Fázós őszben forró este...

    Kinn 6° fok van, szívósan csepereg a széllel kísért őszi eső. Sebaj, egyelőre nem tudja a nulla alá préselni a hangulatomat : rózsaszín felhőcském, melyen péntek este óta üldögélek és ahonnan még mindig nem akaródzik leszállni, valahol az ólomszürke égbolt takarója fölött lebeg!

   Tulajdonképpen szeptember óta készültünk  erre a péntek estére. Evelyne barátnőm talán jobban izgult, mint a szerző (én) és az öt előadó. "Feladta" az egész földszintet nekünk és a meghívóra összesereglett 35 személynek, akik közül én kb. a felét ha ismertem... Az ún. "spanyol fogadó" mintájára zajlott az esemény, ahova mindenki hoz valami enni- vagy innivalót, s amit a szellemi táplálékok után közösen elfogyasztunk.

   A közönség fogadtatása felülmúlta legmerészebb vágyainkat, mint ahogy az előadók is felülmúlták a próbákon nyújtott teljesítményüket! A végén pedig Benoît (Evelyne egyik lányának férje) több mint egy óráig gitározott a közönség rögtönzött  kíséretével. Éjfél körül oszlottunk szét.

   Összeállítottam egy csokrot 16 mikronovellából, melyeket még 2010-11 táján kezdtem írni, hirtelen támadt fikciós vágytól vezérelve, mert valahogy lelkem mélyén élt valami halvány gyanú, miszerint a kitalált, teremtett figurák, történetek teszik igazán próbára az írói vénát (ha van egyáltalán), mintsem képzelőerő híján önmagunk kissé köldöknéző "elmesélése"... Természetesen manapság már alaposan árnyaltam ezt a radikális állásfoglalást, főleg, ha igazat adok G-nek, aki szerint az író a stílusban mutatkozik meg.

   Egyszóval, írtam akkoriban harmincvalahány kis történetet, blog szabványra méretezve (2-3000 jel), nehogy kifáradjon az esetleges olvasó, akit általában elijeszt egy kép nélküli hosszabb szöveg. A rövidség amúgy jó korlát: nem adhatjuk át magunkat a fecsegő szócséplésnek, muszáj csak a lényegre törekedni, azaz frappánsan felállítani a szituáció díszleteit, a történet kereteit, szereplőit, helyet adva az olvasónak a szándékos hézagok kitöltésére, és lehetőleg meglepő csattanóval zárni a történetet. Persze mindez inkább ösztönös, mint szándékos folyamat.

   Tovább nem is "magyarázom a bizonyítványom"... A francia nyelv befogadott,  fokozatosan elsöpörte a magyar irodalmi nyelv iránti, egy néhai kritikus mondattól született kamaszkori gátlásaimat. Máig sem múltak el, makacsul megmaradtak bennem, túlélve a kritikus mondat szerzőjét is... 

A szépségről

    Szerda esti összejövetelünk fő témája a szépség volt. Kicsit mindig megmosolyogtat : óriási téma, voltak és vannak, akik egész életüket szentelik a kutatására, mi meg "elintézhetjük"  néhány óra alatt...  

   A kb. 20 perces bevezető  -  többnyire egyéni szemszögből közelítve meg az alig belátható, bár mindenki előtt ismeretes jelenséget  -  sok hozzászólást szült. Mindenkiben ébresztett emléket, gondolatot, melyek lassanként összeadódtak és végül a mintegy 25 fős társaságon eluralkodott az a bizonyos hangulat, melyet a szépséggel való találkozás kelt. Még ha csak gondolatban is, mert ugyebár gondolat is lehet szép, mint pl. a matematikusnak egy titokzatosan szép tétel megoldása, vagy mérnök számára egy bonyolult motor belsejének látványa.

   Abban mindenki egyetértett, hogy a szépség felfedezése, átélése szubjektív : kor, életmód, egyéniség, nevelés, örökölt vagy saját magunk által kialakított kultúra eredménye. Mindezektől függ, hogy ki mit tart szépnek. Volt, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a szépség felfedezéséhez, élvezetéhez elengedhetetlen a gyönyörködés képessége, amelyre már kis koruktól rá lehet ébreszteni, szoktatni a gyerekeket. A mesék, a közös séták mind alkalom erre, feltéve, hogy nem sajnáljuk rá az időt két rohanás között és pl. még várakozás közben se a telefont nyomogatjuk, hanem ölünkben ücsörgő gyerekünkkel beszélgetünk!

   Erről jut eszembe egy emlék : a hyperpermarketban, az egyik pénztár előtti hosszú sorban várakoztunk kisebbik unokámmal, aki akkoriban lehetett 2-3 éves és a "caddy" kis ülésén lógatta a lábát, arccal felém. Egyszerűen örültünk az együttlétnek, még gyerek számára ilyen nehezen viselhető körülmények között is. Alice nem nyűgösködött,  -  soha nem volt probléma egyikkel sem a bevásárlás, nem követelőztek, mindent megbeszélhettünk  -  s hogy jobban teljen az idő, mesékkel szórakoztattam, sőt énekelgettünk is halkan, hogy senki más ne hallja!... Egyszer csak megszólal mögöttem egy idősebb férfi hang : "Nahát, micsoda szerencséje van ennek a kislánynak, hogy ilyen nagymamája van!" Megköszöntem az elismerést, s azt válaszoltam, hogy nem is tudom, melyikünknek van nagyobb szerencséje...

Szerény, de nem komolytalan filózások

    Kinn szépen süt az őszi nap, kicsit sápadóban, hűvösen, de tulajdonképpen megnyugtatóan, mert megfelel az emlékeinkben lerakódott ősznek, a nyomasztó, homályos előérzetek helyett, melyeket ijesztő klímaváltozásaink sugallnak... Előttünk a sok bizonytalanság a közeli és távoli jövőt tekintve. Ma van Jacques temetése, 97-ik évében halt meg, s az utolsó időkig részt vett irodalmi estjeinken, hűségesen, sokszor készítve egy tál krumplis salátát a közös asztalra.

   Miért, miért nem, nagyon megszaporodtak a többé-kevésbé hivatalos gyűlések. Előfordult valamelyik szombaton, hogy délelőttre és délutánra is esett egy-egy. A délelőttit le kellett mondanom; bevallom, amúgy se vagyok oda a gyűlésekért, sokszor kifárasztanak a szócséplések. Szerencsére többnyire fontos és tartalmas összejövetelekről van szó, amelyekről azzal az érzéssel távozik az ember, hogy gazdagabb lett valamivel: gondolatokkal, emberi melegséggel, mely segít a továbblépésben. Amikor úgy érezzük, hogy nem az elhallgatott, esetleg hátsó gondolatok uralják a légkört, hanem közös tépelődésről, valamiféle "tudat", "felismerés" kidolgozásáról van szó, életünk, létezésünk kérdéseiről, helyünkről a világban, esetleg a világmindenségben, még pedig mindenféle dogma, kinyilatkoztatás nélkül. Ezeket a "nagy kérdéseket" aztán lebonthatjuk kisebbekre, és eképpen az elvont és a konkrét között lavírozhatunk vég nélkül, keresve a választ lehetőségeink korlátain belül. Hogy mik ezek a kérdések? Hát pl. a "tolerancia". Hogyan férhetnek össze különbségeink anélkül, hogy ellenségekké kellene válnunk? A külső és belső egyéni szabadság, mely számomra az egyik legizgalmasabb, legfontosabb téma, mégpedig a társadalom kötelékei között. Folytathatnám a sort, mindenki folytathatja, aki szeret elgondolkodni az élet dolgain. Végül pedig megmutatom a kb. 50 oldalas könyvecském levonatának címlapját, melyben a felolvasásra kerülő 16 mikro-novellát gyűjtöttem össze. 

   

Újkeletű feledékenység

    Újkeletű feledékenységem legutóbbi bizonyítéka a szerdai nap : éppen letelepedtem a tévé előtti kis asztalkám mellett (amelyen a különböző távirányítók, a szemüvegem és egy üveg víz szokott rám várakozni), rendhagyóan tálcára rakott ebédemmel, a szokásos 1 órás műsor elé, melyet d.u. 2 és 3 között szoktam megnézni, de már jóval az ebéd végeztével... Ezúttal elhúzódott a képenyő előtti bütykölésem, eleve késve mentem fel a fürdőszobába, majd sietve összecsaptam egy kis ebédet, és pont 2 óra felé elkezdtem falatozni, amikor csengettek az ajtón. Az áttetsző üvegen keresztül csak két elmosódott női sziluettet láttam és eldöntöttem, hogy nem nyitok ajtót : biztosan Jehova tanúi, ők járnak kettesével... 

   Egy idő után gyanút fogtam: a két alak vidám csevegése nem klappolt Jehova tanúinak stílusával! Többnyire szótlanul várakoznak, s ha ajtót nyit az ember, vidámságnak halvány jele sincs gyászos ábrázatukon, hiszen a világ végét jönnek bejelenteni!... Kitártam hát az ajtót, s legnagyobb mglepetésemre két "felolvasóm" a négy közül álldogállt a járdán!... " Hát ti mit csináltok errefelé kora délután?" s közben kihűlőben levő tányéromra gondoltam... "Próbálni jöttünk", felelték kórusban. "Vicceltek...", mondtam meggyőződéssel, hiszen a számítógépre ragasztott sárga cetlim november 5-öt jelzett. 

   Percek alatt befutott a másik kettő is. Most már be kellett adni a derekamat, és kideríteni a feledékenység okát. Visszavittem félig megevett ebédemet a konyhába és elkezdtük a próbát 2 óra után, fél 6-ig megállás nélkül, időnként kávéval biztatva magunkat. Én amolyan "botcsinálta", ösztönös rendező vagyok, nem is akarok szakember képében tetszelegni, csak saját elképzeléseim, vágyaim után megyek. Írás közben pontosan "hallom" a szöveg ritmusát, intonációit, intenzitását. Instrukcióim lényege egy szóban fogalmazható meg: "visszafogottság"... A vidámságot, a szomorúságot, a tragikus vagy komikus hatást ne eljátssza, hanem éreztesse, sugalmazza, keltse a színész a nézőben, vagyis ne a színész szórakozzon vagy szenvedjen, hanem keltse fel a nézőben a kívánt érzelmeket! Akár igazam van, akár nincs, vállalom.

   

Közben nem volt időm publikálni a fenti kis epizódot: megjöttek a gyerekek szombat délután. A szülők hétfőn d.u. hazamentek a kutyussal ("aki" egyébként okozott egy jó nagy pánikot gazdái lelkivilágában még aznap reggel, mert leejtettem véletlenül egy szem alvadásgátló tablettámat a reggelinél, s Omega szokásos villámgyors reflexével azonnal lenyelte... Egy ideig elérhető állatorvos után kutattunk, míg egyikük valamennyire megnyugtatta őket és d.u. 5 körül elmentek, nálam hagyva péntek estig az unokákat, mindannyiunk nagy boldogságára!) Az elmúlt hét mindenki számára  -  kezdettől fogva  -  rendkívül bonyolult, felkavaró volt, melynek részleteit  itt nem mesélhetem el. Most mindannyian lábadozóban vagyunk...