Keresés ebben a blogban

2009. október 23., péntek

Egy október 23-a...

Mindenkinek megvan a maga emléke... Az enyém elég távoli és vékonyka. Még az általános iskola alsó tagozatába jártam, öcsém 1 évvel alattam. A felnőttek igyekeztek megkímélni bennünket a gondoktól, igy nem is voltunk különösebben beavatva az aggasztóan szaporodó, rosszat jelző eseményekbe. Igy csapott le ránk villámként a szorongás : hajnalban recseg a rádió, anya sírva felráz bennünket. "Kitört a forradalom! Nem mehetünk többet Dunántúlra nagyanyáékhoz!..." Neki ugyanis ez jelentette a helyzet legmagasabb tragikumát : Veszprém megyéből szakadt az Alföldre 18 évesen és az évi nyári utazás - nevezzük inkább expediciónak - tartotta benne eleinte a lelket.
Estefelé az utcáról kiáltozás szűrődik be : "Vesszen Gerő ! Gyilkosok az ávósok !" Fogalmam se volt, ki az a Gerő, se pedig az ávósok... annál inkább megrémültem : talán éppen a "gyilkosok" vonulnak az utcán ? A felnőttek suttogását elkapva megtudtuk, hogy a párt helyi vezetőjét kidobták a pártház ablakán : nagyot nem eshetett, mert legfeljebb csak egyemeletes ház akadt a faluban, az is csak egy-kettő... Apa sietve éget néhány papírt a kemencében, mindenki a pánik határán : nagyszüleim már két háborút megértek, szüleim emlékeiben is közeli még a második...
Az iskolában több hónapos szénszünet van, gyerekmódra még örülünk is neki. A tanárok is furcsák : úgy érezzük, ők se nagyon tudják, merre tartsanak. Az osztály falán Rákosi képmását felváltja egy időre a feszület és óra előtt imádkozunk : szerencsére mindenki volt hittanos és első áldozó, nem ért bennünket készületlenül a pálfordulás... Az az érzésünk, hogy a történelem kereke egy időre visszafelé forog : az ötös helyett az egyes lesz a legjobb jegy ! Még szerencse, hogy nem sokáig zavarták meg vele a fejünket...
Az utcabeli gyerekek nyilván háborúsdit játszanak : kukoricaszár-puskával a vállunkon menetelünk, de "orosz" senki nem akar lenni...

2009. október 17., szombat

Berlin, avagy minden kezdet nem egyformán nehéz...

Szinte üres kézzel, két bőrönddel érkeztünk Berlinbe. Minden új és szokatlan volt : az autópályák, a nagyvárosi nyüzsgés - és főleg a fényűző bőség a 2 algériai év után, ahol még vajat is csak bennfentes vásárló kapott a pult alól... Amikor először felmentünk a KDW (Kaufhaus des Westens) utolsó emeletére, ahol terülj asztalkám módjára minden volt a legjobbakból, amit csak e földgolyó kínál, szinte szédülés fogott el : úgy éreztem, mint a kiéhezett, akit hirtelen roskadásig megrakott lakodalmi asztal elé állítanak, hogy egyen, amennyit akar és éhség helyett émelygés fogja el...
A francia megszállási zóna katonai kormánya rögtön a szárnyai alá vett bennünket : az "Aiglon" (Sasfiók - Napóleon fia) nevü szállodában laktunk jó 10 napot (ingyenesen), amíg a lakásunk elkészült a Guynemer francia pilótáról elnevezett parkos negyedben, a Tegel repülőtér mellett : nem véletlenül ott lakott az összes repülős beosztású francia katona és tiszt. Lakásunk ablakából a parkra láttunk és a mókusok az erkélyre jártak szedegetni... A lakás egyébként szoba, konyha, fürdőszoba, nappali és ebédlőből állt és teljesen, az utolsó kávéskanálig fel volt szerelve mindennel. Fiunk születése után, a következő évben igényelhettünk egy nagyobbat, amihez gyerekszoba és vendégszoba bővült : a lakbér maradt a régi, ugyanis a fizetések 15% -át tette ki, a lakás méreteitől függetlenül.
Az idilli környezetet csak a repülőgépek zaja rontotta meg : akkoriban ugyanis a Lufthansa nem szállhatott le Nyugat-Berlinben, csak a francia, angol és amerikai légitársaságok gépei. Második emeleti ablakainkból a talán 200 méterre levő pályákra láthattunk, ahonnan minden órában rajban szállt fel és le egy csomó gép, pokoli zajjal és bűzzel , s csak éjjél 11 és reggel 6 között pihentek (mint mi is...) Mit mondjak? A 6 év alatt megszoktuk és a lakás hangszigetelt volt, csak az ablaknyitást kellett időziteni...
folyt. köv.

2009. október 14., szerda

A Radnóti verses naplóba

Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
1943. május 26.


Nehéz volt választani egyet a sok közül, de talán ebben sűrítve van meg mindaz az antik harmónia és tragikus szépség, ami miatt szeretem Radnótit. Az a bizonyos csodálatos költői "démesure", ami miatt olyan egyedi emocionális visszhangot képes kelteni...

Myrtille verses naplójába : http://myrtille.freeblog.hu

2009. október 11., vasárnap

Gilbert Millet : "Glissements" 1.

Már a cím fordítása is problémás, ugyanis egyenes és átvitt értelemben is kell érteni. Talán "átcsúszások" ? Az idő és az emlékezet sikamlásairól van szó, az átélhetetlen élmények végnélküli átköltéseiről, hogy elmondhatók, végiggondolhatók legyenek a főhős számára...


Mihelyt a telefon megcsörrent, azonnal megértettem. Nem bújhattam el tovább, mind messzebbre tolva a határidőt. Még ágyban voltam, nyújtani próbáltam az éjszakát, ami soha nem fordul velem elő. Muszájból fekszem le, mert aludni mégiscsak kell, bár rosszul és keveset, mint valami álmatlan vénség. Meggyújtom a lámpát és órák hosszat meredek egy fényfoltra, árnyékra vagy a tapéta egy darabjára, amit aztán képzeletem szabadon átformál.

Mihelyt telefon megszólalt, azonnal előttem volt a lassú, kettős kukacként a völgy felé araszoló falu az út két oldalán, a vasút és a csenevész patak között. Itt születtem, 1941. február 12-én és néha ide járok vissza, mindannyiszor abban reménykedve, hogy a megáradt víz megtisztítja a partot, elmosva minden emberi nyomot.

A névtelen és banális templom mellett az elmúlt századok hájas   parasztasszonyai hordják a ruhát a mosóhelyre, amiből már csak néhány bűzlő mohos kő maradt fenn. Egymást váltják hangos nevetéssel, s két pletyka között dagadó keblük rázkódik, miközben a lepedőket sulykolják. Lehangoló, csúf falu:  meg akartam szépíteni, amikor a kellemes Vrévillemont névvel ajándékoztam meg.

Az égetett szaru kesernyés szagában vöröslő vasat kalapál a ragyás orrú, lefittyent ajkú kovács. Felnéz a zajra : egy fiúcska fut a karikája után, amely egyre gyorsabban, nyikorgóbban pörög le a kavicsos úton, állandó eldőléssel fenyeget, de mindig kiegyenesedik. A ló félreugrik, amint a karika hozzáér, a szalmarakomány megremeg. A részeg bódulatból felrezzenő kocsis hangja összevegyül a gyerek lassan elhaló kiáltásával, miközben a karika mereven egy tölgyfakapunak ütközik s megáll a lábaim előtt.

Órák hosszat őrködtem a kis temetőben, a falu legbarátságosabb helyén. Barátságos és vidám : a domb oldalán, csak egy meredek ösvényen érhető el, ami a templommal köti össze. Van-e nagyobb elégtétel egy eljövendő hulla számára, mint elképzelni, amint a tùlélők fújtatva, a köveken bokájukat ficamítva követik a koporsóját ? A kripták között lapulva lenéztem mindazokra, akik egyszer itt porladnak majd velem együtt és benépesítettem a tájat rég elfelejtett parasztokkal, egytől egyig kitalált rokonokkal. [...]



2009. október 7., szerda

Ujra csak tanulok, mint a "jó pap"...



   Két hete végre elkezdtem a réz- és egyéb metszés rejtelmeibe való bepillantást, méghozzá nem könyvből, hanem úgy, hogy a kezem is jól bepiszkolhassam vele! Már megírtam a francia blogomon pár napja, de magyarul is el kell mondanom, hogy közel harminc éves álom válik itt valóra.
   Még Magyarországon szerettem bele a hatvanas-hetvenes években a sok kiváló grafikus munkájába és a metszés végtelenül változatos lehetőségeibe. Nem utolsósorban az vonzott, hogy az eredmény mindig rejteget valamilyen meglepetést, előre még a legtapasztaltabb mester se számíthat ki mindent!
   Beíratkoztam hát egy itteni mester műhelyébe, akit már régóta ismertem és csodáltam messziről. Művészeténél talán csak egyszerűsége, szerénysége nagyobb és már régen tudom, hogy ez csak a legnagyobbakra jellemző.
   Az első két órában csak kis rézlemezkémet csiszolgattam, többféle eszközzel, majd a lakkbevonás után a rajz felvitele következett egy kis tűhegyes szerszámmal. Azután még jónéhány "állomás" következett, mig előtűnt végre a súlyos prés alól az eredmény ! Ez csak a "premier état", amin még javítgatni lehet és kell is. Az máris világosnak tűnik, hogy amennyire a rajzolás gyorsaságot, spontaneitást kívánt, a metszés annyira a türelem iskoláját fogja kijáratni velem !

2009. október 4., vasárnap

Algéria után... folytatás

   Algériában két évet töltöttünk. Azalatt bejártuk az ország jó részét, ha nem is mentünk el Tamanrasset-ig, ami még jó ezer kilométerrel délebbre volt mint El Goléa és Timimoun. Igy is életre szóló élmény a Szahara és megértem Théodore Monod-t, aki szinte hosszú élete végéig tanulmányozta, járta gyalog, a végén még vakon is. A találkozás a csenddel, a végtelenséggel egyeseket a szellemiség (spiritualité) bejáratáig is elvezet : nincs semmi felesleges lárma, rohanás, zsúfoltság, ami a lényegről elvonná a figyelmet. Mi akkor még túl fiatalok voltunk ehhez, valami azonban akkor is meglegyinti az embert...
   Bútoraink, holmijaink átkeltek a Földközi tengeren és kisebb-nagyobb veszteség árán megérkeztek Laon-ba, Gilbert szüleihez. Szeptembertől Nyugat-Berlinben várta egy nagyon szép állás, a francia-német két nyelvű gimnáziumban. A következő hat évünk ott telt el és ott született fiunk, François is, aki elmondhatja Kennedy híres mondatát, amit a felszabdalt Berlinben tett látogatásakor ejtett ki : "Ich bin ein Berliner!"
   Egészen más természetű folklór várt bennünket Berlinben. Akkoriban állt még a "szégyen fala" és mi annak nyugati oldalán laktunk, egy hermetikusan zárt szigeten, az NDK kellős közepén. Furcsa módon azonban, mivel az NDK polgárait éreztük inkább börtönben, ezért sokan nem is voltak képesek egészen tudatosítani, hogy bennünket zár el a fal egy ellenséges ország közepén és nem fordítva.
   A város nyugati fele francia, angol és amerikai megszálló zónára volt osztva, míg a keleti részt tekintették a szovjet zónának, amelyen 3 ellenőrző ponton (check point) lehetett átmenni, persze csak egy irányba : az NDK polgárait lelőtték, ha megpróbálkoztak vele...
   Mi a francia zónában laktunk, a francia hadsereg védőszárnyai alatt, de erről is regényt lehetne írni, ami szerepelt is Gilbert tervei között, de nem lett rá ideje...
folyt. köv.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...