Keresés ebben a blogban

2016. szeptember 26., hétfő

Réz Pál (1930. júl. 25. - 2016. máj. 11.) Bokáig pezsgőben

  Esti, lefekvés utáni kedvenc olvasmányom Réz Pál: Bokáig pezsgőben című hosszú beszélgetése Parti Nagy Lajossal. Olyan olvasmányt szeretek választani estére, mely kellemesen érdekes, de nem felbolygató, s jó félóra múlva, úgy 3 óra felé álomba ringat...
   A nyáron vettem a könyvet Szegeden. Ha jól tudom, a beszélgetést még 1992-ben kezdték el, s a "hangos memoár" 2015-ben kibővítve a "Tények és Tanúk" újraéledő sorozatában, a Magvető kiadónál jelent meg 2016-ban. Réz Pál idén májusban meghalt, 86 éves korában.
   Aradon született, onnan került viszontagságos időkben Budapestre. Kritikus, műfordító, kiadó (Szépirodalmi) és folyóiratszerkesztő (Holmi), irodalomtörténész  -  mindez volt Réz Pál. Mégis, a könyv olvastán igazat kell adnom Parti Nagy Lajosnak: "... mégsem ezek egyikét mondanám, hanem azt, hogy Réz Pál foglalkozása rézpál."
   Nagyon jó mesélő, mégsem akarta megírni a memoárját. A huszadik század magyar irodalmát kiválóan ismerte, sőt, a második felének legjelentősebb alakjaihoz baráti kapcsolat is fűzte. A könyv anekdotáinak végetérhetetlen sora nemcsak szórakoztató olvasmány, hanem a kor irodalmi életéről is hű képet ad: a párt cenzori tekintete ránehezedett mindenkire, íróra, költőre, szerkesztőre, kiadóra egyaránt. Sokszor kisebb-nagyobb megalkuvások árán lehetett csak menteni a menthetőt.

   Két kisebb részletet ragadnék ki a beszélgetésből, melyek különösen megmaradtak bennem, nyilván személyes okokból. Az első, melyet magam is megfogalmaztam tíz évvel ezelőtt, amikor az írásba fogtam, francia nyelven, s nagyapám viszontagságos életét felidézve az alábbi felismerés hirtelen egészen evidens módon világosodott meg előttem:
"Hogy ennek a bizonyos magyar nemzeti jellemnek is fontos összetevője, hogy fölöttünk döntenek, hogy úgyse tudok beleszólni abba, ami történik, inkább behúzom a nyakam, erről Babits is ír már egyébként. Hogy az események a fejem fölött röpülnek el, a kérdés, hogy milyen katatonul viselem el, hogy Pilinszkyt idézzem. A magyar szellem ez, hogy túlélni mindent, ugye. Egyébként nemcsak magyar dolog ez, hanem kelet-európai." 

   A másik részlet Illyéssel, az írással kapcsolatos:
"Nagyon szeretem Illyés könyvét, a "Kháron ladikján"-t  -  az egyetlen könyve, a verseit nem számítva, amit remekműnek tartok. (...) Én rettentő öntelt vagyok, ennek következtében egy hihetetlen magas dolgot szeretnék megostromolni. Ez azért rossz taktika, mert nyilvánvalóan úgy kell csinálni, hogy ír és ír az ember, ír közepeset, jót, aztán hátha nagyon jó lesz egyszer. Feltehetőleg mindkettőnk kedves írója, Kosztolányi is így tett. Nem volt olyan nagyon jó, amit fiatalkorában csinált, aztán addig-addig írt, amíg nagyon jó lett."

S hozzátesz egy számomra nagyon megszívlelendő következtetést: 
"Sajnos nekem már arra nincs időm, hogy írás közben tanuljak meg írni, ahogy ő mondta."                                                             

2016. szeptember 22., csütörtök

Nemes Nagy Ágnes verse




Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
akár a találós mesék.
Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
amit félünk, s amire várunk,
az iszonyú együgyüség.
Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket.

2016. szeptember 19., hétfő

Emlékek "Fjodorról"...

Nézem a gyászszertartás fényképeit. R. küldte. Ismét csak virtuálisan vagyok jelen, több mint 1600 km távolságból. Talán nem is ez az utolsó elszalasztott kegyelet a fontos, hanem az érettségi óta eltelt 50 év alatt meg nem történt találkozások. Szerencsére itt vannak a levelek, az üzenetek, kéziratok és könyvek, felvételek CD-n, amik a késői episztoláris kapcsolatunkból 2007 óta fennmaradtak. Legalábbis amíg én élek...
Kiesett az 50 év, mialatt a hajdani "tartózkodó" (ő látott így, mert viszolyogtam - máig is - hogy a középpontba tülekedjek ) kisdiákból két unoka nagymamája lett, s a 31 éves fiatal és lelkes tanárbol ősz hajú hetvenegynéhány éves nagypapa. A különbségről csak néhány fénykép tanúskodott, hirtelen sokkhatással emlékeztetve az idő könyörtelen és szinte észrevétlen száguldására.
Három mondata mélyen megmaradt bennem. Szó szerint.
Igen, oroszt tanított tagozatos osztályunkban, s gyakran kaptam külön feladatot, amit néma dicséretnek vehettem. Negyedikben megnyertem az iskolai, majd a megyei orosz versenyt, s az országoson találtam magam. Fjodor felkísért ugyan Budapestre vonattal, felesége és egy baráti házaspár társaságában - akik között kicsit úgy éreztem magam, mint egy levesbe esett hajszál - de a versenyen magán nem lehetett jelen. Egy ablakon át benézett a terembe, de nem tudom, hallotta-e a kérdéseket-válaszokat... A mezőny nehéz volt, mert a rajtam kívül döntőbe jutott versenyzők legtöbbje vagy félig orosz, vagy a Szovjetúnióban dolgozó diplomaták csemetéje volt, akik ott jártak iskolába... Szokásos "túltengő" (máig is!) önbizalmammal nem számítottam rá, hogy a negyedik helyen végzek majd, s még a tévében is szerepelni fogok, amely másnap nagy szenzáció volt az osztályban!... Fjodor csak annyit mondott szokott szűkszavú stílusában: "Jól teljesítettél."
Volt az iskolában egy irodalmi önképzőkör, beiratkoztam, mert nemcsak telhetetlen olvasó voltam, hanem vonzott az írás kalandja is. Csende K., a szakkörvezető megadott egy szituációt, melyből novellát kellet szülni: egy veszendőben levő fiatalember találkozik egy lánnyal s egy szerelmes éjszaka "megváltja"... Kicsit nehézkes volt a téma, s annyit változtattam rajta, hogy felcseréltem a szerepeket. Egyik osztálytársam legépelte, sőt, el is küldette velem a megyei novellapályázatra, ahol is hogy, hogy nem, a második díjat nyertem! Orosz órán Fjodor elkérte olvasásra. Máig is előttem van - mert látom magamat! - amint a katedra mellett álldogálok, az ítéletre várakozva, ami nem is késik: "Nincs kellően motiválva" - csapott le rám a guillotine. Csak ennyi.
Igazat adtam neki. 16-17 évesen a forró szerelmi jelenetekről csak nagyon irodalmi, esetleg mérsékelt filmes élményeim voltak akkoriban, s a novellában nagyvonalúan átsiklottam a találkozástól a "megváltódásig" ívelő kulcsjeleneten... 
Igaza volt, de 45 éven át nem mertem többé az írásra gondolni sem.
A harmadik mondat már elsőéves egyetemista koromból származik. Még az első félév elején fordítási versenyt rendezett az orosz tanszék, mind az öt évfolyamnak együtt: oroszról magyarra és vice versa. Két ötödéves között második lettem, és rögtön megírtam Fjodornak, mintegy megköszönve neki a magas szintű képzést, melyet tőle kaptunk.
Válasza máig is kísért: "Csak a jó kapusnak van szerencséje."

2016. szeptember 14., szerda

Megállhat-e az idő...

A kertem már árnyékban ébred reggelente: alacsonyabban jár a nap.
A melege még 30° fölé emelkedik dél felé, de érezni, hogy nemsokára vége a szép napoknak...
Ilyenkor óhatatlanul eszembe jut Lamartine néhány sora:
« Ô temps, suspends ton vol ! et vous, heures propices,
Suspendez votre cours !
Laissez-nous savourer les rapides délices
Des plus beaux de nos jours !
vagyis, Szabó Lőrinc fordításában:
"Állj meg, szárnyas idő! órák, gyönyörű percek,
    ne, óh ne fussatok!
Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,
    legjobb napunk adott!"

Igy vagyunk az életünkkel is: a vége felé érezzük át igazán, milyen értékes minden megmaradó nap, óra és perc, amikor világossá válik, hogy a fiatalon kimeríthetetlennek tűnt kincsesbánya kimerülőben van... Esetleg összeomlóban...

2016. szeptember 12., hétfő

Kosztolányi Dezső: Szeretet


Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

2016. szeptember 11., vasárnap

Jó utat, Tanár Úr...

   Meghalt kedden hajdani legkedvesebb tanárom, aki gimnáziumi éveim alatt az oroszt tanította tagozatos osztályunkban, heti 5 órában. 81 éves volt. Az érettségi óta (1966) nem találkoztunk.
   A Neten számos megemlékezést olvastam, mióta felröppent halálának híre. Volt tanítványai csodálattal, tisztelettel emlékeznek meg róla. Némi lelkiismeretfurdalással úgy éreztem, hogy nekem is csatlakoznom kell az emlékezőkhöz.
   Évtizedekig elvesztettük egymást szem elől. Ő hűséges maradt szeretett városához, gyökereihez, melyek igen fontosak voltak számára, ugyanakkor nem akadályozták meg, hogy óriási műveltsége, szellemi nyitottsága bejárassa vele a világot.
   2006-07 körül egy osztálytalálkozó után (amire szintén nem tudtam elmenni) az egyik volt osztálytársam írt egy e-mail-t, hogy F. szeretné, ha hírt adnék magamról. Hozzátette, hogy én voltam "a legtehetségesebb tanítváya idegen nyelvből." Ez az üzenet villámként felidézte bennem a gimnáziumi éveket, az orosz órákat, amikor is gyakran kaptam ugyan külön feladatot tőle, de ekkora dicséretről nem is álmodtam! Ő mindig nagyon tartózkodóan bánt az elismeréssel és én is viszolyogtam a bizalmaskodó, hátbaveregető tanár-diák kapcsolattól. Piedesztálra állítottam kedves tanáraimat, csodálnom kellett őket, s ha egyszer netán leszálltak a piedesztálról, végleges nagy csalódást okoztak...
   Hónapokig vártam a válasszal, majd egy 4 oldalas levélben összefoglaltam az eltelt 40 év történetét, 2007. augusztusában. Ekkor kezdődött pár évig tartó értékes, tartalmas levelezésünk, 3 évig papíron, kézzel írva (aki ismeri F. kézírását, tudja, milyen munka volt elolvasni!), majd e-mail-ekben folyatatódott . Az idén március végén kaptam az utolsót.
   Személyesen nem találkoztunk az eltelt 50 év alatt, s ezért van bennem lelkiismeretfurdalás. Tavaly ugyan sikerült elmennem a május végi osztálytalálkozóra, de akkor ő mondta le az utolsó pillanatban, családi okokból. Az idei, 50 évesre meg én nem tudtam elmenni... Maradt volna még egy alkalom, idén augusztusban, de nem használtam ki a rendkívül megterhelt két hetünk miatt... Sajnálom.
    Újraolvasom levelezésünk vastag kötegét (az enyémek másolata is megvan). 4 és 10 oldal között ingadozott a levelek hossza, rendkívüli kíváncsisága mindenre kiterjedt: irodalomra, politikára, az életre általában, az írás, fordítás csapdáira s elengedhetetlen örömeire...  Olykor az volt az érzésem, hogy még mindig a kis gimnazista tanítványt látja bennem, s ezért tanárosan megdorgált néha. Persze, a hatvanegynéhány éves nagymama tudott már védekezni. Máskor meg furcsa volt kései elismerése, hiszen diákként nem szoktatott hozzá. Ugyanakkor tőle mindig nagy biztatásként vettem, és hálás vagyok érte. Késő...
   Többször is beszélt az öregedésről, a halálról. Adyt idézte két levelében is:
"Szép, nagy, komoly, altatlan álom,
Jó barát legyen a halálom."

Ehhez írt parafrázisát íróasztalán őrizte, szem előtt:
"Életben tart engem egy Álom:
Könnyű lesz majd a halálom.

Így is történt.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                           
    

2016. szeptember 9., péntek

Színpadom






   Ha kimegyek a teraszra, balról 3-4 háznyira ezt a képet látom a délelőtti napfényben... A Saint-Michel templom hátsó falát, a furcsa hagymakupolával: a múlt század elején épült.
Harangja minden félórában jelzi az időt, este még eljátssza az "Au clair de la lune, mon ami Pierrot..." kezdetű régi francia népdalt is!


















Szemből ez a kép fogad bennünket. 
Én a templomtól jobbra eső, szélesebb utcában lakom, a baloldali utca mindkét oldalát platánok szegélyezik. Ősszel tele van hulló leveleikkel a kertem.
A házak vörös téglából épültek, szürke, fehér kőbetétekkel, amolyan észak-európai stílusban.
Eleinte nehéz volt megszoknom, de már rég felfedeztem meghitté vált szépségüket is. A keskeny utcafrontok szorosan egymás mellé húzódnak, mintha csak  melengetnék, óvnák egymást a  hűvös északi szélben, s inkább a magasba nyúlnak a szűkösen mért nappali fény keresésére.









Mindennapjaim színtere immar 26 éve... Soha nem laktam még ilyen hosszú ideig egy helyen... Ez lenne az utolsó lakcímem? Próbálom megszokni a gondolatát, bár a hozzám hasonló vándormadár számára nehéz feladat!

2016. szeptember 4., vasárnap

Az én "hetesem"...


Katinál találtam egy érdekes bejegyzést az érzelmekről.


Eszembe jutott, hogy én is írtam pár éve egy félórás vitaindító eszmefuttatást (franciául) e témáról ("Émotions: piège ou nécessité bienfaisante?"  azaz "Érzelmek  -  csapda vagy jótékony szükségszerűség?" címmel), melyben többek között szó volt az érzelmek szerepéről, keletkezéséről, neuro-biológiai vonatkozásairól, pozitív és negatív természetéről, archaikus és kulturális eredetéről stb. Felhasználásukról a mindennapi életben manipulációs célokra, a politika, a reklámok stb. területén...

Kati kitért bejegyzésében egy másik blogon talált "pozitív listára": melyik lenne az a hét kellemes érzés, amellyel mindennapjainkban találkozunk, s amelyek mellett egyesek közömbösen elmennek, mások pedig valósagos csodaként képesek megélni őket, életerőt merítve belőlük... Szükségszerűen le kellett szűkíteni a számukat. Kedvet kaptam, hogy megpróbáljam összeszedni az én hetesemet.

1) kipillantok a kertbe a nyitott ajtón és megcsodálom a napfényben fellizzó vörös rózsákat...
2) Írás közben rátalálok a szóra, mely pontosan kifejezi, amit mondani akartam
3) Unokáimmal csak egymás szemébe nézünk mosolyogva egy darabig és abból olvasunk, s csak azután következnek a szavak, az együtt nevetés
4) A fiammal megtalálom azt a közös nyelvet, amely kezdettől fogva összekötött bennünket, s amikor félszóból is értünk
5) Igen, egy jó kis elmélyítő beszélgetés meghitt barátokkal, de ugyanolyan kellemesen izgató érdekes embereket felfedezni
6) Amikor végre sikerül valami régóta húzódó dolgot elvégeznem
7) Beleolvadni egy jó filmbe, könyvbe vagy egy kiállítás képeibe, azaz mások alkotó világába 

 Lehetne még folytatni, "mások is elkezdhetik", ahogy hajdanán a reggeli torna biztatott a tévében...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...