Számvetés év végén

   Két ünnep között... Szerencsére kinn süt egy kicsit a nap, ettől a fáradtság érzése is halványul valamennyire.

   Lezajlottak a közös családi étkezések, az ajándékok cseréje is. Alkalmanként megállapítom utólag, hogy kár volt izgulni, minden a legnagyobb rendben lefolyt. Az ajándékok szintén elnyerték mindenki tetszését s én ismét elfelejtettem fényképezni... Végül is volt mire figyelnem, az is igaz.

   A gyerekek hétfőn kora reggel elmentek Londonba szerda estig. Rám várt a nagy halom mosogatnivaló, mert nem akartam, hogy még este nekifogjanak, ahogyan fel is ajánlották. Szeretem inkább egyedül, nyugodtan elintézni másnap, így este még beszélgethettünk egy kicsit hármasban, miután a lányok aludni mentek.

   Most meg már ideje lesz a szilveszterre gondolnom. Néhány magányos nőismerősömmel fogom eltölteni. A gyerekeket arra biztattam, hogy ezúttal fogadják el barátaik meghívását.

   Mosogatás közben hallgattam a rádiót. Arról beszélt egy pszichológus, hogy az év végi számvetés jó alkalom, hogy rendet tegyünk külső és belső dolgaink között. Ürítsük ki például a háromnegyedrészt haszontalan holmikkal megtömött ruhásszekrényünket. A következő teszt jól beválik: ha valamit 2 éve már egyszer sem vettünk fel, könyörtelenül váljunk meg tőle. Ugyanígy a felhalmozott képesújságoktól, haszontalan papíroktól, megúnt tárgyaktól... Levegőre, szabad térre van szükségünk, nem pedig arra, hogy a múlt béklyói megakadályozzanak az előrelépésben! Hiszen mindezek a felhalmozott haszontalan tárgyak életünk meg nem oldott problémáit jelképezik. Köszönöm, erre már rég rájöttem magamtól is.

   Vegyük pl. a 38-as méretű nadrágot, mely alibiként lapul szekrényem mélyén. Igen, 20 éve még felvettem: voltam ilyen vékony is, bizonygatom magamnak. Ki tudja, hátha még?... Ha csak a felét is elérem egyszer... S vele az akkori könnyedségemet, energiámat.

S az a sok "jó lesz még valamire"! Biztonságérzetünk rettenetes mértékű megingását tükrözik. Emiatt körülbástyázzuk magunkat tárgyaink illúziójával, talán védőfalat nyújtanak szükség esetén. Mi véd meg egy súlyos betegségtől?... Illúzió...

   Jó, nem akartam ünneprontó lenni. Ilyenkor inkább mindent elsöprő szeretethullámokról illik beszélni. Van ilyen is.

Előkészületek

Lucie feldíszítette a kis karácsonyfát. Már a Nordmannak sincs fenyőillata, vagy csak én nem érzem?...
Vasárnap délben lesz nálam az ebéd, ma is a menü összeállításán törtük a fejünket.
Mondhatom,végleges döntés nélkül...
Ez a pillanat, melyet legkevésbé szeretek az előkészületek közül. Sokkal jobban megfelelne fantáziátlan egyéniségemnek, ha valaki egyszerűen leadná a rendelést: előétel, főétel, desszert ez és ez! Boldogan végrehajtanám. A fejtörésben, a különböző étvágygerjesztő szituációk kigondolásában viszont a nulla alatt mozgok, az ezzel járó örömöket ne is említsük: a végkimerülés kerülget! 

Szeretem, ha vendégeim vannak, csak ezen a szakaszon ne kellene átesni. Mindent szívesen megcsinálok, csak megtervezni, kitalálni ne kelljen...

Mindig csodáltam, hogy azt ne mondjam: irigyeltem azokat, akik boldog izgalommal, élvezettel merültek el ebben a stádiumban.

Beszéljünk viszont a legfontosabbról.

Minden kedves blogomra látogató olvasónak 

szeretettel teli, boldog Karácsonyt

és az előzőnél sikeresebb, boldogabb új évet kívánok!

Egyszer volt, hol nem volt...

   Tegnap délben menyem szüleinél volt az ebéd, Daniel, a papa születésnapját ültük meg. A dátum előtt két nappal ugyan, hogy ne legyen a karácsonnyal öszeolvasztva, de a fiamék is itt lehessenek a hét végén. Egyben elhozták a lányokat is a szünet egy részére.

   Vagy tízen ültük körül az asztalt. Három generáció. Tavaly még a negyedik is jelen volt... Igy kel fel az asztaltól és távolodik el diszkréten a legidősebbek sora, hogy helyet adjon az új generációnak. Időnként egyik-másik idő előtt átadja a helyét: két özvegy is ült az asztalnál.

   Az idősebbek a hetven felé ballagnak. Feljött a szó arról is, hogy micsoda változásokon mentünk át az utolsó évtizedekben! Gyerekkorunkban  -  a háborút követő években  -  a kényelmes központi fűtés és az állandó meleg víz a házban ismeretlen fogalom volt, legalábbis a mi "köreinkben". Most pedig unokáink úgy pötyögnek a smartphone-jaikon, mintha vele születtek volna! Ráadásul ez az igazság. Az idős generáció meg igyekszik velük lépést tartani, ahogy tud.

   Úgy érzem, az effajta "beszélgetős transzmisszió" mégis fontos dolog, élőbb, mintha könyvből tanulnák a fiatalok, milyen világban éltek szüleik, nagyszüleik. Én még láttam nagyanyámat hajnalban kenyeret dagasztani, majd napkeltekor bevetni a kemencébe (melyet apa előtte szakszerűen befűtött a kenyérsütéshez), s reggel kicsúsztatni a sütőlapáton a három arayszínű búbos kenyeret! A még párolgó karéjra kent kacsazsír mennyei íze máig is megmaradt a számban, bár tudom, hogy a valóságban soha nem érezhetem többé...

Macskás ügyek...

   

   Mint minden évben, felgyorsulnak ilyentájt az események. Délutánonként ajándékok után járok, mely dolog tudvalevően sok fejtörést okoz. Kb. kilencen leszünk karácsonykor, s mindenkinek lesz egy kis meglepetés, a lehető legtesreszabottabb! Már csak a szomszédasszonyomé van hátra, neki egyben születésnapja is december végére esik.

   A társaságok, melyeknek tagja vagyok, szintén évzárásra készülnek, legalábbis a naptári évére. Tegnap havi irodalmi estjeink ez évi utolsó összejövetelére került sor, "Macskák" címmel. Egy fiatal festő állította ki 9-10 képét Muriel falain, melyekhez maga Muriel írt verseket: egy kis kötetben kerültek kiadásra. Sokan hoztak felolvasnivalót e népszerű témáról, hiszen nagyon sok író kedvenc ihlető társa volt a macska, meg is örökítették őket műveikben: Colette, Léotaud, Vitoux, Céline stb, hogy csak néhányat említsek a franciák közül.

   Ami engem illet, nem akarok háziállatot, de ha lenne, valószínűleg a macskát választanám. Hogy miért? A független, szabad természetéért. Nem kell sétáltatni, mint egy kutyát. Azt mondják, ő szelídíti magához a gazdáját, és nem fordítva. Akkor jön feléd, amikor kedve van, és addig marad, míg neki jól esik. Keres magának ennivalót is, ha muszáj. Nem lehet örök hűségre elkötelezni, mint egy kutyát, ami tudvalevően meglehetős erkölcsi kötelességgel jár. Én pedig irtózom az alárendeltségi viszonyoktól, mindkét irányban. Nem szeretnék bárkinek a lábánal ülni végtelen imádattal, de azt se szeretném, ha valaki ugyanilyen imádattal csüggne rajtam. Hagyjunk egymásnak levegőt...

Decemberi hangulat...

   A komód egyik sarkában... Még délután négy óra sincsen, de máris félhomály uralkodik a szoba nagy részében. Béke. Mit lehet ilyenkor tenni, ha nem az íráshoz fordulni, hogy kézen fogjanak a szavak és elvezessenek valahová, ahol talán más is átérezheti a hangulatot. A pillanatot. Hogy is lehetne megragadni a pillanatot, a múlandót, a rebbenőt?...

Kiállításon Alechinsky-nél...

   

Még ma is gyönyörűen sütött a nap. Megvan az ára természetesen: éjszakánként -3° alá esik a higany, sőt nappal se megy 5° fölé. A teraszra ráfagyott a nedvesség, vigyázva huzigáltam ki az utcára a két nagy kukát, mert élénken emlékszem a múlt csütörtöki zuhanásra. A bal karom még nagyon érzékeny, főként könyökben, csuklóban, de a nagy kék véralafutások színe már lassan halványul...

   Ebben a betegszobai hangulatban nagyon jót tett a szombati kiállítás a Matisse múzeumban, innen 30 km-nyire. Emlékszem, milyen rég volt, amikor először láttam Pierre Alechinsky képeit (reprodukcióban) és azonnal furcsa izgalmat keltettek bennem, mintha csak valami ismeretlen finom ételt tettek volna elém, melybe azonnal beleszerettem, azzal az öntudatlan sejtéssel, hogy mindig is erre vágytam. Most pedig több nagy terem kínálta falain élőben a kisebb-nagyobb méretű képeket.

   A mester 90 éves lesz jövőre, de még dolgozik dél-franciaországi házában. Brüsszelben született egy orosz bevándorló és egy belga vegyes házasság gyümölcseként. Sokféle tehetsége, minden irányba vonzó kíváncsisága először zenét, majd építészetet taníttatott vele, majd vászonra festett olajképeket. Hamarosan elhagyja az olajfestés nehézkes technikáját az akril, a tus, pasztel és a litográfia spontán, könnyed lehetőségeiért, melyek  jobban megfelelnek a temperamentumának... S itt tűnt szemembe születési dátuma: 1927. október 19! Vajon véletlen-e egészen, hogy olyan közel érzem magam hozzá? 

   Miután megnéztem a kb. 1 órás dokumentumfilmet, melyben alkotás közben is megfigyelhetjük, s ráadásul megejtő egyszerűséggel és mélységgel el is magyarázza, mit miért csinál (melytől az üdvösséghez közeli állapotba kerülök minden alkalommal), már tudtam, miért is tervezem jó 10 éve azt a 15m (!)/50cm-es "fríz"-t, melynek megszakítás nélkül körbe kell majd futnia a középső szoba falán, úgy 3m magasságban! Lényege az lenne, hogy teljes szabadságot adnék magamnak mind a technika, mind a motívumok terén, s csak két dolgot határoztam el előre: lesznek fák és aktok bizonyos ritmusban, de ezt a ritmust a pillanatnyi "ihlet" döntené el, mint ahogy a választott technikát is... A nagy papírhenger a szobám sarkában a falhoz támasztva várakozik jó 12-14 éve, hogy legyen előttem néhány szabad hét, megszakítás nélkül... 

   Vajon maradt-e rá az életemből elég idő?...

   

   

Régi tárgyak, régi illatok...

   Úgy érzem magam,

mint akit mozsárban törtek meg...

   Ez a furcsa és röpke gondolat az imént elég volt ahhoz, hogy megjelenjem lelki szemeim előtt nagyanyám rézmozsara. Különös, szép, tiszta hangot adott, amikor megérintettük a szélét a mozsártörővel. Mit is törhettünk benne?...

   S egyre csak sorakoznak gyerekkorom eltűnt tárgyai, legtöbbjüket sajátos és mélyen megmaradt illat kíséri. A paprikatörő, téli estéken, amikor már régen megszáradt a spárgára fűzött pirospaprika-koszorú az eresz alatt. Nagyapám, nagyanyám s mi, gyerekek váltogattuk egymást a hosszú, térdünk közé szorított henger mellet a sámlin, a bunkós végű törőt fáradhatatlan ritmusban ejtegetve órákon át a paprikákra, míg porrá nem lettek...  miközben élvezettel szívtam magamba a piros paprika fokozatosan felszabaduló sajátos illatát...

   Nagyanyám kávédarálója... Kis, szögletes fadoboz, tetején kupola. Olyan volt, mint valami játékdoboz, sokáig sóvárogtam utána, míg a kezembe vehettem és tekerhettem magam is, sőt, óvatosan kiüríthettem a kis fiókot, melyből áradt a frissen őrölt kávé bódító illata...

   A nyár egyik nagy művelete a paradicsom-passzírozás volt. Magát a paradicsomot nem nagyon szerettem,sokáig meg se kóstoltam. De az a művelet... vonzott, mint a mágnes. Csodáltam magát a passzírozót is, a nagy "vájlingon" átvetett, szelíd félkörbe hajlított lyukacsos szűrőt, amibe PONTOSAN beleilleszkedett a kis henger, amit aztán csak tologatni kellett oda-vissza... Még azt is élveztem, hogy a szűrőben végül csak a paradicsom héja maradt, amit aztán vígan felfalhattak a tyúkok... Alul gyűlt a sűrű és illatos paradicsom-püré, melyet aztán az előre elmosott hosszú nyakú üvegekbe töltögettünk tölcsérrel.

   S hol van még a mákdaráló, a cukros-citromhéjas illatok mákoskalács igéretével?... És a többi... Gondolom, mindenkinek megvan a maga kincsestára!

Milyen jelet kaptam?...

ez ugyan nem az én pincém, de hasonló 

   Még mindig születésnapok... Ezúttal a fiamé, igaz, egy nappal előtte, voltaképpen az apjáén, mert 28-a hétfőre esik. 

    Kicsit rendhagyóra sikerült. Keddtől 3 napig távol voltam, hazatérve csütörtök délután leballagtam a pincébe, hogy a kazánt enyhébbre állítsam, de az utolsó, hibás lépcsőfokon kibicsaklott a bokám és lezuhantam a bal oldalamra a pince porába...

   Ha lehet, elkerülöm a pincét, kényelmetlen ez a száz éves ódon lejáró. Most azonban muszáj volt, elviselhetetlennek találtam a hőséget (távollétemben állították be). Ha nem tehetek másként, mindig óvatosan közlekedek a lépcsőn, sohasem mulasztom el, hogy  egy gondolat erejéig ne jusson eszembe az az ötvenes nőismerősöm, aki szintén egyedül élt és leesett a pincéje lépcsőjén. Jó 10 nappal később találtak rá, bomladozó állapotban...

   Akit most a rosszullét kerülgetne e részletnél, emlékeztetném rá, hogy bizony "c'est la vie", vagyis senki sincs biztonságban e téren, legfeljebb kis szerencsével valakinek hamarabb hiányozni fog... Eme ösztönző gondolat segitségével megpróbáltam magamhoz térni és ellenőrizni, nem tört-e el a vállam, könyököm, csuklóm, esetleg a combcsontom vagy más egyéb ezen az oldalon. Most töltöttem a 69. évemet, ebben a korban már várható ilyesmi, még ha nem is kísérti az ember az ördögöt egyenesben!

   Az ujjaim mozogtak, minden egyéb kísérlet nagy fájdalommal járt. Gondoltam, ha az ujjamat tudom mozgatni, talán nincs nagyobb törés. Dörzsölgettem a térdem is és közben megjegyeztem magamban, hogy milyen szerencse, hogy nem a jobb oldalamra estem, sőt mitöbb, pár centire elkerülte a fejem az öntöttvas radiátort is, mely a falhoz támasztva várakozott jobb sorsára. 

   Felkelni nem tudtam, persze (még esés nélkül sem tudok csak úgy felrugaszkodni, mint régen, a földről...), így hát nagy nehezen odacsúsztattam magam a lépcsőhöz, de nagy kínok között tudtam csak a második lépcsőfokra felkecmeregni, mert nem tudtam a bal karomra nehézkedni...

   Örökkévalóságnak tűnt, míg fel tudtam állni, beállítani a kazánt és felmenni a lépcsőn. Minden ruhát a mosógépbe raktam és átöltöztem (ki próbált már egy kézzel vetkőzni, öltözni?...) s nedves törülközőbe tekertem a bal karom vállig. Felkötöttem a nyakamba és leroskadtam a fotelomba lefekvésig...

   Ilyenkor tudja meg az ember, milyen sok művelethez elengedhetetlen mindkét kezünk. S azt is, hogy a balesetet szenvedett vagy betegség, esetleg születési hiba miatt karjuktól megfosztott emberek milyen csodálnivaló alkalmazkodási képességről tesznek tanúságot!

      

Őszi találkozók...

   Itt vagyunk november kellős közepén... Egyik nap 5° van, másik nap 9-10°. Örülünk, ha a felhőtakaró kicsit vékonyodik és a fény halvány illúzióját kelti.

   Pár napja, vasárnap két vendégem volt ebédre, Lille-ből jöttek. Ismeretségünk több, mint 10 éves. Gilbert munkatársai voltak a távoktatónál, ők küldték G-nek a megírandó előadások témáját. Amikor már nem tudott felmenni a második emeleti dolgozószobájába, én voltam az "összekötő". Igy lassan kialakult egy táv-ismeretség, mely az évek folyaman barátsággá alakult, G. nélkül is megmaradt, sőt, még intenzívebbé vált. Egyikük, Lucienne, nálam 2 évvel fiatalabb, pár éve nyugdíjas és detektíregényeket ír. A fiatalabb, Jana, bolgár, francia férje 2-3 éve halt meg: ő most tanulja a magányt, még dolgozik. Szeretek velük beszélgetni, telefonon, F-B-on is "értekezünk" néha, de a személyes találkozás sokat jelent.

   Lucienne ismeri grafomániám kezdeteit, én meg az övéit. Annak idején elküldte véleményezésre, tanácskérésre első novelláit folyóiratunkhoz, később pedig megjelent regényeit recenzióra, melyeket én csináltam. Nagyon biztat az írásra, ismeri kétségeimet, örökös bizonytalanságomat.  Az az érzésem, hogy most már nehezen hátrálhatok meg, hiszen mögöttem a fal, mely útjat állja minden menekülésnek...

Louvre-Lens: Mezopotámia...

   Tegnap szinte az egész napot az innen 50 km-nyire levő Lens nevű (Lansz-nak kell ejteni) városban töltöttem. A valamikori bányavidék aknáinak bezárása után gazdaságilag romokban hevert, csak híres futtballcsapata tartotta a nagyrészt munkanélkülivé vált lakosságban a lelket és a büszkeséget. Ekkor jött az ötlet, hogy a Louvre kihelyezett múzeum-fiókot létesít Lens-ban, hiszen óriási gyűjteményének úgyis csak töredékét tudja Párizsban kiállítani. 2012. decemberében nyílt meg, a 9-es számú akna helyén. 

   A japán építészek alkotása teljesen átlátszó üvegdoboz, benne egy állandó és egy időszakos óriási kiállítóhely, butik-könyvesbolt stb. Az alagsorban előadóterem, kávézó. Egy távolabbi "üvegdobozban" a vendéglő kapott helyet. Szép, levegős, japánosan leegyszerűsített épület, a látogatók nem lépnek egymas lábára. A 4 éve alatt számuk meghaladta a másfélmilliót, pedig múzeumokban északi régiónk igen gazdag.

azt hiszem, a lábujjai miatt tetszett meg...

   Most éppen egy Mezopotámiát bemutató kiállítás és három hozzá kapcsolódó előadás miatt jöttünk el. Igaz, jártam már a párizsi Louvre-ban többször is (ha ott laknék, még többször is elmennék  -  imádom a múzeumok légkörét, úgy megyek, mint mások templomba...), Berlinben megnéztem a lélegzetellállító, monumentális Ishtar-kaput, melyet a német régészek szintén Mezopotámiából "mentettek át", mégis nagy örömmel böngésztem a gazdag anyagot, a regeteg agyag-táblát, a kő-, márvány- és alabástrom szobrokat. Most különösen aktuális az i.e. 15OOO évre visszanyúló történelem, melyből az írás feltűnése i.e. 3000 körülre tehető, a Tigris és az Eufrátesz közötti termékeny völgyben, ahol ma Irak nagy része terül el, kis részben Sziriához tartozik és még kisebben Törökországot is érinti (emlékszem annak idején Anatóliában a Tigris és az Eufrátesz partjain érzett emóciókra, mintha a Biblia lapjain sétáltam volna...). A Daesh ma  előszeretettel tünteti el e hallatlanul gazdag több évezredes kultúra nyomait...

   Több bejegyzés kellene, hogy megosszam élményeimet, a látottak szülte reflexiókat. Megelégszem e néhány fényképpel.

Szégyen, bűntudat

Hankiss Elemér írásának részlete felvetette a kommentárokban a "szégyen" témáját. Többen is arra a következtetésre jutottunk, hogy túl személyes, túl nehéz lenne efféle nyilvános vallomást tennünk, "kiírnunk magunkból" a traumát. Mindez arra indított, hogy utánanézzek  -  még ha szükségképpen felszínes módon is  -  a témának pszichológusok tanulmányaiban.

   Abban mindenki egyetért, hogy a szégyen és a bűntudat nem azonos állapot. Már a Hankiss-idézet többszöri elolvasása után lett egy olyan előérzetem, hogy itt inkább a bűntudatról van szó, mint a szégyenről, hiszen viszonylag könnyen elénk tárhatta. (Ő lelkismeret-furdalásnak nevezi.) Ági megjegyzése alapján vált világossá a különbség: "Ezek tényleg a legbelsőbb ügyek, ezekkel az emlékekkel mindenkinek magának kell megküzdenie, belül." Én magam is éreztem, hogy a szégyen kimondhatatlanabb, tartós méreg, míg a bűntudat "jóvátehető"...
   Feldmár nagyon világosan magyarázza meg a külöbséget: "A bűntudattal meg lehet küzdeni, az nem olyan veszélyes. Ami megöli az embert, az a szégyen. A különbség óriási, de senki nem akarja tudni. A bűntudat arról szól, hogy mit tettem. A szégyen pedig arról, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok én. A szégyen a lényemet támadja meg, a bűntudat csak a cselekedeteimet."
   Éppen ezért olyan nehéz a szégyentől szabadulni, mert a mélyben dolgozik, szinte kimondhatatlan. Alapjaiban támadja meg önképünket, nem érezzük magunkat alkalmasnak arra, hogy eleget tegyünk a követelményeknek. Többnyire gyerekkori feldolgozatlan trauma az indítója, sokszor nem is tudatos, megszégyenítés mások részéről, mely lerombolja önképünket. (Hányszor halljuk: "Szégyelld magad!", ahelyett, hogy a gyerek normális és nyugodt magyarázatot kapna, mélyen megszégyenítik, sokszor mások előtt is, holott néha nem is ismeri a "szabályokat"! Vagy még ennél is súlyosabb...) Vonatkozhat valami testi vagy egyéb "hibára", különbségre, melyet kipellengéreztek, nem kezeltek egészséges reakcióval. Nem beszélve a generációkat átívelő, lappangó szégyenérzetről, melyet mintegy örököltünk...
   Sokat lehetne még róla beszélni. Természetesen, messziről sem tételezem fel, hogy kimerítettem volna minden vonatkozását. Mindenki tovább fűzheti a gondolatokat, saját tapasztalata, olvasmányai alapján.

Hankiss Elemér: A befejezetlen ember (részlet)

Édesanyám és a hátizsák

   Könnyű szépeket gondolni, és nagyon nehéz a gondolatokat valósággá kovácsolni. Mert a világ nem szép. Legalább annyira tele van rettenettel, mint jóval és szépséggel. Föl kell készülnünk mind a kettőre. Szüleim példát mutattak nekem erre. A háború után egyik napról a másikra tisztes értelmiségiekből megtűrt páriákká váltak. És rezzenéstelenül, mosolyogva, méltósággal viselték a változást.

   Mint sok polgárasszony akkoriban, édesanyám, a megbecsült egyetemi tanár felesége, szinte egyetlen nap alatt képes volt váltani. Ő igazán elmondhatta volna Pál apostollal, hogy "Tudok szűkölködni és tudok bővelkedni is." Ő, aki annak előtte gyönyörű lakásában előkelő vendégsereget látott vendégül szinte nap mint nap, állt a hideg konyhában, fújta a nedves fát, hogy főzhessen nekünk valami kőlevest, zokszó nélkül hordta a messzi városból, hátizsákban az élelmet, s boldogan újságolta, hogy tojást, krumplit, kukoricalisztet sikerült szereznie a piacon néhány ruhadarabért meg egy teáscsészéért...

   Máig kínoz a nem múló lelkiismeret-furdalás: iskolából jövet kerékpáron suhantunk el mellette és... és nem segítettünk neki! Ifjonti ostobaságunkban azt képzeltük, hogy valami sürgősebb, fontosabb dolgunk van. Nem volt.

   Ő azóta is ott bandukol hazafelé, hátizsákkal a hátán, a hosszú egyetemi sugárúton. És mosolyogva int utánunk.

    

   

Kifújom magam

   

Újra egyedül, 10 napja először... Kinn gyönyörűen süt a nap, a fűtést is elzártam. Készülök a temetőbe, de mégis pihenésre szántam a napot, kis pakolás erejéig vittem a fáradozást. Vár a porszívó, az ablakpucolás és még sok más, ha nagyobb követelményeket állítanék fel magammal szemben, mint kifogástalan házitündér, mely soha nem voltam... Akartam-e lenni egyáltalán? A kérdés költői.

   A gyerekek szombaton érkeztek, s egyúttal menyem szüleit is meghívtam, legyen együtt a család. Unokáim már szerda óta nálam voltak mindketten, nagyon kellemesen telt az idő. Alice, a kisebbik, szeret a konyhai teendőkben részt venni: rábíztam hát a krumplipucolást, amit nagyon lelkiismeretesen és büszkén véghez is vitt. Lucie minden szobában rendet rakott, felágyazott, a ruhákat összehajtogatta. Még ha nem is a megszokott módon, hagytam: lényeg a szándék és a 10 éves segítőkészsége. Imádnivaló mindkettő. Nem is fukarkodom vele.

   Vasárnap délben két másik vendég érkezett: a még Isztambulban megismert baráti házaspár, akiknél pár éve eltöltöttem néhány napot Marseille-ben, s akik a fiamat 26 éve nem látták... Nagyon jó hangulatban telt az ebéd (még előző este megfőztem a főételt, a gyerekek meg a desszertről gondoskodtak), s annak külön örültem, hogy a menyem is bekapcsolódhatott a társalgásba, holott először találkoztak. Öt óra körül a fiammal visszakísértük őket a vonathoz (lányukhoz mentek Párizsba, a pár hónapos unokához), majd a gyerekek is útrakeltek, hogy a megmaradt két napot a tengerparton töltsék. Lemondtam a meghívásukat: kicsit kimerült az akkumulátor... 

Őszi születésnapok

Kinn ködös, őszies az idő. Lóg az eső lába, mondaná nagyanyám.
Megtörtént a hétvégi villámlátogatás, sajnos, gyerekeknek 24 óra múlva útra kellett kelniök. Az unokákat itt hagyták az őszi szünet hetére.
Szombat este volt a születésnapi vacsora Agnès szüleinél. Mindenki örült az ajándékoknak. Az is, aki kapta, de az ajándékozó legalább annyira. Én ezúttal mindkét kategóriában játszottam. Sőt, ráadásként kaptam a puszik nyomán egy jó adag náthát is, amit most próbálok orvosolni mindenféle cseppekkel, ki- és befújásokkal.
Másnap délben én láttam vendégül mindenkit, így maximálisan együtt lehettünk mindannyian.
Alice nem akart elválni nővérétől, így mindketten a másik nagyszülőknél kezdik a vakációt. Szerdán megpróbálom visszahozni őket, ha egy kicsit összeszedem az erőmet. Vasárnapra ugyanis egy baráti házaspár is eljön villám-ebédre Párizsból, hogy még a gyerekekkel is találkozzanak. François 12 éves volt, amikor utoljára látták, még Isztambulban. Azóta 26 év telt el, s ők is nagyszülők lettek pár hete.

"Levelek Anne-hoz"

az Akropoliszon

   Megajándékoztam magam két frissen megjelent könyvvel. Olyan frissen, hogy a raktárból hozta ki az eladó, még ki sem kerültek a polcokra. A kettő súlya több kilót tesz ki, ezért nem vihetem őket magammal az ágyamba, kedvenc olvasó helyemre.

   Október 26-án lenne François Mitterrand 100 éves. Két mandátum alatt, 1981-1995 között volt az ország elnöke. Ő volt talán az utolsó francia elnök, aki óriási irodalmi és történelmi kultúrával bírt, könyvgyűjtő és nagy olvasó volt, sőt több könyvet is írt, melyeknek stílusa irodalmi értékű.

   Személyisége megosztja a franciákat. Apósom pl. megvetette, mert Mitterrand de Gaulle politikai ellenfele volt, s ezért rendíthetetlen gaullista apósom szemében nem állhatott meg. Ő lett az első szocialista elnöke az ún. 5-ik Köztársaságnak, melynek alkotmányát de Gaulle vezette be, s mely népszavazással választja az elnököt, meglehetősen nagy hatalmat adva kezébe eképpen. 

   Élete igazi regény, személyiségének számtalan árnyalata van. Meglehetősen enigmatikus volt, talán senki sem ismerte mindegyik "arcát". A titokzatos és zárt fiókok művészetét valóságos tökélyre vitte. Erről tanúskodik magánélete is.

   Az egyik vaskos könyv 1218 levelét tartalmazza, melyet titkos szerelméhez, Anne Pingeot-hoz írt 33 éven át. Csak a bizalmas bevatottak tudtak a kapcsolat létezéséről és 1973-ban született lányuk születéséről. Mitterrand 47 éves volt, nős, két fiú apja. A vidéki katolikus nevelés, nomeg a kor szelleme sem egyezett a válás gondolatával, főleg egy ambíciózus politikus részéről, aki a legmagasabb posztra pályázott. Hivatalos fogadásokon, utazásokon felesége állt mellette, a valóságban évek óta mindegyikük visszakapta érzelmi szabadságát, közös megegyezés alapján. De válásról szó sem lehetett.

   Amikor csak tehette, Mitterrand titkos családjához menekült. Szinte naponta írt   levelet, a másik könyv pedig mintegy naplóként újságkivágásait, bejegyzéseit tartalmazza azokról a napokról, amelyeket külön kellett töltenie.

   A két család, a hivatalos és a rejtett, Mitterrand temetésén együtt állt a koporsó körül. A három testvér és a törvényes özvegy egy sorban, Anne megelégedett a lánya mögötti hellyel, kis fátyol takarta az arcát.

   A 27 év korkülönbség ellenére a szerelem ellenállhatatlanul elsodorta mindkettőjüket. A levelek tanúskodnak róla, hogy intenzitása nem csökkent írójuk haláláig. Anne Pingeot, neves művészettörténész ma 73 éves. Hogy miért egyezett bele a levelek kiadásába, ő, aki szinte egész magánéletét az egyetlen szerelem hűségébe, titkába zárva élte végig? Nem volt egyszerű meggyőzni. Egyrészt egy publikus személy majdnem mindenkié... Lehet az is, hogy Anne lelke mélyén, most, hogy a hivatalos özvegy is pár éve halott már, szeretne kilépni végre a homályból és kis elégtételt szolgáltatni 33 feláldozott évnek. Másrészt pedig ő kívánta a kiadáshoz előkészíteni a leveleket (mindegyik benne van, válogatás nélkül, az igazsághoz híven), hogy biztos lehessen benne, hogy minden hamisítatlan. Interjút nem ad. 

   Miért is ajándékoztam meg magam e két könyvvel? Mert előtte egy héttel olvastam a "Nouvel Observateur"-ben egy harminc oldalas válogatást, és csodálatba estem a szép stílustól és az érzelmek őszinte mélységétől. Egy író levelei... Nem szeretek a kulcslyukon leselkedni mások intimitása után. Itt nincs szó semmi kínos érzést keltő kiteregetésről. Megpróbálom kapásból lefordítani az egyik, még 1964-ben írt levél részletét:

"Áldom az arcodat, szerelmem, melyről megpróbálom leolvasni, mi lesz ezentúl az életem. Találkoztam veled, és rögtön tudtam, hogy nagy útra indulok. Biztos vagyok benne, hogy ahova visz az utam, te mindig ott leszel. Áldom az arcodat, Világosságom. Soha nem lesz számomra többé teljes az éjszaka. A halál magánya kevésbé lesz magányos. Anne, szerelmem."

A barátságról, mégegyszer...

   Említettem Ági bejegyzéséhez fűzött kommentemben, hogy én is megkülönböztetem  -  egyre jobban -  a barátságot a kellemes, üdítő kapcsolattól. Elgondolkodtam már egy párszor, miben is van a különbség lényege és hol kereshető az oka: bennem-e, másokban-e.

   Azt hiszem, a barátság alapja elsősorban a bizalom. Rábízhatom-e a másikra legbensőbb gondolataimat, esetleg titkaimat, melyeket magamnak is nehéz néha bevallani. Nem csak a tükröt keresem-e a másikban? Néhányszor volt alkalmam két belsőleg és külsőleg teljesen különböző fiú vagy lány elválaszthatatlanságát megfigyelni. Pl. a félénk, zárkózott, előnytelen külsejének komlexusaitól gúzsbakötött kamasz szöges ellentétének sugaraiban próbál kicsit megmelegedni, hátha jut belőle neki is egy kevés. Nem fél az előnytelen összehasonlítástól sem, hiszen ország-világ láthatja, hogy ragyogó "barátja" őt választotta (esetleg eltűri... ilyet is láttam). A sikeres másik viszont az önzetlen rajongásban, csodálatban fürdik, s mellesleg a kontraszt fényében is... 

   A másikban a rokonlelket keressük, akárcsak a szerelmi partnerben, de a szekszuális vonzalom nélkül. Az is lehet, hogy az ellentétünket, azt, ami belőlünk sajnálatos módon hiányzik, s a baráti viszony ezt próbálja pótolni. Rajta keresztül élhetünk át kalandokat, esetleg nagy nehezen ki is hámoz bennünket gátlásainkból, kilendít nehézkes tétovázásainkból. Előfordulhat, épp ellenkezőleg, hogy jólesően lelassít, elgongondolkodtat, segít realitástól elrugaszkodott idealizmusunkból a földre leszállni, s ezzel megakadályozza a nagyobb zuhanást...

   Hogy az általánosságokból kicsit személyesebb vizekre evezzek, egyre nehezebb átadni magam a bizalom kockázatának. Gondolom, fő oka az életkorom lehet és az évek során összegyűlt tapasztalat. Nehezen tudok segítséget kérni pl. A múltkor megkérdezte egy ismerősöm: mi lehet az oka, netalán rosszul értelmezett büszkeség (a francia "orgueil" ejtsd: "orgőj" szót lehet még gőgnek is fordítani!). Megdöbbentem: így is értelmezheti valaki? Minden vagyok, de gőgös biztos nem. Egyszerűen csak képtelen vagyok bárkire is "ránehezedni", legyen az család vagy ismerős. Inkább megpróbálok egyedül boldogulni, ahogy bírok. Azt hiszem, onnan ered, hogy tanúja voltam többször is (gyerekkoromtól számítva), amint valaki felfedi nagylelkű segítőkészségének fonákját... Hát inkább ne tegyem ki magam fájdalmas csalódásnak.

Tudom, hogy sokan nem értenenek velem egyet. Mindenkinek igaza lehet. Temperamentum és tapasztalat kérdése.

A rúdugró magányossága

   Úgy készülök, mint az úszni tanuló a mélyvízbe ugráshoz...

  Esetleg a rúdugró a nekifutáshoz: tudvalevőleg bizonyos számú perc áll rendelkezésére, hogy nekirugaszkodjon. A másodpercek peregnek a fényjeles táblán, a feszültség egyre nő a versenyzőben, tudja, hogy lejáróban a készülődés ideje.

   Tudja azt is, mit kell tennie, a koncentráltság legmagasabb fokára kell eljutnia, mely szinte magától átlendíti majd az akadályon. A legkisebb kétség is elég, hogy kudarcot valljon. Háromszor próbálhatja meg. Több esélye nem lesz.

   A színdarabot nem fogom befejezni. Háromnegyed része készen van. Végképpen babonássá tett. Mindenkit halálosan megbetegített, egyiket a másik után, valahányszor újra nekiláttam.

   Irni azonban kell. Nem tehetek másként. Csak nem az a 9-10 éves kislány ébredt fel ötven éves álmából, aki furcsa históriákkal írt tele jópár kockás füzetet a hokkedli fölé görnyedve?...

   Az írás nyelve megváltozott, az anyanyelv ismerős, biztonságos melege helyett egy idegenként megismert, de egyre otthonosabb kifejezőeszközhöz kell fordulnom, hogy átsegítsen az akadályon, hogy közvetítse a zsigerek legmélyéről kibányászott titokzatos nyersanyagot, mások számára is érthetővé, érezhetővé téve azt...

    

Nyári reggel

   Az Interneten találtam ezt a képet. Nem is tudom igazán, hol lehet a kis falu, sem azt, hogy mikor készült a felvétel, mégis kimentettem a fotók megállíthatatlan árjából, mert megpendített bennem egy réges-régi nosztalgikus dallamot: ezt a hangulatot én is átéltem hajdanán, jó öt évtizede...

   Szinte minden részlet ízét, illatát, melegét újra érzem, hamisítatlanul. A kitaposott földes utat, a girbe-gurba utcácskákat, a fehérre meszelt házakat, a csenevész fákat, s szemben az éles napsütést, mely lassan felszárítja az éjjel harmatos frisseségét. Nyugszik a por is, mezítelen talpam alatt hűvös még az érintése. Egy asszony talán fissen fejt reggeli tejet visz és egyúttal "kicsapja" a teheneket a legelőre. Előttünk a vakácio szép nyári napja, tele friss levegővel, óriási zsíroskenyér karéjokkal és a mező harsogó zöldjével...

Didergő optimizmus

   
   Erőt veszek magamon: annyi mindenhez kell mostanában... Kinn 3°ra zuhan a hőmérő éjszakánként, s nappal felsrófolja úgy-ahogy a napsütés 14°-ra. Nem akarok még fűteni, hosszú lesz az idő májusig! Hol is leszünk májusban?...
   A kert is fázik bizonyára, a rózsafákon a sok-sok ki nem nyílt virág nem tudja elszánni magát. A nap még süt, bár gyengülőben, a hónap másik felére azonban esőt jósolnak. Valami lelkesítő kapaszkodót kell találnom, hogy átvészeljem az előttem álló hónapokat.
   Szeretnék valami kellemeset, reménykeltőt, töretlen optimizmust sugárzó posztot írni, hogy az uralkodó letargiának gátat vessek. A híreket már nem is nézem (de hallgatom a rádióban), mert csak úgy záporoznak az ember fejére a katasztrófák, akár a jégeső!... Mintha csak a rossz hírek érdemelnének figyelmet, vagy tényleg nincs is már semmi jó?...
   Igen, valamiben meg kell kapaszkodni. A hívők betonszilárdságú alapokra támaszkodnak: ha csapkod is a villám körülöttük, ha a csapás el is éri őket olykor, minden a felsőbbrendű akarat megnyilvánulása. Az igazakra vár a megérdemelt túlvilági jutalom. 
   A humanistáknak marad az ember, bár ez egyetlen korban sem volt könnyű dolog. Lelkesítő, csodálnivaló éppúgy akad közöttük, mint alávaló. Én az előbbiekhez vonzódom inkább, követendő példaként. Könnyebb-e vajon alávalónak lenni, mint a mindennapok névtelen hősének? Nem tudom. Abban azonban biztos vagyok, hogy nagyobb örömet okoz mindkét félnek, felemel egy pozitív érzelem, gesztus, mint a káröröm, az árulás, a másik becsmérlése, elgáncsolása.
   Persze, ezzel még nem mondtam semmi világrengető dolgot. Inkább ki kell próbálni.

Letargia

Nélie Jacquemart gyűjteményéből: a két Giotto 

    Furcsa letargia uralkodik a blogvilágban, legalábbis az általam látogatott blogok nagy részében (tisztelet a kivételnek!). Vagy nem is olyan furcsa?...

   Nem én vagyok az egyedüli író-olvasó, aki szóvá teszem.

   Külső események, a politika, az emberiség jövőjét illető baljós prognózisok okoznák a borongós hangulatot?

   Esetleg maga a blog műfaja van kimerülőben?...

   Mi is a látlelet?  Egyre hosszabb idő telik el egy-egy beírás között, mitöbb, van, aki úgy érzi, hogy elapadt az írói vénája, kiszáradt ihletének forrása, minden érdekeset kiírt már magából, s nincs mivel fenntartania az olvasók érdeklődését. Akik szintén ritkulnak...

   Néhányan egyenesen eltűnnek végleg  -  Kati sajnos örökre, 2 éve már, de gondolataimban jelen marad  -  mások új identitás alatt támadnak fel, hogy mondanivalójuk is hatékonyabban felfrissüljön más néven. Az újjászületés illúziója...

   A kommentárok is ritkulnak. Mit mondjak, hogy ne ismételjem untig magamat? Hogy kíméljem a blogíró érzékenységét s ne riasszam el kíméletlenként megélt őszinteségemmel? Hogy a blogolás legyen mégis beszélgetés?...

   Minden bizonnyal van még sok más összetevője is a diagnózisnak.

   Az is lehet egészen egyszerűen, hogy a blog, mint műfaj van kimerülőben, mint mindenféle ciklikus jelenség, mely az emberi tevékenységeket jellemzi: az újdonság varázsától a hosszantartó és lelkesítő zeniten keresztül a lassú elfásulás felé... Jönnek az újabb kommunikációs, önkifejezési formák, egyre gyorsabbak és egyre felületesebbek.

   Részemről remélem, hogy kijár még a blog műfajának is egy kis "vénasszonyok nyara"...

   

Kirándulás Senlis városába és a Chaâlis apátsághoz

Senlis utcái 

Az apátság romjai

az apátság rózsakertje

Séraphine képeiből

   Még június elején jártam ott a Múzeumbarátok köre által szervezett egynapos kiránduláson.

   Emlékszem, ez volt az első szép tavaszi napunk, csodálatos kék ég alatt és melengető napsütésben.

   Senlis városkája (kb. 17000 lakos) Párizstól 40 km-re északra fekszik. Még az ókorban alapították, de a középkorban is nagy jelentőségű, fallal körülvett királyi város volt. Gótikus katedrálisa a 12. sz-ban épült. Meredek, macskaköves utcácskái, sok szép háza maradt szinte érintetlenül a 15-17. sz. tájékáról, s ez a körülmény sok film forgatásához nyújtott hamisítatlan díszleteket.

   Megvallom, engem talán leginkább Séraphine figurája vonzott a városba. Séraphine Louis, akit most már csak Séraphine de Senlis néven emlegetnek, 1864-ben született, s az ún. naív festészet híres alakja lett. Szolgálóként kereste a kenyerét, misztikusan vallásos volt, a képeit titokban, valóságos extázisban festette rideg padlásszobájában, mígnem Wilhelm Uhde, a városban időző német író, műgyűjtő fel nem fedezte tehetségét. Képeket vásárolt tőle, sőt, kiállítást is szervezett neki. Séraphine kényelmesebb életet élhetett végre, de már késő volt: elméje lassan elborult és gyógyintézetbe került, ahol 1942-ben, a német megszállás alatt több beteggel együtt éhenhalt...

   A kirándulás délutánja a pár km-re fekvő Chaalis apátságának romjaihoz és a parkban található gyönyörű 18. századi stílusban épült kastélyhoz vezetett bennünket. Engem temészetesen rendkívül megfogott a kastélyban kiállított Nélie Jacquemart-gyűjtemény több ezer(!) darabja! (Nélie a párizsi híres Jacquemart-André múzeum "özvegye", egészen hihetetlen pályát futott be, nagy utazó, műgyűjtő lett: a kiállított gyűjteményben két Giotto kép is szerepel több igazi kuriózum között!)

   A kirándulás az apátság gyönyörű rózsakertjében ért véget, de itt már inkább egy napsütötte padon üldögéltem, mert alig (vagy nagyon is!) éreztem a lábaimat!

Réz Pál (1930. júl. 25. - 2016. máj. 11.) Bokáig pezsgőben

  Esti, lefekvés utáni kedvenc olvasmányom Réz Pál: Bokáig pezsgőben című hosszú beszélgetése Parti Nagy Lajossal. Olyan olvasmányt szeretek választani estére, mely kellemesen érdekes, de nem felbolygató, s jó félóra múlva, úgy 3 óra felé álomba ringat...
   A nyáron vettem a könyvet Szegeden. Ha jól tudom, a beszélgetést még 1992-ben kezdték el, s a "hangos memoár" 2015-ben kibővítve a "Tények és Tanúk" újraéledő sorozatában, a Magvető kiadónál jelent meg 2016-ban. Réz Pál idén májusban meghalt, 86 éves korában.
   Aradon született, onnan került viszontagságos időkben Budapestre. Kritikus, műfordító, kiadó (Szépirodalmi) és folyóiratszerkesztő (Holmi), irodalomtörténész  -  mindez volt Réz Pál. Mégis, a könyv olvastán igazat kell adnom Parti Nagy Lajosnak: "... mégsem ezek egyikét mondanám, hanem azt, hogy Réz Pál foglalkozása rézpál."
   Nagyon jó mesélő, mégsem akarta megírni a memoárját. A huszadik század magyar irodalmát kiválóan ismerte, sőt, a második felének legjelentősebb alakjaihoz baráti kapcsolat is fűzte. A könyv anekdotáinak végetérhetetlen sora nemcsak szórakoztató olvasmány, hanem a kor irodalmi életéről is hű képet ad: a párt cenzori tekintete ránehezedett mindenkire, íróra, költőre, szerkesztőre, kiadóra egyaránt. Sokszor kisebb-nagyobb megalkuvások árán lehetett csak menteni a menthetőt.

   Két kisebb részletet ragadnék ki a beszélgetésből, melyek különösen megmaradtak bennem, nyilván személyes okokból. Az első, melyet magam is megfogalmaztam tíz évvel ezelőtt, amikor az írásba fogtam, francia nyelven, s nagyapám viszontagságos életét felidézve az alábbi felismerés hirtelen egészen evidens módon világosodott meg előttem:
"Hogy ennek a bizonyos magyar nemzeti jellemnek is fontos összetevője, hogy fölöttünk döntenek, hogy úgyse tudok beleszólni abba, ami történik, inkább behúzom a nyakam, erről Babits is ír már egyébként. Hogy az események a fejem fölött röpülnek el, a kérdés, hogy milyen katatonul viselem el, hogy Pilinszkyt idézzem. A magyar szellem ez, hogy túlélni mindent, ugye. Egyébként nemcsak magyar dolog ez, hanem kelet-európai." 

   A másik részlet Illyéssel, az írással kapcsolatos:
"Nagyon szeretem Illyés könyvét, a "Kháron ladikján"-t  -  az egyetlen könyve, a verseit nem számítva, amit remekműnek tartok. (...) Én rettentő öntelt vagyok, ennek következtében egy hihetetlen magas dolgot szeretnék megostromolni. Ez azért rossz taktika, mert nyilvánvalóan úgy kell csinálni, hogy ír és ír az ember, ír közepeset, jót, aztán hátha nagyon jó lesz egyszer. Feltehetőleg mindkettőnk kedves írója, Kosztolányi is így tett. Nem volt olyan nagyon jó, amit fiatalkorában csinált, aztán addig-addig írt, amíg nagyon jó lett."

S hozzátesz egy számomra nagyon megszívlelendő következtetést: 
"Sajnos nekem már arra nincs időm, hogy írás közben tanuljak meg írni, ahogy ő mondta."                                                             

Nemes Nagy Ágnes verse

Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,

akár a találós mesék.

Ki ne derüljön, jól vigyázunk,

amit félünk, s amire várunk,

az iszonyú együgyüség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,

amely már régen megesett,

ismerjük s helyrehozhatatlan.

Mint levelét az ág a fagyban,

számlálgatjuk a perceket.

Emlékek "Fjodorról"...

Nézem a gyászszertartás fényképeit. R. küldte. Ismét csak virtuálisan vagyok jelen, több mint 1600 km távolságból. Talán nem is ez az utolsó elszalasztott kegyelet a fontos, hanem az érettségi óta eltelt 50 év alatt meg nem történt találkozások. Szerencsére itt vannak a levelek, az üzenetek, kéziratok és könyvek, felvételek CD-n, amik a késői episztoláris kapcsolatunkból 2007 óta fennmaradtak. Legalábbis amíg én élek...

Kiesett az 50 év, mialatt a hajdani "tartózkodó" (ő látott így, mert viszolyogtam - máig is - hogy a középpontba tülekedjek ) kisdiákból két unoka nagymamája lett, s a 31 éves fiatal és lelkes tanárbol ősz hajú hetvenegynéhány éves nagypapa. A különbségről csak néhány fénykép tanúskodott, hirtelen sokkhatással emlékeztetve az idő könyörtelen és szinte észrevétlen száguldására.
Három mondata mélyen megmaradt bennem. Szó szerint.

Igen, oroszt tanított tagozatos osztályunkban, s gyakran kaptam külön feladatot, amit néma dicséretnek vehettem. Negyedikben megnyertem az iskolai, majd a megyei orosz versenyt, s az országoson találtam magam. Fjodor felkísért ugyan Budapestre vonattal, felesége és egy baráti házaspár társaságában - akik között kicsit úgy éreztem magam, mint egy levesbe esett hajszál - de a versenyen magán nem lehetett jelen. Egy ablakon át benézett a terembe, de nem tudom, hallotta-e a kérdéseket-válaszokat... A mezőny nehéz volt, mert a rajtam kívül döntőbe jutott versenyzők legtöbbje vagy félig orosz, vagy a Szovjetúnióban dolgozó diplomaták csemetéje volt, akik ott jártak iskolába... Szokásos "túltengő" (máig is!) önbizalmammal nem számítottam rá, hogy a negyedik helyen végzek majd, s még a tévében is szerepelni fogok, amely másnap nagy szenzáció volt az osztályban!... Fjodor csak annyit mondott szokott szűkszavú stílusában: "Jól teljesítettél."
Volt az iskolában egy irodalmi önképzőkör, beiratkoztam, mert nemcsak telhetetlen olvasó voltam, hanem vonzott az írás kalandja is. Csende K., a szakkörvezető megadott egy szituációt, melyből novellát kellet szülni: egy veszendőben levő fiatalember találkozik egy lánnyal s egy szerelmes éjszaka "megváltja"... Kicsit nehézkes volt a téma, s annyit változtattam rajta, hogy felcseréltem a szerepeket. Egyik osztálytársam legépelte, sőt, el is küldette velem a megyei novellapályázatra, ahol is hogy, hogy nem, a második díjat nyertem! Orosz órán Fjodor elkérte olvasásra. Máig is előttem van - mert látom magamat! - amint a katedra mellett álldogálok, az ítéletre várakozva, ami nem is késik: "Nincs kellően motiválva" - csapott le rám a guillotine. Csak ennyi.
Igazat adtam neki. 16-17 évesen a forró szerelmi jelenetekről csak nagyon irodalmi, esetleg mérsékelt filmes élményeim voltak akkoriban, s a novellában nagyvonalúan átsiklottam a találkozástól a "megváltódásig" ívelő kulcsjeleneten... 
Igaza volt, de 45 éven át nem mertem többé az írásra gondolni sem.
A harmadik mondat már elsőéves egyetemista koromból származik. Még az első félév elején fordítási versenyt rendezett az orosz tanszék, mind az öt évfolyamnak együtt: oroszról magyarra és vice versa. Két ötödéves között második lettem, és rögtön megírtam Fjodornak, mintegy megköszönve neki a magas szintű képzést, melyet tőle kaptunk.
Válasza máig is kísért: "Csak a jó kapusnak van szerencséje."

Megállhat-e az idő...

A kertem már árnyékban ébred reggelente: alacsonyabban jár a nap.
A melege még 30° fölé emelkedik dél felé, de érezni, hogy nemsokára vége a szép napoknak...
Ilyenkor óhatatlanul eszembe jut Lamartine néhány sora:

« Ô temps, suspends ton vol ! et vous, heures propices,
Suspendez votre cours !
Laissez-nous savourer les rapides délices
Des plus beaux de nos jours !

vagyis, Szabó Lőrinc fordításában:

"Állj meg, szárnyas idő! órák, gyönyörű percek,
    ne, óh ne fussatok!
Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,
    legjobb napunk adott!"

Igy vagyunk az életünkkel is: a vége felé érezzük át igazán, milyen értékes minden megmaradó nap, óra és perc, amikor világossá válik, hogy a fiatalon kimeríthetetlennek tűnt kincsesbánya kimerülőben van... Esetleg összeomlóban...

Kosztolányi Dezső: Szeretet

Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

Jó utat, Tanár Úr...

   Meghalt kedden hajdani legkedvesebb tanárom, aki gimnáziumi éveim alatt az oroszt tanította tagozatos osztályunkban, heti 5 órában. 81 éves volt. Az érettségi óta (1966) nem találkoztunk.

   A Neten számos megemlékezést olvastam, mióta felröppent halálának híre. Volt tanítványai csodálattal, tisztelettel emlékeznek meg róla. Némi lelkiismeretfurdalással úgy éreztem, hogy nekem is csatlakoznom kell az emlékezőkhöz.

   Évtizedekig elvesztettük egymást szem elől. Ő hűséges maradt szeretett városához, gyökereihez, melyek igen fontosak voltak számára, ugyanakkor nem akadályozták meg, hogy óriási műveltsége, szellemi nyitottsága bejárassa vele a világot.

   2006-07 körül egy osztálytalálkozó után (amire szintén nem tudtam elmenni) az egyik volt osztálytársam írt egy e-mail-t, hogy F. szeretné, ha hírt adnék magamról. Hozzátette, hogy én voltam "a legtehetségesebb tanítváya idegen nyelvből." Ez az üzenet villámként felidézte bennem a gimnáziumi éveket, az orosz órákat, amikor is gyakran kaptam ugyan külön feladatot tőle, de ekkora dicséretről nem is álmodtam! Ő mindig nagyon tartózkodóan bánt az elismeréssel és én is viszolyogtam a bizalmaskodó, hátbaveregető tanár-diák kapcsolattól. Piedesztálra állítottam kedves tanáraimat, csodálnom kellett őket, s ha egyszer netán leszálltak a piedesztálról, végleges nagy csalódást okoztak...

   Hónapokig vártam a válasszal, majd egy 4 oldalas levélben összefoglaltam az eltelt 40 év történetét, 2007. augusztusában. Ekkor kezdődött pár évig tartó értékes, tartalmas levelezésünk, 3 évig papíron, kézzel írva (aki ismeri F. kézírását, tudja, milyen munka volt elolvasni!), majd e-mail-ekben folyatatódott . Az idén március végén kaptam az utolsót.
   Személyesen nem találkoztunk az eltelt 50 év alatt, s ezért van bennem lelkiismeretfurdalás. Tavaly ugyan sikerült elmennem a május végi osztálytalálkozóra, de akkor ő mondta le az utolsó pillanatban, családi okokból. Az idei, 50 évesre meg én nem tudtam elmenni... Maradt volna még egy alkalom, idén augusztusban, de nem használtam ki a rendkívül megterhelt két hetünk miatt... Sajnálom.
    Újraolvasom levelezésünk vastag kötegét (az enyémek másolata is megvan). 4 és 10 oldal között ingadozott a levelek hossza, rendkívüli kíváncsisága mindenre kiterjedt: irodalomra, politikára, az életre általában, az írás, fordítás csapdáira s elengedhetetlen örömeire...  Olykor az volt az érzésem, hogy még mindig a kis gimnazista tanítványt látja bennem, s ezért tanárosan megdorgált néha. Persze, a hatvanegynéhány éves nagymama tudott már védekezni. Máskor meg furcsa volt kései elismerése, hiszen diákként nem szoktatott hozzá. Ugyanakkor tőle mindig nagy biztatásként vettem, és hálás vagyok érte. Késő...
   Többször is beszélt az öregedésről, a halálról. Adyt idézte két levelében is:
"Szép, nagy, komoly, altatlan álom,
Jó barát legyen a halálom."

Ehhez írt parafrázisát íróasztalán őrizte, szem előtt:
"Életben tart engem egy Álom:
Könnyű lesz majd a halálom.

Így is történt.