Kendőzetlen szimbólum

    Két hét telt el, mióta nem írtam a blogomra. Közben "javítóban" volt a bal szemem, december 7-én. Az operáció óta csöppen bele öt, majd pár nap múlva három féle gyógyszer naponta többször. Mire a végére járok az utókezelésnek, kezdhetem előlről a jobb szememmel, január 4-én. Annyit máris érzek, hogy jobban látok az újjal, pedig eleinte "fátyolosabb" volt, mint a másik.

  

 A műtéten magán már sokan átestek. Nem fogok tehát világrengető bátorságommal dicsekedni. Kb. 20 percig tartott, fájdalmat nem éreztem. Kaptam utána egy kis reggelit, csésze kávét és két szelet kenyeret kis kocka vajjal. Hamarosan telefonáltam menyem apjának, aki elvitt hozzájuk ebédre. Igaz, nem voltam túl elegáns látvány, de Palmyre kb. egy hónapja esett át mindkét műtéten, ismerte a programot. Estefelé jött egy ápolónő, hogy kicserélje a kötést és elkezdje a napi háromszori csepegtetést.

   Bevallom, még aznap este leültem a számítógép és a TV elé... Igaz, eleinte mértékkel. Nem is olyan egyszerű félszemmel olvasni... De még szelfit készíteni sem! Másnap felhívtak a kórházból, hogy minden rendben van-e. Rendben volt.

 

   Most meg már, jó két hét elteltével nyakig vagyunk a karácsonyi készülődésben. A gyerekek nagy terhet vettek le a vállamról, átvállalva a karácsony két napjának megszervezését, náluk! Rá kellett döbbennem, Agnès szüleivel együtt, hogy átléptük  az öregedés újabb lépcsőfokát : a papa augusztus végén enyhébb agyvérzésel került kórházba, a mama szemműtétjét újabb szembetegség felbukkanása súlyosbítja, az én látási problémáim is megoldásra várnak : enyhén szólva nem vagyunk pillanatnyilag (?) a dinamikus, utazgatós nagyszülők mintaképei, mint még egy-két évvel ezelőtt ! Valószínű, hogy a továbbiakban át kell programoznunk terveinket.

   Most azonban a közelgő viszontlátások járnak a fejemben. Gyűjtögetem az ajándékokat, majd mindennap szétnézek a városban; ma még a fodrászhoz is eljutottam. Sőt, beszereztem kis karácsonyfámat is, melyről igazán elmondhatom, hogy szimbólikus ereje van! Jobban mondva az egész nem más, mint egy mezítelen szimbólum!... 

Boldog Karácsonyt kívánok szeretettel Mindnyájatoknak !

Mazsolás csiga

    Most jöttem meg a kenyérboltból, ahová kb. 2 éve járok, bár a sarkon, nem egészen száz méterre tőlem, még mindig létezik az a pék, akiről annak idején írtam (ő volt az, aki nyugdíjba menetele alkalmából írásbeli meghívót küldött minden hűséges vásárlójának egy búcsú délutánra. Egymásnak adtuk a kilincset...) Igaz, hogy csak a bolt a régi, az új pék kenyere nem vált be nálam. Többszöri próbálkozás után inkább elmegyek a szomszéd városkába, mely érinti a miénket  -  mondhatni az utcánk közös, csak el kell autózni a végéig  -  kb. 3 km-re tőlem. Szívélyesek, a választék bőséges és változatos, mindig friss (reggel 6-tól este 8-ig vannak nyitva megállás nélkül), sokféle kenyér, baguette, sütemények, pizzák stb. között lehet válogatni. S még harmadnapra se szárad ki a kenyér! Pedig nekem a 25 dekás majdnem a hét végéig eltart...

   Megszántam magam egy péksütemény erejéig, pedig ritkán fordul elő velem, a cukorszintemet is kordában kell tartani. Most viszont állandóan lelki szemeim előtt rebeg a naptár, s benne december 7-e, a szemműtétem napja... Eddig nagyvonalúan eltereltem róla a figyelmemet, mondván, hogy még messze van, ráérek izgulni. Most meg rohamosan közeledik, s annyi mindent meg kell szerveznem : ki visz majd a kórházba és vissza, a pontos időt csak előző nap fogják megtelefonálni. Előtte viszont még el kell mennem kezelőorvosomhoz az állandóan szedett gyógyszereimet felíratni, mert a gyógyszerész csak megelőlegezte őket, kifogytam a receptekből... Egy ápolónőt is fel kell kérnem, hogy naponta többször nézzen el hozzám az utóápolásra, a 3-4 féle gyógyszer szemembe csepegtetésére, legalább az első napokban... Arról nem beszélve, hogy előre kell bevásárolnom, mert vezetni se fogok fél szemmel egy ideig. Leginkább viszont azon töprengek, mit fogok csinálni egész nap olvasás, írás nélkül?...

Egy hét telt el az előző fotó óta...

... és kis japán juharom teljesen levetkőzött! Piros levelei lábánál hevernek, csodálkozom rajta, hogy nem fázik, pedig nappal is 3-4° körül van. Ez az ára a napsütésnek a több hetes esős idő után, mialatt az ember életkedve a zoknijába szorult (egy szemléletes francia kifejezés szerint - "avoir le moral dans les chaussettes"), hisz ennél alacsonyabbra már nem is ereszkedhetne!... A tegnapi nap végig hidegkék ég alatt, de ragyogó napsütésben telt el, bizonyítva, hogy a nap néha hidegen is tud sütni.

teljesen levetkezett...

   Tegnap kicsiben - és kettecskén - megünnepeltük fiam születésnapját, kívánságára gofrisütéssel. Csütörtök estére menyem szüleit is meghívom vacsorára, fiam megpróbál majd munkahelyéről fél nyolc körül elszabadulni. Sajnos, legközelebbi kis családja nem csatlakozhat hozzánk karácsonyig a távolság miatt, François viszont hétvégenként hazamegy autóval. Nehéz a kétlaki élet mindegyiküknek, én is nagyon együttérzek velük, pedig örülhetnék (és örülök is), hogy kicsit többet látom a fiamat, de ő most már családjához tartozik elsősorban és ez így van rendjén.

   Ez a hét nagyobb erőbefektetést kíván tőlem, ami tegnap már éreztette is hatását egy jó tartós hátfájással. Hétfőn ugyan kellemes ebéd meghívással kezdődött a hét Martine barátnőm kezdeményezésére. Mivel szemeim egyre jobban várják a műtétet, Anne hűségesen magára vállalja a szállítást vidékre (a városban még úgy-ahogy eligazodok az autóval, főleg nappal, annál is inkább, mert nem szeretnék mindig másra szorulni, még akkor is, ha barátaim rendkívül kedvesek és szolgálakészek!). Ma el kell készítenem a holnapi sütemény ("omelette norvégienne") alapját, bevásárolni egy-két elmaradt dolgot. Este 6-kor Muriel barátnőm könyvbemutóján veszek részt. Azért hívott meg a szerző, mert a regény borítóján egy rajzom szerepel, és szeretné, ha én is közreműködnék... Péntek este pedig hosszabb társulati gyűlésen veszek részt. Ennyit az említett "nagyobb erőbefektetésről"... Ezzel el is érkeztünk a nem kevésbé zsúfolt decemberbe (szemműtét, ajándékvásárlások, ünnepi forgalom és előkészületek, képeslapok készítése és megírása, legalább két társulati gyűlés, nomeg a Szilveszter és a január elején esedékes jobb szemem...)

   Utólag sajnálom, hogy ilyen hosszasan untattalak benneteket ezzel a "leltárral", csupán azt szerettem volna érzékeltetni, miért fog el máris enyhe pánik...

   

Helyzetjelentés - magamnak, mindenkinek, aki elolvassa...

    13° van kinn! Igaz, hogy az ég szürke, nedves, de japán juharom nagyon jól érzi magát az enyhe nedvességben. Sőt, a nagy nyári kánikula alatt megfakult levelei tűzpirosan világítanak! Nehéz a növények élete ebben a változó éghajlatban, azt se tudják, milyen hívásnak, ingernek engedelmeskedjenek. Akárcsak mi, emberek.

   Mióta fiam nálam tölti a hét 5 napját, ugyancsak megváltozott az életritmusom. Nem is bánom, hiszen hosszabbak lettek a napjaim, de az éjszakáim is sokkal nyugodtabbak, szinte fel sem ébredek reggel 7-ig! Hiába mondja, hogy aludjak nyugodtan, felesleges felkelnem, amikor lépteit meghallom a lépcsőn : hát hogyne kelnék fel, hogy a reggeli kávét legalább vele fogyasszam el, hiszen legjobb esetben este 8-9 előtt nem ér haza! Végül csak szombat reggel utazott el, mert a péntek esti vonatközlekedés duplájára növeli az utazás idejét, sok átszállással. Inkább meghívott kedvenc vendéglőmbe vacsorára, miközben a közeli városháza fölött látványos tüzijátékkal ünnepelték a városháza restauralásának befejezését. Több év kellett, hogy a Carpeaux (városunk szülötte, akárcsak Watteau) szobraival díszített homlokzat  eredeti szépségében legyen újra látható. A polgármester nagyon dinamikus, sokat tesz a város régi fényének feltámasztásáért, de a modernizálás se idegen tőle. Már a második (6 éves) mandátumának a vége felé közeledik.

   Tegnap, szombaton vacsorára készültem : egyik kedves barátnőm 8 személyt hívott meg, s vele együtt 9-en ültünk az asztala körül. Egy részüket csak felszínesen ismertem, de az este folyamán kialakult szokásos élénk társalgás lehetővé tette, hogy mindenkivel bővebben megismerkedhessek, a régiekkel pedig elmélyíthessük a kapcsolatot. Igy aztán órákig élvezhettem egyik legkedvesebb elfoglaltságomat, a társalgást, amit a franciák amúgy is szinte a tökélyre vittek. Felajánlottam, hogy készítek egy óriás adag gyümölcs-salátát desszert gyanánt, hogy könnyítsek barátnőm terhein, amit ő szívesen el is fogadott. Volt, aki a sajtos tálat hozta, mások a finom borokat. Sokszor történik ilyen közös, felajánlásos alapon a meghívás, marad így is elég tennivaló a házigazdára. 

   Hát ilyenformán telnek őszi napjaim. Hamarosan itt lesz bal szemem műtétje, a hagyományos újévi lapok készítése, nem beszélve a karácsonyi ajándékokról. Nem unatkozunk. Szerencsére.

alig van még alatta lehullott levél....

Őszi hangulatban

    8° körül van napközben... Arra gondolok, hogy néha januárban a dupláját éri el... Sokat esik az eső, óriási fekete felhők öntik magukból ránk a vizet, majd továbbállnak. Nem messze tőlünk, másfél méteres víz áll egyes településeken s már napok óta gyertyával világítanak, akik nem akartak kiköltözni. A múlt héten 160-200 km-es sebességű szélvihar söpört végig az Óceán partvidékén (főleg Bretagne szenvedte meg), fák dőltek ki, vezetékek rongálódtak meg. Mire hozzánk elért, már 120 km-esre csillapodott. Azért nagyon rázta éjjel a redőnyöket.

   A gyerekeket vártam a hét végére. Egybevontunk 4 születésnapot is, mert nem volt alkalmunk augusztus közepe óta összejönni. Menyem és a két unoka már vasárnap délelőtt visszament, fiam itt maradt nálam kb. fél évre (kivéve a hétvégeket). Elhagyta ugyanis 23 év után az ügyvédi pályát és átköltözött a korlát másik oldalára, a bírói székbe. Most kezdi a fél éves gyakorlatot : az itteni bíróságot választotta, összekötve a kellemeset a hasznossal. Visszajött a gyerekkori házba a hét 5 napjára, a másik kettőre pedig siet haza kis családjához. Közben büszkélkedek Lucie unokámmal, aki egyedül vitte haza anyját, húgát és a kutyust a forgalmas, esőáztatta autópályán. A 18. évét még csak márciusban tölti be, de kísérővel (a család felnőtt tagjaival) le kell vezetnie kb ezer km-t (miután elméletből már levizsgázott), utána a gyakorlatit is leteheti. Jogosítványt 18 évesen kaphat. Mindig meglep, hogy milyen gyorsan felnőttek az unokák  -  és mi milyen hamar megöregedtünk!...

   Ma reggel lefényképeztem a kertet a konyhaablakból. A levelek hullóban, de még  kapaszkodnak az ágon. Pár árva rózsa is megpróbál ellenállni. Nedves a szűkmarkú fény.

Életre szólóan...

   Barátaim, ismerőseim nagy része már tudja, hogy d.u. 2 és 3 között ne keressenek. Akkorra megebédelek, majd elhelyezkedek a TV előtt, hogy pihenés ürügyén egy órát áldozzak egyik kedvenc műsoromnak. Közérdekű témák köré meghívnak 3-4  ismeretlen tanút, akiket a téma közelről érint(ett). Sokszor esik szó pl. jogi esetekről, betegségekről, amikor is a tanúkon kívül orvos, pszichológus vagy jogász is van jelen, ilyen formán ezek az adások pl. ismeretterjesztő jelleggel is bírnak. Máskor pedig egyszerűen a mindennapi élet, esetleg az életkor által felvetett témákat beszélnek meg, vagy kivételes kalandos helyzeteket mesélnek el a résztvevők. Egyszóval, a témák olyan változatosak, mint maga az élet.

   

algériai tanár koromban 

Tegnap pl. a tanár-diák kapcsolatról volt szó. Három volt diák meghívását közvetítették egykori tanáraik részére, anélkül, hogy felfedték volna a meghívók kilétét, azzal az ürüggyel, hogy a műsor a pedagógus  pálya emlékei körül forog majd, ami végül is nem volt messze az igazságtól. Csakhogy a lényeg abban a sorsdöntő hatásban volt, amit az egykori tanár gyakorolt diákjára azzal, hogy hitt benne, esetleg külön is áldozott rá időt, s így az behozhatta a kezdeti lemaradást. Átadta diákjának is a hitet önmagában, a lehetőség bizonyosságát, mellyel szárnyat adott neki. A tanárok egyhangúlag vallották, hogy kezdettől fogva meglátták szemükben az értelem, az érdeklődés felcsillanását, amely csak biztatásra várt a néma visszahúzódás mögött, hogy kibontakozhasson. Nem véletlen, hogy később mindhárom diák a pedagógus pálya felé fordult, mert a tanár nemcsak ismereteket adott át, hanem életreszóló emberi példával is szolgált. 

   Mondanom sem kell, hogy nagy volt a meglepetés, amikor az egykori tanárok felfedezték a meghívás igazi célját és felnőtté vált régi diákjaikat. Mindenki a szemét törölgette, bevallom, én magam is. Ilyenkor különösképpen feltámad bennem rövid, de gazdag pályám minden feledhetetlen emléke. Mint az egyik tanár megjegyezte a sok hálás köszönet közepette, voltaképpen ő kapta a nagyobb ajándékot, hiszen mi lehet nagyobb jutalom egy pedagógus számára, mint érezni, hogy sikerült egy életre meggyújtani azt a bizonyos lámpást egy gyerekben...

Zaklatott október

     Alig érzem a lábaimat  -  vagy inkább túlságosan is érzem őket? Két nap egymás után lejártam egy jó félórás utat : pár apró javítani való jött össze az autómon, nem várhattak a jövő márciusban esedékes szervizre. A szerelőig vezető utat jártam meg kétszer, oda-vissza. Ha megfogadnám a jó tanácsokat, naponta elvégezném ezt a kis testgyakorlatot, és valószínűleg meg se kottyanna félórás gyaloglás! Nade...

  Ma 10 órakor kezdődik Dominique Bernard irodalom tanár temetése Arras-ban. A megrendülés óriási, napok óta tömegek írják alá a ravatal mellé helyezett emlékkönyvet : diákok, ismerősök és ismeretlenek, fegyelmezett, visszatartott mély gyászban, mint ahogy itt északon teszik. 

   A nemzetközi helyzet zavaros, konfliktusoktól terhes légköre beszivárog az európaiak hétköznapjaiba is. Közben szinte elfeledkezünk az ukrán-orosz háborúról, ami természetesen az orosz agresszor malmára hajtja a vizet. Putyin arra számít, hogy Ukrajna támogatói megelégelik a költséges segítségnyújtást, s hamarosan alábbhagy a kezdeti szolidaritás. Pár hónap múlva beindul az amerikai választási kampány és fennáll Trump visszatérésének réme. Maga a vezér bebizonyította, hogy képes minden alantas és törvénybe ütköző lépésre, hogy hatalomra jusson. A demokrácia törékeny rendszer, éppen legfőbb erényei teszik sebezhetővé. Nade ugyebár ne beszéljünk politikáról. Mégis, mégis kikívánkozik belőlem : október 13-án, szinte pontosan 3 évvel Samuel Paty után, újabb tanár áldozatot követelt az elvakult iszlám terrorizmus, a 19 éves Mohammed M. ingus menekült (orosz állampolgár) személyében, aki 5 éves volt, mikor családja menedékjogot kért és kapott Franciaországban. Abban a gimnáziumban érettségizett, amelynek egyik népszerű irodalomtanárát leszúrta az iskola előtt. Csak úgy, a szimbólum kedvéért, hiszen személyesen nem is tanította, csak a diákjait akarta megvédeni... A terrorista bátyja már börtönben ül egy ideje, apját pár éve kitoloncolták, ő maga is megfigyelés alatt állt.

   Többször felteszik a kérdést : félünk-e? Természetesen. Ezeket a veszélyeket nem lehet megszokni, könnyedén venni. A terroristák többnyire nem jelentik be előre akcióikat, meglepetésszerűen támadnak, a nyugati típusú demokráciák életmódját, képviselőit, esetleg békés polgárait veszik célba, egy szélsőséges iszlám vallás nevében, mely a Korán parancsait az ország demokratikus alkotmánya fölé helyezik. Nem tudják elviselni a gondolatát sem, hogy itt 1905 óta a vallás a magán szférára korlátozódik. Mindenki szabadon választhat belőlük, esetleg nélkülük is boldogulhat. A "laïcité" tehát nem egyenlő az ateizmussal, ahogy sokan tévesen feltételezik! Lényegében lelkiismereti szabadságot jelent. De azt is, hogy saját hitét, elképzeléseit senkinek nincs joga másokra erőltetni, s hitének parancsai csak rá vonatkoznak. A demokrácia egyik alappillére a szabad vélemény nyilvánítás joga. Ha ebben megalkuszunk óvatosságból, megfélemlítettségből (ez a terror célja), akkor átszakad az utolsó védőgát is!

   Jelenleg a tanárok az első vonalban állnak. Sok helyen nehéz bizonyos tantárgyakat (természettudományok, filozófia, történelem, irodalom, sport) tanítani a szélsőséges prédikátorok, esetleg a szülők hatására, de az iskola a demokrácia, a szabad gondolkodás, a véleménycsere erőszak nélküli gyakorlásának elsajátítását is hívatott átadni. Nem feledkezve meg a felelős állampolgárrá nevelésről, aki ismeri nemcsak törvényes jogait, hanem kötelességeit is.

   A gyerekek, kamaszok rendkívül érzékeny, befolyásolható, képlékeny életkorban vannak. Ez adja a tanári pálya szépségét és egyben a nehézségét is. Biztosan nem a fizetésért, hanem az értelméért.

Kókadozok...

    Úgy tűnik, a későnyári idő ki akar tartani legalább a születésnapomig. Szerencsére, éjjel lemegy a hőség 10° alá, hogy a ház lakója tudjon pihenni és a kertre is jusson harmat. Csak ne lenne tudatunk mélyén az a szolasztalgikus szorongás (félelem egy eljövendő katasztrófától (itt olvasható), amely idő előtt megmérgezi az ember életét, hogy még a jó időnek se tudjon örülni...)

   Felvettem a 2021. márciusa óta számított 6. oltásomat a Covid ellen, a legkisebb utóhatás nélkül. (Itt az évenként kétszeri oltást javasolják az idős és/vagy krónikus betegségben szenvedőknek  -  mindkettőt kipipálhatom). Körülöttem már sokan voltak betegek, de eddig sikerült megúsznom külösebben drasztikus elővigyázatosság nélkül (legfeljebb nem puszilkodunk, pedig itt a franciáknál nagy szokás). 

   Az az érzésem, hogy alig történik valami az életemben. Bár, ha jól megnézem, szinte minden napra jutott program : összejövetelből kettő is, egy mozi (nem tetszett igazán a film, de elmentem kedves barátnőm miatt, aki vígjátékra vágyott, velem ellentétben : újabban inkább meg- azaz felrázódásra van szükségem... Mostanában a nevetéstől is elment a kedvem) Szombat délután benéztünk Muriel barátnőmhöz, aki újabban nemcsak verseket ír, hanem textilképeket is fest és hímez! A múlt hétvége volt az ún. "Nyitott műhelyek" ideje, amikor is 2-3 napon keresztül képző- és iparművészek fogadják a látogatókat, akik néha munka közben is láthatják őket. Jó kis beszélgetés kerekedett a ház gazdájával és a jelenlevő, többnyire általam ismeretlen látogatókkal. Kicsit feléledtem tőle.

Közeli és távolabbi perspektívák

    Lassan októberbe lépünk, már csak 1 nap választ el tőle. Itt Franciaországban, főleg délen és a keleti kontinentális éghajlati sávban nagyon meleg volt a szeptember is, 34° körül. Leszámítva a hitetlenkedőket, a nagy többség meglehetősen passzív beletörődéssel szemléli a közeledő katasztrófát, mintha nem hinné el, hogy meg lehetne állítani. A már említett kis kolibri pedig fáradhatatlanul szállítja a vizet a tűz eloltásához, hogy legalább a lelkiismeretét megnyugtassa.

   Túl sokba kerülne a gyökeres változtatás, amelyre minden területen szükség lenne. Még most is arról szól a vita, ki fogja fizetni? A jövendő generációk (ha lesznek), akikre a mi adosságainkat hagyjuk? A szegényebbeknek nincs miből, marad a máris alaposan kisajtolt középosztály. A kisebbségben levő nagyon gazdagokhoz nem lehet nyúlni, miközben ők termelik a legtöbb légszennyezést és vagyonuk is egyre nő... Ők référnek talán majd egy jövendőbeli Noé bárkájára (meg tudják fizetni a hely árát), de mit kezdenek majd felhalmozott pénzükkel egy lakhatatlanná vált bolygón?...

   A jövőt illető pesszimista gondolataimtól a mai hétköznapok felé fordulok. Kedden elmegyek a gyógyszertárba, hogy beoltassam magam a Covid legújabb változata ellen. Pfizer már kidolgozta a soros vakcinát. Nekem ez lesz a hatodik, legutóbb márciusban vettem fel. Egyre több a fertőzés megint. E. barátnőm is elkapta, 4 napig nagyon lázas, náthás volt, de már túl van rajta és egyből elutazott a régóta esedékes 1 hetes olaszországi útra a Múzeumbarátok körével. 80 évével sokkal dinamikusabb mint én...

   Végül felteszek 1-2 képet utcánk jelenlegi állapotáról (a zajt nem tettem hozzá!) 10-15 méteres szeletenként haladnak előre, felváltva mindkét oldalon. Pillanatnyilag megálltak 2 házzal felettem. Nyertem pár nap haladékot...

Szemtől szembe

     Kicsit homályos tekintettel írom ezt a bejegyzést. No nem a könnyek homályosítják el a szemem, hanem a folyadék, amelyet a szemorvos csepegtetett mindkettőbe, miután végigjártam vagy négy rendelőn, várószobán (mindegyik más színű székekkel : így lett belőlük a "szürke", a "kék", a "lila" stb. várószoba), mígnem eljutottam az ötödikbe, a szemorvosig és a cseppekig, melyek kitágították a pupillámat a tényleges vizsgálathoz.

   Mindez a kórházban történt. Ha az ember egy átlagos szemorvoshoz megy, többnyire egy vagy két személlyel van dolga és max. fél óra alatt végez(nek vele). A helyi kórházban ilyen "futószalagos" módszerrel szervezték meg a betegek fogadását. Egymásnak adják át a pácienseket, akiken egy-egy rendelőben így csak egyfajta símítást gesztust végeznek, s azonnal továbbítják a következőbe az eredményeket, melyek a szemorvosnál futnak össze a végén. Igy sokkal nagyobb számú pácienst tudnak ellátni egy rendelési idő alatt. A páciens számára se tűnik olyan hosszúnak  -   inkább talán változatosnak  -  a tortúra.

   Hát bizony rá kell szánnom magam a szükehályog (franciául: cataracte) megműtésére. Egy-két éve észrevettem, hogy a szemüveg ellenére egyre közelebb kell húznom fotelemet a TV-hez, a moziban homályosan látom a vásznat, arról nem beszélve, hogy az autóvezetés is kényesebbé válik, amikor az útjelző táblákat kellene elolvasnom. Sötétedés után pedig úgy vagyok, mint az egyszeri parasztember, akit megállított a rendőr az úton, mert a lovaskocsija nem volt kivilágítva: "Lát a ló!" - tiltakozott a gazda a bírság ellen... Én is az autóra bízom ilyenkor magam, hiszen többnyire ismeri az utat...

Körmenet

    Az időjárás jósai szerint utolsókat rúgja a kánikula, de a rúgások még mindig fájdalmasak! Jó 10 napja jöttem meg Magyarországról, de a forróság ide is követett. A házban kora reggel 25° fogad (nappal sokkal több!), már zárt redőnyök mögött se frissülnek fel a szobák. Ha kinyitom az ajtót egy kicsit a kora reggeli teraszra, akkor is langyos levegő áramlik be (később ki se merem nyitni!) Az éjjel megpróbáltam tárva hagyni az utcára néző emeleti hálószobám ablakát, leeresztett  redőny mellett, éreztem is  -  halványan  -  a beáramló levegőt, de 1 óra múlva muszáj volt becsuknom az ablakot az éjjel sem szűnő forgalom miatt! Mára még mindig 34-36° várható...

   Ilyen körülmények között fogják lejárni a város hívő katolikusai, mint minden évben, szeptember második vasárnapján a hagyományos 17 km-es körmenetet, szimbólikusan a város körül, a hajdani városfalak mentén, melyeket már régen kinőtt a település és eltűntek a falak is.

   Réges-régről, 1008-ból ered a hagyomány, amikor is pestisjárvány pusztított a városban. Egy remete imáinak hatására ekkor jelent meg Szűzmária a városfalakon összegyűlt lakosság előtt és egy hosszú szalagot adott angyalainak, amellyel körbefogták a várost és így győzték le a járványt. Ettől kezdve, mintegy 1015 év óta létezik az évenkénti körmenet, sokan követik a felváltva vállakon hordott óriási aranyozott Mária-szobrot, mely 1804 óta helyettesíti a forradalom alatt elveszett eredeti ereklyét. A lakosság egy része, élen az elöljárókkal, énekelve, imádkozva, zászlókat lengetve ballag utánuk. Sokan házuk ajtajából üdvözlik a kitartó menetelőket, köztük magam is, inkább a hagyománynak, mint a vallásos áhítatnak hódolva...

a kép nem idén készült, hanem egy hűvös, esős szeptemberi vasárnapon...

Augusztus végi utazás

    Három napja jöttem meg Magyarországról. Úgy tűnik, hoztam az ottani napsütésből ide, Északra, mert távollétemben 20°-nál nem ment feljebb a hőmérséklet. A pályaudvar előtt még friss víztócsák emlékeztettek a reggeli esőre, amikor leszálltam a párizsi vonatról. Azóta viszont biztatóan süt a nap, egyelőre 26° körül, de az előrejelzések szerint a hét végére megközelíti majd a 30°-ot is, a nyár valószínűleg utolsó üzeneteként. De mi ez már a két hét alatt elszenvedett kánikulához képest? Segíti kipihenni a fáradalmakat, melyeket az elviselhetetlen forróság okozott.

   Előre le kell szögeznem : nem sajnálom egy cseppet sem, hogy végül is rászántam magam az útra. Igy történik minden évben : nyavalygok pár hétig, menjek, ne menjek, előre elképzelem az utat, a végetérhetetlen gyaloglásokat a reptér folyosóin, ahogy magam után vonszolom a bőröndöt, táskát, kifulladva igyekszem lépést tartani a fiatalokkal, akik többnyire sietnek, majd csigalassúsággal araszolok a többszörösen kígyózó sorokban, a kis "teknőbe" pakolom a kézipoggyászt, telefont (télen a lábbelit is!), a külön celofánba átpakolt "folyadékokkal"... A vámos mégis talál gyanús árnyat a képernyőn és kipakolja nehezen becsukott bőröndömet... Kiderül, hogy odafelé egy szinte üres dezodor, visszafelé pedig egy tubus fogkrém volt a "bűnös"... Hiába tiltakoztam, hogy egyik se "cseppfolyós"!... 

   A mindszenti öreg ház kellemes hűvössel fogadott éjjel 2 óra felé, amikor a reptérről megérkeztünk. A hűtőben finom leves és töltött paprika várt ránk, de inkább gyorsan megvetettük az ágyakat. Másnap pedig unokaöcsémnél ebédeltünk. A családi ebédek többször is megismétlődtek, hol egyikünknél, hol másikunknál, hol vendéglőben is.

   Ezekért az együttlétekért nem sajnálom az összes fáradalmat, melyeknek még nem jártam a végére. Gyerekek, felnőttek nyertek egy évet legutóbbi találkozásunk óta, kicserélhettük gondolatainkat, emlékeinket, gondjainkat. Volt bennük jó is, rossz is. Unokahúgom is eljött férjével egy napra Székesfehérvárról, hogy találkozzunk. Arra gondoltam, hogy az ebédnél nem volt egy csepp alkohol sem az asztalon, mégis sokat nevettünk, jó volt a hangulat.

   Fiam, menyem, két unokám és én szüleim házában laktunk, mely most már a fiamé. Évente végeztet rajta csinositást, gondozást, melyet unokaöcsém szervez meg. A ház kicsit az övé is, két utcával odébb laknak és otthon volt mindig a nagyszülőknél is. Nagyon hálás vagyok neki a gondoskodásért.

   A gyerekekkel sokat olvastunk, játszottunk (főleg kártyáztunk), a lányokkal órákat beszélgettünk. Ők négyen elmentek néha biciklizni a Tiszára, akár Mártélyig is, esetleg a szentesi vagy a vásárhelyi kitűnő uszodákba. Jártak Budapesten egy nap és Szegeden is kétszer. Az elutazás napján még meglátogattam fiammal és Lucie unokámmal a vásárhelyi Tornyai múzeumot... 

   Hát, nagyjából ez volt. Bal nagylábbujjam körme még mindig várja az újjászületést...

Augusztus közepén

     Mondanom sem kell, hogy rengeteg dolgom lenne, de ehelyett leülök ide pötyögni a számítógépemen, mintha nem várna a mosogatás, a mosógép, netán a fürdőszoba!... Unokáim nálam voltak péntek óta, szüleik szombaton érkeztek a kutyával és kedden mentek el mindannyian. Én péntek estefelé megyek hozzájuk, hogy augusztus végéig még együtt nyaraljunk egy kicsit. Épp az imént kellett visszamondanom egyik kedves barátnőm javaslatát egy kis vasárnapi csevegésre.

   Az idő nagyon kellemes volt eddig, többnyire enyhe napsütéssel, most új, de rövidebb kánikula hullám közeledik, forró légtömegekkel Afrika felől. Pedig a rózsafák valósággal lángolnak a kertben, a hortenzia is tele virággal és a kis japán juhar lassan elfoglalja az egész gyepet. 2 hétig nem lesz, aki locsoljon. Hazatértem után megpróbálom majd feléleszteni őket...

   Mint mindig, semmi kedvem elmenni. Nem szeretek immár közlekedni, lépcsőkön fel, le, csomagokat cipelni, sorbaállni, sietni, kényelmetlen helyeken szorítkozni, beilleszkedni, korán kelni (néha éjnek évadján!). Az is igaz, hogy meg kell szakítani időnként a beidegződött, sőt becsontosodott rutint, hogy érjék még agytekervényeinket más ingerek is, nehogy a végén még teljesen elhaljanak!

   

Mondanom se kell, mennyire örültem a gyerekek ittlétének. A kutyus őrzését is elvállaltam egy-két mozi erejéig. Nem volt benne sétáltatás, már nem tudnék lépést tartani egy Jack Russell-el. A kertre nyíló ajtó viszont állandóan nyitva maradt, ki-be futkározottt órákon át, valahányszor egy szomszéd macska megjelent a láthatáron. Végül kimerülten elnyúlt az Ikea fotelben két térdem között félóra mély álomra. 

   Amikor a gyerekek tegnap délelőtt útra keltek, felmentem a fürdőszobába, majd rövid ebéd után beültem Ikea fotelembe a tévével szemben és csak estefelé, fél 7 táján keltem ki belőle. Éreztem minden izületemet, minden csontomat, mint akit mozsárban törtek apróra (legalábbis ilyennek képzelem). De tudom, hogy mindez elmúlik a pihenéssel. Az együtt töltött órák emléke viszont nem múlandó.  

Augusztus eleje - visszatalál-e végre a napocska?

    Állítólag holnaptól javulóban lesz az időjárás, lassanként szünetelni fog a majd egy hónap óta tartó eső... Ma reggelre annyira lehűlt az idő, hogy a konyhában langyos radiátor fogadott fél kilenc táján. 

    Szinte már nem is emlékszem a nyáreleji napos reggelekre, a felhúzott redőny alól türelmetlenül és biztatóan beszökő napsütésre, a kert megelevenedő színeire... A kánikula viszont élénken megmaradt : mennyire vágytunk eleinte a frissítő esőre! Álmatlanul forgolódtunk a felmelegedett szobában, és nappal is úgy pihegtünk, mint a partra vetett hal. Kilépni a házból, beülni a 40 fokos autóba végsőkig halogatott kínszenvedés volt... Talán már csak a végletekre számíthatunk a jövőben? Hová lett az arany középút?

   A múlt héten Martine barátnőm hangulatos ebédre hívott néhány elérhető ismerőst a tőlünk 20 km-nyire levő kis házába. Bár nem tudtunk a teraszra kitelepedni, szemünk előtt burjánzott a nagy kert. A ház több száz éves, kék zsalugatereivel olyan, mint egy mézeskalács-házikó. Viszont a hetven év táján barátnőm is arra készül, hogy beköltözzön városunkba, lakást vegyen a ház helyett és előrelátón előkészítse a közeledő öregedés éveit. 

   Martine szeret vendégeket hívni és mindig finomakat főz. Hatan ültük körül az asztalt. Évek óta ismerjük egymást, jól elbeszélgettünk órákon át. Igyekeztem pár fotót készíteni, mert általában elfeledkezek róla a társalgás tüzében.

Esős téma

    Július utolsó napja. Vastagon borult az ég, 18° van, pedig nemsoká 11 óra lesz. Szerencsére nem kell a főzéssel bajlódnom, még tegnap d.e. megfőztem egy csomó zöldségféléből a "ratatouille" nevű, főleg nyári körítésnek valót (hagyma, fokhagyma, 2 cukkini, 1 padlizsán, 1 zöldpaparika, 2-3 paradicsom, 1 babérlevél, bors, és egyéb titkos varázsfűszerkeverék, köménymag  -  ez utóbbiból magyar beütésként valószínűleg csak én teszek bele) mindez felszelve, szép lassan összefőzve a kevés olivaolajon megdinsztelt hagymával. Vizet nem is öntök rá, mert lassanként ereszt annyi levet, ami nem hígítja fel az ízét. Másnap újra melegítve talán még finomabb! Utána lehet több napon át (ha maradt  -  én egyedül eszek többnyire és szeretek előre főzni inkább, mint minden nap nekiállni a fejtörésnek és a drága idő konyhában töltésének!) kiegészíteni köretként egy-egy hirtelen sült szelet hússal, esetleg még egy héjában főtt krumplit is tehetünk hozzá. Szerintem hidegen-melegen egyaránt finom.

   Hát ennyit igencsak gyér szakácsművészetemről. Ha már ennél a témánál tartok, azt hiszem, elég kiegyensúlyozottan és rendszeresen táplálkozom különben, délben és estefelé, kb. ugyanabban az időben, kivéve, ha Borka szavaival "elfog az írhatnék" és elfeledkezek az időről! Reggelire megelégszem egy kávéval (de nem kis csésze méregerőssel, hanem közepes erősségű, pohárnyi Nescaféval). D.u. 4 felé megiszok egy második kávét, de semmi rágcsálnivalót nem kívánok hozzá, a cukrom is tiltaná különben.

   Időnként főzök nagyobb adag húsból, csirkecombból, nyúlból ragut, variálom az ízeket a magyaros paprikás és az esetenként curryvel, kurkumával és egyéb exotikummal fűszerezett ízek között. A szomszédasszonyomnak is viszek ilyenkor kóstolót (a régi falusi disznótorok idejéből fennmaradt szokás szerint a szomszédok, rokonok részére elmaradhatatlan volt a kóstoló, melyet sorban visszakaptunk azután). Iyen formán 3-4 napig leesik a vállamról az ebéd gondja. Halat is szeretek enni, nyilván tengerit (azért "nyilván", mert itt ebből van több, mint az édesvíziből) hetente legalább 3-szor hús helyett.

   Na most jól kiteregettem a témát, bizonyára nem érdemelt meg ennyi figyelmet. Lámcsak, milyen gondolatokat is szül az esős idő!

Kellemes hűvösben

    Itt vagyunk hát a nyár kellős közepén... Mennyire vágytunk rá a végetérhetetlen őszi, téli hónapok alatt! Még júniusban átéltünk egy hosszabb kánikulát, most pedig 19°-ban didergek, hosszú ujjú pulóverben, sálban, két zápor között... Bevallom, hogy újabban annyira félek a forróságtól, hogy még ezt is szívesen viselem. Egy darabig. 

   Ma reggelre kisütött a nap, de az eső gyorsan visszafuthat egy köszönésre. Szerencsére egyelőre nem rendezkedik be, mint az őszi, téli hónapokban, hanem csak egy alapos, bő záporral megöntözi a kertet és máris tovább áll. Arra viszont bizonytalan, hogy kiteregethessek. A zöld napernyő a kis kalyibában pihen, igazi, normális, tartós nyári szezonra várakozva. Vagy számunkra ez utóbbi már csak fakuló emlék marad ?...

   Tegnap estefelé kertészkedtem egy órácskát a halványuló alkonyati fényben, megtöltöttem a "zöld" hulladékra szolgáló kukát, amit nemsoká kivihetek az utcára, természetesen a házon keresztül, hiszen ezen a főutcán a házak egymáshoz ragasztva épültek, legjobb esetben egy folyosó köti össze a kertet a konyhán át az utcával, mint nálam. Szomszédasszonyomnak viszont az ebédlőjén keresztül kell a kukákat (3 fajta is van!) az utcára kitolnia. Mindent meg lehet szokni.

   Körülöttem szinte mindenki elutazott valahova. Nekem nincs különösebb kedvem kimozdulni, gyűjtöm az erőt egy hosszabb úthoz augusztusban, ha igaz. Addig is eljönnek talán az unokáim a jövő hónap elején, de mostanában a biztos, szép jövő idő helyett inkább feltételes módban gondolkodom.

A kert most már gondozotabb képet nyújt!

   

"Ember tervez..."

    Egyik kedves barátnőm  gondosan készült a nyár 2 hónapjára : hova utazik pár napra, mikor megy látogatóba testvéreihez és mikor jön hozzá unokája az iskolai szünet alatt. Lenyírta a gyepet a kertjében és még aznap lemosta kívül-belül az autóját is. A ház felporszívózására aznap már nem maradt ideje, ereje, másnapra vette tervbe. Azok közé az irgalmatlan rendszeretők közé tartozik, akikhez bármikor be lehet toppani váratlanul is (bár nem tenném sosem), egyetlen porszemet, hanyagul szék karfájára dobott sálat, asztalon félbehagyott olvasmányt s pláne irományt nem talál a látogató. Minden azonnali megoldásra lel, a dolgok rögtön saját helyükre kerülnek, nem várnak elodázott halmokban, szinte élő szemrehányásként testi és lelki szemeink előtt. Mindez saját fogyatékosságaim kellemetlen tudatával szembesít.

   Nos, barátnőm múlt csütörtökön véradásra ment, ahogy azt évek óta teszi. Pár lépés után elzuhant a járdán, ösztönösen maga elé tartott jobb karjára és vállára, még egy halk reccsenést is vélt hallani. Valószínűleg átmeneti vérnyomás csökkenés volt az oka. A járókelők felsegítették, javasolták mentő kihívását is, de neki egy gondolata volt csak: ki kell hoznia autóját a fizető parkolóból! 

   Pár perc múlva türelmetlen csöngetés az ajtómon. Szaladtam megnézni  -  dél körül járt, nem a legjobb időpont  -  barátnőm állt a küszöbön  -  de főleg az ájulás küszöbén  -  alig bírtam elkapni. Leültettem, és hívtam a tűzoltókat (immár negyedszer, de ezúttal nem nekem). Próbáltam tudakolni, hogy tudta az autót lehozni az emeleti parkolóból a kanyargós lejárón, majd elhozni a házammal szemközti helyre, a megmaradt bal kezével! Csak ennyit mondott: "muszáj volt!" Az erős kávét már nem volt ideje meginni, a mentősök felkötötték valahogy a karját, hogy ne nehezedjen a vállára a súlya, de a mentőkocsiig már úgy kellett eltolni hordágyon: nem állt meg a lábán! 

   Este 7 óra felé engedték el a kórházból, egy csomó vizsgálat után. A válla, karja alaposan megzúzódott, kis csontrepedéssel, de nem jött ki a helyéről, operálni nem kell. Viszont a szorító kötést, mely jobb karját szorosan a testéhez rögzíti, kb. aug. végéig nem szabad levenni. Az erős fájdalomcsillapítók hatására valamennyire tud aludni, de a mosdáshoz és szinte minden egyébhez segítségre van szüksége. A család, a barátok váltogatják egymást mellette.

   Gyerekkoromban ilyenkor mindig elhangzott a mondat: "Látjátok: ember tervez, isten végez!" A nem hívők esetleg a fátummal, a sorssal helyettesíthetik a beavatkozást. Arra mindenesetre tanulság, hogy a modern ember se higyje magát mindenhatónak!

(kép a Netről)

"Vidéki hétvége"

    Van a francia tévében vasárnap délutánonként egy program, amelyben a műsorvezető 3 híres embert meghív hétvégére vidéki házába (övé-e vagy nem, bizonytalan, de nem is életbevágóan fontos), ahova egy bárkán lehet megérkezni (akár evezett már valaki életében, akár nem...) A házigazda később kerül elő, de a vendégeket frissítő, pár falat várja az út után, s kis cédulákon pár szó üzenet. Természetesen, a láthatatlan kamera rögzíti reakcióikat. Legtöbbször személyesen nem ismerik egymást sem. A két nap alatt elmesélik életútjukat, mely a gyerekkortól a sikerig elvezette őket, többnyire buktatókon keresztül. A műsorvezető aszerint választja ki őket, mennyire lehet inspiráló a néző számára egy-egy ilyen pálya.

   

Időnként megnézem magam is, ha időm engedi. A műsor egyik fontos motívuma a gyerekkoruk: többnyire álmodozó, magányos, esetleg valami trauma rejlik a mélyén. Az alkotás, az önmegvalósítás vágya legtöbbjükben valóságos életmentés szerepét tölti be. Mindegyik emlékezés végén egy gyerekkori fénykép bejátszásával a műsorvezető felteszi a hagyományos kérdést : "Ha valami csoda folytán szembe találkozna akkori önmagával, s a továbbiak ismeretében, mit mondana neki?"

    Valahányszor megnézem, akaratlanul is felteszem magamnak a kérdést. Tényleg, mit is mondhatnék annak a kisgyereknek, aki kiváncsian és bizakodón a fényképezőgép lencséjébe néz. 

Micsoda tavasz volt! Vajon milyen lesz a nyár?...

    Július eleje, kezdődik a nyár. Csodaszép, napfényes tavasz után. Életemnek is sodró ütemet diktált az a bizonyos fátum vagyis a sors mindenható keze, valóságos érzelmi körhintára ültetve fel. Ritkán ilyen bőkezű velem, máris eszembe jut, vajon hét szűk esztendő követi-e majd ezt a szokatlan nagylelkűséget?...

   Találkozások, összejövetelek, a családdal, réglátott barátokkal, nyilván ezek voltak a legjelesebb, érzelmileg, szellemileg legfeltöltőbb események. Mint a kertemet a hónapok óta szinte megállás nélkül öntöző eső, úgy élesztgettek letargiámból ezek a pezsgő hetek. És közben fáradhatatlanul sütött a nap! Túl szép, hogy igaz legyen! Úgy hangzik, mint egy apokalipszis előtti utolsó kegy. Hogy legyünk tisztában vele, milyen szép is lehetne  -  lehetett volna  -   az élet!...

   A múlt hét szintén ennek jegyében telt. Szerdán Muriel barátnőm vitt el autón egy kb 70 km-re lakó  baráti házaspárhoz (sötétben már nem látok jól vezetni). A férj, íróember, évezredünk elején jó 10 éven át részt vett irodalmi folyóiratunk szerkesztésében. A folyóirat irányítását abbahagytam 2009-ben, de azóta is többször összejöttünk, náluk vagy nálam, természetesen sokkal ritkábban, mint a közös munka idején, de tartottuk a kapcsolatot írásban, telefonon. A beszélgetés nagy kedvvel folyt órákon át a finom vacsora mellett, irodalomról, közös emlékekről, tervekről, egyéni problémákról, "lélektől-lélekig".

   Tegnap, szombat délben jött a nagy ebéd Evelyne barátnőmnél, aki szép kerek születésnapot (4 és fél év van közöttünk az ő javára...) ünnepelt családi körben, de azt akarta, hogy én is jelen legyek a harmincat is meghaladó meghívott között. Három lánya férjestől és mindegyik három-négy, már tizenöt és huszonhárom év közötti unokával, valamint három babakorú dédunokával, nem feledkezve meg a 98 éves ötödik generáció egyedüli képviselőjéről sem, aki fáradhatatlanul részt vett a társalgásban.

   

Mondhatom, igen eleven, vidám, zajos volt a hangulat. Többségükkel már találkoztam a majdnem 20 évi ismeretségünk alatt és azonnal otthon éreztem magam ebben a nyitott, kedves, vendégszerető nagy családi körben. A fiatalabbak sürögtek-forogtak az előkészületek, a felszolgálás körül, sőt, az apéritif és az ebéd között kis műsort állítottak össze az ünnepelt részére : először is diaporama keretében levetítettek a tévében egy csomó fényképet, hogy a kezdetektől napjainkig terjedő dokumentumok tanúskodjanak az egyre népesebb családi összejövetekről. Ezt követte Alain és Evelyne három lányának rövid és megható gyerekkori visszaemlékezése, majd én is összeszedtem egy oldal erejéig kedves barátnőm bennem élő képének vonásait. Majdnem hat óra volt, amikor oszlani kezdett a népes vendégsereg...

Minden tekintetben meleg hangulatú irodalmi est

    Megtörtént hát a felolvasó est, melyre még májusban meghívtam néhány közeli ismerősömet, akikkel az egyik társulatban rendszeresen összejövünk. Nehéz volt egyeztetni a felolvasók és a közönség időpontjait június végére. A nyár 2 hónapja alatt Franciaországban mindenki szétszéled, elérhetetlenné válik... Könyvecském megjelenése adott rá alkalmat. Szerettem volna, ha nemcsak "mesélőként", esetleg "tépelődőként", hanem fikció-íróként is megismernek egy kicsit, hiszen ezeket a mini novellákat még az 2010-es évek elején kezdtem írni. Van belőlük közel negyven... Szeretem összehozni az embereket kellemes, nem formális és merev légkörben : lényeges, hogy mindenki jól érezze magát.

   Azt hiszem, ez utóbbi szempont maradéktalanul teljesült. Este 8-kor kezdtünk, és a kb. 1 órás műsort jó 3 órás élénk társalgás követte kisebb-nagyobb csoportokban, először benn, majd a felfrissült teraszon étel-ital mellett. Jóval éjfél után (többen másnap dolgoztak!) kezdett szétszéledni a 15-16 személy. Annie a hetek óta tartó makacs köhögés, nagy fáradtság ellenére eljött, de ezúttal csak nézőként, mert az általa olvasandó szövegeket ki kellett osztani a többiek között. Elmondta később, hogy ez az új nézőpont kicsit más megvilágítást kölcsönzött számára a jól ismert szavaknak. Megjelent Godelieve is, bottal sántikálva (nemrég végzett térdműtéte miatt), 14 éves unokája kíséretében, és tartotta a frontot a másik 3 felolvasó mellett. Mindegyikük kiemelkedő teljesítményt nyújtott, melegen megköszöntem nekik, hogy életet leheltek a szavaimba. Ők meg nekem hálálkodtak, hogy lehetőséget adtam nekik "ilyen erős hatású" szövegek megtestesítésére, s már a jövőn tanakodtunk. Kellenek a tervek, az új perspektívák, távlatot kölcsönöznek a jövőnek! Új ismeretségek, szimpátiák kötődtek. Nekem közben jónéhány dedikációt kellett rögtönöznöm, volt, aki ajándékba is vett 2-3-at. (Erről jut eszembe, hogy furcsa módon nekem a rögtönzés minden területen erősebb oldalam volt mindig, mint az alapos előkészületek...)

   Felköltöztem hát ismét rózsaszín felhőcskémre, amelyről már hallottatok párszor. Arról is, hogy mindez milyen kérészéletű. Éppen most virágzik a Tisza. Vajon boldogok-e a kérészek rövid, részegítő nászuk idején?...

Mondjam, hogy "mozgalmas hét", már megint?...

    Az idő tétovázni látszik : boruljon, ne boruljon?... Egy hónapos szüntelen napsütés után nem tiltakozhatok : joga van  -  sőt kívánatos  -  hogy a kertem is fellélegezzen! Csakhogy errefelé  sose lehet tudni, meddig tart a borulás. Szeretnek a felhők felettünk időzni minden évszakban, de nekem még messze nem volt elég a napsütésből! Még ennyi idősen sem, amikor pedig többet árthat, mint amennyit használna...

   Már a házban is 25° körül van, és éjszakára sem nyithatok ablakot (csak egy negyedórára lefekvés előtt), mert a szobám az utcára néz, ahol az intenzív forgalom csak éjjel 2 és 5 között nyugszik le. Én meg ugye 3 h előtt nemigen jutok el az ágyamig, inkább utána...

Tobzódik a lonc a kertben, csak az illata hiányzik a képről

Megint csak érdekes, mozgalmas hét van mögöttem, s ha igaz, előttem is! Mindjárt hétfőn a kórházban volt találkám az onkológusommal, akiben immár a harmadik országból származó szakemberrel találtam szemben magam : kezdtem egy román orvossal, akit pár év után felváltott egy kameruni, s legutóbb egy fiatal, szimpatikus, de alaposan bekendőzött fejű algériai orvosnő fogadott... Ráadásul abban a városban született, ahol én is tanítottam 1974-76 között, Constantine-ban. Erről is ejtettünk pár szót, bár megjegyeztem, hogy ő akkoriban valószínűleg még meg sem született. Jól sejtettem.

   A kórházból kijövet rögtön elmentem bevásárolni, mert az esti összejövetelt követő vacsora megszervezésében én voltam soron. Szerdán Anne barátnőm hívott össze 6 személyt uzsonnára. Igaz, hogy a kertbe nem merészkedtünk ki (mindannyian a 70 és a 80 között lavírozunk) a hőség miatt, de kellemes és élénk társalgas folyt a hűs nappaliban : régóta ismerjük egymást.

   Csütörtök délutánra próbára invitáltam öt felolvasómat, akik közül egyik nagyon köhög és nem beszélhet jópár napig, a másik sántít a frissen operált térdével. Egy harmadik tanév végi kimerüléssel küzd, de eljött. A negyedik foglalt volt aznap, ezért neki a péntek délutánomat szenteltem. Egyszóval, csütörtök d.u. csak kettő volt jelen az ötből, nomeg Anne és Evelyne, akik befogadtak bennünket annak idején és kedvünkért felforgatták a házukat. Azért hívtam meg őket is, mert lefoglaltam egy asztalt csütörtök estére, a próba utánra, abba a vendéglőbe, amelyről az előző bejegyzésemben áradoztam. Még a múlt novemberi estünkön kerestünk egy kis pénzt az általam kinyomtatott kis szövegkönyv eladásával, mert akkoriban még nem gondoltam kiadóra. Úgy terveztem kezdettől fogva, hogy ezt a pénzt közösen "vacsorázzuk majd el". Akik nem tudtak eljönni, azok sem fognak kimaradni: ami késik, nem múlik. 

   Nagyon örültem, mert a vacsora élénk, ugyanakkor bensőséges hangulatban telt el, pont úgy, ahogy szeretem. A vendéglőt csak ketten ismertük Evelyne-nel az előző heti felfedezésünk nyomán, és ami nekem megtetszik, szeretem azonnal megosztani azokkal, akiket szeretek. Elnyerte mindenki tetszését, a hangulat, az ételek minősége, a kiszolgálás diszkrét figyelmessége. Szeretem a kerek  -  esetleg az ovális  -  asztalokat, nincs sarok, mely elválasztana bárkit is, és szabadon áramlanak a szavak, az érzések és a mosolyok.

Vakáció előtti szezonvégi

   Minél jobban gyűrűznek felettem az elvégzendő tennivalók, annál inkább kívánom a magányos nyugalmat, a csendes szemlélődést, töprengést, mely sokszor nélkülözhetetlen az íráshoz, rajzoláshoz. Amikor pedig részem lehetne benne, kifelé húz a vágy, hogy megmerítkezzem az élet sűrűjében. Ilyen állandó ellentmondások között lavírozok, mióta eszem tudom.

   Különös élességgel merül fel a probléma így nyár elején, amikor a szezonzáró összejövetelek rendkívül megnövelik az elfoglaltságokat. A nyugalomból jószerével csak az áhítozás marad. Aztán jön az elutazás kérdése, mellyel kapcsolatban évről évre untatom nyavalygásaimmal az ide bepillantó nyájas olvasót. Menjek, ne menjek, mi legyen a választás : az utazás egyre kimerítőbb fáradsága vagy az itthon maradás előbb-utóbb jelentkező frusztrációja?... Végül mégis megyek, és általában nem bánom meg. Még eddig.

   A múlt szombat végül is szinte tökéletesen boldogra sikerült. Muszáj lejegyeznem  - "fel kell írni a kéménybe korommal!", ahogy nagyanyám szokta mondani tréfásan gyerekkoromban, valami fontosnak hitt eseményről  -   olyan sóvárogva kerestem azt a bizonyos gombot, melynek lenyomása megállítaná az időt. Szinte minden hozzávaló együtt volt, mint valami ínyenc vacsora elkészítéséhez. Evelyne barátnőmmel moziba mentünk délután, majd vacsorahely után néztünk, hogy megbeszélhessük a filmélményt. Szabad parkolóhelyet keresgélve pont egy kis vendéglő előtt találtuk magunkat. A nap sugarai már enyhülni kezdtek, este fél 8 körül járt. 

   Mit mondjak? Nagyon kellemes 2 órát töltöttünk ott. Már a hely maga is megnyugtató derűt sugárzott világos, tiszta színeivel, minden hivalkodó dekoráció mellőzésével, a kiszolgálók diszkrét, figyelmes jelenlétével. Semmi zene, hangoskodás, hallottuk saját hangunkat.

   Na és a menü? Mondhatom, felért egy gasztronómiai vacsorával! Kerestem az elfogyasztott tengeri hal magyar megfelelőjét: "bar" vagyis "pásztás farkashal" a szótár szerint. Nagyon finom, nem szálkás, szívesen veszek alkalomadtán belőle, persze ilyen finom szósszal, friss, szinte ropogós párolt zöldségekkel elkészíteni nem tudnám, azt hiszem! A desszert emléke szintén összefut a számban : "pain perdu", vagyis a bundáskenyér desszert változata. Kenyér helyett  egy karéj kalács volt átsütve pár szelet almával együtt, édes karamellás sziruppal átitatva, leöntve a még meleg sziruppal, s egy gömb karamella fagyi kísérte... Egy pohár bordeaux-i Médoc mellett  lakomáztunk, s közben folyt a fáradhatatlan csevegés, eszmefuttatás, terefere...

Szépséges május

    Igenis, meglesz az e havi 4. bejegyzés is! A hónap utolsó napján, de még májusban. Hiába, kis kihívások dívnak mostanában, de megelégszem velük, nagyjából csak ennyire futja az energiámból. 

   Második napja vagyok itthon, még ízlelgetem a megszokottból öt nap alatt szokatlanná varázsolódott otthont. Szomszédasszonyom friss kenyeret és egy mandulakrémes-sárgabarckos süteményt csempészett hazajöttömre a hűtőmbe.

   A napsütéses idő végig kísért a gyerekeknél is, a nagy kert százéves fáinak hűvösében. A gesztenyefa most hullatja szirmait, az akác egyelőre makacsul őrzi őket, az óriás cseresznyefán a seregélyek alig hagytak az édes piros szemekből... A levegőben szálingózó láthatatlan pollen miatt sajnos nem sokáig úszom meg köhögés, könnyezés nélkül  -  hová lett a gyerekkori,  természetben töltött hónapok védettsége?... Elmúlt, mint lassan minden egyéb.

   Érkezésünk estéjén máris érdekes program várt bennünket : Lucie unokám osztályának színház tagozatos csoportja mutattta be Musset : Fantasio c. darabját, s benne ő játszotta a címszerepet. Jól sikerült az egész csoport teljesítménye, bár nem volt egyszerű a 19. sz-i nyelven megszólalni! Bevallom, én persze unokám játékában gyönyörködtem leginkább.

   Szombat este ismét színházba voltunk hivatalosak : ezúttal Párizsban néztünk meg egy ma játszódó vígjátékot, "Chers Parents!" ("Kedves Szülők!") címmel, anyák- és apáknapi ajándék gyanánt. A kitűnő ritmusban megírt és eljátszott darab kellemesen megnevettetett bennünket, a szülők és gyerekek kárára egyaránt.

   Feltétlenül meg kell említenem a sok kártyapartit, melyek némileg enyhítették életemben a játék hiányát... Pótoltam egy kicsit a lassanként távoli emlékké halványuló öleléseket is, melyek pedig köztudottan óriási szerepet játszanak a boldogsághormonok termelésében, a hosszú élet egyik titkaként.

többszázados patakparti mosoda romjai

 

Glasgow napozik

a cseresznyefa