Unokáim szombaton érkeztek a téli szünet első hetére. Egyben megünnepeljük - pár nappal korábban - Lucie 13. születésnapját is. Nálam akart mindkettő lehorgonyozni, együtt.
Féltem nagyon, hogy izületeim állapota megakadályoz benne, hogy fogadhassam őket, ahogy szeretném. Az első napokban hétrét görnyedtem a fájdalomtól, nemcsak a két térdem, de az utolsó csigolyáim is rettentően hasogattak, mihelyt mozdulni kellett, a fájdalomcsillapítók ellenére. Tegnap aztán kértem a gyógyszerésztől energikusabb hatószert: úgy tűnik, beválik, csak ne kiabáljam el! Természetesen más mellékhatás kíséretében. Igyekszem minél kevesebbre szorítkozni. A jövő héten még 4 orvos vár szívrepesve, hogy kimondja rám ítéletét. Szívesebben gondolok a péntek esti koncertre (Bach "Goldberg variációi" Alexandre Tharaud előadásában. Már volt részem Tharaud koncertben, nagyon tetszett a játéka, annak ellenére, hogy nem tartom magam nagy szakértőnek ezen a téren).
Unokáim imádnivalók: nincs rá más szó! Mindent megtesznek, hogy a lehető legkevesebb háruljon rám. A reggelit elkészítik, egymást felváltva elmosogatnak anélkül, hogy észrevenném, elmennek kenyérért a pékhez, jókat beszélgetünk, játszunk, nevetünk sokat! Esténként együtt nézünk meg egy-egy filmet a TV választékából, esetleg DVD-n. Valóságos napsugarak az életemben.
Megőrzünk azért egy-két hagyományt a régiekből. Reggel pl. én kezdem a vajas és nutellás kis kenyérkarajok gyártását és a nappaliba szállítását, mert a vakáció fogalmához hozzátartozik a délelőtti tévénézés a kanapén. Alice közben egypár pasziánszot is kirak, naplóját megírja. Lucie kezeügyében a telefonja, így két képernyőt is nézhet egyszerre!...
Az egyedüllét ideje lefekvésük utánra marad, de furcsa módon nem is hiányzik annyira!