőt kipipálhatom). Körülöttem már sokan voltak betegek, de eddig sikerült megúsznom külösebben drasztikus elővigyázatosság nélkül (legfeljebb nem puszilkodunk, pedig itt a franciáknál nagy szokás). 

   Az az érzésem, hogy alig történik valami az életemben. Bár, ha jól megnézem, szinte minden napra jutott program : összejövetelből kettő is, egy mozi (nem tetszett igazán a film, de elmentem kedves barátnőm miatt, aki vígjátékra vágyott, velem ellentétben : újabban inkább meg- azaz felrázódásra van szükségem... Mostanában a nevetéstől is elment a kedvem) Szombat délután benéztünk Muriel barátnőmhöz, aki újabban nemcsak verseket ír, hanem textilképeket is fest és hímez! A múlt hétvége volt az ún. "Nyitott műhelyek" ideje, amikor is 2-3 napon keresztül képző- és iparművészek fogadják a látogatókat, akik néha munka közben is láthatják őket. Jó kis beszélgetés kerekedett a ház gazdájával és a jelenlevő, többnyire általam ismeretlen látogatókkal. Kicsit feléledtem tőle.