Keresés ebben a blogban

2009. július 31., péntek

Még mindig a Szahara, a kimerithetelen...



         Gilbert szülei meglátogattak bennünket a 2 év alatt. Természetesen, elvittük őket a sivatagba, hiszen nekik is ez volt a fő látványosság. Ezen a képen a turbános "beduin" apósom. Nehéz szavakkal érzékeltetni a sivatagot : símogató meleg, az állandóan lengedező szellővel enyhítve, és a beláthatatlan homoktenger, gyerekkorunk óriásivá nőtt játszótere, melybe egészen visszafiatalodva vetettük magunkat! Miben lehet a varázslat titka, máig sem tudom : tényleg nincs az égvilágon semmi látnivaló ! A homok szine a finom világos okkertől minden árnyalaton keresztül vörösbarnáig terjed, hoztam is belőle mintákat emlékbe... Időnként kis oázis bukkan fel, datolyapálmákkal kibélelt mélyedésben (a vizet keresve), ahonnan éjjelenként fel kell hordani a homokot... (ld : Abe Kobo : A homok asszonya).
   Gyerekkori szokásom volt a nyári mezítlábozás, persze, manapság már a vidéki gyerekek se szoktak hozzá. A sivatagi homok nagyon csábító erre. Egy dologra kell ügyelni : skorpiók rejtőzködnek benne és csak akkor mutatkoznak, amikor már késő. Mindig bíztam jó csillagomban, és továbbra se szaggattam cipőt - egészen addig, míg egyszer szúrást nem éreztem a lábujjam alatt, helyén kis piros folt. A lehető leggyorsabban igyekeztünk a homokkal behordott úton az autóval a legközelebbi "dispensaire"-ig eljutni, ahol egy sivatagi doktor megnézte és megnyugtatott : ha skorpió lett volna, nem értem volna oda élve...
folyt.köv.

2009. július 29., szerda

A Szahara...




   Mihelyt tehettük, elhagytuk Constantine-t, és irány a sivatag! Diákjaim csodálkoztak: "Mais Madame, pourquoi allez-vous au Sahara ? Il n'y a rien à voir...!" ( De Madame, miért mennek a Szaharába ? Nincs ott semmi látnivaló!) Nekik a nagyváros volt az egzotikum, nekünk meg a sivatag szinte hallható csendje. Köröskörül semmi szembeszökő élet, legfeljebb sivár, tövises bokrocskák, a magányosan kígyózó út, amit helyenként teljesen behordott a szél homokkal : a dünék ugyanis vándorolnak... Ilyenkor nincs más választás, mint a lapátolás! Ha valakinek az a rossz ötlete támad, hogy letér és megkerüli az akadályt, órákra elássa magát a homokban és legfeljebb egy arra haladó ritka teherautó tudja kivontatni.

   Emlékszem, egy alkalommal, honnan, honnan nem, autóstoppos termett előttünk az úton, szeméig turbánban, burnuszban, ahogy kellett. A sivatagi szolidaritás arra ösztönzött bennünket, hogy felvegyük. Franciául nem tudott, így a beszélgetés nullára korlátozódott. Azt sem tudtuk meg, hova készül, honnan jött, köröskörül emberi jelenlétnek nyoma sem volt. Csak intett, hogy menjünk és úgy értelmeztük, majd szól...

    Jó félóra csendes autózás után egyszercsak felélénkült és jelezte, hogy álljunk meg. A táj körülöttünk egy szemernyit se változott, még csak kis kőhalom se adott titokzatos jelzést a tájékozódáshoz. Leszállt, intett és szó nélkül eltűnt a dünék mögött...


folyt. köv. ( a képen én éppen a "tevegélést" tanulom, amiben a legnehezebb a fel- és leszállás...)

U.i. a Szaharában, hogy pontos legyek, nem tevék, hanem dromedárok vannak - egy pùp, két pùp...

2009. július 27., hétfő

Egyszer volt Algéria...


   Egy éves szentesi élet után, tíz kilóval gyarapodva - lévén, hogy csak vacsoránál találkoztunk, Gilbert a francia konyha titkaival, én meg magyar "szakácsművészetemmel" ismertettük egymást,
arról nem is beszélve, hogy a hétvégeket Mindszenten töltöttük, ahol a közeli elválás gondolatától szenvedve, Anya túltáplált bennünket...
   Algériába, Constantine-ba kapott Gilbert kinevezést, egy francia iskolába. Csak reméltem, hogy én is kapok helyben munkát, és így is lett: a helyi Yougourtha nevű történelmi hősről elnevezett fiúgimnáziumban hiányzott orosz nyelvszakos... Akkoriban Boumediène elnök a szovjet hatáskörben keresett egyensúlyt a franciákkal szemben, bár teljesen nem mondhatott le a francia kooperációról, ami túlsúlyban maradt a szovjet, román, bolgár, magyar, egyiptomi, szíriai segítség mellett is. Igy az osztályaim tanulóit abc szerint két csoportra osztották (hogy ne legyen vita?): az A-tól mondjuk L-ig oroszt, attól lefelé angolt "választhattak" idegen nyelvként! Mindjárt levelezést szerveztem volt orosz tagozatosaim és arab "fiaim" között, ami nagyon ösztönzően hatott rájuk, mert amúgy nem nagyon értették, miért kell az orosz nyelvvel gyötörni őket!
    Aki élt arab országban (bár Algéria lakossának csak egy része arab), tudja, hogy nem egyszerű a női tekintély elfogadtatása. Kolléganőim egy része lefátyolozva közlekedett, nem is ismertem fel őket a piacon. Diákjaim 16 és 20 év között voltak, nem ment egyszerűen, de mondhatom, végül is jó viszony alakult ki közöttünk: egy részük jó ideig még Berlinbe is írt nekem. 27 éves voltam, és kíváncsian próbáltam mentalitásukba, életmódjukba betekinteni. Mondhatom, tanulságos volt és teljesen szokatlan! Sokat beszélgettem velük, ők meg hoztak anyjuk sütötte kóstolót. Ha fegyelmi probléma volt, nyugodtan és hosszasan leckéztettem őket, hiúságukra helyezve a hangsúlyt, míg el nem kezdtek könyörögni, hogy hadd dolgozhassanak inkább!
folytatása következik...
a kép Ghardaïa felett készült, külön Endinek ajánlom...

2009. július 23., csütörtök

A rajzolásról

   Rajzolni régen elkezdtem, még iskolás koromban, bár meg voltam győződve, hogy különösebb tehetségem nincs hozzá. Egyébként, ha bármilyen tehetségem lenne is, azt mindig mások fedezték fel, legnagyobb meglepetésemre... Kisiskolás koromban a házi feladatokban apa segített, kemény munkához szokott ujjai között elveszett a ceruza, de kétségkívül lett volna mit ápolni született rajztudásából: csodáltam a varázsszerűen megelevenedett ludakat a jégen, a befagyott tavat körülvevő fákat !
   Ötödikben kezdődtek igazi rajzóráink és egyúttal "elhívatottságom" is: Tóth Emma tanárnő felfedezett ! Még ma is élénken emlékszem: tett három almát az asztalra és kiadta a feladatot: vízfestékkel, nedves rajzlapra, közvetlenül ecsettel kellett felvinni a három almát. Még egy egérlyukba is elbújtam volna, annyira aggódtam, amikor az én padom mellé érkezett. Annál jobban meglepődtem, amikor lelkesen felmutatta az egész osztálynak szerény művecskémet: "Látjátok, így képzeltem !" és még a táblára is kirajzszögezte. Azóta többször átéreztem ezt a pillanatot más helyzetekben: a kétségek legmélyéről hirtelen szédítő magasságokba felkapó elismerést...

2009. július 21., kedd

Még egy visszapillantás...

   Hát körülbelül így néztünk ki 1973-ban... Szentesen elég feltűnő volt Gilbert "hófehér paripája", egy valóban fehér "deux-chevaux", ami engem inkább dülledt szemű békára emlékeztetett... Akkoriban Gilbert sokat futott, nyilván hogy agyonüsse rengeteg szabadidejét, a gát mentén, Szentes és Csongrád között. Nekem számtalan órám volt, orosz és francia, alig volt időnk találkozni.    Végül is az esküvő után ismerkedtünk meg igazából... Gilbert a Szentes központjában trónoló nagy emeletes ház felügyelőjének nem is olyan túl diszkrét megfigyelése alatt állott:  időnként még reggel 6-kor is bedugta a fejét a lakásajtón, különböző, átlátszóbbnál áttetszőbb ürügyekkel, hogy ellenőrizze, egyedül van-e...
   Szülei, húga és öccse, valamint egy barátja eljöttek az augusztus végi esküvőre. Ott találkoztam velük először. Később fogtam csak fel igazán, mit jelentett nekik ez az expedíció...
   Apósom részt vett az ellenállásban, nagy gaullista volt, hívő, templomjáró katolikus, anyósommal együtt mélyen vallásosak. Gilbert akkoriban már régóta nem akarta a lábát betenni egy misére sem, pedig évekig ministráns volt... Nem esküdtünk templomban, én se kívántam és a család szó nélkül "lenyelte a békát", soha fel nem vetették, amiért hálás voltam nekik végül is. Akkor még nem tudtam, hogy ez a diszkréció része annak a nagyon francia mentalitásnak, amelyik elkerüli kényes témák feszegetését, hogy a hangulat minél kellemesebb, konfliktusmentesebb legyen. A sok szőnyeg alá sepert téma így ritkán kerül tisztázásra, esetleg soha, hacsak a "kukta" fel nem robban...

(folytatása következik? lehet, de kit érdekelnek ezek a régi históriák? Esetleg "kis" körösztlányomat...)

2009. július 7., kedd

Július 7-e nem olyan nap, mint a többi...

   Ma van 3 éve, hogy Gilbert meghalt. Szándékosan írom ilyen nyersen, minden enyhítő balzsam nélkül : tudom, van, akinek könnyebb azt olvasni, hogy "elhúnyt", "eltávozott", esetleg valaki "magához szólította". Ami engem illet, jobban szeretek a dolgok szemébe nézni, úgy könnyebb őket elviselni. Baleset után is jobb, ha mielőbb volánhoz ül az ember, még ha nehéz is, mert ha nem győzi le a félelmét, esetleg soha többé nem lesz rá képes...

   Nehéz bármit is írnom erről, az ömlengés idegen tőlem. Ezt a hosszú történetet "franciául" éltem meg. Mit mondjak, ilyen ritka emberi példa a betegséggel szemben csak életre szóló lehet. Az élet rendkívül becses és kérésznyi voltáról szól, ami még értékesebbé teszi, mert egyedüli. Nincs mód többszörös próbálkozások kijavítására, se az idő vesztegetésére. Minden napnak kell, hogy értelme, tartalma legyen...
   Itt tartottam július 7-én az írásban, amikor a számítógép kiadta a lelkét. Egyesek a sors kezét látták ebben, s ha babonásabb lennék, azt gondolnám én is : nicsak, talán Gilbert üzenete a túlvilágról : állj meg végre a saját lábadon, ne rám támaszkodj mindörökké, kezdj végre egy makulátlan fehér lapot - és ezennel kitörölte a gépben tárolt emlékezet minden morzsáját ! Azóta is ezeket próbálom újra összeszedegetni...

2009. július 6., hétfő

Az emlékezet töredékei


   Ezeket a töredékeket nem tudom ott kezdeni, ahol a francia nyelven írottak kezdődtek. Vagyis ott, ahová az első megmaradt morzsák vezettek. Oda még csak egy "másik bőrben", másik nyelven próbáltam elmerészkedni... Kezdődjön hát ez az új fejezet ott, ahol a nagy választóvonal meghúzatott : 1973-ban, amikor Gilbert-t kinevezték lektornak abba az alföldi gimnáziumba, ahol én oroszt és franciát tanítottam...
   1 éves ösztöndíjat kaptam éppen akkor Franciaországba. Máig sem tudom, miért éppen rám esett a választás : a párt tagja nem voltam, minden összeköttetés nélkül, senki nem ismert "magasabb körökben". Összesen két ilyen ösztöndíjat ítéltek oda évente. Franciaországban még sohasem jártam, és el sem tudtam képzelni, hogy második hazám lesz valaha!
   A lektort úgy vártuk, mint a messiást : egyik kollégánk 3 évre Franciaországba ment tanítani és mi, a 3 megmaradt francia szakos vettük át az óráit a mieink tetejére (30-nál több volt heti óraszámom!). Kis vidéki gimnáziumunk, nem tudom milyen csoda folytán, volt az egyetlen akkoriban Magyarországon, ahol az angolt és a franciát heti 12 (!) órában tanítottuk kísérleti osztályokban, holott még az orosz tagozaton is csak maximum 5 óra járt!
   Szóval, egy téli reggelen (február 15-e volt) megérkezett a nagy fekete minisztériumi autó a hozzátartozó sleppel, köztük kissé elveszve egy magas, sovány, szemüveges fiatalember, akire én csak futó pillantást vetettem az órámról a tanáriba visszatérve, amint ott álldogált a magas delegáció a tanári közepén.
   Talán a félénksége miatt fordultam hozzá pár nap múlva, hogy segítsen kitölteni franciául az 1 évi programtervezetet, amit az ösztöndíjhoz kértek. A félénk emberek mindig bátorságot öntenek belém, míg a magabiztosak óvatossá tesznek... Itt kezdődött volna ? Tény, hogy már megjött az útlevelem is, minden készen várt Grenoble-ban, amikor visszaküldtem az egész pakkot (senki nem értette, hogy lehet ilyen ritka lehetőséget visszautasítani...) és elkezdtünk a házasságkötéshez szükséges iratok után járni! Ez volt június eleje. 3 hónap rövid ilyen nagy döntéshez ? Valószínűleg. 33 évig tartott, Gilbert haláláig. Sőt, azt hiszem ezzel sem ért véget...

2009. július 5., vasárnap

Az első lépés...

Pont egy évvel a francia nyelvű blogom után mélyvízbe ugrok : többek baráti biztatására megnyitom ezt a magyar nyelvűt is, ami nem a franciának lenne az egyszerű fordítása, hanem az anyanyelvemhez való visszatalálás, vagy visszafelé botorkálás izgalmas útja.
 Arról nem is beszélve, hogy ez a visszaút bizony a gallicizmusok kis kavicsaival lesz megszórva, mert be kell vallanom szégyenszemre, hogy franciául szinte gördülékenyebben fejezem már ki magam, mint szépséges anyanyelvemen! De ez a blog is arra hivatott, hogy újra beledolgozzam magam az irodalmi nyelvbe és nem kétséges, hogy dolgozni ilyesmin nagyon szeretek!
Ezért kedves Agi, Endi, Gabi és a még ismeretlenek, köszönöm nektek a bátorítást, remélem, nem fogtok csalódni!
francia nyelvű, már "öreg" 1 éves blogom címe : http://flora.over-blog.org
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...