Keresés ebben a blogban

2018. június 28., csütörtök

Szimbolikus költözések



   Hétfőn este 6 óra után a 25 éves email postaládám véglegesen felmondta a szolgálatot.
Próbálkoztam ezzel-azzal, de semmi sem tudta jobb belátásra bírni.

   A jelszavak! Rémálmaim közé tartoznak. Mindenhova kell, sőt, egyre kacifántosabbak, hogy nehezen lehessen feltörni őket. Igy aztán nehéz megjegyezni is... Felírogattam ugyan egy kis füzetbe többségüket, de néha újat kellett találnom helyettük, s a vége kisebb káoszhoz kezdett hasonlítani. Bár nem szívesen teszem, de dél felé még fiamat is megzavartam a munkájában: már többször is kihúzott a kátyúból. 1 óra múltán ő is bedobta a törülközőt. Estefelé becsuktam a boltot, mondván, hogy másnap fogok a költözéshez.

   Értesítettem ismerőseim többségét a változásról.
   Benéztem a Facebookra, ahol szintén fontos kapcsolatokat tartok fenn. 
  Nem tudok belépni. Probálgatom a jelszót, nem működik (nyilván a régi email cím miatt). Javasolja, hogy nyissak új F-B oldalt... Azóta is ezen az építkezésen dolgozom, napszámba...

   Ma már a hivatalos kapcsolatok nagy része is emailen keresztül zajlik. Adóbevallás, számlák, banki ügyek, baráti és társulati értesítések, hogy a családról ne is beszéljek! Vajon hány értesítést nem kaptam meg hétfő este óta?... A postásnak könnyű dolga van velem: alig hoz számomra a heti lapnál egyebet, esetleg néha egy-egy képeslapot.

   Az én koromban az ilyen felfordulás már kisebb földrengéssel ér fel! Elveszítjük néhai fizikai és pszihés rugalmasságunkat, hogy a szellemit ne is említsem! Még a pánik is megkörnyékezhet, a kiszolgáltatottság nyomasztó érzése.
   Ilyenkor lépnek fel  -  jobbik esetben  -  életmentő reflexeim. Vagyis inkább vígasztaló, optimista elhatározásaim, bár sokkal kevésbé automatikusan, mint hajdanán. Azért lassanként elkezdett egy-egy balzsamos gondolat szivárogni felém: végül is gyökeres újrakezdésről van szó! Már legalább harmadszor kényszerít rá a cybernetika! Míg nem uralta az életünket, addig a 2-6 évenkénti helyváltoztatások, egyik országból a másikba vándorlások jelentették az új lapot. Mióta itt lakom (28 éve!!!), a számítógép ennyiszer törölte ki a felhalmozott emlékeket, a múltat... S mindannyiszor újra kezdtem mindent.

   Költözés, ötlött eszembe a kép (furcsa módon legtöbbször képekben gondolkodom...), melyben számtalanszor részem volt. Alkalom nemcsak tiszta lappal kezdeni, hanem arra is, hogy megszabaduljunk egy csomó haszontalan limlomtól, mely észrevétlenül felszaporodik és elnehezíti az életünket, s csak kerülgetjük őket. A szokások... Kényelmes, puha fészkükben leszokunk a változások kalandjáról, még a vágyukról is, s élünk egy csukott ház fülledt levegőjébe zárva.

   Mi lenne, ha (Aliz szerint) jelet látnék e kis "földrengésben"? Jelet arra, hogy ki kell szellőztetnem egy kicsit az életemet...


2018. június 22., péntek

Napsütés, spleen és ropogós cseresznye



   Nemsokára fél hét lesz. Gyönyörűen süt csillagunk: nem is tudnék szebb nyári napot elképzelni! Most még a leghosszabb, de már percekkel csökken egészen december végéig. Este fél tizenegy körül még világos van: szürkület... Kicsit hűvös szél fúj, de épp csak annyira, hogy felfrissítse a levegőt. Mindjárt megyek locsolni.
   Nemrég jöttem meg a temetőből. Megmetszettem a nagyra nőtt bukszusokat Gilbert sírja körül és lemostam a csillámló követ is, hogy holnap délután könnyen rátaláljanak barátai, amikor így Szent Iván táján bejárják a meghalt társak sírjait, egy-egy piros rózsát helyezve rájuk, s megállnak majd egy gondolatra... Még nem tudom, elkísérem-e őket ezen az emlékező körúton: nagyon belefájdult a térdem az egyórás hétrét gönyedésbe, s különben is együtt vacsorázunk holnap.
   Szerda este nem lehetett valami fényes a bolygók együttműködése, sőt, minden bizonnyal ellenségesen farkasszemet néztek egymással! Együtt vacsoráztunk néhányan és a vacsora vége felé elborított valami ellenállhatatlan spleen... Igazat megvallva én inkább a józan éleslátás pillanatainak nevezem ezeket a kíméletlen perceket, esetleg órákat, amikor a dolgok, helyzetek reménytelen volta elviselhetetlen élességgel nyilvánul meg előttem. Ilyenkor nehezen viselek el bármilyen enyhíteni kívánó balzsamos vígasztaló szót, mert az az érzésem, hogy afféle strucc-politikára akarnak rávenni, mintha a behúnyt szem elég lenne a problémák eltűnéséhez...
   A jövő képe... Már régóta fojtott aggodalom forrása nálam: földünk rohamos, kirobbanó túlnépesedése, a víz, az energiakészlet kimerítése egyesek gyors és habzsoló profit-éhségének szolgálatában; a "mindig többet" jelszava, mely miatt egyrészt elnyel bennünket a hulladék-tenger, másrészt kevesek tobzódása a javakban a többség elszegényedését eredményezi... A konfliktusok milliókat mozdítanak el lakóhelyükről, akik mind egy irányba igyekeznek: a jobb(nak képzelt) jövő felé...
   Személyes jövőképem sem vígasztal: öregség, elesettség, kiszolgáltatottság, másokra nehezedés, fizikai és szellemi leépülés... ha hűséges kísérőm, a betegség hagy még pár évet.
   Szomszédasszonyom, a kedves Madame Quarrez épp most csengetett be egy kis tál frissen szedett cseresznyével. Imádom! Meg is eszem vacsorára. A spleen, úgy látszik,  megfér a tűrhetően jó étvággyal...
   

2018. június 16., szombat

Végletes mondatok

   Tamko blogján a múltkoriban gyerekkorban bevésődött sérelmekről, szülők meggondolatlanul odavetett szavairól olvashattunk nagy számú hozzászólást. Szembesítve, a szülők nagy többsége tagadott, hiszen régen kitörölte az emlékezetéből a kérdéses mondatokat, s bizonyára akkor sem volt tudatában a hatásuknak, amikor kimondta őket.

   
   Ezek a mondatok legtöbbször fenyegetésként szolgáltak, arra az esetre, ha a gyerek nem engedelmeskedett a szülői parancsnak. Gondolom, jónéhányunknak ismerős (de méginkább az előző generációnak, aki esetleg szintén felhasználta később a gyerekkorban hallott fenyegetést) a "beadlak a javítóba", "ha rossz vagy, elvisz a cigány (esetleg a rendőr, a sintér, a házmester)" stb. Emlékeimben furcsa módon megmaradt a "ha rossz leszelelvisznek a kocsikenőcs gyárba" idős szomszéd vagy ismerős részéről, ezért nem is vettük komolyan az öcsémmel: el se tudtuk képzelni, mi lehet a kocsikenőcs, de sejtettük, hogy valami ragadós jövő várna ránk, ha hittünk volna a fenyegetésben, hiszen tudtuk, hogy ígérőjének nincs hatalma felettünk. Ugyanígy voltunk a "becsuklak a sublótfiókba!" inkább játékos fenyegetésével is egy nagybácsi szájából.
    Nagyanyám mindig attól félt, hogy megfázunk éjszaka, ezért mindenképpen el akarta érni, hogy lábunkat ne dugjuk ki a takaró alól. Elhitette velünk, hogy a krampusz éjszakánként kibújik a szekrényfiókból és leharapja a kidugott gyereklábakat... Mondhatom, hogy a szekrényfiók tájára se mertem menni s éjszaka inkább a nehéz dunyha alatt izzadtam, mintsem kinn legyen a lábam!
   A legszorongatóbbnak tűnő, elhagyásról szóló fenyegetésre nem emlékszem. Annál inkább egy másikra, melyet anya egyik fáradt pillanatában ejthetett ki meggondolatlanul, nem volt még 30 éves sem. "Ha rosszak lesztek, meghalok." Máig is megmaradt bennem a hatása. Éjszakánként felkeltem, bementem a másik szobába és percekig hallgattam, hogy lélegzik-e, sőt előfordult, hogy a szívdobogását is ellenőriztem... Azt hiszem, soha nem tudta meg, milyen tortúrának tett ki ezzel a pár szóval hosszú időre. A szülő nem is képzeli, milyen hatást ér el a meggondolatlanul, hatalmával visszaélve odavetetett szavakkal. S itt még szó sincs verésről vagy egyéb durvaságról.
    Sok felnőtt azt hiszi, hogy a gyerek olyan rugalmas, hogy mindent kihever, elfelejt, túlteszi magát rajta. Hallottam már szülőtől, nagyszülőtől ezt a mondatot is: "ha rossz leszel, nem szeretlek!" Már azzal is nehéz egyetérteni kis gyerekkel szemben, hogy "rossz vagy", hiszen ez minősítés. Inkább meg kell magyarázni, mit miért és mit miért ne. A szeretet megvonása pedig a legnagyobb büntetés, amit esetleg soha nem fog kiheverni...
   

2018. június 10., vasárnap

Kerti krónika


   2014-ben, amikor a terasz kész lett, öt kis csenevész bokrot ültettem eléje korlát helyett. Az eltelt 4 év alatt olyan terebélyesek lettek, hogy állandóan metszenem kell őket, hogy elférjenek egymás mellett. Kb. így néztek ki ültetés után: 


A középső bokor ilyen kicsi volt, amikor ide került, most meg már akkora, mint a fenti képen. Szinte minden helyre igényt tart. Mind az öt virágzik tavasztól felváltva, úgy, hogy állandóan gyönyörködhetek exkluzíve  valamelyikben. Úgy tűnik, ragaszkodnak az exkluzivitáshoz, így legalább nincs féltékenység! Ősszel alacsonyabbra nyesem őket, mert lassan nem látok el felettük a kert végéig...
   
   Gyönyörű a fenti képen pompázó "Ligustrum japonicum"  -  személyi igazolványa szerint, bár én csak Büdöskének hívom, mert átható illata nem túl kellemes: még az ablakot is becsukom előle estefelé... A méheket viszont rendkívüli módon vonzza, bódultan döngicsélnek benne.
   Kerti krónika lett a bejegyzésből így vasárnap délutan... Álmos, fülledt az idő, vihart jeleznek. Beszáradtak a ruhák. A szomszédasszonyomnak vittem egy tegnap este főtt csikecombot, valamint egy barátnőmmel csevegtem telefonon jó fél órát. Ennyi. De láttam a napot, ha fátyolosan is: nincs veszve minden...

2018. június 5., kedd

Beszélgetések a teraszon...

    Mielőtt rászánnám magam a gyep lenyírására (holnapra zivatar várható), megpróbálom megírni a témát, amelyre péntek óta készülgetek, s melyet francia blogomon már megírtam tegnap.
ilyet virágzik az egyik (mai kép)
    Péntek-szombat-vasárnap minden délutánra jutott egy vagy több látogatóm. Kávéra, teára jöttek, de méginkább egy kis beszélgetésre. Szinte mindig ők kezdeményezik, így legalább biztos lehetek benne, hogy van kedvük hozzá. Ráadásul "útba esem", könnyen megtalálhatnak, és tudják, hogy szívesen látom a vendéget, hűségesen ápolom a kapcsolatokat, de szeretek ismerkedni is. Kedvelem az ilyen rögtönzött összejöveteleket, melyen megbeszéljük fontosabb gondjainkat, örömeinket, ki-ki kiöntheti a szívét (a franciák többnyire óvatosan, cseppenként, de most már rám is ragadt ebből  mentalitásból), tervek szövődhetnek fontos találkozók megszervezésére pl. Muriellel, aki sosem fogy ki az ötletekből.
   Leülünk a teraszon a napernyő alá és nézzük a tobzódóan virágzó kertecskét. Egyik nagyon kedves barátnőm, akit sok tekintetben csodálok, s akivel mindig izgalmas beszélgetéseket folytatunk, előhozta, többek között, nagy gondját, az álmatlanságot. Alig húnyja le szemét pár percre, néha-néha, s már nem tudja az orvosa sem, mit javasoljon (altatót nem akar, legutóbb a hipnózist ajánlotta). Nagy szorongással, fáradtsággal járó állapotot eredményez. Elgondolkodtunk a problémán, hiszen Gilbert utolsó hónapjai óta én sem alszom rendesen, minden ürügyet megragadok, hogy elodázzam a lefekvést. Ennek már lassan 12 éve... Arra a következtetésre jutottunk, hogy az álomba merülés számunkra tudat alatt valamiképpen a halál metafóráját idézi, s bizonyára ettől a szorongató érzés...
   Tény, hogy mióta azon a bizonyos júl. 6-án a mentő hazahozta G-t a kórházból, s én hiába vártam, hogy felébredjen, mindig félve gondolok az álomba merülésre. Ki biztosít róla, hogy felmerülhetek a feneketlen és öntudatlan mélységből, s a szemem újra kinyithatom?...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...