Keresés ebben a blogban

2014. május 29., csütörtök

Megnyitók hónapja

   Az Arras-i megnyitóra (május 15-én volt) elfelejtettem elvinni a fényképezőgépemet... Tegnap Muriel átadott néhány fotót, melyet akkor este készített kis gépével. Ebből teszek fel néhányat ízelitőül. Ne ijedjetek meg, ha megláttok: pont előtte napon "kopasztott meg" a fodrász, akivel kicsit "elszaladt az olló"! De majdcsak kinő hamarosan.
   Tegnap este megtörtént a csoportos tárlatunk megnyitója is, ezúttal Valenciennes-ben. A szokásos hangulat: 2 óra ácsorgás, ünnepélyes, szerencsére rövid beszédek, majd tálcák és poharak egyensúlyozása a kb. 120-150 látogató és a több mint száz kép és kisplasztika között. Június 10-ig leszünk nyitva, minden délután. Ami azt is jelenti, hogy felváltva látjuk el az ügyeletet. Igy aztán bőven nyílik alkalom, hogy egymással és a látogatókkal is elbeszélgessünk.
   Szokásom szerint ilyenkor viszek magammal papírt, tust, tollat, krétát, hogy ne múlassam tétlenül az időt. Viszem a "naplómat" is, mert a tömeg magányában sokszor megszáll az ihlet, mintegy védőburkot képezve körém. A rajzolással is így van a nyilvános közegben: néha észre sem veszem, hogy előttem, mögöttem áll valaki és nézi, hogyan történnek a dolgok. Nem zavar egyáltalán, sőt, kérésre el is magyarázhatom. Gondolom, még a gyerekkori rajzkörök, bejárós vonatozások alatti rajzolgatások emléke él bennem. Különben én is előszeretettel bámulom, ha valaki más "alkot" a szemem láttára, mintegy bepillantást engedve a "mesterség" titkaiba...

(mindegyik foto Arras-ban készült)

2014. május 23., péntek

Ó, azok a kilók!...

   A nyár közeledtével megjelennek a képes magazinokban a fogyókura-receptek, egyik hatásosabbnak kecsegteti magát, mint a másik. Tiszta szívfacsarás...
   Gyerek- és kamaszkoromban, sőt még jóval később is, problémám inkább az volt, hogy ne legyek túl sovány. Élénken emlékszem anya csukamájolaj és kecsketej kísérleteire, melyek rövid próbálkozás után csődöt mondtak.
   Az igazi problémák azonban G. halála után kezdődtek. Eleinte úgy vontam körém a kilókat, mint valami mentőövet, pontosabban, védőfalat, mely mögé női mivoltomat elrejthettem a vígasztalni szándékozó férfitekintetek elől, melyeket valóságos agresszióként éltem át. Nem akartam, hogy bárki is észrevegyen. Otthonülő lettem, az írogatás magányos tevékenység, örültem, hogy ilyen gazdagító módon megtölti a számomra annyira új állapotot.
   Tavaly augusztusban éreztem, hogy a súlyfeleslegből nemcsak esztétikai, hanem egészségi probléma lesz, ha nem veszem kezembe a dolgokat. Izületeim 20-25 kg-val kevesebbre vannak programozva, még hatvan éven túl is. Arra sincs már szükségem, hogy védőfal mögé bújjak, hiszen meglehetős biztonsággal berendeztem viszonylagos magányomat. S minden magammal szembeni jóindulatom ellenére sem tetszik a kirakatok tükrében felvillanó képmásom...
   A táplálkozás szakértő doktornője (legyen neve Véronique) csak bólogatott, amikor elmondtam szokásos étkezéseim tartalmát, s azt a szorongást, ami már vacsora után félórával jelentkezett: mi lesz, ha 22 h felé elfog az éhség? A gondolatra azonnal éhség kezdett gyötörni, s muszáj volt akármivel csillapítanom...
    Az ítélet: nem eszem eleget! Reggelire a kávé mellé sonkát, főtt tojást, zsírmentes tejterméket javasolt, estére meg szintén fehérjében gazdag, de zsír és cukormentes vacsorát. Napközben amúgy sem volt szokásom a csipegetés. 
    Igyekszem betartani és abban is igazat adok neki, hogy nem koplaltat, sőt, szerinte időnként megengedhetek magamnak egy kis kitérőt, ünnepi ebédet, meghívást. Én sem  akarok túl gyorsan lefogyni, nehogy "denevérszárnyaim" nőjenek és arcom is hirtelen megráncosodjon. 
   Egy dologban viszont még nagy haladást kell elérnem: mozogni, mozogni, mozogni, ahogy Lenin elvtárs, a nagy sportoló mondaná! 


2014. május 19., hétfő

Zajlik az élet...

   8 éves nagy unokám, Lucie! Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy tegnap volt az a kisbaba, akit megindultan magamhoz ölelhettem 2 napos korában...
 Mozgalmas hét van mögöttem (jónéhányszor leírtam már ezt a bevezető mondatot...) A vérnyomásom kezd lejjebb szállni az egész hónapra kiírt gyógyszer hatására: kell is, mert még messze nincs vége a pihenésre sóvárgásnak!
Kedd, szerda, csütörtök estéje éjfélbe nyúlt, többnyire távol, kilométerekkel tetézve.
Az Arras-i kiállítás megnyitója megtörtént csütörtökön, kellemes, baráti hangulatban, ahogy szeretem is: többnyire ismeretlen "közönség" jött össze, mert 70 km-nél messzebb van Valenciennes-től és senki sem ismer a környéken. Ilyenkor annak örülök, hogy mennyi felfedezés áll előttem: ahány ismeretlen, annyi megismerni érdemes, potenciálisan érdekes ember vett körül. Köztük egy belga házaspár egy cserép fehér orchidea mögött rejtőzködve: a férjet még a blogvilágból "ismerem" 2008 óta. Egy keresztnév: Patrick, arc nélkül, botladozó kezdeteim tanúja a blogok világában... Több, mint 400 km-t autóztak, hogy a valóságban is megnézzék a képeket, melyek közül Patrick egyet titokban lefoglalt feleségének meglepetés gyanánt... 
Éjfél után értünk vissza és másnap reggel már újra autóba ültem, hogy elmenjek a fiamékhoz (innen kb. 235 km csak) a hét végére. Előző nap jött ki a kórházból. Tegnap este jöttem meg, hogy felkészüljek az egy hét múlva kezdődő csoportos tárlatra...

2014. május 9., péntek

Illyés Gyula: Kháron ladikján (részlet)

   "Éreztem a ceruza illatait. Külön-külön valamennyit; a festék illatát, a megfaragott fáét, a porló grafitét. A bicsak illatait is éreztem; egyenként ezen is a penge vasáét, a nyél szarujáét és hogy előzően mit vágtam vele.
   
   És éppen így voltak telítve a percek is. Az időt éppígy élveztem; így éheztem-szomjaztam minden darabkájára s nemcsak azzal az egy szagló érzékszervemmel, hanem mind a húszezerrel.
   
   S föl is tudtam fogni az időt. És értékét is tudtam. Minden órájának? Minden pillanatának. (...)"

2014. május 4., vasárnap

Anyák...

   Magyarországon Anyák napja van. Itt, Franciaországban csak a hónap végén lesz. 
Ezen a napon mindenki rájuk gondol, az is, akinek még van, az is, akinek csak a hiánya maradt. Az enyémet tegnap egy éve temettük.
François pár hetes
   Én magam is betöltöm ezt a szerepet több, mint harminchat éve már. Az ember lánya óhatatlanul is elgondolkodik az óriási felelősségen, amely abban a percben zuhan rá, amikor a gyereke megszületik. Attól a pillanattól kezdve vége a gondtalanságnak, már nem csak magunkért vagyunk felelősek. Az állandó készenléti állapot eleinte igen fárasztó, de hamarosan megszokjuk és második természetünkké válik. Hallásunk is kifinomul, elsőként halljuk meg a gyerek még csak nyöszörgő sírását a másik szobából is, megtanulunk különbséget tenni az igazi sírás és a pillanatnyi szeszély között, mely magától elmúlik, ha nem ugrunk azonnal készenlétben, rossz szokássá, kényeztetéssé változtatva azt.
    Anyósom szülésznő lévén, tekintélye vitathatatlan volt az első időkben. Fiunk Berlinben született. Anyósom eljött, pár nappal a kórházból hazatértünk előtt. Az "idomítást" már az elején el kellett (volna) kezdenem: kivárni a négy órát két szopás között, hogy lassanként megszokja a pontos időt, evés után lehetőleg azonnal az ágyába tenni, nehogy hozzászokjon a dajkáláshoz... Ez utóbbi követelmény mindig felháborított: nyilván ösztönösen szerettem volna pótolni valamit a császárral szülés kudarcként megélt élményéből a testi közelség meghosszabbításával... Fiam különben még a karomban elaludt, miután rekord idő alatt teleszívta magát, a majd 4 és fél kilójával. Utána békésen leszuszogta a pár órát, s egy hónapos korától este 9-től másnap 6-7 óráig símán átaludta az éjszakát, kezdettől a saját szobájában. Nem szoktattuk hozzá, hogy velünk aludjon, arról meg, hogy az ágyból kiszorítsa az apját  -  ahogy egyes családokban tapasztalható évekig  -  szó sem lehetett. Sok  későbbi nevelési problémának, Ödipusz-komplexusnak vehetjük elejét ezzel. A gyerek természetesnek veszi, hogy saját világa is van, s lassanként félelem nélkül megtanulja felfedezni azt. 

2014. május 1., csütörtök

Májusi kis harangok


   Május elseje! Itt, Franciaországban (már írtam róla előző években), az emberek gyöngyvirágot ajandékoznak egymásnak ezen a napon. Az idén a korai tavasz időben kihozta a virágaikat a kertben is, de minden bolt tele egy vagy több szálból kötött kis csokrokkal, esetleg gyökeres cserepecskékkel! "Porte-bonheur"! Szerencsét, boldogságot hoz. Nagyon ránk férne! 
   Az ilyen kívánság mindig jól jön. Akinek már van belőle, sohasem elég, esetleg szeretné biztosítani az eljövendő időkre is. Akinek meg hiányzik az életéből, annak esetleg hozhatnak egy zsákkal a májusi kis harangok!
   Tegnap a szomszédasszonyom, Madame Quarrez becsöngetett úgy estefelé. Mielőtt ma kora reggel a fiához elmenne, hozott egy kis cseréppel nekem is, nehogy elkerüljön a boldogság.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...