Keresés ebben a blogban

2018. március 25., vasárnap

Kertekről és képekről tavaszi napsütésben

   Ismét gyönyörű idő volt nálunk. Nem azért írom, hogy esetleg bosszantsam otthon didergő honfitársaimat, hiszen tudom, hogy a magyar tavasz egyszercsak 20°-on fölüli hőmérséklettel, símogató, kabátot, csizmát ledobó napsütéssel berobban majd egyik napról a másikra, lehagyva símán az óceáni, óvatosan, szinte lábujjhegyen settenkedő rokonát. Mi pedig merenghetünk a szürke ég alatt...
   Körbejártam a kertet a 14°-ban, a virágzó szomszédos szilvafa alatt, melynek nemkívánt árnyékából nekem is bőségesen jut. A gyep tele van ibolyával, a kamélia virággal: ha szenvedtek is a fagytól, tartják magukat. A jácintok kövéren virítanak. A bokrokon is apró rügyek kezdenek mutatkozni. A szomszédos macskák puha léptekkel sétálgatnak a falak tetején.
   Pénteken elhozták a képet, melyet a kiállításon lefoglaltam. 
Ime:



Ferdén fényképeztem, hogy a lehető legkevésbé tükröződjön rajta az ablak. 
   Aliz kérdését sem felejtettem el és hosszasan elbeszélgettünk a technikai kérdésekről. U.n. "technique mixte", vagyis vegyes technikáról van szó, vastag akvarell-papíron. Van benne akvarell, akril, tus, de akár színes ceruza is: ilyenkor általában olyan szabadnak érzi magát az ember, hogy majdnem minden számításba jöhet, ami a keze ügyébe kerül! Sóvárogva gondolok saját 15m X 40cm-es álmomra, melynek körbe kell(ene) majd futnia az egyik
szoba falán...


Két részletet is felteszek külön, hogy a színeket jobban lehessen látni.



Szó esett az én akt képeimről is: Cléa ezeket csodálta és bevallotta, hogy képtelen lenne rá, hogy visszaadja a formákat, ezért fordul  inkabb a stilizáláshoz és a tobzódó színekhez...







   Mondtam: így kerek a világ! Én pedig teljességgel képtelen lennék színekben kifejezni magam. Mindig is a vonalak, a fények és az árnyékok által képzett formák vonzottak inkább, mint a színek kölcsönhatása, tobzódása... 

2018. március 20., kedd

A tavasz első napja

   Gyönyörű nap volt ma! Hideg, de ragyogó napfényben fürödtünk, és lassanként ezzel is beérjük, sőt, még hálásak is vagyunk érte. Ha nem lenne a fránya észak-nyugati szél! A napfényes tájak elkényeztetett lakói nehezen foghatják fel ezt az érzést, hiszen már a  2-3 napos eső is a búskomorság szélére sodorja őket, s az éltető napsütés, a természet bőkezű tobzódása mindennapjaik tartozéka... Nekünk csak cseppenként jut belőle, de talán annál jobban tudjuk értékelni. Nem fásultunk bele a tobzódásba...
   Kaméliám eddig még állta a sarat, akarom mondani: a fagyot. Ahol éri egy kis napsütés, tele van virággal. A fal felőli oldalon még várnak a bimbók a kibomlásra (a képről levágtam a tetejét, hogy ne látsszon a ruhaszárító zsinór...).

   
   Szombaton egyik barátnőm hozott egy csokor nárciszt a kertjéből. Első este majdnem elbágyadtam az illatától! Ma már, a negyedik napon, szűkmarkúbban árasztja, de a kora délutáni napfényben olyan gyönyörű volt, hogy nem bírtam ellenállni: lefényképeztem. 

ellenfényben...

és szemben...

2018. március 15., csütörtök

Koratavasz a tengerparton

Fort-Mahon, tengerpart
   Ismét fagyos, hideg nappalok, éjszakák jönnek, ijesztget bennünket az előrejelzés. A tél nem akar engedni szorításából, mérgesen vissza-visszanéz. Pedig a kamélia hősiesen megúszta az előző kemény hetet, az éjszakai -10°-ot és kivirágzott. Tegnap gyorsan megmetszettem a rózsafákat is. A szomszédos kert óriás szilvafáján kis fehér virágok bontakoznak.
Agnes hiányzik a képről, ő fényképez
   A múlt hét végén pedig már a tavasz illúziójával hitegetett bennünket a 16°-ra melegedett tengerparti enyheség!... Lucie unokám 12. születésnapjára gyűltünk össze félúton, Abbeville-ben.
   A borús, szeles szombat délután az ebéddel, az ajándékok kiosztásával, bevásárlással a vacsorához, a másnapi reggelihez hamar eltelt. Reggel gyanakodva szemléltük az eget, de fiam kijelentette, hogy ő bizony elmegy a tengerig (kb. 10-15 km), ha esik, ha fúj. Természetesen mindenki követte. 
   Ahogy közeledtünk a Fort-Mahon nevű kis üdülőhelyhez, ahova nyaranta legszívesebben eljárunk a jódos levegőért, nomeg a tenger megunhatatlan szépségéért, az ég egyre kékebb lett felettünk. Gyorsan elmentünk ebédelni, hogy a délutánt maradéktalanul a strandon tölthessük. A nyári csúcsidényhez képest a 2-3 emeletes, színes házacskák nagy részének ablakain még zárva volt a redőny, sőt, elég könnyen találtunk parkolóhelyet is a két autónak a parti sétány közelében. Mindenki halat evett, csak én hódoltam szokás szerint a kagyló-sültkrumpli (moules-frites) élvezetének, melyet sohasem szalasztok el a tenger közelében, hisz ott a legfrissebb. A legegyszerűbb, leghagyományosabb formáját szeretem: "moules marinières", vagyis fűszeres hagymás lében megfőzve a fekete kagylókat, hogy szépen kinyíljanak... Mély lábasban hozzák ki, egy ugyanakkora üres tállal együtt, amibe lassanként az üres kagylók vándorolnak át... Hozzá egy pohár finom kaliforniai bor  -  mi kell még a boldogsághoz?...
   

Az apály megengedte, hogy kisétáljuk magunkat a kemény, nedves homokon. Enyhe szellő lengedezett, a bodros felhők nem takarták el a napot. Alice büszkén mutatta be cigánykerekező tudományát nővérének, aki egyelőre kezdő benne. Jómagam soha nem jutottam el még az alapfokra sem, és minden valószínűség szerint már nem is fogok.





   

2018. március 10., szombat

Gyorsan megírom...

   mielőtt aludni megyek. Reggel elutazom a hét végére Lucie unokám 12-ik születésnapját megünnepelni, de nem bírom megállni, hogy ne beszéljek a ma esti programról ezen a nyilvános napló szerepét betöltő blogon. A nőnapi rendezvények világában immár másodszor történik velem ilyen eset, mely szerénytelen "dicsekvésre" (bár neveltetésem  szigorú elvei mindig mélyen elitélték!) csábít. 
   Van a városunkban egy "Könyves bár"-nak nevezett kávézó, melyet egy középkorból fennmaradt házikóban rendeztek be: alacsony gerendás mennyezet, vörös téglából a fal, de a régi kandalló mélyedésében is könyvek vannak! Szeszes italon kívül bármi mást lehet fogyasztani. Van, aki egyedül is szívesen beül csak úgy olvasgatni, esetleg írogatni egy tea mellett. Muriel barátnőm (ő olvas a képen) itt rendezte meg a nőnapi irodalmi összejövetelt, egy festőnő 17 képe társaságában, melyekhez ő írt és olvasott fel verseket. 
    Sokan összejöttünk a kis szalonban. Muriel előadása után bárki saját válogatásából is felolvashatott. Én magam a nők témaköréből 5 "mikro-novellát" válogattam ki a kb. 35-ből, melyek nagy részét még 2011-12-ben írtam. Gondoltam, aki a francia nyelvű blogomat olvassa, úgyis ismeri őket, "hazai pályán" játszok. Meglepetés volt hát, hogy a hallgatóságból csak 5-6 személyt ismertem, a többieket most láttam először.
   Minden szöveget melegen megtapsoltak... A végén megkérdezték, hol kaphatók?... Mutattam a kezemben szállongó lapokat. Hozzátettem: a blogomon mind megtalálható.
   A végén sokan odajöttek beszélgetni, névjegykártyákat kellett osztogatnom, mint valami hirtelen felbukkant "sztár". Egy szimpatikus ismeretlen idősebb nőnek odaadtam a lapokat is, pedig a nevét sem tudom. 
    Én magam lefoglaltam az egyik kiállított képet, mely szöges ellentéte az én képi világomnak. Talán épp azért tetszett meg annyira.

2018. március 8., csütörtök

A "női jogok napja"...

   Nőnap van. Nem hagyhatom szó nélkül.
   Annak idején (hetvenes évek elején) a tanáriban a férfikollégáktól egy szál virágot kaptunk ezen a napon. Ha jól emlékszem, a két pólus fele-fele arányban volt jelen a tanári karban, ami ideálisnak tűnik. Szünetben a férfiak nagy része sakkozott vagy a "füstölőben" mérgezte magát, a nők többnyire a kávéfőző köré csoportosulva csevegtek, egyesek megszállottan kötöttek, így vezetve le a feszültséget (erre a kötés az egyik kiváló gyógyszer, ráadásul mellékhatás nélkül!).
   Ma már legfeljebb a Facebook-on vár egy-két ismerőstől afféle csoportosan légbeeresztett üzenet, mely minden nőnek (azaz személy szerint egynek sem) szól, el kell kapni a szállongó szappanbuborékot, feldobott virágcsokrot s illően megköszönni (valaki vette legalább a fáradságot).
   Az idén hivatalosan is átkeresztelték a napot: nem nőnap, hanem a női jogok napja lett belőle, bár a nők jogaira hivatkozás már kezdetben sem hiányzott az amerikai feministák, majd Clara Zetkin javaslatából a 20. sz. elején.
   A nők küzdelme jogaikért nem pihenhet babérjain. Valahányszor enged a nyomásból, elveszti nehezen megszerzett vívmányait.
   Ilyenkor jön a paternalista legyintés, joviális jóindulatba burkolt biztatás: ugyan már, minek ez a haszontalan hergelés, szeretünk mi benneteket, mert mi is lenne velünk, férfiakból, nélkületek?... S közben, hálánktól eltelve bezárunk benneteket hagyományos "szakértelmetek" biztos palánkjai mögé, mert ez ugye mégiscsak a legszebb női feladat...
   Nem vagyok a férfiak ellensége, de a nőké sem. Az erőviszonyok még most sem egyensúlyozódtak ki teljesen. Meggyőződésem, hogy sok múlik a nevelésen, mely a családban kezdődik: a szülői példánál. 

2018. március 4., vasárnap

Herendi

   Enyhül a hideg szorítása, délig még a nap is kisütött.
   Tegnap délután kedves barátnőm C., akiről írtam is (itt) annak idején, eljött hozzám egy kávéra, nomeg főleg egy kis beszélgetésre. Általában hetenként találkozunk. Láthatólag nagy szüksége van rá, hogy megpróbálja megfogalmazni, hol is tart. A heti két találkozás az orvosával sokat segít, hogy kideríthesse, milyen mélyre kell ásnia, hogy a bajok eredetéig elérjen. 
   Újra és újra elcsodálkozom pszichénk óriási és titokzatos hatalmán, mellyel uralja életünket. Megpróbáljuk ugyan kontroll alá venni, irányítani, fékezni, de sokszor kiderül, hogy életünk kisebb-nagyobb, néha születésünket is megelőző eseményei lerakódnak, legtöbbször tudatunkon kivül, hogy aztán egyszer csak átvegyék a hatalmat felettünk. Néha pl. azon töprengünk, hogy lehet, hogy mindig azonos csapdába esünk? Hány olyan emberről hallottam, nőről vagy férfiről egyaránt, akik elhagyták durva társukat, hogy később is hasonló típusú zsarnoknál kössenek ki, mintha csak szövetséget kötöttek volna a rabszolgaságra...
   A kávéhoz és a süteményhez elővettem a százéves herendi porcelán készletemet, melyet néhai nagyon szeretett unokatestvérem fedezett fel számomra nászajándékként, s melyet sohasem merek használni, nehogy eltörjön. Az alkalom ünnepi volt: C. nagy örömet szerzett nekem. Pár hete azt tanácsoltam neki a tőlem telhető legmeggyőzőbb erővel, hogy vegyen magának egy füzetet, és írjon bele szabadon, ami csak eszébe jut. Nem kell félnie, hogy elég csiszolt-e a stílus, sokkol-e valakit a gondolat: csak ő olvassa, senki más. Utána akár el is égetheti, lényeg, hogy megfogalmazza, szavakba öntse, ami spontánul eszébe jut, s így bizonyos távolságot teremtsen önmaga és a leírtak között.
   C. arról számolt be, hogy kipróbálta a javaslatomat és máris érzi, milyen jót tesz neki! Szinte mindennapi szükségletté válik számára a füzettel való találkozás, mely lehetővé teszi, hogy rögzítse a benne dúló viharokat, csüggedéseket, veszélyes kedélyhullámzásokat... Nagyon örültem, hogy ha kicsit is, de segíthettem rajta ezen a göröngyös úton.

2018. március 2., péntek

Nemes Nagy Agnes (1922-1991)


JÉG

Belémfagy lassan a világ,
mint téli tóba nádbugák,
kis torlaszokban ott ragad
egy kép, egy ág, egy égdarab –
ha hinnék Benned, hallgatag
széttárnád meleg tenyered,
s az két kis napként sütne fönn
a tél felett, a tó felett,
hasadna jég, mozdulna hab,
s a tárgyak felszökellve mind
csillognának, mint a halak.

Érdekes "Amerikai Napló"-jának részlete (1979-ben Lengyel Balázzsal 4 hónapon át az USA-ban részt vesznek egy külföldi írókat meghívó programban), melyben az akkori viszonyokat érzékeltetve összeveti az európai és amerikai mentalitást:
"Amerikában tanultam meg, hogy európai vagyok. Ahogy Magyarországon kívül tanultam meg igazán, hogy magyar vagyok.  Az európai, az mind hasonlít egymáshoz. Milyen az európai? Az európai egyszerre eszik késsel és villával. Nem vágja fel előre az ételt, és teszi félre a kést, hogy azután csak villával folytassa. Ha végigtekintesz egy éttermen, tíz lépésről meglátod, hogy melyik az európai. Az európai képes rá, hogy mosolytalanul köszönjön, még arra is képes, hogy a "How are you?" kérdésre ne azt válaszolja, hogy "fine", hanem esetleg azt, hogy fáj a feje. Az európai cigarettázik. Az európai vatelines télikabátot hord. Mindössze öt órás séta után már a fáradtság jeleit mutatja. Ez alól csak a hegymászók kivételek. Az európai nagyképű. Nem szereti a szép, régi, ötvenéves házakat, ezeken keresztülnéz, mint a levegőn. Az európai ritkán nevet, és másfélén, mint a többiek. Az európai maníros. Hiányzik belőle az igazi természetesség, szívélyesség, magától értetődő bizalom, a nyílt, vidám szembenézés a világgal. Az európai őszintétlen. Ha valahol szirénáznak  -  mentő, rendőrség, szagszintmérő  - , az európai összerezzen. Nem szereti a repülőgépbúgást. Az európai ideges. Az európai fél."
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...