Keresés ebben a blogban

2017. június 24., szombat

Nyáreleji történet

   Afféle közepesen, esetleg szerényen jómódú kerületben lakom. Igaz, nemigen teregeti ki senki sem a gazdagságát, sem a szegénységét. Meg kell érezni. A tehetősebb nem hivalkodik, a szerényebben élő pedig igyekszik a látszatot megőrizni. 
ez a kép a Net-ről
   Két-három házzal odébb, az előbbieket meghazudtolva, néhány lakó felkavarja a diszkrét harmóniát. A házat a város szociális szervei bérelik és nehéz helyzetben levő, talán úgy is mondhatnám, "rehabilitációs stádiumban" levő 8-10 embert szállásolnak el, hogy ne kerüljenek utcára. Van, aki dolgozik, vagy próbálja, mások isznak, néha verekedés tör ki, esetleg felgyújtanak ezt-azt a házban (többször jöttek már rendőrök, tűzoltók, főleg éjszaka...). 
   A lakók változnak, a mostaniak inkább csendesek, nem vetetik észre magukat.
   Azaz mégis, pár napja, a kánikula kellős közepén. 
   Gyors bevásárlást intéztem, megtöltve egyben a benzintartályt is. Mögöttem sor volt, ezért gyorsan idítottam, a bankkártyámat bedobtam a mellettem levő ülésre a táskám tetejére, mondván, hogy később helyére teszem. Hazérve kikapkodtam a bevásárlószatyrot és a táskámat, hogy minél előbb bemenekülhessek a ház jótékony hűsébe. 
   Jó félóra múlva csengetnek: az ajtónyílásban szomszédasszonyom és egy foghíjas fiatalember, kezében a bankkártyámmal. Kérdezi, az enyém-e, egy autó mellett találta a földön. Már kérdezett másokat is, de senkinek se kellett, így érkezett "mamihoz"... Ráismertem az említett "problémás" ház egyik lakójára. Maminak becézi a szomszédasszonyomat e ház több lakója is. 78 éves, az egész utca kulcsa nála van letétben, ha valaki elmegy hosszabb időre, ő szedi össze a postát, nyitja a redőnyt, stb. Pedig rengeteg egészségi problémával küzd, de segítőkészsége határtalan. Már észrevettem máskor is, hogy az említett csavargó külsejű fiatalok egyike sem megy el köszönés nélkül mellette, ha kinn áll a ház előtt, sőt, némelyik arcon is csókolja (a franciák rettentően szeretnek puszilkodni, még az ismeretség kezdetén is! Majdnem a jónapottal ér fel!) Elmondta, hogy néha gyógyszerrel, elhúnyt férje ruháival látja el őket...
   Mondanom sem kell, mennyire megörültem! Azaz, először inkább meglepődtem, mert nem is tudtam, hogy elveszett a kártyám! Rögtön az ezzel járó katasztrófa jutott eszembe... Az infarktus környékezett.
   Hálálkodtam nagyon a fiatalembernek: "Monsieur! vous m'avez sauvé la vie!" ("Megmentette az életemet!") Sőt, örömömben a nyakába ugrottam és mindkét orcáján megcsókoltam!...
   Nem is fűzök kommentárt a meséhez. Az olvasóra bízom, mit gondol.

2017. június 14., szerda

Számtalanadszor a blogolásról

   Ilyenkor nyár felé, talán a kánikula hatása alatt, szunnyad a blogvilág is, néhány szenvedélyes blogolót kivéve, akiknek e nélkülözhetetlen elfoglaltság nélkül nem lenne teljes az élete. Azt hiszem, közéjük sorolom magamat is, s bár nem írok bejegyzést minden nap, hiányérzetem van akkor is, ha az ihlet esetleg cserben hagy...

   A blogolásról írott eszmefuttatások időről időre felbukkannak, nem annyira téma hiányában, hanem főleg azért, hogy megvizsgálja az ember, miért is blogol még mindig? Sokan végleg elhallgatnak vagy csak szünetelnek, azt pedig nem tudhatom, hány újonc vág bele, a gyors és szűkszavú, képes kifejezésmódok konkurrenciájának ellenállva a kicsit együtt gondolkodó, hosszabb munkát igénylő írásnak-olvasásnak? Jó lenne kisebb felmérést ismerni róla.
   Mit is várok még mindig ettől a kifejezésmódtól? 9 éve lesz, hogy elkezdtem. Párhuzamosan írok naponta füzetbe is, tehát a nyilvános bejegyzések nemcsak magamnak szólnak. De mit is várok azoktól, akik elolvassák? Van egy kis kör, hallgatólagos tagjai veszik a fáradságot egy-egy hozzászólásra, mindig nagy örömet okozva ezzel a gesztussal. Néhány zugolvasóm is van, akik ritkán, esetleg sosem jelzik jöttüket. Ez is benne van a játékban, a szabadság játékában. Velem is előfordul. Néha nehezen lépek ki a diszkréció félénk védelméből. Főleg, ha tudom, hogy egynémely blogolót nehéz kielégíteni, kibogozni, hogy mit is vár tulajdonképpen az olvasójától. Van, aki nem szereti a "bólogató János" féle hozzászólást, semmitmondónak, magát el nem kötelezőnek (a francia úgy mondja: "il ne se mouille pas"  -  vagyis "nem mártózik meg"...) érzi. Ha azonban a legkisebb ellentmondásba ütközik, véres agressziónak tekinti. A kemény hangú rendreutasítás pedig furcsa módon sokáig sajogni fog... még ismeretlentől is. Ilyenkor jön a semlegesség, esetleg a menekülés védőpajzsa...
   Nyilván egyéni "mérleges" vonásaim teszik, hogy a harmonikus légkör után vágyom. A blogon is. Ez persze nem zárja ki a vitát, mégpedig egymás véleményének tiszteletben tartása mellett (hogyan várhatnám el valakitől, ha én megtagadom?). Azon sem botránkozom meg, ha valaki igyekszik örömet szerezni a véleményével. Úgy is meglátszik, szívből jön-e?  Mert egy ilyen gesztus feldob, mintha hirtelen kisütne a nap a felhők mögül... És ez mindkét irányban, az "adok-kapok" formájában is működik!
     

2017. június 12., hétfő

Hétköznapi csoda

   Franciaország délebbi részein kánikulától szenvednek. Itt, északon egyelőre kellemes, 20° feletti a hőmérséklet, a régi ház vastag fala hűsít még nappal is, éjszaka pedig pihentető.
   Reggelente első lépéseim a teraszra visznek. Még látszanak az esti locsolás nyomai, kellemes hűvös árad a kertből. Körüljárom a virágokat, hálás pillantást vetek mindegyikre, hogy ilyen szépek, hogy ennyire igyekeznek kedvembe járni, megszépítve napjaimat (melyekre igencsak ráfér...). Ahogy a nap fordul, úgy világítja meg sorban mind a négy oldalt és a feléje nyújtózkodó rózsafát, liliomot, jázmint, levendulát...
   Ilyenkor mindig emlékeimbe szökik nagyanyáim, anyám, nagynénéim képe... Mindegyiknek volt virágoskertje. Szemükben ugyanezt a nélkülözhetetlen örömet láttam, mint amit magam is érzek e hétköznapi csodák láttán.
Ilyen örökséggel hogyan is tehetnék másként?...

2017. június 6., kedd

Mozgalmas hétvége - már megint!

   A végén tényleg babonás leszek!
Rodin
  Igaz, hogy régóta hangoztatom már: nem szabad átadnom magam a felhőtlen örömnek, még rövid időre sem, mert a büntetés (esetleg hátbaszúrás) nem késik sosem.
   Vagyis: állandóan résen kell lenni, ami meglehetősen fárasztó...
   A hét végét a gyerekeknél töltöttük. Ebéd után elejtettem fiam előtt: "Nincs kedved kerülni egyet a közeli IKEÁ-ban?" Rögtön kapott az alkalmon, hogy kedvembe járjon, s közben ő is engedjen egy-két apró csábításnak.
   Azon kevés férfiak közé tartozik, akik szeretnek boltba járni (ebben egyáltalán nem az apjára üt!), szeretünk együtt nézelődni, közben elbeszélgetünk, nevetgélünk, biztatjuk egymást a csábulásra... Egyszóval, nagyon kellemesen telt a kb. 2 óra. Olyannyira, hogy egészen elfeledkeztem arról a bizonyos "résről"...
   A Smart tudvalevően kisméretű autó. Beletömtünk egy matracot, egy 2x3 méteres szőnyeget, egy méteres pálmát cserépben, melyet én szorongattam két térdem között, s levelein keresztül próbáltam kipislantani az útra... Fiam a két visszapillantóban tájékozódott. Mindez azonban csak a jókedvünket táplálta!
   Hazaérkezve a garázs előtt parkoltunk (az alagsorban van), a lejtő elején. Fiam elkezdte a csomagtartót üríteni, én vártam, hogy kiszabadítson a cserép pálma és a könyököm alatt szorongó szőnyeg fogságából. Egyszer csak a levelek résein át látom  -  azaz mintha látnám  -  hogy az autó elkezd lassan lefelé gördülni a lejtőn... Kiabálok: Megy lefelé!, fiam is: Húzd be a kéziféket! (be volt húzva különben) Én: Hol van? nem látom! (rajta volt a szőnyeg)... Közben az autó meggyorsul a lejtőn, neki a zárt garázsajtónak (ami egyébként vadonatúj!), nagy zajjal betöri és a plafonra tolja fel, miközben a nyitott csomagtartó felhajtott ajtaja ripityára törik... A garázsban menyem autója várakozik, az állítja meg a Smartot végül is...
    A zajra a szomszédok is befutottak. Az otthonmaradott öt ember szintén megijedt nyilván, Lucie attól félt, hogy engem is darabokban vesznek elő...De nem. Hajam szála sem görbült meg, sőt, egész idő alatt eszembe sem jutott, hogy bajom történhetne, csak  a garázsajtó és az autó miatt aggódtam... Őrangyalomnak sok dolga van miattam!
a japán vendéglőben

   Szombat lévén  -  s utána 2 napos ünnep  -  reménytelen volt javító után nézni. Fiam és apósa nekiláttak a barkácsolásnak. Másnap délre sikerült valahogy visszaerősíteni az ajtó leszakadt elemeit s még a motorja is működött! Nagy megkönnyebbülés volt, hiszen a garázson keresztül a házba lehet jutni.
  Vasárnap délután kárpótlásul megnéztük a Grand Palais-ban rendezett monumentális Rodin emlék-kiállítást (leszakadt a lábam, de nagyon tetszett) és este még egy japán vendéglőt is kipróbáltunk, ahol  -  asztalunk folytatásaként  -  előttünk zajlott a sütés-főzés a felforrósított nagy bádog lapon...



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...