Keresés ebben a blogban

2013. április 23., kedd

Szavakban...

Kosztolányi Dezső: Fényes koszorú

Megsértették az én édesanyámat,
azt mondják róla, hogy már öregasszony,
ráncos a homloka, napja múlóban,
s ily korba bizony látása homályos.

Ó jaj, be megértik a bölcsek a végzet
otromba parancsát, ó jaj, beh tudósok.
De én, a tudatlan nem érthetem ezt meg.
Hát ismeritek ti, hogy szólni merészel
izgága szátok a hű szeretetről?
Láttátok-e arcát és kék szeme tündér-
fényét a sötétbe, ha rémeket űzve
hozzám suhogott a gyermekszoba mélyén,
s ágyamra hajolva körülötte csönd lett,
fény lett körülötte? Láttátok-e aztán,

hogy tűnt tova lassan, visszatekintve,
az éjt aranyozva, rám hagyva a békét?
Tudjátok-e, hogy nekem ő az egyetlen,
és nem fiatal nekem ő, nem is agg ő, -
csak édesanyám, akit angyali szó hív
Szépen-csevegőnek, Euláliának.

Nem hagylak el én, lásd, nem hagylak el, áldott
s mint egykor a gyermek, kis lovagod már
öklét mutogatta, ha bántani mertek,
úgy zördülök én most a vadkani-aljas
életre, mi megtép disznó-agyarával
a porba alázva téged, te magasztos.
Nem hagylak el sohasem te legelső
asszony a földön, a gyermeked itt van,
hogy védjen örökre és az időn túl
fölrakja fejedre fényes koszorúdat.


   Ma kora délután meghalt Anya. Kimondani is furcsa, hát még elhinni. Azt hiszem most lettem felnőtt igazán, amikor már nem vagyok senkinek a gyereke... A fenti családi képről már csak egyvalaki él... Vajon meddig?...

Egyik kedvencem volt... Milyen a halhatatlanság, Nemecsek?


Geszti Péter levele

Levél Nemecsek Ernőnek

Cím: Nemecsek@grund.hu

Szia Ernő!

Képzeld, 100 éves lettél. Egy százéves kisfiú. Még szobrot is kaptál a múlt héten a Práter utcában, amint a fiúkkal éppen golyót gurítasz abban a legendás pillanatban, amelyben teremtőd – bizonyos Molnár Ferenc – megállította feletted az égen a mulandóság napját.
Mondták már neked, hogy tulajdonképpen te vagy az első magyar sorozathős, hiszen először sorozatban jelentél meg egy újságban? Egy sorozathős, akinek olyan kicsi a lába nyoma, hogy üldözői se tudják felfogni ésszel. Hiába, a nagyság átka.
Te Ernő! Téged nem hívtak úgy, hogy Nemecsek úr, sem úgy, hogy Nemecsek Nemzettestvér, nem lettél sem Nemecsek Bajtárs, elvtárs polgártárs, te megúsztad a XX. századot. Igaz, ehhez korábban bele kellett halnod az életbe. Milyen fura, nem? A legendák halva születnek.
Tudsz valamit a többiekről? Képzeld, a jó Boka még 1916-ban meghalt, az úgynevezett első világháborúban. Az elsőben, amelyben már gázzal öltek a frontokon, s az utolsóban, amelyben a hadifoglyokat illett életben hagyni. Boka János cs. kir. hadnagy – élt 30 évet.
Weisz, Geréb és Wendauer meg úgy tűnt el, hogy sárga csillagot kellett a kabátjukra varrni, és felrakták őket vagonokba, olyanokba, amelyeken a te korodban csak állatokat szállítottak. Soha nem tértek vissza. Ez már abban a második világháborúban történt, az első olyanban, amelyben atombomba robbant, és az utolsóban, amelyikben még maradtak túlélők. Mondják, a nagyobbik Pásztor is ott volt, amikor odaterelték Weiszéket a szerelvényhez, csak nem vörös inget hordott, hanem feketét.
Aztán ott van a Csele. Csele elment az országból Amerikába, az unokái már nem beszélnek magyarul, Clevelandben élnek, van egy kalapüzletük. Az áll a cégtáblán: Csele and Csele.
Áts Ferit börtönbe csukták, és halálra ítélték, mert nagy forradalom tört ki Pesten egy ködös októberben, és ő a jó oldalra állt, de később kiderült, hogy az a rossz oldal. Ma megint jó. De ezt már nem érhette meg. A körúton a Mária utcától nem messze volt egy mozgókép színház. Na, ott harcolt, pedig akkor már túl volt a hatvanon. Puskája is volt, csapata is volt, de nem tudta megvédeni a zászlóját, azt a tépett lukas zászlót. A Barabás lett az ügyvédje, de nem tudta kihozni a rács mögül. Nem olyan idők voltak. Akkoriban végleg elveszni látszott a grund. Tudod, amikor egy egész országot einstandolnak, bizony, az kemény.
Na és a Csónakos… Papuskám, az megúszott mindent. Melós lett a Weisz-Mannfrédban, aztán jöhettek-mehettek a kormányok, kommandók, szervezetek, gittegyletek, az csak nem keveredett bele semmibe. Megházasodott, lett nagy családja, aztán csak járt ki a Fradi meccsekre, nagyokat fütyölt, ha nyertek, ha vesztettek, megtanított minden utcakölyköt szépen káromkodni, és köpködte a szotyit, amíg volt foga megrágni. Ferencváros-Ferencváros, hééé…
Te Ernő! Most, hogy így a fiúkról beszélünk… lehet, hogy jobb is, hogy az az író 3szor megfürösztött téged abban a regényben? Talán jobb volt eszmétől lázasan a hazáért meghűlni, mint felnőni és elveszíteni benne a hitet, vagy megélni, hogy a haza elveszejt téged?
Haza, haza… – nagy Há vagy kicsi? Hogy írjam, Ernő? Ha nagybetűvel írom, manapság azt mondják, magyarkodok, ha kicsivel rám fogják, hogy áruló vagyok, és akkor az én nevemet is csupa kisbetűvel írják majd valakik. A valakik sokan vannak, s valahogy mindig megtalálják egymást. Nemrég óta van egy nagy találmány. Neked nagyon tetszene. Internetnek hívják, mindenki használhatja, hogy híreket olvasson, tanuljon vagy üzenjen vele másoknak, és, úgy van az, Ernő, hogy ma divat mindent kisbetűvel írni, neveket, címeket, és az emberek annyi ostobaságot és aljasságot képesek írni egymásnak, egymásról – persze nem az igazi nevükön – hogy tulajdonképpen mindegy is, kisbetűvel írják a nevüket vagy nem, mert csak a név kötelez, a névtelenség semmire sem kötelez. Lehet, hogy ez egy olyan kisbetűs kor, és ez a világ csak a valakiké?
Ugye, hogy nem úgy van az, Papuskám?! Ugye, hogy a HAZA nagybetű, csupa-csupa erős, hatalmas írásjegy? És a GRUND is? És az is, hogy, hogy Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, meg, hogy Barátság, Bátorság, Becsület, Áldozat, Megbocsájtás? Ugye, mi azért így írjuk? Ugye, így? Na jól van, jól van. Te mindig meg tudsz nyugtatni ez ügyben. Látod, most is te adod a bizonyosságot, mint egy ajándékot, pedig ez a te születésnapod, rá se ránts! Tudod, halhatatlanoknál ez csak rigófütty. Boldog születésnapot, Ernő! Éljenek a Pál utcai fiúk, éljen a grund!

Tisztelettel:
Geszti Péter

2013. április 18., csütörtök

Megállhat-e az idő?...

   A tengerparton töltött rövid hétvége Isztambult juttatta eszembe. Hiába, nem múlik a nosztalgia a huszonegynéhány év ellenére... Sőt, ha a kezdetektől számítom, jövőre lesz 30 éve, hogy odaköltöztünk, mégpedig hat évre. Mintha az azóta eltelt idő, örömmel, gondokkal, gyásszal, csak rövid, zárójelbe tett periódussá válna emlékeimben, s minden ott folytatódhatna, a Boszporusz partján!
   Az idő relativitása... Valószínűleg azért próbálkozik az ember  kezdetektől fogva mindenféle időmérő feltalálásával, hogy ellensúlyozza az idő érzékelésének rendkívül szubjektív voltát! Ha életünk eseménydús, jövendőbeli emlékekben gazdag, egyszerre az az érzésünk, hogy felgyorsul az idő... Ha pedig monoton, unalmas, ingerszegény, csigalassúsággal vánszorog, s későbbi emlékeinkben olyan, mint az a bizonyos csillagászati "fekete lyuk", mely egyetlen, láthatatlan pontba sűrűsödve mindent elnyel... Az életünket is.
   Fiunk tizenharmadik évében járt, amikor visszaköltöztünk, most meg két gyerek apja! Ez a valódi időmérő, azt hiszem. Hiszen belül nem érezzük az idő múlását, még mindig ragaszkodunk néhány ifjúkori megvalósítatlan álmunkhoz, s még mindig inkább előre nézünk, mint hátrafelé. 
   Ezen a ponton lett gyanús nekem a nosztalgia: azon vettem észre magam, hogy egyre gyakrabban fordulok az emlékek felé, melyek közül szabadon válogathatok, felidézve azokat, melyek kellemes hangulatba ringatnak, mintegy kimenekítve a jelen nehézségeiből, legalábbis egy időre. Anyám szinte csak kísérteteivel társalog... Rettenetes érzés, még akkor is, ha tudom, hogy szüksége van erre a menedékre. Vajon lehet-e igazán életnek nevezni még, amikor csak a múltba menekül valaki?... 
    Veszélybe sodorja magát az autós is, ha csak a visszapillantón a szeme.

2013. április 15., hétfő

Sárkányeregetés


   Ezen a képen még felhős az ég az Atlanti óceán felett. Szombaton készült, dél felé, a Berck Plage nevű helyen, ahol évenként nemzetközi sárkányeregetés folyik. A résztvevők egymással versengenek a változatosabbnál változatosabb figurák kiötlésében. A nagy nap persze a következő volt: a vasárnap, csodás kék éggel és napsütéssel, 18-19°-os hőmérséklettel már dél felé! S főleg ezer meg ezer autóssal, akik reménytelenül keresték a parkolóhelyet... Nekünk besegített ebben a szombati felhős ég és a szemerkélő eső, s a vasárnapot inkább kedvenc strandunk, Le Touquet arany homokjának szenteltük. 
   Unokáim órák hosszat gyúrták a még csak felszínén száraz és langyos homokot, de már a mezítlábazás bizsergető élménye is a tavalyi nyarat juttatta eszükbe, nem beszélve az idei reménykedő betejesülésétől!

2013. április 11., csütörtök

Fényképalbum

   Tegnap régi fényképeket nézegettem. Óvatosan kell bánni a családi fényképalbumokkal, könnyen csapdába eshet az ember... Az emlékek csapdájába, ahonnan nehéz érintetlenül szabadulni.
   Feltűnt, milyen sok a felvételek között a csoportos kép. Legalább 10-12 ember szorong a gép lencséje előtt, hogy mindenki beleférjen a "keretbe". Nem csoda, hiszen évenként  egyszer találkoztunk. Mióta az eszem tudom, mindig kétfelé szakadt család voltunk, mindig hiányzott a fa egyik ága, hiszen anya a Dunántúl másik végéből került az Alföldre. Azután én folytattam a hagyományt, még nagyobbra növelvén a távolságot és ezzel a nyári összejövetelek hőfokát. 
   
 


   Az első kép esküvőnk előtt egy héttel készült: Gilbert családja első ízben járt Magyarországon és ekkor találkozott  először a két család (a képről hiányzik barátja, aki a gépet tartja és öccse, akit saját kérésére "levágtam", mert nem akar a Neten szerepelni).

 A második kép húsz évvel későbbi (a képen látható kisbaba a napokban ünnepelte 20-ik születésnapját, balszélen guggoló mamája viszont az első felvétel idején volt 3 éves...)
   Mostanában nehezen tudom megállni, hogy ne vessek számot a képeken mosolygó arcokkal: ki hiányzik, ki van még közöttünk? Mit mondjak, egyre fogy a még jelenlévők száma... Öten már nem felelnek a hívásra. Mi maradt belőlük? Néhány csont egy sírbolt mélyén, egy-két fakuló fénykép, és sok-sok, ugyancsak lassan halványuló emlék...
                

2013. április 8., hétfő

Ébredezik a kert...

   






   Tudom, hogy korai még örvendezni... Hogy bolond az április... Hogy majdnem fagyos még a reggel... de annyira áhítoztunk már a fény után, ha melege nincs is egyelőre! A fűtés még éjjel-nappal működik...
  


   Megmetszettem a rózsafákat, még március végén. Nagyon törekedtek már a friss hajtások, levélkék. Ilyenkor apa magyarázatait próbálom felidézni. Ő elismert szakértője volt ezeknek a műveleteknek, s soha nem bírta megállni, hogy meg ne kísérelje átadni a tudományát. Még talán 10 éves se voltam, amikor a metszés, szemzés, bújtás titkait magyarázta el, demonstrációval alátámasztva, melyet aztán nekem is utána kellett csinálnom, amíg csak tökéletesen nem sikerült.

   






   Elég volt egy langyos vasárnap, hogy az ibolyák is előbújjanak a még tavalyi fű között. A jácintok virágzanak, a tulipánok bimbóinak se kell sok biztatás. Nemsokára neki kell látni a kerti asztal és a négy szék lesúrolásának és ápolásának. Ez az, amit legkevésbé szeretek csinálni, de muszáj. Remélem, a kamélia virágai nem esnek egy kései fagy áldozatául, mint tavaly!
  Addig is a szomszéd macskák szerelmi hadjáratait élvezhetjük, sztereóban!...


2013. április 4., csütörtök

Radnóti Miklós: Tétova óda


Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                        hűs tenyeredben.

1943. május 26.

A morózus egyéni és közhangulat mindent elborít, mint az ingovány. Mindenki panaszkodik, jogosan vagy járványszerűen  -  mert ez a hangulat nagyon ragályos tud lenni  -  és akinek eddig nem is volt különösebb oka panaszra (legalábbis nem több, mint egy-két hónappal ezelőtt), mintegy tömeghatásként, szolidaritásból is csatlakozik azokhoz, akiknek valóban nyomós okuk van arra, hogy a szakadék szélén érezzék magukat... 
Tegnap ismét felhívtam nagyon kedves barátaimat, hogy érdeklődjek a feleség hogyléte felől. Két évvel fiatalabbak nálam, most kezdik kóstolgatni a régóta áhított nagyszülői örömöket. Február közepén kiderült, hogy a feleségnél hasnyálmirigy-rák lépett fel, melyet már a máji áttételek útján fedeztek fel... A hírre mindenki összeomlott. A férj próbálja családban, barátokban tartani a lelket...
Ilyenkor szoktam elővenni Radnótit, aki igazán tudta, mit jelent a szépséget a halál árnyékában is megtalálni...

2013. április 3., szerda

Egy Kányádi vers



Kányádi Sándor: Indián ének


vannak vidékek
ahol az ének
kiment szokásból
ha van is élet
azt hihetnétek
mindenki gyászol

pedig csak védett
helyen az ének
valahol mélyen
szunnyad a lélek
legjobban féltett
gyönge csücskében

vannak vidékek
ahol a népek
csöndben az ágak
jelekkel élnek
beszélni félnek
viharra várnak

2013. április 1., hétfő

Új időszámítás

   Az új időszámítás szerint este 7 óra múlt, és százágra süt a nap kint! Persze, meleg még nem jár hozzá, + 8-9°-nál nincs több, s a lengedező szél bizony csípős!
 Azért már a fény is rettentő serkentően hat rám. Az utóbbi három napban ki sem dugtam az fejem a házból, senkivel sem találkoztam. Akkor meg mi volt a nagy serkentés eredménye, ami reggeltől néha este tízig is elfoglalt? Azt hiszem senkinek se jutna eszébe hasonló ünnepi mazochizmus: az évek óta felszaporodott és egybeömlesztett hivatalos papírjaimat válogattam, selejteztem, osztályoztam! S ha hiszitek, ha nem, a jutalmam óriási megkönnyebbülés, amely akkor fogja el az embert, amikor régóta húzódó adósság súlyától szabadul meg!
   Mindig utáltam a papírokkal bíbelődni. Amikor már olyannyira felszaporodott a halom, hogy semmit sem találtam meg, elkezdtem a válogatást, melynek eredménye általában egyre nagyobb számú kisebb halom lett, mely anarchiával kezdett fenyegetni, s olyankor ismét egybesöpörtem az egészet: legalább kevesebb helyet foglalt el!
   Most aztán példás rendben sorakozik a három nagy dosszié: az adóívek, biztosítások, Gilbert szerzői jogdíjai stb. mellett a telefon-, villany-, gáz- és vízszámlák, egy másikban a bolti számlák és szavatossági papírok, a házban végzett javítások nyomai... A harmadik a banké. Nem győzök magamon csodálkozni: képes voltam egy fél kukányit ki is selejtezni! 
   Nincs még vége: lépésről lépésre hódítom vissza az életteremet! Egyre jobban vágyom már a haszontalan súlyoktól megszabadulni, ami persze nem jelenti azt, hogy ki kell törölni a tegnapot, hanem csak azon hulladékát, mely elnyeléssel fenyeget...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...