Reggeli idill, február végén...

   Unokáim szombaton érkeztek a téli szünet első hetére. Egyben megünnepeljük  -  pár nappal korábban  -  Lucie 13. születésnapját is. Nálam akart mindkettő lehorgonyozni, együtt. 

   Féltem nagyon, hogy izületeim állapota megakadályoz benne, hogy fogadhassam őket, ahogy szeretném. Az első napokban hétrét görnyedtem a fájdalomtól, nemcsak a két térdem, de az utolsó csigolyáim is rettentően hasogattak, mihelyt mozdulni kellett, a fájdalomcsillapítók ellenére. Tegnap aztán kértem a gyógyszerésztől energikusabb hatószert: úgy tűnik, beválik, csak ne kiabáljam el! Természetesen más mellékhatás kíséretében. Igyekszem minél kevesebbre szorítkozni. A jövő héten még 4 orvos vár  szívrepesve, hogy kimondja rám ítéletét. Szívesebben gondolok a péntek esti koncertre (Bach "Goldberg variációi" Alexandre Tharaud előadásában. Már volt részem Tharaud koncertben, nagyon tetszett a játéka, annak ellenére, hogy nem tartom magam nagy szakértőnek ezen a téren).

   Unokáim imádnivalók: nincs rá más szó! Mindent megtesznek, hogy a lehető legkevesebb háruljon rám. A reggelit elkészítik, egymást felváltva elmosogatnak anélkül, hogy észrevenném, elmennek kenyérért a pékhez, jókat beszélgetünk, játszunk, nevetünk sokat! Esténként együtt nézünk meg egy-egy filmet a TV választékából, esetleg DVD-n. Valóságos napsugarak az életemben.

   Megőrzünk azért egy-két hagyományt a régiekből. Reggel pl. én kezdem a vajas és nutellás kis kenyérkarajok gyártását és a nappaliba szállítását, mert a vakáció fogalmához hozzátartozik a délelőtti tévénézés a kanapén. Alice közben egypár pasziánszot is kirak, naplóját megírja. Lucie kezeügyében a telefonja, így két képernyőt is nézhet egyszerre!...

   Az egyedüllét ideje lefekvésük utánra marad, de furcsa módon nem is hiányzik annyira!

Válogatás a kísértetek között

   Az írás gyógyír a szorongásra. 

   Mivel ez utóbbiból igencsak kijut mostanában s várhatóan eljövendő hetekben is, keresem a megfelelő témát (nálam legtöbbször nem a téma szüli az írás vágyát, hanem fordítva), hogy levezessem a szorongás egy részét.

illusztráció egy novellához

   Kutatok emlékeim kísértetei között, melyiket élesszem fel. Kényes kérdés. Szeretem úgy megmintázni őket, ahogyan rajzolni is szerettem: legyenek határozott, esetleg éles vonások is, de ne legyen rajta minden vonás: ne legyen túlrajzolva, mert az elfojtaná a spontaneitást. Látszodjon az is aki a ceruzát, a fényképezőgépet tartja: az ő tekintete szolgáljon szűrőként.

   Vigyáznom kell arra is, hogy a lencse élessége, őszintesége ne zavarja meg azokat, akik  felismerik a "modellt", de az ábrázolás nem esik egybe, esetleg sérti az érzelmeik által megszépített, emlékeikben féltve őrzött képet. Mit lehet ilyenkor tenni? Örökre eltemetni a modellt, vagy új ruhába öltöztetni, hogy nehezen lehessen ráismerni annak, aki esetleg elolvassa. Igy a képzelet játékait is kielégíthetjük.

   Számomra talán az az olvasó a legkellemetlenebb, amelyik megtagadja a szerző képzelethez való jogát. Egyikük pl. bevallotta, hogy bátyja könyvét ceruzával a kezében olvasta, hogy aláhúzhassa az iránta táplált előítéleteit bizonyító sorokat. Hát ha még egyes szám első személyben beszél a narrátor! Irgalmatlanul azonosítják egyesek a szerzővel! Pedig több író alkalmazza előszeretettel ezt a fogást, hogy még jobban az általa teremtett alak "belsejébe" férkőzzön. Minél messzebb van a tanúvallomástól, annál részegítőbb érzés az efféle "teremtés".

   Blogom látogatói között sok az író-olvasó. De jó lenne, ha egy pillanatra megállnának és megírnák, ők mit gondolnak a fenti témáról! (Tudom, hogy ahány ház, annyi szerző!)

Saint-Valentin: ünnepeljünk vagy ne?...

   Mint minden évben, ma is nehéz úgy tenni, mintha nem vennénk tudomást február 14-ről. Még ha lett volna rá alkalmam, akkor sem hiszem, hogy elfogadhattam volna egy vacsorameghívást: kétszer is meg kell gondolnom, hova megyek el, ha muszáj. Takarékoskodnom kell az erőmmel.

   Mégis elmentem a sarki pékhez a gyönyörű 16°-os napsütésben (bár az éjjel -2° volt). Nemcsak kenyeret vettem, henem a jeles nap alkalmából megajándékoztam magam ezzel a finom süteménnyel: közepén körtehab és egy másik, leheletkönnyű valami, tetején karamell krém. 

   Sokat filozofáltam már arról, miért nem volt nálunk szokás behódolni az össznépi kényszernek, a napok óta bombázó felszólításnak, miként kell bizonyítanunk társunk előtt, hogy nemcsak a langyos megszokás, a "jobb híján", esetleg a magánytól rettegés táplálja hozzá fűző kapcsolatunkat. Hogy nem csak a kijelölt napon, felszólításra éled fel az a bizonyos régóta izzó érzés...

   Aztán már csak emlék marad belőle, melynél így, tizenkét év múltán is megmelegedhetek egy kicsit...

Háttér-panaszok...

   Ma reggel félénk napsütésre ébredünk. Ideje volt, bújkál bennem a sokrétű fájdalom, hol itt, hol ott bukkan fel, sokszor hétrét görnyesztve, máskor sántikálásra kényszerítve, egyik vagy másik oldalon, esetleg mindkettőn... Kinek van ilyenkor kedve testedzésre?... Tegnap este még a színházi előadásról is le kellett mondanom. 

Frida Kahlo

   Óvatosan mozdulok ültőhelyemben is, nehogy megkapjam a bénító szúrást. Ilyenkor minden jóindulatú ember első kérdése: "Voltál orvosnál?" Nem. Két hét múlva egész sorozat ellenőrző vizsgálat vár rám, 3-4 is egy hét alatt. Minek szaporítsam a vigadalmat? Lesz belőle bőven. Azt hiszem, a sztoicizmus élő szobra leszek hamarosan.

   Várom a gyerekeket 10 napra, a februári szünet egy részére. Addig jó lenne valamennyire elviselhető formába kerülnöm, hogy tisztességesen elláthassam teendőimet. 

   Észrevettem, hogy megmagyarázható fizikai okokon kívül milyen nagy hatása van a stressznek mostani állapotomra. Nem részletezem mizériaimat, mi mindenben kell egy magányos személynek helytállnia minden területen, pláne, ha nem szeretné barátai szolgálatkészségét kizsákmányolni és egyre inkább korlátozza a kor, a betegség stb. 

   A stresszhez járul az éjszakai pihenés hiánya: nehéz elviselhető helyzetet találni... Néhány súlyos kérdés is bekúszik az ember tudatába, hiába akarja figyelmét kellemesen elterelni. Az ébredő természet szépségének részletei hatástalanul eltűnnek a szenvedés bugyraiban. Az izmok görcsösen megfeszülnek, akárcsak a tetanusz hatására, s az ember egyetlen fájdalmas kőtömb lesz, mely elveszíti minden rugalmasságát, míg a stressz fel nem oldódik...

   

    Kezdeti szándékom egyáltalán nem ez a téma volt. Csak egyetlen mondatra futotta. Nem szeretem elárasztani a blogot efféle "háttér-panaszokkal", mindenkinek megvan úgyis a maga baja. Most nem futotta másra, erősebb volt nálam, gúzsbakötő...