Keresés ebben a blogban

2018. december 28., péntek

Két jeles nap között

   Most hívott fel éppen a fiam. Kihevertem-e a karácsonyi kavalkádot? Nagyjából 4 napot töltöttünk együtt, nagy családi összejövetelt rendeztek. Bennünket, a szülőket már vasárnaptól vártak ebédre. 25-én pedig 15 személyre bővült az asztal. Dícséretesen állták a vendéglátással járó sok munkát, mosolyt, ami kellett.
   Az ajándékok is sikerültek: mindenki elégedett volt. Igaz, így jobban hasonlított az eredeti "pogány" ünnepre, a római szaturnáliákra, vagy a Mithrász kultuszra, melyek a téli napfurdulóhoz kötődtek és a fény újjászületését ünnepelték  -  még akkor is, ha eleinte alig észrevehető a különbség, de elég a tudata is, hogy jobb kedvre derüljön az ember. A IV. sz-tól engedélyezetté váló keresztény vallás pedig hozzákötötte Krisztus addig nagyon vitatott születési dátumát, hogy egyben csökkentse a "pogány" kultuszok jelentőségét.
   Számunkra egyértelműen levetkezte vallásos jellegét a karácsonyi ünnep. Aki akar, természetesen elmehet az éjféli misére, sőt, betlehemet is állíthat a fa alá, senki se rója meg érte. Békés egymás mellett élés, kinek mi a hite, elképzelése; senki sem akar senkit "megváltani". Amikor az első poharat felemeltük, hogy koccintsunk, küzdöttem a vággyal, hogy felálljak és egy rövid, de szívhezszóló beszédet mondjak... Aztán mégis ülve maradtam, de sajnáltam, hogy lemondtam róla.
   24-én este 9-en voltunk az asztal körül, a legközelebbi rokonság (menyem részéről). Mit is akartam kifejezni? Azt, hogy álljunk meg egy kicsit a sietésben, munkában, szervezésben, hogy éljük át a pillanatot a lehető legmélyebben. Számoljuk meg magunkat. Vessünk számot az elmúlt évek rohanó ritmusával, a kiállott próbákkal, amikor hajszálon múlott világunk összeomlása... Érezzük át a fontosságát, hogy foghatjuk egymás kezét, érezve a másik éltető melegét. Amíg érezhetjük, nem lehet olyan reménytelen sem a jelen, sem a holnap...

2018. december 22., szombat

A rajtvonal előtt

   Leülök egy kicsit, hogy pihentessem fájó hátamat... Az ajándékok (9 személy részére) becsomagolva várják a holnap reggeli indulást a gyerekekhez. Jártam a szomszédasszonyomnál is kis ajándékommal.
   Ez a hét sem volt a kikapcsolódásé. Szinte minden napra jutott egy boltba szaladás, miután a náthám, köhögésem engedett a szorításából.
így néz ki egy igazi profi forma
   Most készült el a 2 "fatörzs" is, amit 24-én este fogyasztunk majd el, ezért nem lehetett nagyon előre elkészíteni őket. Az egyik vajas kávékrémmel töltött tekercs, a csokoládébevonatot majd ott csinálom meg hétfőn, mert a szállítást bajos lenne megoldani feldíszítve. A másik gesztenyekrémből készült: a 80 dkg gesztenyepürét 20 dkg vajjal, 20 dkg olvasztott csokoládéval és 10 dkg porcukorral, 1dl rummal kell összekeverni (nem fogyókúrás desszert!), majd fatörzs formába tölteni és a hidegre tenni díszítésig, fogyasztásig. Mire idáig értem a receptben, rájöttem, hogy nincs fatörzs-formám! Hogy este fél 6-kor újra autóba üljek és elmenjek valamilyen boltba (ma már harmadszor...) és utána nekilássak a cukrászkodásnak, mielőtt 3-4 napra becsomagolnám az útazótáskámat... Alig ültem le napközben. Nem volt más hátra: csináltam magamnak fatörzs-formát. 
   Találtam egy Whiskys dobozt és késsel hosszában félbevágtam, majd a belsejét alufóliával gondosan bevontam. Végül is kiválóan megfelelt! Ha visszajöttem, elmesélem...

Addig is minden kedves idelátogató ismerősnek és ismeretlennek

bensőséges szép karácsonyt kívánok szeretettel!

2018. december 18., kedd

Reggeli bölcsességek

   Hallgattam a rádiót az imént, reggelizés közben. A konyhában ültem a kertre néző nagy ablakkal szemben, hátam mögött a jótékonyan melengető régi öntöttvas radiátorral.  Szinte egész idő alatt azt hittem, vasárnap van. Úgy kellett időnként helyre rázni magamat: egyre gyakrabban megesik a magamfajta "vakvágányon" éldegélő magányos emberekkel. Nincs még egy halálra unt, esetleg házsártos vagy zsarnok házastársuk sem, hogy támpontul szolgáljon az időt, a tennivalókat tekintve, hogy mit kell észben tartani.
   Szeretem ezeket a reggeli pillanatokat, magam mögött hagyva az éjszaka sötét gödrét, ahonnan sikerült mégegyszer kikapaszkodni a napvilágra. A néha túl mély csend ellen ott a rádió, minden helyiségben vár egy, ahol időznöm kell. Most éppen három idős hölgy (nálam jó 15 évvel öregebbek) osztotta tanácsait, hogyan kell "jól" öregedni. 
   Felvételről Marlène Dietrich szólalt meg vitainditónak: "Nem igaz, hogy a bölcsesség megszépíti az öregséget. Ezt csupán csalétekként szolgálják fel, hogy elfogadásra ösztönözzenek bennünket." Marlène Párizsban halt meg, 91 éves korában. Élete utolsó 15 évét bezárkózva élte le, nem hagyta lefényképezni magát.
    A beszélgető két dinamikus öreg hölgy másképpen látja a dolgokat. Igaz, aktív korukban kiadással, újságírással foglalkoztak, nem a filmvásznon kellett szépségükkel hódítani. Igy talán valamivel könnyebb a fizikai leromlást elfogadni. Mindenesetre most jelent meg egy-egy könyvük a témáról. Sokmindenben egyetértettem velük. 
    A fiatalság olyan kincs, amit gondolkodás nélkül tékozolhatunk, szemünk előtt a horizont végtelennek tűnik. Csak most tudom  -  amiben annak idején egyáltalán nem hittem  -  hogy a fiatalság széppé tesz mindenkit, akár bőkezű, akár szűkmarkú volt vele a természet. Kár, hogy nem vagyunk tudatában, bizonyára sokan megtakarítottunk volna egypár lelki gyötrelmet.
   Óvakodjunk a mérlegkészítéstől (hajaj! mást se csinálok!), hiszen amit elmulasztottunk, annak jó részét úgyse pótolhatjuk. Egyikük azt mondta: "Ahelyett hogy a miérteken törném a fejem, inkább arra törekszem, hogy átérezzem a pillanatot." Igaz, sok évi pszichoanalízis után jutott erre a következtetésre. Elvileg igazat adok neki. Most már csak a gyakorlat hiányzik.


   

2018. december 13., csütörtök

Év végi "elegem van"...

   Egyre többször fordul elő, hogy nagyon megértem azokat, akik lassanként elmaradoznak a közösségi oldalakról... A blogvilág még csak élvezhető egy kicsit, de a Facebook  -  különösen mióta ez év elején bevezette az új algoritmust  -  az elviselhetetlenség határán van, sőt gyakran át is lépi!... 
    Hiába van 5000 (vagy több) "barátod" (nekem nincs: pár hét alatt kitöröltem pl. vagy 50 amerikai tengerészgyalogos jelentkezését!), mindig az a párszor tíz publikál a híroldaladon, versengve a reklám-dömpinggel. Hol marad a felfedezés öröme, izgalma, amely annak idején az ujdonság szüntelen áramával vonzott a F-B-ra? Nem lehetne a véletlennek kicsit nagyobb tért hagyni?... Arról nem beszélve, hogy így könnyen válik az ember a megállás nélkül záporozó politikai propaganda áldozatává. Hacsak el nem menekül.
   November közepe óta sokkolja az embert ugyanaz a hírfolyam, a TV-ben, a Neten, a rádióban. Sárga mellényesek minden hét végén, a klíma-változás apokaliptikus előrejelzései, a keddi terror-támadás Strasbourg-ban, az összesküvés-elméletek szennyes áradata (mert ugye, sokan mindent jobban tudnak...): gondolom, az európai választások előtt még jobban kiéleződik majd a tendencia. Ha már Putyin és Erdogan is leckéztethet demokráciából!...
   Most különösen tele van mindennel a hócipőm: hiába süt a nap  -  és ennek következtében nagyon lehűlt a levegő, éjjel fagy is  -  nem vagyok formában. Megnáthásodtam, nagyon köhögök, főleg éjjel, és emiatt még kevesebbet alszom, mint általában. A fejem fáj, zúg, tátott szájjal lélegzem, mint a partra vetett hal. Mindenki ismeri a kórképet, szezonbetegség. 
   Nem is tudom, mikor veszem meg az összes ajándékot karácsonyra: nem bír el a lábam.

2018. december 7., péntek

Múlik az idő (rajtunk is)!

   

Milyen gyorsan változnak a gyerekek! Kisebbik unokámat, a 10 éves Alice-t másfél hónapja láttam legutóbb a születésnapja alkalmából. Ajándékképpen egy portrét rajzoltam róla idei nyári fényképe alapján.
   A mútkoriban kaptam pár friss képet tőlük: alig ismertem rá! Magabiztos, kivirult szépség nézett cseppet sem elfogulatlan nagymamai szemembe!... 
   



A képek között volt 2 videó is, melyek különösen kivívták csodálatomat. Alice ugyanis külön foglalkozáson órák után tornázni jár, saját kívánságára. Tudni kell, hogy Franciaországban az alsó tagozatban is reggel 8h30-tól 16h30-ig tartanak az órák, utána pedig a napközi vár rájuk, ahol a leckét megcsinálhatják, míg a szülők el nem jutnak értük munka után, van, amikor csak 18-19 h felé... A plusz foglalkozások pedig csak 18h után kezdődnek... Könnyen elképzelhető, mennyire fáradtak hét végére.
   Telefonbeszélgetéseink során már kérdeztem tőle óvatosan, hogy tényleg szereti a tornát?... Lelkesen válaszolt, hogy imádja! Hát, száz százalék, hogy nem rám ütött ez a gyerek! (De miért is ütött volna rám?...) Én ugyanis egész iskolázottságom alatt, beleértve az egyetem első 2 évét, amikor is kötelező volt, mindig utáltam a testnevelést és semmi tehetséget nem éreztem hozzá, sőt, amikor tehettem, kihúztam alóla magamat. Ő pedig csak úgy röpködött a videón az annak idején svédpadnak hívott kínpad felett, kinyújtott párhuzamos lábbal fordult át a dobbantóról a másik oldalon felhalmozott szőnyegekre, akár egy szépséges karácsonyi gyertyaszál!...

2018. december 4., kedd

Kis politika

   Éppen most robogott el az ablakom alatt szirénázva 4 nagy tűzoltó autó a belga határ felé. Több 10-20 ezer lakosú, vagy ennél kisebb városka tapad a miénkhez, mint valami központi maghoz, még egy háznyi távolság se választja el őket: egyik ház Saint-Saulve, a másik már Valenciennes... Más irányban egyik Anzin, a másik már Raismes... Igy lesz a 45 ezer lakosból a végén több, mint a duplája, anélkül, hogy megszakadnának az utcák!
   Nem tudni, milyen tragédia rejlik a sziréna hangja mögött. Bizonyara sürgős segítségre van szükség: tűzvész, esetleg tömeges közúti baleset történhetett. Ha Párizsban vagy egy nagyvárosban laknék, mostanában inkább a hétvégi elfajult, gyújtogatásba, üzletek kifosztásába fulladt tüntetésekre gondolnék, hacsak nem terror-támadásra. Itt, vidéken, meglehetősen békésen folytak eddig az akciók, már harmadik hete.
  Olvastam pár cikket a magyar sajtóból (pl. HVG), melyek eléggé objektíven foglalják össze az eseményeket. Bonyolult a helyzet. Eleinte az emelkedő gázolaj-árak ellen robbant ki a tiltakozás, s mivel a kormány nem reagált, lassanként majd százpontosra dagadt a  követelések listája. Természetesen a szélsőjobb és a szélsőbal megérezte, hogy milyen hasznot húzhat a szervezetlen, heterogén tömeg tiltakozásának a kisajátításából, és igyekezett maga felé húzni a takarót. Egyesek szerint ők állnak a fosztogatók mögött is...
   Ebből is látható, hogy milyen veszélyes egy szervezetlen tömeg megmozdulása. Veszélyes a hatalomra és önmagukra is. Nincsen szószólójuk, ahányan vannak, szinte annyi követelést hangoztatnak. A szakszervezetek, hagyományos pártok (már ami Macron megválasztása után maradt belőlük) láthatatlanok és hallhatatlanok. Ki a hatalom tárgyalópartnere? Néhány "sárga mellényes" kész lett volna a miniszterelnök meghívásának eleget tenni, de egyes lázadók halálos fenyegetésére lemondtak róla... Nehezen átlátható a helyzet.
   Egy demokráciában minden szervezetten, olajozottan működik. Az új világrendben egyesek kihasználják az alkalmat (a globalizáció nagy lehetőség az áthatolhatatlanná vált dzsungelben), hogy szégyentelenül meggazdagodjanak az egyre nagyobb számú lecsúszó közép- és alsóbb osztályok (vannak még osztályok egyáltalán?...) rovására. A nagy tömegeket pedig egyedül a Net terelgeti ilyen-olyan irányba, nem pedig a gondolkodásra nevelés.


2018. november 29., csütörtök

Szűken mért napsugár


   Délelőtti fények a nappaliban, már amikor napsütésre ébredünk, mostanában elég ritkán. A nap olyan alacsonyan jár különben is, hogy alig tud felkapaszkodni a szemben levő házak tetejéig, így csak rövid és szűkmarkú villanások jutnak nekem is itt-ott a bútorokon. Még ez is felvidít, nem vagyok telhetetlen.
   Most éppen csepereg az eső. Rám szakadt az őszi fáradtság, a fényhiány, a kialvatlanság. Halasztgatom a kimozdulást, nehezen visznek a lábaim, semmi kedvem az ünnepek előtti tolongáshoz, tiporgáshoz, parkolóhely vadászathoz. Lenne pedig egy-két halaszthatatlan hivatalos intézni valóm is.
    Délben itt járt egy "brigád" (megbeszélt időpontra), beöltözve tetőtől talpig, hogy egy kellemetlen szagú szerrel kezelje a padlástér tetőszerkezetét, valamiféle gombásodás ellen... Másfél óráig tartott az akció, míg felvittek minden szerszámot a második emeletre, onnan egy 50x60 cm-es lyukon felmásztak a padlásra... Egyikükkel elbeszélgettem egy kicsit, említettem Isztambult, hogy mennyire szerettem ott lakni, s milyen barátságosak a törökök, otthon érzi magát az ember közöttük. Rögtön széles mosoly terült el az arcán, s bevallotta, hogy ő is török, egy Pamukkale melletti kis faluból költöztek ide még gyerekkorában. Elmenőben voltak, amikor összekapartam maradék török tudásom morzsáit (28 éve nem gyakorlom!) és törökül köszöntem el tőle...

2018. november 23., péntek

Részletek...


   Még néhány rövid részlet a felolvasott szövegből... Természetesen, a fordítást talán jobb lett volna másra bíznom, vagy még jobb: egyenesen magyarul megírnom a szöveget, igen, azt hiszem ez lett volna a legjobb... Igy csak egy rövid órát szentelhettem neki.

... akit férje elhagyott
Messziről figyeltem, amint illegette magát fiatal kolléganője, egy alig harminc éves working girl társaságában. Nézzenek oda! Nevetséges... Nyüzsög, fickándozik, mint hal a hálóban. Ott is volt, egy botrányosan közönséges szőkeség a hálójában! Vagy csak én találtam közönségesnek?... Mivelhogy fiatalabb, frissebb volt, mint én, s az újdonság illatfelhőjében úszott, mint ahogy én már jó húsz éve nem... Viszontláttam a lámpalázas ifjút az első randevún, csakhogy ez a lámpaláz már nem nekem szólt... Valósággal megfiatalodott. Csak úgy ragyogott attól a bizonyos belső tűztől, amit a messzi múltból nagyon is jól ismertem.
   Kínálgattam a süteményestálat, a példás háziasszony mosolyával, aki már előző nap mindent elkészített, mindent ragyogóra suvikszolt... A vendégekkel kedves voltam, a fiatal vetélytársnővel is, aki az én férjem mosolyában sütkérezett! Még néhány leereszkedő szót is megengedett magának, mint aki már megnyerte a csatát és dobhat pár könyörületes morzsát a vesztesnek...

... aki soha nem ment férjhez  
Anyámtól nem tanulhattam meg, hogyan kell tetszeni. Nem sokat tudott a csábítás rejtelmeiről. Sőt, azt hiszem, mélyen meg is vetette az efféle játékokat. Talán bigott neveltetése miatt... Máig sem tudom, hogyan tudtam ösztöneimre bízni magam. Az efféle léhaságoknak nem volt helyük a mi szűkreszabott életünkben. Mihelyt megszülettem, anyám hálát adott Szűz Máriának a késői ajándékért, s önmegtartóztatást fogadott. Köztünk szólva, biztos vagyok benne, hogy nem került neki sokba a fogadalom, ellenkezőleg! Apám belenyugodott, sőt, gyanítom, hogy nagylelkű szomszédasszonyunk jóvoltából könnyedén túltette magát a böjtön.
(...)

2018. november 18., vasárnap

Kék ég rózsaszín felhővel

   Vasárnap van: csípős hideg a levegő és ragyogóan süt a nap. Békés, csöndes vasárnap délelőtt, az autók is ritkák ilyenkor. 
   Én pedig még mindig halvány rózsaszín felhőcskémen üldögélek. Péntek este óta. Akkor volt ugyanis irodalmi estünk, melyen 4 tehetséges felolvasóm bemutatta 1 órás szövegemet. Nem színdarab volt, inkább 4 monológ darabokra szeletelve és megkeverve... Igy nem egymáshoz beszéltek, hanem saját maguknak és a nézőnek mondták el, milyen úton jutottak el a magányhoz... Még 2010-ben írtam az első változatát Richarda számára, ő játszotta el mind az (akkor még) 5 figura szerepét 2011. tavaszán. 7 év után kedvem lett újra megírni, elmélyíteni, kibővíteni, immár 4 személyre. Az első változat mindenkinek Richardát juttatja eszébe, még mindig elevenen. Őt amúgy se lehet helyettesíteni, valami új kellett, hogy elővehessük a témát.
   Mindössze három alkalommal próbáltunk. Nem tekintem magam rendezőnek. A szöveg minden szavának intonációja viszont a fülemben volt, írás közben hallottam, amint beszélnek. Úgy írtam, ahogyan hallani akartam őket... Ahogyan én magam beszéltem volna, a bőrükbe bújva megírásuk idejére. Nem nagyon ismerek számomra ennél érdekesebb, izgalmasabb kalandot.
   Ezúttal Anne alakította át a nappaliját a mintegy 30 személy befogadására, akik érkezésüket bejelentették. Még a csillárját is leakasztotta, szinte minden bútor helyét székek foglalták el! 
   A 4 felolvasó (Annie, Godelieve, Cathy és Annette) valóban kiváló teljesítményt nyújtott: láthatóan ők maguk is élvezték szerepüket, és maradéktalanul át is adták a közönségnek. Magam is annyira belefeledkeztem, hogy szinte elfelejtettem, hogy én írtam! 
   A fogadtatás felejthetetlen volt! A hosszú taps alatt engem is az előtérbe invitáltak: ez volt az egyetlen nehéz pillanat számomra. Utána 3 órán át folyt a szívélyes, baráti beszélgetés a résztvevők által összehozott enni-innivaló mellett.





2018. november 12., hétfő

Ész és érzelem: konfliktus vagy békés együttműködés?

   A múlt csütörtöki társulati gyűlésünk kellemes érzéseket hagyott bennem. Hetek óta készültem a mindössze 20 perces exposémra, jegyezgettem a felmerülő gondolatokat a témával kapcsolatban, melyet meglehetősen aktuálisnak éreztem ahhoz, hogy a vitaindító parányi előadást megírjam.
  A véleménycsere majd egy óráig tartott: egymás után szólt hozzá valamennyi résztvevő, néhányan többször is, én meg válaszoltam mindenkinek. Ezt tekintettem jutalmamnak.
   A téma az ész és az érzelmek kapcsolata volt: szemben állnak-e egymással, vagy kiegészitik egymást?
   Először nagyon röviden átfutottam a múltbeli nagy filozófusok véleményét a kérdésről. Kiderült hogy az ókoriak, de később még Descartes is, tartottak az érzelmektől, s úgy tekintettek rájuk, mint a lélek betegségére, mely megakadályozza az embert a szabad cselekvésben.
   A rendkívüli technikai eszközök segítségével a modern neuropszychológia már  közvetlenül, működés közben figyelheti meg az emberi agyat. Igy válik nyilvánvalóvá, hogy ész és érzelem, vagyis az agykéreg és az agytörzs működése kölcsönösen hatással van egymásra. 
   Egyik-másik ismerősöm saját bevallása szerint nehezen tud ellenállni egy-egy érzelmi hullámnak, mely néha valóságos cunami hatását kelti benne. Lehet ez pozitív érzelem (pl. öröm, eufória, nyugalom stb.) vagy negatív (harag, féltékenység, félelem, megvetés, unalom stb.), hatása teljesen elvakítja, megbénítja. Egy kismadár csiripelni kezd: elerednek a könnyei... Valaki ellenvéleményt nyilvánít, esetleg szembeszáll vele: legszívesebben belefojtaná  a szót kézzel is, hogy elhallgattassa... 
   Szerencsére nem mindig ilyen szélsőségesek a reakcióink. Megfigyelhetjük azonban, hogy a reklám, a politika, a médiák szívesebben keltenek bennünk érzelmi hatásokat céljuk elérésére, minthogy észbeli képességeinhez fordulnának és gondolkodásra késztetnének érveikkel.
   Természetesen nemcsak velünk született temperamentumunk irányítja reakcióinkat, hanem a környezet és a nevelés hatása, esetleg testi-lelki egészségi állapotunk is.
   Az érzelem-pártiak, emocionális reakcióik rabjai megvetik azokat, akik szívesebben uralkodnak érzelmeik kitörésén, minthogy közszemlére bocsájtanák azokat  -  igaz, hogy ezzel mozgalmasabbá teszik kapcsolataikat  -  de sokszor elviselhetetlenné is teszik őket. Menekülésre késztetik még a segíteni vágyó jóakaratot is.
   Unalmas, rideg, esetleg üreslelkű-e, aki nem enged azonnal az érzelmi stimulus ingerének és először megvizsgálja a lényegét: igaz-e vagy csupán manipuláció? Mi rejtőzik mögötte? A szeretet, gyengédség nem köteles csak kitörésként megnyilvánulni: lehet mélyről jövő, érett, őszinte  -  és sokszor annál tartósabb érzelem. A negatív érzelmek megzabolázása pedig segít az együttélésben, egy felnőtt, toleráns társadalom létrejöttében. Ugyanakkor nem jelenti azt, hogy mindent el kell fogadni, hiszen az ész mindig mérlegel. 

2018. november 2., péntek

Kérdés

   Meg lehet-e mindenkit menteni?
   A kérdés nap mint nap felvetődik. Egyik ismerősöm tegnapelőtt majd egy óráig telefonált, a végén sírva, hogy az összeomlás szélén áll. Nemsokára 80 éves lesz, négy éve özvegy és nem bírja az egyedüllétet elviselni. Férje tenyerén hordozta; bevallása szerint még a saját autóját is csak a férj halála után töltötte meg először benzinnel!... Emlékszem, a nagybeteg társ utolsó hónapjaiban megpróbáltam előkészíteni arra, ami vár rá, s amit én akkor már nyolc éve jól ismertem. "Ha magadban nem találod meg a kiutat, a megoldást, másoktól hiába várod", mondtam, mint valami kínai bölcs. Máig is meg vagyok róla győződve.
   Nem jelenti azt, hogy nem lehet és nem is kell a családra, barátokra számítani. De csak bizonyos mértékig! Nem helyezhetjük rájuk hiányérzeteink minden terhét. Nekik is megvan a maguk baja. És ne csak várjunk tőlük, menjünk is feléjük érdeklődéssel, törődéssel. Akkor nem lesz olyan kiegyensúlyozatlan a kapcsolat.
   A kérdés természetesen nem ilyen egyszerű.
Giacometti
   Nap mint nap találkozunk a nyomor kilátástalanságával is. 
   Franck talán még 30 éves sem volt, kicsit odébb lakott, a szociális szervek bérelte nagy házban, többedmagával. Volt tető a fejük felett. Munkát is keresett, de hiába. Szomszédoktól kapott ezt-azt, ennivalót, ruhát, gyógyszert is, ha kellett. Ha az utcán találkoztunk, váltottunk pár szót, messziről köszönt egy foghíjas mosoly kíséretében. Megmutatta pár hónapos kislánya képét, aki az anyjával lakott. Azt mondják, nagyon nehéz gyerekkora volt. Néha ivott is egy kicsit. Ő volt, aki a bankkártyámat megtalálta tavaly az autóm mellett a földön, és becsöngetett vele (itt irtam meg).
    Tegnapelőtt, halottak napján végett vetett az életének. 
   

2018. október 29., hétfő

Nem mindennapi szombat délután

E. Schiele
   Hetek, talán hónapok óta készülök erre a napra: mióta megtudtam, hogy október 5-én megnyílik a Schiele - Basquiat kiállítás a Vuitton Alapítvány múzeumában Párizsban, a Bois de Boulogne zöld ölében. Schiele már évek óta egyik kedvenc festőm, Basquiat-t csak "messziről" ismertem, talán mióta meghalt a 80-as évek végén.
   Fiam előre lefoglalta az időpontot, a jegyeket a Neten, így nem kellett végigállni a száz métereken át kígyózó sorokat. Rengetegen voltak, minden korosztály, de legtöbben talán mégis a fiatalok. Daniel kölcsönadta a botját, erre támaszkodva botorkáltam végig a 4 szintet. Előnye, hogy a teremőrök különleges figyelemmel vettek körül, kalauzoltak kérés nélkül is a termekben!
Jean-Michel Basquiat
   Egy szintet szenteltek Egon Schiele műveinek, főleg a rajzainak, aminek külön örültem. Régóta az volt az érzésem, hogy őt a festés kevésbé izgatta, mint a rajz, a gyors, spontán, villanó skiccek  -  mintha csak abban a bizonyos "flow"-ban tudott volna alkotni, efemér, zseniális megérzéseket (kb. 300 festménye maradt fenn, 3000 rajzzal szemben). Osztoztam vele ebben a mély meggyőződésben, titkos támogatásnak vettem részéről, örültem, hogy egy ilyen egyedülállóan zseniális "meteor" igazol engem a mindennapi küzdelmemben, hogy elismertessem a rajz iránti vonzódásom jogát! A rajz műfaját ugyanis legtöbben nem veszik komolyan: amolyan kis firkálásnak tekintik, legfeljebb az "igazi mű", a festmény előkészítése ad neki bizonyos létjogosultságot! Engem valósággal megigéz...

Basquiat 
   Három másik szint Jean-Michel Basquiat birodalma. Vele "élőben" először szembesülök. Be kell vallani, hogy a találkozás eleinte sokkoló hatású, még Schiele után is. Sokszor monumentális méretű képein először is a színek "kebeleznek be" bennünket, majd a zsírkrétával húzott vonalak, feliratok. Figuráiban elsősorban a csontvázat látja az ember, a koponya fogai egyformán vicsorognak, az arc kifejezése nem változik, a szemek üregei mereven néznek velünk szembe. Kezdetleges "gyerekrajzok" stílusábol alkot színes, hol fenyegető, hol provokáló világot, a 20. század végi nagyváros, New York világát.


   Mindvégig érezhető a két festő rokonsága, nemcsak abban, hogy mindkettő 28 éves korában halt meg és a néző akartalanul is az "éhen maradottság" érzésével viaskodik: vajon mivel maradtunk szegényebbek? Főleg abban rokonok, hogy újat, ösztönösen újat teremtettek. Az ő valóságuknak nem sok köze van ahhoz a realitáshoz, melyhez a mindennapi ember keresi a hasonlóságot. Ők nem másoltak, hanem egy másik valóságot teremtettek saját tekintetük, megérzéseik prizmáján átszűrve azt. De ehhez már nem elég a vágy, hanem zsenialitás szükségeltetik. Nekem marad a vágy...

Basquiat


2018. október 23., kedd

Évforduló és egyéb gondolatok

   Október 23. Gyerek voltam még (9 éves), amikor ez a dátum bevésődött az emlékezetembe. Nem sokat értettem belőle akkoriban, csak a felnőttek előttünk mindent titkolni igyekvő pánikhangulata ragadt rám egy kicsit. 
   Aztán évekig nem nagyon volt szabad a témát előhozni, legfeljebb az "ellenforradalom" címkével ellátva, egy mondat erejéig a tankönyvben. Konszolidáció... ez utóbbi olyan érzést keltett, mint amilyet a födővel légmentesen lezárt fazékban fődögélő csirke érezhet...
   Aztán jött a rendszerváltás, ami eleinte a beszéd, a szavak felszabadulását hozta: rengeteg könyv, tanúságtétel jelent meg, egyrészt a sok bennrekedt szó akart kitörni, másrészt az eltitkolt ismeretek tömegére vágytak az emberek. Én természetesen csak ez utóbbiak közé tartozhattam.
   Manapság minden politikai irányzat ki akarja sajátítani magának 1956-ot. Saját érdekei alá rendelni, saját elveit táplálni vele. Több beszédet is meghallgattam ma. Legtöbb szónok  vajmi keveset beszélt róla érdemben, inkább az elkövetkezendő választások céljára gyártott érveken lovagolt, mit sem törődve az igazság könnyed vagy durva elferdítésével. Hagyjuk... Igyekszem legtöbbször megtartóztatni magam ezen a blogon a politizálástól, már ami a szülőföldem politikai életét illeti, nehogy szememre vettessék esetleg, hogy vajmi kevés közöm van hozzá, a renegátoknak ugyanis nincs beleszólási joga. A F-B-on meg olyan durva, alpári hangnemben folyik az "érvelés", hogy attól hamar felfordul az ember gyomra.
   A lelkiismereti szabadság is ilyen téma lett. Egyszer már próbáltam a francia "laïcité" fogalmát tisztázni (2012. máj. ezen a blogon). Sajnos sokan vannak, akik ezt a szabadságot csak magukra értik. Hogy valaki hisz-e istenben, allahban, buddhában, jehovában vagy ki tudja még, kiben, miben, az legbennsőbb ügye, egyéni szabadsága. Mint ahogy az is, ha egyiket sem választja és igyekszik nélkülük boldogulni. Sok hívő ember azonban - főleg a 3 nagy monoteista vallás követői között  -  csak a saját vallásának dogmáit  -  sőt, létjogosultságát  -  ismeri el, igyekszik a többire rákényszeríteni, akár térítés, akár erőszak révén is. Egy dologban értenek egyet: az ateizmus megvetésében, üldözésében. Ha valaki nem vallásos, az erkölcstelenég határát súrolja  -  mit súrolja, benne hentereg! Hiszen erkölcsi támasztékot csakis a vallásbol lehet meríteni! Így aztán a világ minden bajáért ők a felelősek. A bűnbakok...
   Abba is hagyom, bár sokat lehetne még hozzátenni. Amúgy is sokszor kinyilvánítottam már a lelkiismereti szabadsághoz való ragaszkodásomat, remélve, hogy a tolerancia erényét mindenki magáévá teszi, a hívők épp úgy, mint a hitetlenek.  
   

2018. október 21., vasárnap

Csendes vasárnap

   Csendes vasárnap délután. 
   Még a forgalom is leállt, tán a garázsban szunnyadnak az autók, esetleg elmentek pár napra valahová, hiszen most kezdődik a két hetes őszi szünet.
Louis Vuitton Alapítvány
   Gyönyörűen süt a vénasszonyok napja, kiadja utolsó erejét, hiszen tudja, hogy ideje lejáróban van. 
   Lassan árnyékos mély kút lesz a kert a falak mögött, olyan alacsonyan jár a nap, hogy nem tud besütni tavaszig. A terasz is árnyékba borul, el lehet pakolni a napernyőt legalább fél évre. Ez a dolgok rendje, hiába lázadozik ellene bárki. 

Tegnap megnéztem egy jó órás dokumentumfilmet az Arte csatornáján Jean-Michel Basquiat, a híres amerikai festő rövid életéről. (Október eljén nyílt meg a kiállítása Párizsban, azt készülök megnézni a jövő hét végén.) Bár régóta tudok róla egyet-mást, de "élőben" látni monumentális képeit mégis más lesz! Az 1980-as évek elejétől fedezték fel a falakra festegető tizenéves kamaszt (anyja Porto-Rico-ból, apja Haïti-ból származott), hamarosan meteorként robbant be a modern New York-i under-ground festő-körökbe, maga Andy Warhol vette szárnyai alá. Valódi ösztönös festő volt, teljesen tudatában nagy tehetségének. Hamarosan milliókat keresett és kerestek rajta a gyűjtők is. 28 évesen heroin over-dose áldozata lett...

   
   





Talán nem véletlen, hogy ugyanaz a múzeum (Fondation Louis Vuitton), egyidőben állítja ki Egon Schiele képeit is. Ő is 28 évesen halt meg 1918-ban, a spanyolnátha áldozataként. Fél évszázaddal előbb szintén forradalmasította a festészetet. Az ő képei 2016-os nyaram óriási élményét jelentették a bécsi Leopold-múzeumban.
(itt olvasható)


   Na tessék: a csendes, majdnem teljesen néma vasárnapi hangulatot teljesen felforgatta  a két forradalmi festő... Alig várom már a jövő hét végét!

2018. október 15., hétfő

Kedves vasárnap

   


Jó 10 éve csináltattam egy könyvespolcot a nappaliba, méretre, saját tervezésben, hogy ne kelljen egy-egy könyvért 36 lépcsőfokot megmásznom naponta többször is. A több mint 3 méteres belmagasság megengedte, hogy a polc elérje a 220/110/40-es méretet, asszimetrikus formában, hogy a kisebb-nagyobb könyvek, sőt, egy-két emléktárgy is helyet kapjon.
   Az évek folyamán rettenetesen megterheltem, és a könyvek kezdtek újra "szétfolyni" minden helyiségben...

   Időnként eluralkodik rajtam a helycsinálás ellenállhatatlan ingere, mert úgy érzem, hogy az életteremet uralják el tőlem a tárgyak. Ilyenkor elhatározom, hogy minél kevesebbet hozok be a házba, sőt, lehetőleg megszabadulok a feleslegtől. Szombaton tehát eljött Valérie (aki operációm óta heti 2 órában segít takarítani) férjével és nagy fiával, és elvittek három bútordarabot, amit csak úgy ingyen odaadtam. Nem szeretek és nem is tudok üzletelni...
   Ki kellett üríteni a nagy polcot. A könyvek elárasztották a nappali asztalát, a fotelt. Szerencsére a fiam felajánlotta, hogy vasárnap csak úgy "elugrik" ide Lucie-vel, hogy segítsen a rendcsinálásban. 500km oda-vissza... Reggel 8 felé indultak, 11 előtt már itt voltak és én boldogságban úsztam, hogy együtt tölthetjük a vasárnapot! Főztem egy kis borjúragut, lett hozzá egy-egy szelet sütemény. Gyakran megölelgettük egymást, néha hármasban is, csak úgy, mert jólesett. Fiam egy-kettőre felállította az új, levegősebb polcokat, melyek feketére patinált fémből készültek. A régi egyelőre a folyosó egyik üregébe került, lehet, hogy hosszú időre!
   El kellett menniök d.u. 5 óra felé, így is este 8 óra tájban értek haza a délutáni torlódások miatt. Válogatom a könyveket, melyik marad lenn, melyiket kell fölvinni a másodikra, melyiket elajándékozni... Nézegetem a cserép fehér orchideát, melyet a gyerekek hoztak. Ma is süt még a nap, példátlan hűséggel. Hálás vagyok neki.




2018. október 9., kedd

Kisebbségi komplexus

   Ma reggel érdekes beszélgetést hallgattam a rádióban pszychológusok, pszychiáterek részvételével. Igaz, a téma nem volt ismeretlen előttem, hiszen nagyon kevesen vannak, akik nem találkoztak volna vele, sőt, nem szenvedtek volna tőle életük során (meg is írtam azon melegen francia blogomon).
rajz: T.R. 1998.
   A beszélgetők többnyire egyetértettek abban, hogy sokszor már kisgyerek korban (5-6 éves kor előtt) kezdődhet, esetleg a kamaszkorban, amikor a test és a személyiség alakulása olyan érzékenyen zajlik. A környezet, a szülők, az iskola, a többi gyerek egy-egy megalázó, megszégyenítő megjegyzése válthatja ki, pláne ha ismétlődik. Elálló fül, súlyfelesleg, az átlagnál kisebb termet, valamilyen látható (vagy néha láthatatlan, de elég, ha én tudom...) testi hiba kipellengérezése hosszú időre  -  esetleg örökre  -  alááshatja az ember önbecsülését, szorongást, égető szégyenérzetet vált ki. A kisebbségi érzéstől szenvedő ember elbizonytalanodik, visszahúzódik, társaságban nem szólal meg, irtózik az előtérbe kerüléstől, legszívesebben a föld alá bújna. 
   A napjainkban dúló divatok nem kedveznek a gyengéknek. Mindenképpen meg kell felelni az általuk sugallt ideálnak: a fiatalság, a szépség, az egészség terrorjának. Aki kilóg a sorból, megvetik, legjobb esetben nem vesznek róla tudomást. Mindez tovább mélyíti a kisebbségi komplexust, hiszen a mai ember méginkább a másik tekintetének tükrében létezik. Ez a tekintet pedig egyre felszínesebb, nem akar valójában megismerni, legfeljebb futtában felmérni. Elég ha a Facebook és egyéb közösségi láncok oldalaira gondolunk.
   Néha felülkerekedik a gátlásos egyénben az átlagon felüli becsvágy, mely elégtételt szerez a kiállott kínlódásért. Azt mondják, Bonaparte sokáig szenvdett kis termete miatt, de amikor I. Napóleon császár lett belőle, ez megbosszulta az átélt kínokért.
  Mint mindenki, én is őrizgetek egypár komplexust, de igyekszem nem felhívni rájuk a figyelmet, legalábbis a legnehezebben elviselhetőkre... Rájöttem ugyanis, hogy az emberek nagy része észre sem veszi a testi vagy egyéb hibát, amitől a másik annyira szenved. Egészen addig, amíg az illető maga fel nem hívja rá a figyelmet. Attól kezdve viszont csak ezt látja mindenki.
   Akkor hát, ha lehet, kerüljük a felesleges megpróbáltatásokat!

2018. október 4., csütörtök

Vénasszonyok nyara 2018.

   Kegyes kis ráadásként éljük a vénasszonyok nyarát. "Indián nyár", javítanak ki a messziről jött divatok hívei, de én jobban szeretem az ízesebb "vénasszonyok nyarát", ahogy mindig is ismertem. Annyira benne van az a bizonyos kései vigasznak szánt öröm, ami még fátyolosan is, de megmelenget. A nap később kel, akárcsak én, viszont nálam sokkal hamarabb lenyugszik!
    "Les gens heureux n'ont pas d'histoire" mondja a francia, vagyis: "a boldog embereknek nincs története", azaz nincs róluk mit mesélni... Elmondom mégis a tegnap délutánt, olyan melengető érzést hagyott maga után.
   Sok barátom van itt északon, akik szeretik maguk köré gyűjteni az embereket egy-egy ebéd, vacsora alkalmából. Martine is közéjük tartozik.
   Pár évvel fiatalabb, mint én, egyedül él ő is, az idén lett nagymama. Tegnap hatan ültük körül az asztalát a napsütéses, kertre nyíló konyha-veranda közepén. Innen 15-20 km-re lakik egy faluban, párszáz éves házikóban, mely kék zsalugatereivel már messziről befelé invitál. Nagy kertjében sok virág, sőt, alma és szilva, de még szőlő is terem, amiből mindenki bőkezűen részesül.
   Szeret főzni, nem sajnálja a fáradságot és úgy válogatja össze a vendégeit, hogy azok örömmel fedezzék fel egymást az asztal körül. 
   A délután folyamán a társalgás kezdte kimeríteni a panaszos témákat. Nem akartam, hogy a levert hangulat uralkodjon el, ezért nosztalgikus, kicsit játékos témák, emlékek felé tereltem a társalgást. Lassanként még a zárkózottabbak is feloldódtak a nagy vidámság közepette, és estefelé a feldobott hangulat emlékcserepeivel a zsebünkben indultunk hazafelé...

2018. szeptember 30., vasárnap

Utolsó virágok

   Tegnap délután gyorsan lefényképeztem a rózsafákat a kertemben. Úgy érzem, utolsó virágaikat hozzák nagy igyekezettel, hiszen egész nyáron szenvedtek a hőségtől, a szárazságtól, hiába locsoltam őket, amikor csak tehettem (2 hétig nem kaptak vizet a legnagyobb forróságban).
   Bizonyára apai nagyanyám, Kispál Eszti öröksége munkál bennem, de különös közelséget érzek a rózsafáim iránt. Hét van belőlük ebben a tenyérnyi kertben. Reggelente, kávéscsészémmel a kezemben, kipillantok rájuk a teraszról. A csillagos, hideg éjszaka után a nap kegyesen megmelengeti a kertet, felszárítja a harmatot, minden életre kel. 
   Később végigjárom őket: megérdemlik az egyenkénti hálás szót, hiszen mennyivel szegényebb lenne nélkülük az életem!... Mindennapi szépség-adagom jó részét tőlük kapom.
   Közeledik a születésem napja. Ilyenkor elengedhetetlenül eszembe jutnak a Mérleg  szokásos tépelődései: rohan az idő! S te még mindig milyen bőkezűen vesztegeted! Ideje lenne követni rózsafáid példáját: még a tél eljövetele előtt meghozni legszebb, kései virágjaikat, amelyekkel tartoznak az életnek, ha már ezzel az tehetséggel megajándékozta őket!
   Tegnap megnéztem a TV-ben egy hosszú beszélgetést Macha Méril színésznővel: 78 éves, de 15-öt bátran letagadhatna. Orosz arisztokrata szülei a forradalomkor Franciaországba menekültek (Gagarin volt eredeti neve), szegényesen éltek, de soha nem panaszkodtak. A belső tartást átadtak lányuknak: Macha olyan ma is, mint a napsütés, a sok megpróbáltatás ellenére, mely élete során kijutott. "Sublimer ses blessures, c'est d'en faire une force." Ez lehetne a jelszava. Megpróbálom lefordítani. "Ha sebeinket szublimáljuk, erőt adnak." Mi is az a szublimálás, átvitt értelemben? Megtisztítás, felemelés?... Én pl. arra használom már régóta, hogy az eseményekben, az emberekben a legjobbat akarjam meglátni, azt keressem,  azt "szűrjem ki" magamnak... Igaz, hogy nem tükrözi feltétlen az egész valóságot, de nekem jót tesz, és úgy vettem észre, hogy nem csak nekem, hiszen valóságos "bizalom-előleg" lesz belőle... 





2018. szeptember 27., csütörtök

Szécsi Margit (1928-1990) : SZERELEM


Hadd nézzem édes arcodat,
a szigorút, a régi-drágát,
az elviharzott ifjúság:
a nagystílű angyal tanyáját,
a cigány-élettől gyötört,
a marakodásoktól árvát,
hadd nézzem újból arcodat,
a szigorút, a régi-drágát.

Eladsz-e, elfogyasztol-e?
Nem leszünk kevesebbek tőle.
Elefánt-csordára elég
szívünk volt  -  marad még belőle.
Szent kezedtől se rettegek,
de fölséges légy mint az oltár,
mert megítélem arcodat,
mert ifjúságom társa voltál.



2018. szeptember 19., szerda

Fatalizmus

   


   A szép vasárnap délutáni koncert után nyomasztóan kezdődött az új hét (pontosan emiatt félek egy kicsit a jó hangulatoktól, mert legtöbbször megbosszulják magukat a naív emberen, aki gyanútlanul átadja magát nekik...)
   Hétfőn d. e. megtudtam volt kedves szentesi diákom, Sánta Zoli váratlan halálhírét. Nagyon lesújtott, egész délelőtt kóvályogtam tőle. Délután 2-kor pedig egy gyászmise várt: egyik barátnőm édesanyját temették. Lefelé tartottam a lépcsőn, hátrálva, mert úgy kevésbé fáj a térdem, s egy csomó mosni valót is cipeltem a földszintre, egyik kezemmel a korlátba kapaszkodva (mindennapos rutin). Az utolsó két lépcsőfokon lecsúszott a lábam. Esés közben valahogy a hátamra fordulhattam, mert ebben a helyzetben értem földet, azaz a fehér cementlapokat, melyek igen keményen érintették kétszer is a fejemet, egyéb helyekről nem beszélve... 
   A körülményes felkelést nem ecsetelem: megadtam magamnak hozzá az időt. Barátnőim nálam gyülekeztek vagy hatan, de nem engedtek el a gyászszertartásra. Jelenleg egyik oldalam kékes árnyalatú, fejemen fájdalmas púp van, érzem minden porcikámat külön-külön is, de komolyabb baj nem történt.
   Az eset (esés?) elgondolkodtatott egy kicsit és ismét őrangyalom jutott eszembe. Az utóbbi években sokszor volt velem gondja. De ha visszamegyek az emlékeimben a kezdetekig, voltaképpen többször is valami csoda folytán folytathattam csak földi pályafutásomat.
   Vannak-e egyáltalán véletlenek? Keleti magyar fatalizmusom egyre inkább a felszínre tör. 

2018. szeptember 15., szombat

Lassítok...

   Elhatároztam, hogy nekifogok egy bejegyzésnek. Nincs bennem semmi lázas mondanivaló, inkább biztatom magam, hogy ne árválkodjon ez a blog IS üresen. Már csak magam előtt is állnom kell az elkötelezettséget, melyet anyanyelvemmel szemben vállaltam immár 9 éve. 
   Minden elismerésem azoké, akik továbbra is hűségesen megírják naponta, kétnaponta, esetleg hetente a posztjukat, ahogyan a kertjét locsolja az ember. Hogy ki ne száradjon.
   Az írás vágya megvan, de a motiváció hibádzik. Az is lehet, hogy csak a blog műfajának lassú kihalásáról van szó. Nem söpri-e el az egyre gyorsuló ritmus, mely szerint már a Facebook is elavulóban van? Éljen a szuperszonikus gyorsaság, a szemvillanásnyi felszínesség.
   Nem először teszem fel magamban a kérdést. A válasz pedig a növekvő vágy, hogy leszálljak a ringlispilről, letelepedjek a megtalált nyugalom ölébe, s gyönyörködjek a mozdulatlan pillanatban.
   Hűvösödik, de még itt a nyár. Ismét átléptem egy határt: hívtam valakit a kert renbehozatalára. Mióta itt lakom (28 éve), először fordult elő, hogy nem én végeztem el, de a gaz nagyon ellepte a virágágyásokat, és mostani formám nem teszi lehetővé, hogy elbánjak vele. Talán egyszer még... Mindennek van kezdete, ami többnyire egybeesik egy másik periódus végével. Esetleg fordítva... 
   A Kulturális Örökség napjait éljük, melyet  -  több mint 30 éve  -  Jack Lang (Mitterrand  szocialista kormányainak kulturális minisztere volt több, mint 10 évig) 1984-ben rendezett meg először, s mely elterjedt azóta egész Európára. Ennek keretében holnap d.u. kis barokk hangversenyt nézek meg néhány barátnőmmel. Előtte Anne uzsonnával vár bennünket a kertjében. 
    

2018. szeptember 7., péntek

Elhatározások

   Annie csak 2-3 évvel jár előttem. Az idei tavasz elvitte a férjét, aki évek óta viaskodott a rákkal (az ember valahogy azt képzeli, hogy egy orvos védettséget élvez a betegségekkel szemben  -  pedig nem). Már több, mint 20 éve ismerem, festőcsoportunk tehetséges akvarellistája volt, de pár éve kilépett. Nemrég újra felvettük a kapcsolatot a Facebook jóvoltából és néha összejövünk. 
   A múltkoriban összehozott 3-4 belga festőismerősével és együtt néztünk meg egy kiállítást egy közeli belga városkában. Nosztalgikus hangulatban sétálgattam a képek között, melyek mindig "alkotói lázat", de legalábbis vágyat ébresztenek bennem... Mióta a betegség "mókuskereke" elragadott, mindössze egy rajzot sikerült kipréselni magamból januárban, ahhoz is majdnem 2 hét kellett, s ráadásul nem voltam teljesen megelégedve az eredménnyel. Ezért jutott szinte egyszerre mindannyunk eszébe a gondolat: mi lenne, ha kis műhelyfélét szerveznénk magunknak? Olyat, amelyben mindenki szabadon, saját világának megfelelően csinálja, ami éppen megihleti. A műhely viszont arra való, hogy lehetővé tegye annak a ösztönző, inspiráló energiának az áramlását, melyet mindenki megtapasztalt már, aki dolgozott hasonló körülmények között. Én pl. nem vagyok magányos "alkotó", elég hitvány remete lett volna belőlem, akiből a magány nem sok nagy gondolatot képes kifacsarni. Annál inkább az effajta áramló energia.
   A rajzoláshoz is kellenek ujjgyakorlatok. Minél többet műveli az ember, annál jobban kifinomulnak az ehhez szükséges érzékei. Mi tagadás, az enyémek eltompultak egy kicsit a hosszú kényszerpihenő alatt... De elhatároztuk, hogy minden szerdán összejövünk Annie-nál. Van, aki 30-40 km-ről jön, én autóval 5 perc alatt ott vagyok!
   Tegnapelőtt volt az első alkalom, reggel 10 és d.u. 4 között (az idő sem kötött, lehet tovább is maradni, de mindenki kimerült egy kicsit). Íme az eredmény (természetesen újra fogom kezdeni, mert a hosszú kiesésnek megfelelően nem lett teljesen kielégítő...):



2018. szeptember 4., kedd

Szeptember elején...

   A hét végén családi összejövetel. Születésnapok. 
   Kellenek-e még az efféle rituálék? Régen az ajándékhoz ki kellett várni egy nem mindennapi alkalmat (karácsony, születésnap, esküvő...), nem úgy, mint ma: szinte nem is kell hozzá semmilyen jeles nap, a kisebb-nagyobb ajándék  -  főleg a gyerekeknek  -  igen könnyen adódik, s ezáltal persze sokat veszít fontosságából, ünnepélyességéből. 
   Nekem fontosak ezek a rituális évfordulók. Nemcsak azért, mert megszoktam, vártam őket, mióta az eszem tudom, nem is csak azért, mert örömet szereznek, hanem mert mérföldkövek. A számomra kimért utat mérik.
   








A gyerekeknél egy fővel nőtt a család. Nem túlzás: még csak 3 hónapos, de rengeteg időt, figyelmet vesz igénybe. Ugyanakkor  -  be kell vallani  -  kárpótol is érte...

Tóth Árpád (1886-1928) Őszi kérdés


Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kõre,
Merõn bámulva vissza az elvakúlt idõkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledõlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késõ szellõ, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?
1913

2018. augusztus 26., vasárnap

In memoriam Székhelyi József (1946-2018)

    
   Tegnap délután akartam megírni ezt a bejegyzést, de egy hosszú, több mint másfél órás telefonhívás elvette a rászánt időt. Tudom magamról, hogy ha még melegében nem teszek meg valamit, a szándék, az "ihlet" elmosódik és helyette maradnak a kétségek: vajon tényleg meg kell írnom?... Felesleges... Nincs benne semmi eredeti... Minek ezrediknek beállni a sorba?...
   De a téma nem hagyott nyugodni. Székhelyi József meghalt. Már-már átsiklottam a hír felett: a neve mondott halványan valamit, talán egy agg operaénekes?... Aztán elkezdtem nézni néhány interjút. Rájöttem, hogy fiatal színészként még ismerhettem egy kicsit a hetvenes évek elejéről, hiszen 1 évvel volt nálam idősebb. De pályája nagy része, a jelentősebbik, kiesett az én látókörömből, mint a legtöbb ígéretes tehetségé.
   A neten nagyon sok visszhangot kapott a hír. Sőt, majd 1 év óta, miután rákbetegségét nyilvánosan is bejelentette, áradt feléje az együttérzés, a biztatás, mely tudvalevően szárnyakat ad. A színpadi nyílt taps, a lelkesítő munka elfeledteti a fájdalmakat, a sötét gondolatokat (a kimerülés csak aztán jön), a népes családi és baráti kör, mindenki pozitív példára vár... S ő maga is azt mondta, le fogja győzni az alattomosan támadó kórt. Olyan lelkesen, meggyőzően mondta a kamerák előtt... Tartozott ennyivel a szeretet-hullámért. S talán eleinte magát is meg tudta győzni.
   A ráktól mindenki fél. Maga a szó is szinte tabu: helyette a kegyes "hosszantartó betegség", "alattomos", esetleg "végzetes kór", amiből mindenki azonnal ért, de valamennyire elmossák a kicsit babonás félelemmel kiejtett "halálos ítélet" brutalitását. 
   Egy év óta számos interjút adott, ezekből alakult ki bennem a képe, hiszen sajnos, filmen és főleg színpadon nem láthattam. Nem véletlen, hogy a kamera szinte mindig közelről mutatta az arcát. Mágikus erő áradt belőle. Óriási meggyőződéssel, fantasztikus (és nagyon ritka!) dikcióval tudott a szeretet adta energiáról beszélni. Választékosan szép és pontos nyelven. Majdnem meg is győzött.
   

2018. augusztus 21., kedd

Augusztus végi garden party...

    Múlt vasárnap délután átadhattam magam kedvenc időtöltésemnek, a beszélgtésnek.
   Egy baráti házaspár szervezett nyári családi összejövetelt egyik társulati csoportunk tagjainak: voltunk vagy 25-en a kertben, gyerekek, felnőttek vegyesen. Még a nap is gyönyörűen, már nem perzselőn (25°) sütött ránk. A hús nyárson sült a házigazda irányításával, a hozzávaló salátákat a meghívottak hozták össze, a desszertnek szolgáló gyümölcs-salátával együtt, melyet vanilia fagylalttal bolondítottunk meg egy kicsit.
  Kezdem kiheverni a kánikula nyomait, mely az első napokban (a lábadozás valójában majd egy hétig tartott...) teljesen erőtlenné tett. Az izzasztó páradús magyar nyár szinte "kilúgozott", csak lengedeztem, mint gyenge fűszál a szélben... Még az itteni 10°-kal kevesebb is csak lassanként segített talpra állni: hiába, nem vagyok már a régi, de az is lehet, hogy az elmúlt év eseményei éreztetik még hatásukat...
(a kép más alkalommal készült!)
   Igy nem vettem részt a kerti játékokban, csak ültem a napernyő alatt. Szerencsére
csupa kedves ismerős vett körül és jó beszélgető-téma is akadt bőven. A háziak fiával pl. jó ideig az írás rejtelmeiről cseréltünk izgalmas tapasztalatokat. Nemsoká 30 éves lesz, kolumbiai felesége kislányukkal épp családlátogatáson volt nagyon távol. Még kamasz korában ismertem meg: szemlélődő kiskamasz volt, kék szemű, szőke, hallgatta az asztal körüli nagy beszélgetéseket, melyekben legtöbbször apja vitte a szót (ez is olasz származásáról árulkodik; különben matematika tanár a helyi egyetemen). 
   Innen indult el voltaképpen az érzelmek, emóciók kifejezésének nehézsége, melyre gyerekkorunk bizonyára tartósan rányomja bélyegét. Megkérdezte, miért írok én franciául. Mondtam, hogy bizonyos témákról magyarul  -  egyelőre  -  képtelen lennék! (az a bizonyos szükséges távolságtartás közvetlen átéléseink és a belőlük táplálkozó mű között!) Innen már csak egy lépés volt Alain Badiou könyvecskéjének felidézése (itt olvashato). S egy vallomás részemről: néha nagy nosztalgiát érzek a szerelem érzése iránt! Milyen is volt az a ma már távoli idő, amikor az említett érzés egyszer csak teljesen átalakította az ember tekintetét... Amikor úgy érezte, hogy 30 centivel a talaj felett jár, mit jár, suhan... Hogy belülről óriási életöröm motorja fűti... Az asztal körül ülő nagymama barátnőim többsége nem osztotta velem ezt az intenzív szellemidézést... De az is könnyen lehet, hogy nem merték bevallani, még maguknak sem...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...