Keresés ebben a blogban

2015. szeptember 29., kedd

A Facebook mérlege

   A Facebook sok időmet elveszi, bevallom. A folytonosan áradó kép- és hírfolyam jól ki van eszelve: nehezen tud elszakadni tőle az ember s állandó étvágyat keltve a változatosság iránt, időnként visszahúz, mint a cigaretta vagy még erősebb kábító (ez utóbbiakkal ugyan nem élek, csak mások nyomán gondolom).
   Sokáig ellenálltam, végül fiam tette fel a sorsdöntő kérdést: "Még mindig nem vagy fenn a Facebookon?..." Eredmény: én 2011 óta igen, ő meg az év végét sem várva meg, elköszönt tőle...
   Tény, hogy időigényes, de megpróbálok uralkodni rajta (vagy magamon?), állandóan méricskélve közben, hogy menjek-e vagy maradjak. Egyelőre maradok. Mi is van a mérleg két serpenyőjében (nem is lennék Mérleg, ha nem tenném fel őket...)?
én és François az igazi Olympiai stadion rajtjánál 
   A pozitív oldalon: sok ismerőst felleltem így, avagy ők engem. Nyomon követhetem egy kicsit mindennapjaikat, kedvteléseiket, utazásaikat, gyerekeik, unokáik növekedését, nem utolsó sorban ráncai(n)k, kilói(n)k szaporodását... Az élet folyását. Részemről nagyon ritkán teszek fel képet, a gyerekekről főleg: sosem lehet tudni, mi lesz a Világhálóra kibocsájtott intimitással! A múlt üzenete, volt kedves tanítványok, kollégák jelentkezése külön nagy öröm. 
   A sok kiváló festő, akikkel összehozott a véletlen  -  melyet kicsit ki is provokáltam  -  naponta ihlető forrás, még ha teljesen más is az érzésviláguk, stílusuk, mint az enyém. Kedvet adnak, hogy ne apadjon el alkotó kedvem! Legszívesebben azonnal nekiülnék! Ugyanakkor kicsit le is lomboz a tény, hogy milyen óriási a nálam sokkal jobbak aránya: akkor meg minek?... Igaz, vannak gyengébbek is, hogy ne legyek álszerény.
   Végül, de nem utolsóként információk a világ eseményeiről. Még akkor is, ha mindig megkérdőjelezi őket az ember, hiszen nagy manipulácios lehetőség rejlik mögöttük. Leginkább az okfejtések érdekelnek, ott legalább érvelés folyik, melyet mérlegre tehetek...
   S mi van a negatív oldalon? Azoknál nem kötelező megállni. Ízlés kérdése: van, aki macskaimádó s nem telik be a szőrgombócok meg nem szűnő látványával. Egyik ismerősöm, egyedül élő nő, naponta tudosít négylábú élettársai állapotáról, esetleges alvási és emésztési zavarairól, kitöltik életét és F-B oldalát... Nem muszáj elolvasnom, de néha megteszem, hogy kis igazolást nyerjek: miért is nincs háziállatom a magány ellen?...
   Kerülöm azokat a viszketeg szelfi fotósorozatokat is, melyeknek szerzői a fürdőszobai tükörbe révedve bocsájtják a világ elé intimitásuk legrejtettebb részleteit is... Céljuk egyelőre rejtély előttem. Öregszem? 
   Nagy divat a lélektani guruk jótanácsainak megosztása... Némelyik megszívlelendő, de többnyire sekélyen szántó tanácsok, szirupos habok a tortán, hogy minden támpontot kereső ember könnyen belelépjen az orvvasba... Itt is csak arra gondolok, hogy ha segít valakin, akkor miért ne? Én kerülöm őket.
   Lenne még sorolnivaló, de elég ennyi is. Csak annyit, hogy nagyon örülök mindig, ha valaki megáll egy pillanatra nálam. Még akkor is, ha az a bizonyos könnyed "like" felületes, könnyen odabiggyeszthető, nem is biztos, hogy az illető tovább ment a képnél a nagy facebook-os szélvészben, s el sem olvasta "magvas" gondolataimat. De egy pillanat erejéig gondolt rám... Intett a kezével.

2015. szeptember 21., hétfő

Milyenek is a franciák?...

   Többen is feltették már a kérdést: milyen érzés franciák között élni? Legtöbbször kissé óvatos színe van a mondatnak, mert ugye kímélik az érzékenységemet, de minimum az is meglapul mögötte, hogy Magyarországon a nagy többség nem érez túl nagy közelséget a franciákkal... Ennek főleg történelmi okai vannak, legalábbis szerintem. Nemcsak földrajzilag vannak messze, Magyarország történelme során a német-osztrák, később orosz hatáskörbe tartozott, a francia nyelvet is többnyire kedvtelésből, esztétikai vonzalomból tanulta valaki. Nomeg, annak idején ugye François I. nem segített ki bennünket a törökök ellen, mert más, közelebbi politikai érdekek vezették, és inkább Szolimán felé fordult. S jött a Versailles-i szerződés, amit ugyan nem egyedül Clemenceau talált ki, de nála írták alá a győztesek, s ezért egyedül ő szenvedi el a magyarok évszázados ellenszenvét...
   Immár több évtizedes franciák közötti életem véletlenek sorozatának eredménye, melyeket már (többször is) részletesen taglaltam a blogomon. Talán az indította el a sorozatot, hogy a Bethlen Gimnázium 1962. évi orosz tagozata latinnal és franciával párosult. Engem a francia vonzott inkább, mert "élő nyelv"! S én a nyelveket elsősorban beszélni szerettem! Igy lettem később francia-orosz szakos tanár, s hozott össze a sors a szentesi Horváth M. Gimnázium első lektorával. 
   Sok klisé, sztereotípia uralkodik minden népről, a franciákról is. Sokan vetik szemükre "felsőbbrendűségi komplexusukat", hogy túl biztosak magukban. Azt is, hogy felületesek, megbízhatatlanok, szeretnek csábítósdit játszani, de nem tartós a vonzalmuk. Sőt, egyesek szerint egyenesen képmutatók, őszinte érzelmekre képtelenek!
   Mit mondjak? Annyi mindebben az igazság, mint a sablonok általánosításaiban. Ha megvizsgáljuk tapasztalatainkat, rengeteg variáció létezik, még itt Franciaországban vidékenként is. A kérdésre én is csak úgy tudok válaszolni, hogy visszagondolok egyenkénti tapasztalataimra.
isztambuli Szilveszter baráti körben
   
14 éven át úgy ismertem őket, hogy nem Franciaországban, hanem külföldön éltünk, tehát mindenki "idegen pályán játszott". A családtól távol összetartó, erős baráti kötelékek szövődtek közöttünk, csak egymásra számíthattunk mindenben.
   Nem általánosítom én sem saját tapasztalataimat. Csak azt mondhatom, amit megéltem. Itt, északon, a belga határ mellett pocsék az időjárás, de meleg a baráti szeretet. Ezért vagyok még mindig itt, 1990 óta. A franciák általában tartózkodóbbak, mint a magyarok. Szokás, neveltetés alakította temperamentum. Ritka eset, hogy valakire rárontananak előzetes bejelentés nélkül, hogy az illető felkészülhessen és esetleg ne fésületlenül, pizsamában kelljen ajtót nyitnia. Az is igaz, hogy ha valami miatt megorrolnak rád, nem neked fogják először a szemedbe mondani. Én igyekszem itt a "tiszta vizet a pohárba" elvét meghonosítani körülöttem. Minden a hangnemtől függ. A franciák általában irtóznak a közvetlen öszecsapástól, veszekedéstől. De udvarias, nyugodt hangnemben elfogadják a kritikát is; nagyon sokat számít a csiszolt, jólnevelt, vidám hangulat, ennek érdekében készek az ellentéteket a szőnyeg alá seperni. A vidám, szórakoztató összejöveteleket jobban szeretik, mint a mélyenszántó lelkizéseket! Könnyedségük innen ered, a föltoluló emóciókat sokszor tréfával ütik el. A jó ízlés, harmónia sokat számít, kivül-belül. Persze, ne is mondjam, ebben is vannak kivételek. Ami pedig a "csapodárságot" illeti, az én személyes tapasztalatom ennek szöges ellentéte!
   Sokáig lehetne még a témát tovább szövögetni. Talán ízelitőnek ennyi is sok!

2015. szeptember 17., csütörtök

Tóth Árpád: Szigeti emlék


Csókolóztam a Margitszigeten,
Ó, drága, félszeg, régi eset  -
Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
S egy kisdiákom meglesett.

A diák most egy színház rendezője,
A haja ritkul. És tűnődve látom
Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
Mily messze lehet az én ifjuságom!

De a szigeten ma sem mások a fák,
S az édes légben valahogy ott maradt
Sűrű arany napfénybe konzerválva
A régi, boldog pillanat.

S hiába volt sok rossz vihar,
Kopár ősz s hulló szerelem  -
Elcsöndesülve a lombok alatt,
Ha utam néha arra terelem,

Megbúvok a kedves padon,
S mohó ajkamra messzi íz tolul,
Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr...

2015. szeptember 14., hétfő

Vasárnapi kirándulás esőben

   A vasárnapot az innen kb. 120 km-re található Amiens városában töltöttem tizenvalahányad magammal. 4 autóban oszlottunk meg, s a baljósan sötétszürke ég, de még a szemerkélő eső sem riasztott el bennünket. 
     Be is váltotta ígéretét az előrejelzés: zuhogó esőben kezdtük meg a "hortillonnages" jó háromnegyed órás "beúszását" a 6-7 személyt befogadó, hangtalanul sikló bárkákban. A "hortillon" helyi eredetű szó, még a római korból maradt fenn, és a latin "hortus", "hortellus" (kert-kertecske) szóból ered. Úszó, vízen lebegő kerteknek is nevezhenénk, hiszen a Somme-folyó számtalan mocsaras ágán alakultak ki még az ókorban. A víz nem mély: alig éri el az 1 métert. A  többszáz hektáron valaha  -  még a múlt század elején is  - csak veteményeskertek voltak, s ezeknek a napi több tonnás felhozatala (bárkákon, természetesen) látta el a város lakosságát zöldséggel. Ma már csak mintegy 30% maradt meg a hagyományos veteményesnél, a legtöbb szigetecskén gondozott, virágos kerttel körülvett víkendház vonja magára a szemet. Semmi nem zavarja a csendet: tilos a motorcsónak és egyéb zajos foglalatosság; szürkegémek ácsorognak mozdulatlanul kéznyújtásnyira, vízicsibék futkároznak a gyepen, a víz síma tükrén végezve be a lendületes startot.
   Amiens a Somme-folyóra épült, mely kb. 50 km-rel odébb veti magát a tengerbe, egy csodaszép öbölben, melyet az utóbbi évek folyamán kezdek megismerni. Az év minden szakában szép, a vándormadarak egyik országosan ismert állomáshelye. A város maga kb. 120 000 lakosú, a Somme mindenütt jelen van számtalan ágával (7 nagyobb csatorna szeli át) és a titokzatos csobogást lépten-nyomon hallani, még ha itt-ott le is fedték a vizet, házak épültek rá. 
   Az első, de főleg a második világháború alatt a város szinte teljesen leégett a bombázások miatt,  alig maradt egy-két szép régi épület mutatóba. Elsősorban természetesen a 13. sz. elején épült hatalmas katedrálist említem (Fr. o. legnagyobb gótikus építménye a maga 145 m hosszával és 70 m szélességével, valamint 42 m belmagasságával), mely épen maradt a külső-belső magas homokfalak védelmének köszönhetően, s a rendkívül gazdag homlokzati szobordíszítés nem rongálodott meg a becsapódó lövedékektől. Este itt néztük meg a lézeres fény- és hangjátékot, mely csodás színekbe öltöztette a katedrális homlokzatát, némi fogalmat alkotva középkori képéről, melynek csodájára jártak a zarándok utasok, már csak azért is, mert a 13. sz. óta itt őrzik becses relikviaként Keresztelő Szt. János fejét...

2015. szeptember 11., péntek

Mi menti meg a világot?


Ezt a kérdést már többször is feltettem magamban. 
Mint mindig, amikor a belső és külső világunk túlságosan nyomasztóvá válik és kiutat keresünk a szorongás fojtogatásából. Keressük a kiutat, de legalábbis a menedéket.
A hívők számára a válasz adott, kétségnek helye nincs.
A nem hívők, az agnosztikusok viszont nehéz helyzetben vannak. A humanisták bizalma meginog az emberben. Szerencsére az embertelenség sötétjében meggyullad néha egy-egy mécses, kapaszkódónak, talán reménynek is...
Dosztojevszkij híres mondatát, melyet Miskin hercegtől vett kölcsön a "Félkegyelmű" egyik szereplője, mégpedig: "A szépség megmenti a világot" ("Красота спасёт мир") lépten-nyomon idézik. Dosztojevszkij számára a szépség és a jóság egybeolvad egy krisztusi fogalomban, melynek irgalma és áldozata fogja a világot ebben az értelemben megváltani, megmenteni.
 Már maga a szépség fogalma is nehezen meghatározható. Az antik filozófusok óta minden kor gondolkodói választ kerestek rá, mindegyikük saját érzékenysége, kora függvényében. 
Műalkotás? A természet? Emberi tett? Gondolat?... Mi váltja ki vajon bennünk azt a bizonyos teljesség-érzést, melytől úgy érezzük, hogy valami egyetemes harmónia részévé, részesévé váltunk? A hívők istennel való találkozásnak tekintik. A nem hívők próbálják másképpen megnevezni, de az eredmény végül is ugyanaz: talány, a nagy ismeretlen, melyet szeretnénk megközelíteni.

2015. szeptember 6., vasárnap

Zűrzavaros idők

   Hol van már a nyári vakáció? Kinn hűvös van (állítólag a jövő héten enyhül egy kicsit!), de nemcsak a kánikula tűnik távolinak, hanem a hangulat is.
   Napok óta keresek valami megnyugtató, szívderítő témát a blogomra, de minduntalan betolakodnak a világhálóról a sokkoló képek, újságcikkek s a még sokkolóbb kommentárok.

   Hogyan tehetnék úgy, mintha misem történne Európában, méginkább szülőföldemen, amelytől nem tudok elszakadni, elfordítani a szememet és nem venni tudomásul az eseményeket. Minden közelről érint. Pedig könnyen megkaphatom, hogy ne szóljak bele, elmentem ("renegát" vagyok!), mi jogon vetek fel bármit is?
  A nyáron még csak "előmelegítő" gyűlölet- és félelemkeltő kampány folyt javában, plakátokkal, közvéleménykutatással, nyilatkozatokkal, kerítéssel. Aztán szivárogtak egyre nagyobb számban a "migránsok", akikre harcias, terepszínű katonaruhába bújt nénikék vadásztak Röszke határában... Ekkoriban jöttünk mi vissza.
   Azóta felbolydult minden. Százak, ezrek áramlanak be, mindnyájan Németország, Anglia felé tartanának. Brüsszel tanácstalanul kapkod, majd megnyitja a zárat, miután egy vízbe fulladt kisfiú fényképe  -  a sok ezer kihalászott hulla után miért pont ő?  -  elektrosokk gyanánt hat a közvéleményre. Hja, a közvélemény! Sokmindent lehet vele csinálni: politikai hátsó gondolatoktól vezettetve manipulálni, jobbra-balra taszigálni, míg végül maga sem tudja, hihet-e még valakinek... A hallgatag többség bénultan vár, kapaszkodik abba, ami még menthető alaposan megingatott biztonságérzetéből. A gyűlölködők lépnek, az alantas, agresszív indulatok fröcsögnek.
   Egyszer csak felhangzik egy-két félénk emberi hang, legyőzve a belésulykolt gyanakvást, félelmet a "betolakodóktól". Megszólal az elemi szolidaritás a kimerült vándorlók láttán. Netalán a keresztényi empátia is, melyre pedig az egyházi felettesektől  -  a pápát kivéve, bár meglehetősen egyedül prédikált a sivatagban  -  nemigen jött biztatás. Ráismerek végre a magyarok valaha legendás idegeneket fogadó szívességére. Csak emberségből kér próbát...

2015. szeptember 1., kedd

Augusztus végi intermezzo...

Olvasgatom a blogokat... 
Tanévkezdés. 
Bár a naptári év az utolsó harmadába lép, a szeptember mégis mintha kicsit az újrakezdés hangulatát hordozná. Igy érzem több mint hatvan éve már... Pedig rég kinőttem az iskolából, a padokból és a katedráról is. Vagy ki tudja? Ki lehet-e nőni a tanár-bőrt?...

Hideg-meleg között ingadozunk itt északon. A szombat-vasárnap 30° felett volt, utolsó gesztusként a távozó nyár megajándékozott bennünket egy gyönyörű napos hétvégével a gyerekeknél. Két hete váltunk el, mégis mérhetetlenül hosszúnak tűnt az idő!
Menyem és édesanyja születésnapjára jöttünk össze. Ezúttal én voltam a sofőr. Már reggel 10h előtt elindultunk, hogy ebédre odaérjünk: mindössze 230 km az út.

Nem számoltunk egy kellemetlen meglepetéssel: előző este fél tíz tájban 50-60 személy lezárta az A1-es autópályát úgy kb. feleútunkon. Tudvalevő, hogy aug. utolsó veek endje a nagy vándorlások ideje, főleg észak-déli irányban; egyesek hazafelé tartanak a nyári vakáció után, a ráérősebb nyugdíjasok pedig ekkor indulnak délnek, a nap felé. Az autósok száma százezrekben mérhető.

Hogy mi volt az önkényes  -  és törvénytelen!  -  útlezárás oka? Előző héten a nomád cigány közösség (francia állampolgárok lévén, joguk van a nomád életmód választására) egyik táborhelyén lövöldözés támadt, valami egyéni bosszúállás keretében egy hetvenen túli, ittas férfi 4 személyt megölt. Az Amiens-i börtönből ki akart kéredzkedni (!!!) az egyik áldozat fia (más okok miatt régóta bent ül), hogy részt vehessen apja temetésén... Mivel a kérés teljesítése törvénybe ütközik, így akartak nyomást gyakorolni a hatóságokra. Több ezer autós esett a csapdába előző este óta. A barrikádon autógumikat, fahulladékot égettek, sőt még ki is vágtak néhány fát a máglya táplálására. 
10h tájban a prefektúrán tárgyalni kezdtek velük, mondván, hogy el kell kerülni az esetleges vérontást (a "lázadók" állig fel voltak fegyverkezve)  -  és a végén engedtek a követelésüknek! 60 ember előtt meghátrált a törvény!
Bennünket még 11h tájban eltereltek Amiens felé, ami jó 100 km többlet utat jelentett, nem beszélve arról, hogy a több órán át lépésben tudtunk csak haladni, 30°-os hőségben... 

D.u. 16h tájban érkeztünk meg, több mint 6 órás út után... Az volt az érzésem, hogy már csak valami radar irányítja az autót, lábaim elzsibbadtak, mert reggel óta ültem,  egyfolytában nyomogatva a pedálokat: fékezés, sebességváltás, kis gyorsítás, 3m után újabb fékezés: órákon át... Daniel megjegyezte: "Én nem bírtam volna ki!" Mire én: "Ki itt a sztoicizmus koronázatlan bajnoka, Daniel?"... Mert ugye megpróbáltuk tréfálkozva, beszélgetve tölteni az időt. Jobb híján.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...