Keresés ebben a blogban

2010. június 27., vasárnap

Moszkva anno 1969-70...


Térjünk vissza még a moszkvai diákévre. Natasát nagyon szerettük Marival. Szép volt, okos és szellemes, imádta (volna) a szép holmikat, de az akkori üres boltok több órás sorbanállás után sem kínáltak még siralmas választékot sem. Ezért Natasa tőlünk rendelt pár dolgot, amikor a téli szünetre visszajöttünk. Az akkori magyarországi bolti választék is eldorádói volt a moszkvai mellett!
Valóságos udvar vette körül a hódolókból. Néha nem hátrált meg attól sem, hogy egyszerre hívja össze őket, mintegy nyílt konkurrencia-harcnak téve ki a vetélytársakat! Csak néztük Marival, amint ragyogott a maga rajzolta bűvös körben, körülötte három-négy szenvedő, de tágítani is képtelen rajongóval. Akkori ismereteink szerint ez Magyarországon elképzelhetetlennek tűnt.
Óráról hazatérve egyszer, úgy tavasz felé, furcsa légkör fogadott bennünket. Egy nyomozó turkált Natasa holmijai között és arra kért bennünket, leltározzuk át a helyszűke miatt ágy alatt tárolt bőröndjeinket is, nem hiányzik-e valami. Panaszt tettek Natasa ellen, lopás gyanúja miatt. Végül a nyomozó előhúzta Natasa két csizmája orrából Mari usankáját és a híres nyeles bugyik egynémelyikét...
A fejezet ezzel még nem záródott le, sőt, ez volt csak a kezdet...

folyt. köv.

2010. június 25., péntek

José Saramago halálára...


Épp most fejeztem be francia blogomon a bejegyzést José Saramago emlékére. Magyarul is megérdemli, hogy elmeséljem, miért.
Azt, hogy nagy író volt, az 1998-as irodalmi Nobel díj nyertese, mások is megírták. Pályafutását, amely elég későn kezdődött, 50 éves kora után - szegény családból származott, lakatosként kezdte - nálam hozzáértőbbek méltatták és méltatják majd. Én csak egy távolról sem világméretű, személyes élményt mesélnék el.
A Nobel utáni nagy körforgásban eljött ide, Észak-Franciaországba is, a Lille-i egyetem doctor honoris causa címmel fejezte ki elismerését. Ez alkalomból a flandriai dombok között, a belga határon rejtőzködő Marguerite Yourcenar-házban, melyben európai írók alkotóházát rendezték be, találkozót szerveztek az újdonsült Nobel díjassal (aki különben kiválóan tudott franciául). Ezen a találkozón mi is részt vettünk Gilbert-rel, még ha több mint 100 km-t is kellett odáig autózni...
Felovasták a stockholmi beszédét, amelyben, mint szokásos, átfutotta hosszú útját. Többek között hosszan beszélt gyerekkoráról, szegény, írástudatlan nagyszüleiről, nagyapjáról, aki a hideg téli éjszakákon testével melengette az újszülött kismalacokat és halálát megérezve, elbúcsúzott kertje fáitól, egyenként átölelve őket... Nagyanyjáról, aki élete végén majdnem teljesen vakon, a küszöbön ülve fordította üres tekintetét a nap felé és csak ennyit sóhajtott : "Csak az fáj, hogy itt kell hagynom ezt a sok szépséget..."
Nagyon szép volt a hosszú beszéd, mindenki a hatása alatt,teljes szívbedobással hallgatta. A végén odamentem hozzá : "Köszönöm, Monsieur Saramago." - "Miért mond köszönetet?" Elmondtam neki, mennyire felkavaró reminiszcenciákat ébresztett bennem a gyerekkorom iránt. Csak ennyit mondott : "Tudja, máig sem írok le egy betűt se anélkül, hogy ne gondolnék rájuk." Minden egyéb kommentár nélkül arcon csókoltuk egymást.

2010. június 14., hétfő

Moszkva, még mindig...

A legnagyobb megrázkódtatást azt hiszem mindannyiunk számára az ottani vécéhasználat okozta. Mivel a probléma előbb-utóbb megoldásra szorul, jó két héten belül mindenki hozzátörődött : nem mehetett naponta többször pénzes nyugati turisták fogadására szánt szállodákba dolgát végezni...
Hogy szűkszavúan érzékeltessem azok számára, akik nem részesültek efféle élményben : a туалет nevű helyiség kb. négy, szavazófülkéhez hasonló részből állt, azzal az érzékeny különbséggel, hogy WC csésze volt benne (födél nélkül) és főleg, még függöny sem leplezte az elfoglalóját! Orosz társnőink fölguggoltak egyszerűen a tetejére : ez mindenképpen higiénikusabb megoldás volt... Eleinte vettünk az egyik kabinra függönyt, "занято" és "свободно" megfordítható karton táblával, de hamarosan elsajátitottuk a némi egyensúlyozó technikát követelő pozíciót, és még az újságolvasás se jelentett problémát ebben a kényesnek tűnő helyzetben. Egy gyors pillantás a kabinsorra elég volt, hogy az ember megtudja, van-e szabad hely... Máig se értem, mi volt az ajtó megtakarításának mély és rejtett értelme.
Szovjetunióbeli utazásaink során az említett módszer számos változatát tapasztalhattuk meg, egy állandó elemmel : az ajtó hiányával... Azt hiszem, ha szociológus vagy etnográfus lennék, bőven jutna egy alapos tanulmányra belőlük!

2010. június 10., csütörtök

Moszkva, folytatás...

A szobánkban négy fehér vaságy (коӣка) állt, olyan kórházihoz hasonló, rajta szürke katonapokróc. Tiszta lepedőket lehetett bizonyos időközönként igényelni. Ezen kívül egy szekrény négy személyre, valamint asztal és két szék tette ki a bútorzatot. Marival mi voltunk a két magyar, ezenkívül Natasa, negyedéves történelem szakos és Anzselina, egy bolgár, homályosan filológia szakos (azért "homályos", mert megtanultunk válogatni a meséi között a pár hónap alatt...) tette ki a létszámot. Az emeletünk inkább "nemzetközi" volt : a magyarokon kívül egy csehszlovák (akkor még egyazon ország) csoport, valamint Csád, Burundi képviseltette magát, nem beszélve a számos üzbég diákról, akik a folyosó kanyarulatától jobbra népesítették be a szobákat és hétvégeken jó faggyús bárányból készült ételeik szagával késztettek menekülésre bennünket...
A konyha közös volt : egy villanytűzhely és egy asztal árválkodott benne. A legkisebb fakanalat, lábast sem volt tanácsos szem elől téveszteni, ha viszont akartuk látni... A szemetet nagyvonalúan a konyha egyik sarkába kellett önteni, amit aztán a hét végén mindig a soron következő ügyeletes szoba szedett fel és hordott le az udvarra, felmosva utána a konyhát, mosdót és a folyosórészt. A szobát nyilván a lakói tartották tisztán, ki-ki egyéni hajlam szerint. Önellátók voltunk s nem szállodai vendégek...

2010. június 7., hétfő

Moszkva, a folytatás...

Kollégiumban lakunk, az Uszacsovkán (ulica Uszacsova), a Lenin stadionhoz nem messze, ahol még jártam is, Gálja szobatársamat torna edzésére kísérva egyszer-kétszer. Még az edzője nevére is emlékszem : Imelsz Abramovicsnak hívta Gálja. Amikor felvetem a furcsa keresztnév rejtélyét, Gálja elmagyarázza, hogy a lelkes sztálini években egyes szülők a névadásban is kifejezték törhetetlen hűségüket a párt iránt - hogy melyik párt? szerencsére nem volt szükség pontosításra... - és így született jónéhány Tráktor, Pjatyilétka stb. Imelsz már talányosabb : az Imenyem Marksza, Engelsza, Lényina, Sztalina rövidítése ! Leesett az állam ! Soha ki nem találtam volna magamtól...
A kollégium régi, vízözön előtti építmény, előnye viszont óriási : bent van a város élő régi kerületében, nem pedig a kietlen, huzatos, beépítetlen peremkerületek egyikében, mint pl. a Lumumba egyetem vacogó afrikai diákjait tömörítő, félig befejezetlen épületek egyikében, amelyet sártengeren átevickélve lehetett csak megközelíteni...
A Pedinsztyitut imenyi Lenyina sincs messze, gyalog járunk, illetve az év jó részében csúszunk-mászunk és nagyokat esünk a behavazott járdákon, amilyeket soha le nem söpör senki, de be sem szór semmivel : a hórétegek egymásra fagyva várják a tavaszt, hogy felcsákányozzák őket! Ugyanis az 1969-70-es év igazi telet hoz : emlékszem, hóesésben néztem meg a november 7-i nagy katonai erőfitogtatást, az óriási interkontinentális rakéták bevonulását a Vörös térre... Attól kezdve szinte májusig tartott a hó, néha -30° konzerválta. A tereken a padok eltűntek a hó alatt, úgy mint a Moszkva-part mellvédje : fölöttük járkáltunk!

2010. június 4., péntek

Moszkva, 1969...

Már régóta forgatom a fejemben, hogy magyarul is írjak a moszkvai évünkről. A negyedik volt a szegedi egyetemen, orosz-francia szakon. Felmerült az egyéves moszkvai képzés lehetősége, melynek papírjait nagyon rövid gondolkodás után aláírtam, ismerve a "Mérleg" végnélküli mérlegeléseit, (s sorsdöntő kérdésekben később is a mélyvízbe ugrás behúnyt szemmel stratégiáját alkalmaztam). Tudtam azt is, hogy anyával szemben a "kész tények elé állítás" módszere az egyedüli, hogy ne lehessen az érzelmi zsarolásnak, a katasztrofális összeomlás látványának engednem... Csak így lesz belőle békésebb beletörődés.
Készülődés, bevásárlás (szerényebb jövedelmű szülők gyerekei, köztük jómagam, még vásárlási utalványt is kaptak az Úttörő Áruházba - emlékszik még rá valaki?...) : vettem egy embertelen méretű papírbőröndöt, néhány téli ruhadarabot, a csizmámat viszont jó megérzéssel egy csizmadia kisiparossal csináltattam Szentesen, megérezve a hosszú, komoly telet, amit Moszkvában kell majd átvészelnem, s amire a boltban kapható beázós nem lesz alkalmas... A mini hosszúság dívott akkoriban, a harisnyanadrág még nyugaton is csak a szárnyait bontogatta (hogy szándékos képzavarral éljek), viszont felfegyverkeztünk minden féle színben létező "nyeles bugyival", ami a combközépig érő, csipkeszegélyű "panty" volt akkoriban, aminek szendén ki kellett villannia a szoknya alól, hogy teljes hatását elérje. Nem beszélve arról, hogy a harisnya meghosszabbítására is szolgált a néha -30°-os hidegben, mert a kabátunk is mini volt és a nadrág viselését betiltották a lányok számára a Pedinsztyitut imenyi Lenyina épületében, de még a metróban is megvető tekintetek, sőt megjegyzések kísérték! Az az érzésem, mintha a messzi középkorból érkezne hozzátok ez az üzenet, de lesz talán még néhány hozzám hasonló múzeumi lelet olvasóim között...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...