Keresés ebben a blogban

2016. december 27., kedd

Számvetés év végén

   Két ünnep között... Szerencsére kinn süt egy kicsit a nap, ettől a fáradtság érzése is halványul valamennyire.
   Lezajlottak a közös családi étkezések, az ajándékok cseréje is. Alkalmanként megállapítom utólag, hogy kár volt izgulni, minden a legnagyobb rendben lefolyt. Az ajándékok szintén elnyerték mindenki tetszését s én ismét elfelejtettem fényképezni... Végül is volt mire figyelnem, az is igaz.
   A gyerekek hétfőn kora reggel elmentek Londonba szerda estig. Rám várt a nagy halom mosogatnivaló, mert nem akartam, hogy még este nekifogjanak, ahogyan fel is ajánlották. Szeretem inkább egyedül, nyugodtan elintézni másnap, így este még beszélgethettünk egy kicsit hármasban, miután a lányok aludni mentek.
   Most meg már ideje lesz a szilveszterre gondolnom. Néhány magányos nőismerősömmel fogom eltölteni. A gyerekeket arra biztattam, hogy ezúttal fogadják el barátaik meghívását.
   Mosogatás közben hallgattam a rádiót. Arról beszélt egy pszichológus, hogy az év végi számvetés jó alkalom, hogy rendet tegyünk külső és belső dolgaink között. Ürítsük ki például a háromnegyedrészt haszontalan holmikkal megtömött ruhásszekrényünket. A következő teszt jól beválik: ha valamit 2 éve már egyszer sem vettünk fel, könyörtelenül váljunk meg tőle. Ugyanígy a felhalmozott képesújságoktól, haszontalan papíroktól, megúnt tárgyaktól... Levegőre, szabad térre van szükségünk, nem pedig arra, hogy a múlt béklyói megakadályozzanak az előrelépésben! Hiszen mindezek a felhalmozott haszontalan tárgyak életünk meg nem oldott problémáit jelképezik. Köszönöm, erre már rég rájöttem magamtól is.
   Vegyük pl. a 38-as méretű nadrágot, mely alibiként lapul szekrényem mélyén. Igen, 20 éve még felvettem: voltam ilyen vékony is, bizonygatom magamnak. Ki tudja, hátha még?... Ha csak a felét is elérem egyszer... S vele az akkori könnyedségemet, energiámat.
S az a sok "jó lesz még valamire"! Biztonságérzetünk rettenetes mértékű megingását tükrözik. Emiatt körülbástyázzuk magunkat tárgyaink illúziójával, talán védőfalat nyújtanak szükség esetén. Mi véd meg egy súlyos betegségtől?... Illúzió...
   Jó, nem akartam ünneprontó lenni. Ilyenkor inkább mindent elsöprő szeretethullámokról illik beszélni. Van ilyen is.

2016. december 22., csütörtök

Előkészületek

Lucie feldíszítette a kis karácsonyfát. Már a Nordmannak sincs fenyőillata, vagy csak én nem érzem?...
Vasárnap délben lesz nálam az ebéd, ma is a menü összeállításán törtük a fejünket.
Mondhatom,végleges döntés nélkül...
Ez a pillanat, melyet legkevésbé szeretek az előkészületek közül. Sokkal jobban megfelelne fantáziátlan egyéniségemnek, ha valaki egyszerűen leadná a rendelést: előétel, főétel, desszert ez és ez! Boldogan végrehajtanám. A fejtörésben, a különböző étvágygerjesztő szituációk kigondolásában viszont a nulla alatt mozgok, az ezzel járó örömöket ne is említsük: a végkimerülés kerülget! 
Szeretem, ha vendégeim vannak, csak ezen a szakaszon ne kellene átesni. Mindent szívesen megcsinálok, csak megtervezni, kitalálni ne kelljen...
Mindig csodáltam, hogy azt ne mondjam: irigyeltem azokat, akik boldog izgalommal, élvezettel merültek el ebben a stádiumban.
Beszéljünk viszont a legfontosabbról.

Minden kedves blogomra látogató olvasónak 
szeretettel teli, boldog Karácsonyt
és az előzőnél sikeresebb, boldogabb új évet kívánok!

2016. december 19., hétfő

Egyszer volt, hol nem volt...

   Tegnap délben menyem szüleinél volt az ebéd, Daniel, a papa születésnapját ültük meg. A dátum előtt két nappal ugyan, hogy ne legyen a karácsonnyal öszeolvasztva, de a fiamék is itt lehessenek a hét végén. Egyben elhozták a lányokat is a szünet egy részére.
   Vagy tízen ültük körül az asztalt. Három generáció. Tavaly még a negyedik is jelen volt... Igy kel fel az asztaltól és távolodik el diszkréten a legidősebbek sora, hogy helyet adjon az új generációnak. Időnként egyik-másik idő előtt átadja a helyét: két özvegy is ült az asztalnál.
   Az idősebbek a hetven felé ballagnak. Feljött a szó arról is, hogy micsoda változásokon mentünk át az utolsó évtizedekben! Gyerekkorunkban  -  a háborút követő években  -  a kényelmes központi fűtés és az állandó meleg víz a házban ismeretlen fogalom volt, legalábbis a mi "köreinkben". Most pedig unokáink úgy pötyögnek a smartphone-jaikon, mintha vele születtek volna! Ráadásul ez az igazság. Az idős generáció meg igyekszik velük lépést tartani, ahogy tud.
   Úgy érzem, az effajta "beszélgetős transzmisszió" mégis fontos dolog, élőbb, mintha könyvből tanulnák a fiatalok, milyen világban éltek szüleik, nagyszüleik. Én még láttam nagyanyámat hajnalban kenyeret dagasztani, majd napkeltekor bevetni a kemencébe (melyet apa előtte szakszerűen befűtött a kenyérsütéshez), s reggel kicsúsztatni a sütőlapáton a három arayszínű búbos kenyeret! A még párolgó karéjra kent kacsazsír mennyei íze máig is megmaradt a számban, bár tudom, hogy a valóságban soha nem érezhetem többé...

2016. december 13., kedd

Macskás ügyek...

   
   Mint minden évben, felgyorsulnak ilyentájt az események. Délutánonként ajándékok után járok, mely dolog tudvalevően sok fejtörést okoz. Kb. kilencen leszünk karácsonykor, s mindenkinek lesz egy kis meglepetés, a lehető legtesreszabottabb! Már csak a szomszédasszonyomé van hátra, neki egyben születésnapja is december végére esik.
   A társaságok, melyeknek tagja vagyok, szintén évzárásra készülnek, legalábbis a naptári évére. Tegnap havi irodalmi estjeink ez évi utolsó összejövetelére került sor, "Macskák" címmel. Egy fiatal festő állította ki 9-10 képét Muriel falain, melyekhez maga Muriel írt verseket: egy kis kötetben kerültek kiadásra. Sokan hoztak felolvasnivalót e népszerű témáról, hiszen nagyon sok író kedvenc ihlető társa volt a macska, meg is örökítették őket műveikben: Colette, Léotaud, Vitoux, Céline stb, hogy csak néhányat említsek a franciák közül.
   Ami engem illet, nem akarok háziállatot, de ha lenne, valószínűleg a macskát választanám. Hogy miért? A független, szabad természetéért. Nem kell sétáltatni, mint egy kutyát. Azt mondják, ő szelídíti magához a gazdáját, és nem fordítva. Akkor jön feléd, amikor kedve van, és addig marad, míg neki jól esik. Keres magának ennivalót is, ha muszáj. Nem lehet örök hűségre elkötelezni, mint egy kutyát, ami tudvalevően meglehetős erkölcsi kötelességgel jár. Én pedig irtózom az alárendeltségi viszonyoktól, mindkét irányban. Nem szeretnék bárkinek a lábánal ülni végtelen imádattal, de azt se szeretném, ha valaki ugyanilyen imádattal csüggne rajtam. Hagyjunk egymásnak levegőt...

2016. december 8., csütörtök

Decemberi hangulat...


   A komód egyik sarkában... Még délután négy óra sincsen, de máris félhomály uralkodik a szoba nagy részében. Béke. Mit lehet ilyenkor tenni, ha nem az íráshoz fordulni, hogy kézen fogjanak a szavak és elvezessenek valahová, ahol talán más is átérezheti a hangulatot. A pillanatot. Hogy is lehetne megragadni a pillanatot, a múlandót, a rebbenőt?...

2016. december 5., hétfő

Kiállításon Alechinsky-nél...


   
Még ma is gyönyörűen sütött a nap. Megvan az ára természetesen: éjszakánként -3° alá esik a higany, sőt nappal se megy 5° fölé. A teraszra ráfagyott a nedvesség, vigyázva huzigáltam ki az utcára a két nagy kukát, mert élénken emlékszem a múlt csütörtöki zuhanásra. A bal karom még nagyon érzékeny, főként könyökben, csuklóban, de a nagy kék véralafutások színe már lassan halványul...
   Ebben a betegszobai hangulatban nagyon jót tett a szombati kiállítás a Matisse múzeumban, innen 30 km-nyire. Emlékszem, milyen rég volt, amikor először láttam Pierre Alechinsky képeit (reprodukcióban) és azonnal furcsa izgalmat keltettek bennem, mintha csak valami ismeretlen finom ételt tettek volna elém, melybe azonnal beleszerettem, azzal az öntudatlan sejtéssel, hogy mindig is erre vágytam. Most pedig több nagy terem kínálta falain élőben a kisebb-nagyobb méretű képeket.
   A mester 90 éves lesz jövőre, de még dolgozik dél-franciaországi házában. Brüsszelben született egy orosz bevándorló és egy belga vegyes házasság gyümölcseként. Sokféle tehetsége, minden irányba vonzó kíváncsisága először zenét, majd építészetet taníttatott vele, majd vászonra festett olajképeket. Hamarosan elhagyja az olajfestés nehézkes technikáját az akril, a tus, pasztel és a litográfia spontán, könnyed lehetőségeiért, melyek  jobban megfelelnek a temperamentumának... S itt tűnt szemembe születési dátuma: 1927. október 19! Vajon véletlen-e egészen, hogy olyan közel érzem magam hozzá? 
   Miután megnéztem a kb. 1 órás dokumentumfilmet, melyben alkotás közben is megfigyelhetjük, s ráadásul megejtő egyszerűséggel és mélységgel el is magyarázza, mit miért csinál (melytől az üdvösséghez közeli állapotba kerülök minden alkalommal), már tudtam, miért is tervezem jó 10 éve azt a 15m (!)/50cm-es "fríz"-t, melynek megszakítás nélkül körbe kell majd futnia a középső szoba falán, úgy 3m magasságban! Lényege az lenne, hogy teljes szabadságot adnék magamnak mind a technika, mind a motívumok terén, s csak két dolgot határoztam el előre: lesznek fák és aktok bizonyos ritmusban, de ezt a ritmust a pillanatnyi "ihlet" döntené el, mint ahogy a választott technikát is... A nagy papírhenger a szobám sarkában a falhoz támasztva várakozik jó 12-14 éve, hogy legyen előttem néhány szabad hét, megszakítás nélkül... 
   Vajon maradt-e rá az életemből elég idő?...
   







   

2016. december 1., csütörtök

Régi tárgyak, régi illatok...

   Úgy érzem magam,
mint akit mozsárban törtek meg...
   Ez a furcsa és röpke gondolat az imént elég volt ahhoz, hogy megjelenjem lelki szemeim előtt nagyanyám rézmozsara. Különös, szép, tiszta hangot adott, amikor megérintettük a szélét a mozsártörővel. Mit is törhettünk benne?...
   S egyre csak sorakoznak gyerekkorom eltűnt tárgyai, legtöbbjüket sajátos és mélyen megmaradt illat kíséri. A paprikatörő, téli estéken, amikor már régen megszáradt a spárgára fűzött pirospaprika-koszorú az eresz alatt. Nagyapám, nagyanyám s mi, gyerekek váltogattuk egymást a hosszú, térdünk közé szorított henger mellet a sámlin, a bunkós végű törőt fáradhatatlan ritmusban ejtegetve órákon át a paprikákra, míg porrá nem lettek...  miközben élvezettel szívtam magamba a piros paprika fokozatosan felszabaduló sajátos illatát...
   Nagyanyám kávédarálója... Kis, szögletes fadoboz, tetején kupola. Olyan volt, mint valami játékdoboz, sokáig sóvárogtam utána, míg a kezembe vehettem és tekerhettem magam is, sőt, óvatosan kiüríthettem a kis fiókot, melyből áradt a frissen őrölt kávé bódító illata...
   A nyár egyik nagy művelete a paradicsom-passzírozás volt. Magát a paradicsomot nem nagyon szerettem,sokáig meg se kóstoltam. De az a művelet... vonzott, mint a mágnes. Csodáltam magát a passzírozót is, a nagy "vájlingon" átvetett, szelíd félkörbe hajlított lyukacsos szűrőt, amibe PONTOSAN beleilleszkedett a kis henger, amit aztán csak tologatni kellett oda-vissza... Még azt is élveztem, hogy a szűrőben végül csak a paradicsom héja maradt, amit aztán vígan felfalhattak a tyúkok... Alul gyűlt a sűrű és illatos paradicsom-püré, melyet aztán az előre elmosott hosszú nyakú üvegekbe töltögettünk tölcsérrel.
   S hol van még a mákdaráló, a cukros-citromhéjas illatok mákoskalács igéretével?... És a többi... Gondolom, mindenkinek megvan a maga kincsestára!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...