Keresés ebben a blogban

2012. október 28., vasárnap

Kis szünet következik!

   Holnap hajnali 4-kor tervezzük az útrakelést a fiammal. Hetek óta az az érzésem, hogy megvadult ringlispilen ülök  -  a fiatalabb generáció is tudja még, remélem, mi is az említett  - körhinta!... Szeretnék leszállni, de nem akar megállni...
   Tegnap este megtörtént a szokásos havi irodalmi összejövetel, kb. 25-en szorongtunk, ezúttal nálam, a nappaliban. Előző éjjel 3 óra tájban végére jártam a 350 oldalas könyvnek, melynek szerzője is eljött feleségével Lille-ből és meghatottan hallgatta a felolvasásokat. Jómagam kb. egyórás interjú formájában adtam neki alkalmat a regény születésének ecsetelésére (egy i.sz. V. századi szingaléz király, I. Kassapa csodálatos palotájába visz bennünket, Ceylon  -  Lanka  -  szigetére). A palota maradványai ma is láthatók egy 200 m-es szikla tetején, bejárata pedig egy belőle kifaragott oroszlán száján keresztül vezet... A kalandos fordulatokon túl találkozunk a buddhizmus és a hinduizmus vetélkedésével, valamint a hatalom erkölcsi kérdéseivel is. A szerzőnek ez az ötödik regénye és számos antológiában is szerepelnek novellái. 
   Utána szokás szerint az asztal körül fogyasztottuk el a résztvevők által hozott enni-innivalókat (ezt itt úgy is hívják, hogy "auberge espagnole", vagyis: "spanyol fogadó", ahol csak azt eszik a vendég, amit magával hoz...) s a beszélgetések éjfél után fél egykor értek véget.
   Ma éjjel indulunk fiammal Magyarországra, de csak pár napot sikerült neki a munkából kiszakítania. Anya egészségi állapotáról érkező nyugtalanító hírek indokolják az 1650 km-es autózást egyfolytában... Sajnos, az időjárás sem jött segítségünkre. Sőt...
   Majd egyszer jelentkezem. Addig szeretettel gondolok mindenkire, aki figyelmével, barátságával megtisztel.

2012. október 25., csütörtök

Kányádi Sándor (1929-) : Valaki jár a fák hegyén


Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a szorongó oltalom
a gondviselő félelem
kísért eddig utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Hargitafürdő, 1994. október 30-31.

2012. október 22., hétfő

Illyés Gyula: "Kháron ladikján" (részlet)

Megint csak a véletlenre bíztam Illyés: "Kháron ladikján" című könyvének felnyitását. Időnként vissza kell térnem hozzá, főleg viharosabb időszakokban, mert soha nem szentenciázó, inkább önmagával diskuráló bölcsessége mindig megbékít egy kicsit a valósággal.

   "Ahogy öregszem, annál készebb vagyok élni."
   Vagyis annál természetesebbnek érzem, hogy élek. 
   Hogy: van élet. Úgy, hogy lesz is, mindig.
   Olyan öregember mondta, aki már fiatalon is komoly bölcs volt. Annak bizonyítására mondta, hogy lelkünk már életünkben is úton van az örökélet felé. Természetesnek érzi. Már itt otthonos ott. Van tehát kapcsolat. 
   Nyilván tréfául mondta. Vagy legalábbis mosollyal az ajkán. De nekem ez a mosoly is elég kapu. Hogy benézhessek annak az áthatolhatatlan falnak a túlsó felére.
   Mert ezen kívül aztán nincs is más.
   Beszélni egy katicabogárnak, aki ebből egy árva kukkot sem ért, ezen senki sem csóválja a fejét. Verset szavalni egy éticsigának az ős népi, azaz középkori latin prozódia négy-három szótagos ütemében, erre sem fordulunk hátra. Megrovóan nézünk az aggastyán felé, ha fönnhangon  -  végre!  -  élete legfontosabb személyiségével, önmagával társalog. 
   Legtöbbször vigasztalja magát. "Egye fene, ha eltörött!"  -  halljuk a konyhából, némi időre a csörömpölés után. "Hazudtam, hát hazudtam!" mond egy másik, az őszi napsütésben kuporogva. Ki az engedélyezett hallgató? A halál. Ki fülel valóban minderre? A halál sem.

2012. október 19., péntek

A tolmácsolásról dióhéjban...

   Igaza van Zének, amikor azt mondja, hogy a tolmácsolás megtanulandó szakma. Mégpedig elég nehéz szakma. Szakiskolák készítenek fel rá, az egyik leghíresebb pl. Svájcban van. 
   Énmagam csak az egyetem orosz szakán kóstoltam bele egy kicsit, bár azt inkább csak kóstolónak, mint képzésnek lehetett volna nevezni. A "mesterség" javát önképzéssel sajátítottam el, mint számos dilettáns tudományom nagy részét... Többnyire mélyvízbe dobás kényszere által.
   Azt hiszem, azzal kezdődött, amikor kétféle nyelvű vegyes családunk tagjai egymással akartak ismerkedni, beszélgetni, tudomást se véve a kezdő tolmács végkimerülésig tartó agytornájáról. Emlékszem, a végén az is előfordult néha, hogy a franciáknak fordítottam franciára saját szövegüket, s csak akkor vettem észre, amikor megütődve néztek rám...
Az első igazán hivatalos (megfizetett) tolmácsolásom már itt történt Valenciennes-ben a 90-es évek elején. A közeli fémüzem kért fel a Dunaferr-ből (nem is tudom, megvan-e még ezekben a válságos időkben?) érkező magyar küldöttség fogadására és kísérgetésére 3 napig. Volt részem üzemlátogatásban, kétoldalú tárgyalások közvetítésében, s közben anyanyelvemen is ismerkedtem a meleg- és hideghengerművek speciális szókészletével...
  Ezután jött az orosz-francia tolmácsolás kalandja, pár évvel később. Az itteni régiót akkoriban a zöldek irányították, akik a belorusz Mogiljov körzetét vették gyámságuk alá. Jött is egy magasrangú küldöttség egy hétre, az energiagazdálkodást tanulmányozni. Már előre le kellett fordítanom egy 50 oldalas, számomra szinte teljesen enigmatikus szöveget oroszra, egy mérnök tollából, melyet még Gilbert sem értett! Ennek alapján folytak a délelőtti szemináriumok, melyeket szintén tolmácsolnom kellett. Ebéd után (az asztalnál szintén állandóan dolgozik a tolmács, míg a felek meleget esznek, vidáman anekdotáznak!) üzemlátogatások folytak általában, s a napok éjfél felé zárultak vacsorával...
   Volt még egy másik, tíz napig tartó belorusz kalandom, ezúttal gyógyszerész küldöttségnek tolmácsoltam. Délelőttönként a laboratóriumban tevékenykedtünk (mondhatni, egészen belejöttem a kúpok, porok, kapszulák magyarázatába oroszul, sőt készítésük sem volt többé titok előttem!), délutánonként viszont kórházakat, gyógyszertárakat, homeopátiás laboratóriumot (pl. a híres Boiron-t) látogattunk. 
   Mondhatom, elég gyorsan visszataláltam a hajdani jó orosz beszédkészségemhez, bár az első találkozást megelőző éjjel nem sokat aludtam sosem a stressztől: vajon hogyan fogok helytállni? Nem szimultán tolmácsoltam, hanem hagytam mindkét felet 4-5 mondat erejéig beszélni, hogy ne legyen nagyon feltrancsírozva a mondanivalója, s mialatt hallgattam, fejemben elkezdtem fordítani, hogy rögtön vsszaadhassam. Ezt a mechanizmust, gondolom, mindenki ismeri, akinek volt már benne része.
   Őszintén hozzá kell még tennem: nem utolsó sorban az is tetszett a tolmács szerepben, hogy minden rajtam keresztül zajlott le: mindkét fél csak annyit tudhatott, amennyit én közvetítettem. Mi lehetett az effajta teljhatalomban az élvezet? Tény, hogy sokszor diplomáciai érzékre is szükség volt...   

2012. október 17., szerda

Stressz és vérnyomás...

   Pár percre szakítom csak meg a sietős teendőket: felszaladt egy kicsit a vérnyomásom a hosszantartó stressz hatására. Pedig eddig mindig inkább túl alacsony volt... Ne de ezt is elkönyvelem a lassan beálló változások között: nem vagyunk már húszévesek! 
   A Mérleg-Bika formáció halála, ha siettetik! Képes vagyok hosszantartó erőfeszítésre, de egyenletes ritmusban. Az utóbbi napokban a stressz volt hosszantartó: aggasztott, hogy időben megérkezik-e a könyv, melyet okt. 26-i irodalmi estünkön nekem kell bemutatni, a szerző jelenlétében, s nem szerettem soha készületlenül előállni. Hétfőn végre megjött: 350 oldal! Közben viszont már azon izgultam, hogyan fogok helytállni mint tolmács az ugyancsak hétfő délután Lille-be érkező orosz jogász mellett, aki a csecsen helyzetről, az ottani zsarnok túlkapásairól számolt be. A dokumentumfilm után válaszolt a közönség kérdéseire. Éjfél felé értem vissza Valenciennes-be, megkönnyebbülve, hogy 15 éve szunnyadó orosz szókincsemet és tolmács-reflexeimet sikerült némileg felébresztenem!
   Közben meg a nov. 19-én nyíló csoportos tárlat jelenik meg rémálmaimban. Még nem készültem fel rá, de ma este is egy fontos gyűlésre megyek, ahol nekem is jut egy meglehetősen döntő szerep... Át kell néznem az anyagot, de mikor fogok bevásárolni, arról nem is beszélve, hogy elszállásolom az egyik résztvevőt,  s az ő ágyát is fel kell húznom!...
  A hét végén Abbeville-ben voltam a gyerekekkel, akik a születésnapomat ülték meg. Kellemes intermezzo volt a vasárnap reggeli napsütéses séta a tengerparti piacon, ahol vettem kakukkfüves mézet a téli légcsőhurutok megelőzésére... Sajnos, a hazatérés este az esőben, a zsúfolt autópályán már messze nem volt olyan kellemes!
   Lucie nálam lesz az őszi szünet alatt egy hétig, s az említett teendőket jó lenne addigra befejezni, mert nem akarom a tv elé ülteni, hogy azalatt nyugodtan végezhessem dolgaimat. Egyelőre a stressz jobban fáraszt, mint maga a munka...

2012. október 11., csütörtök

Kérdések, válasz nélkül

   Most fejeztem be francia nyelvű blogomon egy meglehetősen vegyes hangulatú bejegyzést. Valahogy úgy érzem olvastán, mintha saját magamat próbálnám hajamnál fogva kihúzni a vízből...
Szeptemberben, a főtéren. Koncentrálok...
   Ilyenformán szokott lenni születésnap előtt: ilyenkor mintegy muszáj visszapillantani legalább az elmúlt évre, de kilátszik mögüle a többi is, egyre hosszabb sorban... Az a baj, hogy az előttem állók sora sokkal rövidebbnek tűnik...
    Minden felgyorsul, minden sürgőssé válik: lesz-e időm vajon minden tervet valóra váltani? Nem hiszem, hiszen mindig újabbak csapódnak hozzájuk. Válogatni kell, fontossági sorrendet felállítani. Pedig milyen nehéz lemondani bármelyikről is! Inkább a halasztási polcra kerülnek, "könyék alá", mondja a francia ("sous le coude"). Majd előveszem őket, ha egyszer nem tudnék mit kezdeni az időmmel...
   Holnap megint egy évvel több lesz... Mit számítanak végül is a számok, vígasztaljuk magunkat. Mégis, mint az útunkon elszórt kavicsok, támpontokat jelentenek pályánkon: mégsem álmodtuk talán az egészet... Mert mi is a valóság? Egy megfoghatatlan pillanat: a következőben már csak az emlékezet vigyáz rá. Ameddig tud.

2012. október 7., vasárnap

Móra Ferenc: A Sala dei tre Capiban

   Nosztalgiám támadt: kis velencei sétára vágytam... Mivel egy csomó akadálya volt annak, hogy a valóságban is ott teremjek valamiféle repülő szőnyegen, egy étvágygerjesztő szép kis antológiához folyamodtam, s benne is egy Móra Ferenc novellához. Móra édes-bús humora mindig fel tud vidítani!...
2011-ben általam készült fotó

Velence, március
Minden heptikás honfitársamnak azt ajánlom, aki télen jön Itáliába, hogy az elindulása előtt legalább egyheti kurzust végezzen valamelyik lakatosmesternél. Ez sokkal fontosabb, mint az olasz nyelvkurzus. Mert abból nem lesz semmi baj, ha olaszul nem tudsz, sőt, olasz nélkül sokkal többre mégy. Például, ha bemégy a borbélyhoz és megmondod neki olaszul, hogy vágja le a bajuszodat, mert másképp mind rajta akad a levesből a parmezán, akkor csak a bajuszodnak esik neki az ollóval,  -  de ha olaszul nem tudsz, akkor a hajadat is levágja.
   Ellenben, ha nem vagy kitanult lakatos, akkor nem tudod becsukni éjszakára az olasz ablakot és ezért keservesen meglakolsz. Ahogy lehúnyod a szemedet, előjönnek a lagúnákból az öreg és ifjú nobilik és középkori divat szerint a hónuk alatt hozzák a fejüket, úgy kívánnak felice notte-t. 
   Én is így jártam éjszaka. (...)

"Egy éj Velencében"  Magyar írók velencei novellái,  Noran Libro Kiadó 2009


2012. október 3., szerda

Újra csend...

   Tegnap este óta hirtelen újra csend szakadt a házra... Csak a telefon csörgése töri néha meg. Visszajöttem a reptérről (s még csak el se tévedtem!) és a pihenésnek meg az emlékeknek szenteltem az estét. Marad későbbre a takarítás, mosás (úgyis esik azóta is!), nomeg a sok elhalasztott teendő, amitől az október olyan túlterheltnek, ám izgalmasnak látszik máris, ha a naptáramra pillantok... Egyelőre még nem tudom, hogyan bírok majd el a sok tervezett programmal.
Az Eiffel-torony tetején, holdfénnyel...
   Unokahúgom, I. a barátjával szűk egy hetet töltött itt, amiből három napot Párizsnak szenteltünk: Gy. még nem járt Franciaországban. Csodák csodájára szép idő volt tegnap estig, mintha rejtett kívánságainkat meghallotta volna... Most már eshet, de azért ne sokáig!...
   A hétvégén fiam és menyem szállt be az idegenvezetésbe, én meg a lányokra ügyeltem inkább otthon: mindenkinek jobb megoldás volt ez így! Én már úgyis lejártam kissé a lábaimat Valenciennes-ben, nomeg a Montmartre tetején, a Sacré Coeur alatt!...
   Az idő mindig szűkre szabott, hogy kibeszélgethessük magunkat! Évenként találkozunk ugyan, amikor Magyarországon vagyunk. Csak akkor döbben meg az ember, amikor az éveket számolja: I. elmúlt negyven, az öccse sincs messze... Gyerekeik fejünkre nőnek... Hiába vannak még mindig előttem kisgyerekként, amint fiunk társaságában a francia szavakkal ismerkednek, ő meg magyarul tanul tőlük játék közben...
    
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...