Keresés ebben a blogban

2018. február 26., hétfő

Történelem innen vagy onnan...

   Nézegetem a facebook-on a fényképek mai adagját, melyet a néhai "Film, színház, muzsika" kedvelőinek csoportja publikált... Valaha én is hűségesen megvettem: választék nem volt, csak ez az egyetlen kínálat. Kamaszkoromban tájékoztatott a filmes és színházi világ eseményeiről, főleg a hazairól, persze, de cseppekben a külföldiekről is. Nem volt akkoriban szükség konkurrenciára, a lapok, magazinok nem a versenytárstól féltek, hanem a cenzúrától.
   Több, mint 40 év választ el az akkori aktualitásoktól. Az általam ismert színészek legtöbbje halott. Egy-egy fénykép felidézi fiatal arcukat is: egy részük kortársam volt. Sokan nyilván elkísérhették őket a sírig, lassú öregedésüket meghitten követve napról napra. Emlékeimben fiatalon maradtak meg, ígéretes, szép, kezdő tehetségeknek.
  Az akkori érett gárda, a már akkor nagyok, a színészkirályok és királynők eltűnése az élet nagy süllyesztőjében kevésbé rendhagyó, majdnem magától értetődő: ez a dolgok rendje... Hiszen jóval öregebbek voltak nálam! A Kozák Andrások, Tahi Tóth Lászlók viszont csak pár évvel előztek meg, megszólaltatva egyúttal a riasztó csengőt...
   S végül előttem egy ismeretlen nemzedék, akiknek a neve semmit sem mond számomra, legfeljebb azt, hogy szülőhazám történetének egy egész generációs darabja kiesett az én privát  történelmemből...

2018. február 20., kedd

Páncélban vagy nélküle...

   Ismét napsütötte hétvége Párizs környékén, a gyerekeknél. 9-en jöttünk össze, tele volt a ház. Visszafelé jövet elhoztuk az unokákat 1 hétre, a téli szünet felére.
nyílóban már a kamélia!
   A napsütést igazi ajándékként élveztük. Egy ebéd utáni sétát is beiktattunk, amelyet ugyan rövidebbre kellett szabnunk a kelleténél az én gyenge teljesítményem miatt. Egyelőre nem telik tőlem több.
   Persze a beszélgetések, a kártyapartik betöltötték az időt bőségesen. Bevallom, kedvenc időtöltéseim közé sorolom őket.
    Erről jutott eszembe, hogy ismerek jónéhány embert, akik képtelenek megnyílni a beszélgetések során. Legjobb esetben az általánosságok felszínén lavíroznak, esetleg hallgatnak vagy el is hagyják a teret. Ezt a hermetikusan zárt állapotot legtöbbször a gyerekkorukból hozták: nevelés, családi kultúra vagy trauma lecsapódásaként képtelenek tőle szabadulni. Gondolom, zárt páncéljuk mögött érzik biztonságban magukat, óvják a nehezen megszerzett lelki békét, legalábbis annak látszatát.
   Ami engem illet, adok is, kapok is a társalgásban. Csak így érdemli meg a beszélgetés nevet. Természetesen a bizalom előlegezett, sőt, bátran mondhatjuk: kockázatos. Valamennyire ki kell adnunk magunkat, de ennek határait magunk szabjuk meg. Hogy a szemben álló partner méltó-e rá, nem él-e vele vissza, ez benne a kockázat, melyet előre teljesen nem láthatunk át. Fennáll a csalódás veszélye. De maga az élet is kockázatok sorozata, enélkül az ajándékaira se számíthatunk.
   Egy igazi beszélgetés viszont óriási gyógyhatással bír (mint ahogy nagy a romboló képessége is!). A szavaknak mágikus ereje van, ezt már nálam sokkal okosabb emberek régen megállapították. Egyik ismerősöm 2 éve elvesztette férjét. Azóta sem hozhatja fel a nevét a család anélkül, hogy sírva el ne menekülne az asztaltól. Pedig a szavak, az emlékek gyógyírként hatnak a sebre, mely lassan beforr, s bár a helye láthatóan megmarad, idővel fájdalom nélkül végigsímíthatunk rajta...

2018. február 14., szerda

Erről-arról...

egy másik vacsora...
   Az egy héttel ezelőtt kezdődő lehűlés óta többnyire napos időnk volt: le sem merem írni, nehogy elriasszam! Szívesen eltűröm a hideget is (kint), ha fény kíséri. A hétfő esti vacsora egy baráti családnál szintén nagyon meleg hangulatban telt el: a nagy asztal körüli izgalmas csevegések csak éjfél után kezdtek csitulni, amikor is mind az öt vendég hazafelé indult. Egy kivételével mindenki nyugdíjas a társaságból... A ház ura a legidősebb 73 évével, ő készítette távolba vesző családi gyökereinek emlékére a levest: borscs volt a neve, de csak a színe emlékeztetett rá... Annyi baj legyen, rajtam kivül senki nem kóstolta még az igazit.
   Tegnap érdekes fejtegetést hallottam orvosok között arról, hogyan terjedhetnek az emóciók, érzelmi hangulatok néha szinte járványszerűen. Egy csoporton belül pl. elég egy vidám vagy szomorú arc, hogy az uralkodo hangulatot befolyásolja, hogy lassanként mindenkit "megfertőzzön". Neurológusok kutatják ennek "útvonalát" az agyban. Valószínűleg visszavezethetők a legrégebbi időkre, az agy limbikus rendszerére, mely a csecsemő első benyomásainak is színtere. Sőt, már születése előtt is nagyon hat rá az anya érzelmi állapota. Itt vették észre pl. hogy az érzelmi állapot hatására kiválasztódó enzimek a magzatvizen keresztül érintkeznek a a születendő gyermekkel és hasonló hatást válthatnak ki nála! Nem beszélve a későbbi ún. tükör-hatásokról, az empátiárol... Nem mélyedek bele jobban a témába, nincs hozzá elég tudományos ismeretem a hozzávaló szókinccsel együtt, de némi keresgélés után, gondolom, mindenki találhat kiegészítést.    
   

2018. február 9., péntek

Tél lenne mégis?...

   Amolyan begubózni való idő van, jólesik a lámpa fénykörében a gép elé ülni s engedni a szavak bűvös hívásának. 
   Ma délben elkezdett szálingózni a hó. Az idei télen először. 
   A párizsihoz képest egyelőre semmi, lehet, hogy meg se marad, míg Párizsban még sielők is feltűntek a Montmartre-on a 25 centis hóban!...
   Szerdán, csütörtökön óriási torlódás lett belőle a főváros körül, főleg azon az elég meredeken felfelé ívelő úton, melyen a fiam is szokott hazamenni: szerencsére intuíciója korán figyelmeztette, mihelyt komolyabban kezdett a hó fenyegetni. Az egész család összefutott még délután a négy különböző irányból, mielőtt teljesen megbénult volna a közlekedés.  Több mint 600 embert mentettek ki az autójukból és szállásoltak el éjszakára a kb. 5000 lakosú kisvárosuk sporttermében. (Hozzá kell tennem, hogy itt nem kötelező a téli autógumi, s az utóbbi teleket többnyire hómentesen megúsztuk.) 
   Éjszaka -5° -6° körülire süllyed a hőmérséklet és féltem a kaméliámat, melyen majdnem nyílóban vannak a virágok... Remélem, nem fagy le mind egyszerre, mint pár évvel ezelőtt. A gyepre már hónapok óta nem mentem le, a sok esőt szivacsként szívta magába. 
    Átolvastam kíváncsiságból spirálfüzetem tavaly ilyenkori lapjait. Kb. egy éve adta ki lelkét a gázkazánom a pincében, 3 hétre megbénítva az életemet, 15°-ot varázsolva a nappaliba, lábosban melegíttetve velem a mosdó- és mosogató vizet... Mindezt a betegség  kétségei között, melyek amúgy se keltettek túlzott egyensúlyt bennem és körülöttem. Annál nagyobb örömmel fogadtam a többszörös sikertelen javítási kísérlet után az új kazánt 3 hét múlva! A megpróbáltatások nagyon tudják értékeltetni velünk a mindennapok szinte észre sem vett örömeit. Talán többször is meg kellene állnunk rájuk csodálkozva, hálás és megkönnyebült sóhajjal nyugtázva, hogy vannak... 

2018. február 8., csütörtök

Kosztolányi Dezső * Repülő ifjúság


Mért mozdul meg bennem még egyszer ily zölden,
ily vad zokogással e homályos tavasz?
Mért hallom az ágyból a fiatal fákat suttogva beszélni, nyújtózva ropogni
          minden éjszaka zárt ablakaim mögött,
mint lőporos tornyok vidám robbanását?
Mért látom a nőket, az alvó lányokat s a már rég-fölébredt, minden-tudó,
          éber bölcsős és koporsós asszonyokat sovány
combjaikkal, boros kupáknál kacagni kétesen,
táncolni, cseresznyevirággal, virrasztó szemükkel és fehér
koszorúval, mézes mellükön egy hosszú harapással,
derengő erdőkön mosolyogva édes és szfinkszes bánattal, s az undok
találkahelyeken selyemsuhogással beszökni a tilos ajtókon, a kertes
kávéház lámpái alatt, ifjúságom,
s még egyszer a földet, egyszerre-egészen, kavarogva teljes csodás
          zűrzavarral, felülről tekintve, oly roppant magasból és úgy közeledve,
mint a repülő, ki
már hull lefelé a gépből kiesve, egyedül a légben szélesen ívelő, kitárt karjaival,
hogy mikor lebukik, még egyszer ölelje a zuhanó búcsún, haló szerelemmel,
          halhatatlan csókkal, holtában is élve, még egyszer ölelje
az egész világot?

1928

2018. február 7., szerda

Szerény rekviem

   Tegnap dél felé rövid telefonhívást kaptam Magyarországról: egyik kedves volt iskolatársam hívott, hogy E. váratlan halálhírét tudassa velem.
   Az A osztályban kb. harmincan érettségiztünk 1966-ban. Orosz tagozatos, nagyon jó színvonalú osztály volt. E-t mindenki szerette. Közepes tanulóként inkább a sportban tűnt ki: híres és igéretes futball-sztár volt a környéken. Tegnap azt írta valaki a Facebook-on, hogy a legjobb képű fiú volt az osztályban: hát, igaz, ami igaz, jól nézett ki, bár én ilyen szempontból nemigen nézegettem osztályunk fiú-állományát  -  inkább barátoknak számítottak, szívem egészen másfelé húzott...
    Egy-két lelkes és hűséges szervezőnek köszönhetően évente egyszer összejön az osztály néhány tagja, hogy mintegy számbavegyék a megmaradottakat. Néhányszor én is részt vehettem, bár azt hiszem, én jövök a legmesszebbről. Alig maradt meg a néhai létszám fele. Tanáraink is ritkulnak...
   E. soha nem jött el a találkozókra, ezért legtöbbünkben az érettségi tablóképe maradt meg róla. Mindszentről öten jártunk be az osztályból, a reggel 7 órai vonat egy fülkébe gyűjtött össze bennünket: akinek leghamarabb sikerült felszállni, lefoglalta a fülkét. Itt fejeződött be egy-egy bizonytalan matek vagy fizika feladat, orosz vagy francia fordítás. 
   E. legtöbbször az ablak mellett ült, V. társaságában. V. nagyon szép lány volt, az általánosban 2 évig osztálytársam. Különösen a matematikaban és a sportban jeleskedett. Két hosszú hajfonata derékig ért, szeme különleges zöld színét sötét pillák emelték ki  -  legalább is így maradt meg emlékeimben. Átszellemülten fogták egymás kezét, láthatólag megszűnt körülöttük a világ. Olyan mély és komoly kapcsolatnak tűnt mindenki szemében, hogy eszünkbe se jutott még csak mosolyogni sem rajtuk... 
    Később összeházasodtak, családot alapítottak. Aztán jött Csernobil és az azt követő rákbetegségek hulláma, mely sok fiatal életét szakította meg váratlan gyorsasággal a környéken. Közöttük volt V. is.
   Nyáron, amikor Magyarországra megyünk, ellátogatok a temetőbe, az egyre szaporodó családi sírokhoz. Életem örökkévalósaggal hitegető tanúi már rég ott porladoznak s várják, hogy hozzájuk csatlakozzam... Egyelőre ellenállok a hívásnak.
   Pár éve E. jött velem szembe a sírok között, kezében locsolóval. Egyedül élt, mint aki nem is tudja elképzelni, hogy "helyettesítse" az egyetlen lehetséges társat.
   Tegnap óta minden elrendeződött. Akik hisznek a túlvilágban, újra együtt látják őket, kéz a kézben, egy örökzöld felhőn üldögélve, egymás szemébe mélyedve...

2018. február 2., péntek

Párizsi kiruccanás...

    Kint esik, valami daraféle szitál zajosan a kis piros kerti asztalon.
   Megebédeltem, a szomszédasszonyomnak is vittem egy kis kóstolót a tegnap főtt csirkecombokból, miután tőle levest és friss salátát kaptam előző este. Igyekszem pihenni egy keveset, mert holnaptól kezdve szinte minden napra jut valami program, kellemes is, kellemetlen is.
    Péntek d.u. Párizsba utaztam, érdekes összejövetel várt rám még aznap este. Igenám, de már napok óta kenegettem a bal lábam gyulladásgátló kenőcsökkel, melyek kb. annyit értek, mint halottnak a szenteltvíz. Begyulladt egy ér kezdődő trombózissal. 
   A szombat-vasárnapot a gyerekeknél készültem tölteni, már előre örültünk neki. A szombat majdnem egész napját azonban egy meudon-i klinika sürgősségijén türelmeskedtük végig a fiammal. A doppler után kb 4-5 órát vártam, hogy egy orvos megnézze a lábam és kiírja, ami kellett. Közben sok beteg vonult el a szemem előtt, néhányan félholt állapotban. Hozzájuk képest én nem voltam igazán sürgős eset. Egyikük, idősebb nő, különösen kísért máig is. Hordágyon érkezett. Még soha nem láttam ennyire sápadt arcot, a szája is FEHÉR volt... Ha a szeme nem mozdult volna időnként, azt hihettem volna, már nem él. Miután felvitték egy kórterembe, az asszisztens megjegyezte: "elle est en fin de vie...", vagyis: "a végét járja..."
   Mondtam a fiamnak, mennyire sajnálom, hogy itt kell töltenie miattam kevés szabad idejét. Vígasztalt: nem baj, legalább kibeszélgethetjük magunkat. Igaz, hogy ezt viszont mindeketten mindig nagyon élvezzük.
   Kaptam egy pár érszorító harisnyát és 10 injekciót, melyet naponta kell hasfalba beszúrnom. Ez is felfedezés számomra, még eddig nem szurkáltam magam. Mindennek van  kezdete.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...