Keresés ebben a blogban

2011. december 29., csütörtök


Öreg író  -  fiatal múzsa (toll, kréta)

Az elmúlt hét nagyon felrázta a megszokott, nyugalmas napjaimat. A lányok ma egy hete viharzottak be az életembe az édesanyjukkal, apjuk másnap csatlakozott és ma mentek el, a szokott nagylelkű gesztussal rám ruházva náthájukat, köhögésüket, mely engem majdnem mindig a gödör szélére sodor... Most jövök az orvostól, egy szatyor gyógyszerrel felruházva, miután jó két órás verejtékezéssel (ami mellesleg jót tesz a nyavalya ellen, ha az ember meg tud állni a lábán!) sikerült rendbe tenni a házat. Meghívtak szilveszterezni,  holnap, ha lesz erőm autóba ülni és nekivágni a rengeteg kamionnak, utánuk megyek Meudon-ba, hogy életemben először ne egydül lépjem át az új év küszöbét...
Imádtuk egymást az unokáimmal egy héten keresztül! 24-én megjött a Père Noël a sok játékkal. Lucie előre írt neki egy kicsit ákom-bákom levelet, hiszen még csak jōvőre kerül abba az osztályba, ahol írni tanulnak. De olyan régóta faggat már mindenkit, hogy gyakorlatilag tud írni-olvasni, csupa kíváncsiságból. Alice az idén szeptemberben került óvodába, majdnem 3 évesen. Követi nővérét, mint az árnyéka. Jólesik nézni, mennyire szeretik egymást. 
Reggelente befurakodtak az ágyamba, ami nem volt könnyű, lévén hogy Gilbert halála után egyszemélyesre cseréltem fel. Többnyire csak "élünkre állítva" fértünk el benne! Kis beszélgetés után lementünk a földszintre, hogy a szülők kialhassák egy kicsit magukat: év közben nem sok pihenés jut ki nekik!
Bevallom, jól esik a csend, a kis pihenés. Ilyenkor érzi az ember, hogy túl van a fiatalkori teljesítőképességén. De ahogy magam ismerem, holnap már hiányozni fognak!

Mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok! 

2011. december 24., szombat

Karácsonyi üzenet...


ez az én fám...


Minden kedves látogatómnak, 
aki akarva-akaratlan blogomra érkezik,
a hűségesen kitartóknak méginkább,
boldog Karácsonyt kívánok!
Legyen a feltétel nélküli, ingyenes szeretet ünnepe,
melyben egyszerűen örülünk,hogy együtt vagyunk, 
hogy élünk, ahogy lehet,
ebben a kihívásokkal teli,
bizonytalan világban! 


2011. december 20., kedd

Egy régi fénykép...

Öcsém és én az 50-"s évek elején

A karácsony előtti hangulat a gyerekkori karácsonyok ízét idézi fel. Minden bizonnyal ez az oka annak is, hogy olyan makacsul próbáljuk gyerekeink, unokáink előtt megőrizni a Jézuska vagy a Télapó kegyes hazugságát, hogy még rajtuk keresztül részesülhessünk benne egy kicsit... Hogy úgy tehessünk még, mintha igaz lenne...
Emlékeimben karácsony mindig fehér és ropog a hó a lábunk alatt. A búboskemence által jól befűtött szobában várjuk a Jézuskát. Apa, anya időnként kinéznek az utcára, jön-e már, de láthatólag sok dolga van, mert sokáig próbára teszi a türelmünket. Öcsém jó 20 hónappal fiatalabb nálam, de amilyen erős, virgonc, hamar utolér, sőt túltesz rajtam (felnőtt korában nem volt messze a 190 cm-től!). Kamasz korunkig elválaszthatatlanok voltunk...
Egyszercsak nyílik az ajtó és belibeg rajta a "Jézuska", maga előtt tartva a feldíszített karácsonyfát. Lélegzetvisszafojtva, megilletődve kísérjük a szemünkkel az asztalig. Még az sem zavar bennünket, hogy hosszú rózsaszín szatén hálóinget visel, arcát fehér zsabó takarja, a hátán viszont "igazi" angyalszárnyak lebegnek!...  

2011. december 17., szombat

Generációk együtt...

 

A fenti kép még a nyáron készült. Anya, a 83 éves dédmama és Alice, akinek 2 hónap hiányzik a képen a 3 évből. Csip-csip-csókát játszanak. Alice azóta is élvezettel fújja, még a telefonban is elénekli "nagyanyának", ha meghallja a hangját, még ha fogalma sincs róla, mit jelentenek a szavak. Más gyerekdalokat is ismer magyarul, bölcsődalként egy franciát és egy magyart kér. Időbe telt, míg rájöttem, melyik az a "kapudat, kapudat", melyet kitartóan reklamált, s míg rá nem zendíthettem a "Bújj, bújj, zöld ág"-ra... 

* a kép rákattintva kinagyítható...

2011. december 14., szerda

Olvasmány...

Ő csak az én kertemben, tavaly ilyenkor
Mindent "kicsiben" csinálok...


Az éjjeliszekrényre olyan olvasmány kell, amitől kedve van az embernek befejezni a napot és elindulni az ágya felé... Több, mint 5 éve már, hogy a végtelenségig elodázom ezt a pillanatot, inkább a TV előtt szunyókálok néha a kanapén. Próbáltam megfejteni, miért. Azelőtt  soha nem szenvedtem álmatlanságban... Most meg olyan kevés lelkesedéssel indulok a szobám felé, mintha utolsó utam lenne. Mintha az álom, melyben el kell merülnöm, örökké tartana, s nem lenne semmi biztosítékom arra, hogy fel is ébredek... Ezért is van, hogy mihelyt eloltom a lámpát az olvasás végeztével, ugyanazzal a mozdulattal bekapcsolom a kis rádiót,  -  semmiképpen sem zenét, az nem segít rajtam, élő beszéd kell  -  hogy az élet jelei továbbra is zümmöghessenek a fülembe, s a reggeli világossággal engem is visszacsalogassanak az álom feneketlen mélységeiből...
   A nagy halom tetején Sylvain Tesson: "Dans les forêts de Sibérie" c. nemrég megjelent könyve vár rám. Sylvain Tesson fiatal író, 37 éves. Az élete lázas rohanás, mindaddig, míg fel nem teszi magának a kérdést: vajon mi után fut, még pontosabban: mi elől? Elhatározza, hogy 6 hónapra megtelepszik a Bajkál-tó partján egy 3 / 3 m-es, fából ácsolt halászkunyhóban, egyedüli társaságként a könyveivel, nomeg egy csomó üres füzettel. A legközelebbi szomszéd 30 km-nyire lakik. Izgalmas indulás. Találkozás önmagával. Mint amit  -  kicsiben  -  én magam is elkezdtem 5 éve már...

2011. december 10., szombat

Felemás hangulatban...

Most vagyunk az évnek abban a periódusában, amikor szaporodnak az ünnepi előkészületek tennivalói, legalább olyan ütemben, mint a rádió, TV és az újságok rossz hírei. Az ember szinte nem is mer örülni, attól fél, hogy túl nagy árat kell majd fizetnie az esetleges kis örömért... A sors alattomos hátbatámadásait átélte már néhányszor. Jobb félni, mint megijedni  -  állítja a rég bevált bölcsesség. Óvatosan élni, kicentizve a megelégedettség illanó érzését, nehogy megártson, azon nyomban visszahelyezkedve a résen állás éber pozíciójába... Hogy talpon állva érjen a halál?..

Kaptam egy könyvet a minap a pozitív gondolkodásról. Ideje, hogy belepillantsak. Nálam a remény színe a zöld. Sokáig ez volt a kedvenc színem. Vissza kellene találnom hozzá...

Velencei kis udvar, két csatorna között

2011. december 7., szerda

Radnóti cikkeiből...

(...) Minden nemzet irodalma ismer idegen remekműveket, melyek létezésük tudatával, légkörükkel hatnak  -  mert megközelíthetetlenek a maguk valóságában, a nemzet írói nem fordították, mert fordíthatatlanok. Ilyen volt irodalmunkban Rabelais is. Írók és francia filológusok vágyálma, akik szótárakkal felfegyverkezve ültek neki időnként; lihegtek és fulladoztak a szavak áradatában, lemondó mosollyal aabbahagyták s esetleg újrakezdték hónapok, évek múltán. A mű nyelve, szóbősége, a francia olvasót is nehéz próba elé állítja.
"Tisztán látom, hogy jó fordítás a szó abszolút értelmében nincs. Nem is lehet: a szigorú vagy laza fordítás egyaránt meghamisítja a könyvet. A legtöbb, ha író és fordító egy közös megérzésben találkoznak, és akkor, ha a fordítás nem is, de az új könyv lehet jó. S ha ez igaz, százszor igaz Rabelais-val kapcsolatban"  -  írja Kemény Katalin. S az új könyv valóban jó.  (...) A fordításhoz két nyelven kell tudni, az idegen nyelven és magyarul, de gyanítom, hogy magyarul mindenképpen tudni kell, s ez a megjegyzés menten nem fölösleges, ha néhány újabb, nagy jelentőségű idegen könyv gyalázatos fordítására, jobban mondva a fordítás gyalázatos magyarságára gondolunk. Kemény Katalin tud magyarul, nemcsak írói, hanem nyelvészeti szempontból is, és ez a kétféle tudás birkózik a francia próza csodálatos áradatával, árnyalataival és ízeivel. (...)
Gondolat, 1937. március-április

2011. december 5., hétfő

Blanquette de veau...

   Tegnap annyiszor hallottam az asztal körül a spontán felkiáltásokat, elismerő szavakat, hogy végül kezdtem el is hinni, hogy tényleg finom lett, nemcsak az illata volt ínycsiklandó! Pedig a két kicsi nem nagy evő, a menyem betegeskedett éppen a gyomrával, P., az édesanyja pedig szeptember óta vergődik a 14 év után újra alattomosan támadó rák stációi között... Pár napja még nem is volt biztos, hogy el tud jönni az ebédre. Végül mind a heten az asztalnál ültünk, hogy fiam születésnapját megünnepeljük.
  Nem részletezem az egész menüt (előétel, főétel, saláta, sajtfélék, desszert: ez a hagyományos rendje röviden), csak a főétel receptjét írom ide:


Hozzávalók:
borjúhús (lapocka, hátszín darabokra vágva), a mennyiség a résztvevők száma és étvágya szerint
1 nagy fej hagyma, megpucolás után 4-5 szem szegfűszeggel megtűzdelve
1-2 sárgarépa, kétfelé vágva
1 csokor "bouquet garni" (babérlevél, kakukkfű, petrezselyem, stb. kis csokorba kötve)
1 fokhagymagerezd


Én ezeket a kuktában jó 10'-ig összeforralom, majd beleteszem a húsdarabokat és lezárva a sistergéstől számított félóráig (attól függ, milyen és mennyi a hús, tapasztalt szakács tudni fogja!) hagyom főni. Közben elkezdem a mártást.
Hozzávalók (gondolomra, mint nagyanyám mondta):
vaj, liszt, gomba, 1 tojás, tejfel
A vajjal és liszttel rántást készítünk, de a halvány zsemle színnél megállunk.
A közben megfőtt és leszűrt hús levével, habverővel állandóan kevergetve eléggé sűrű mártást főzünk belőle. Hozzáadjuk a gombát (konzerv is lehet), majd a végén a tojás sárgájával kikevert tejfelt. Visszarakjuk a húsdarabokat a mártásba, forrón, főtt rizzsel tálaljuk. (esetleg megszórhatjuk előtte friss petrezselyem zölddel...) 
Jó étvágyat hozzá!
   
Kb. igy néz ki a tálban



2011. december 3., szombat

Őszi helyzetjelentés...

Elhatároztam, hogy megpóbálok rövid(ebb) lenni, lényegre törni, s nem a kályhától elindulva, a szőnyegben megbotolva fürödni a szavak mámorában... Nem az ízeket és illatokat hordozó szavak tengerében elmerülni, ami pláne az úszni nem tudó klaviatúra-pötyögtető számára rendkívül kockázatos gyakorlat... Nem beszélve a jószándékú olvasóról!

mindennapos "rendetlenség", mondaná Anya...

Ezért hát: kb. + 6° van, két napja megállás nélkül permetez az eső, időnként vad északi szél rázza a redőnyöket. Jó itt a melegen, finoman fűszerezett (többek között szegfűszeggel megtűzdelt hagyma is volt a főzőlében), tejföllel megszédített borjúhús illata terjeng a házban. Várom a gyerekeket...

2011. december 2., péntek

Mindennapos csoda...

Fogalmam sincs, mi történt... Még most is a hatása alatt vagyok... 
A takarítást követő kis pihenő után és a boltba idulás előtt gyorsan átfutottam virtuális postaládámat és egy mondatot írtam még Györgyinek. A kommentdoboz gyanús szívélyességgel kacsintott felém, úgy mint régen, majd egy hete, mielőtt még nehézkes akrobata-mutatványokra kényszerített volna... Bizalmatlanul, bár kipróbáltam, és csodák csodája, regisztrált! A Safarival, mint azelőtt! Pedig még csak nem is próbáltam orvosolni, a gyerekek angol tudományára várva...

kettőnk (Alice és én) születésnapi tortája 

Nem is kell olyan sok minden a boldogsághoz! 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...