Keresés ebben a blogban

2015. december 29., kedd

Két ünnep között

   Két kiruccanás között két nap megállás itthon, már csak azért is, hogy a közben elkapott vírustól megszabaduljak!... 
Alice "szerel"...
   Négy nap a gyerekeknél, akik nagyon kitettek magukért, hogy a kilencről egyik napon tizenötre dagadt vendégsereget ellássák minden finomsággal, miközben az utolsó pillanatig dolgozniuk is kellett... A hangulat pezsgett kellőképpen, az idő végig napos, enyhe, tavaszias maradt. Igy kellemes séta vezetett bennünket 26-án a Théâtre Antoine-ig, ahol is megnéztük a "Kaktusz virága" című, Magyarországon is játszott sikeres bulvár-darabot délutáni előadásban, hogy a gyerekek is eljöhessenek. (én még a Bodrogi-Voith párosban láttam!...)
   Mindenki örült a karácsonyi meglepetéseknek, melyeket egymás között szétosztottunk (Agnès és François részéről a színházi előadás volt az ajándék). Hajnali kettőig virrasztottunk kártyázás közben, a három gyerek egy pillanatig se mutatta a fáradtság legkisebb jelét sem... Másnap viszont kicsik-nagyok fél 10-10 után szálingóztak elő a reggelihez...
   Holnap megint útra kelünk Agnès szüleivel, hogy félúton találkozzunk a gyerekekkel, a tengerhez közeli lakásban. Kezdek én is talpra állni a futó vírusos náthából-köhögésből, amit valószínűleg a kis Éva (5 éves) ragasztott rám,  ugyanis néha odajött hozzám, hogy aggódva megkérdezze: "Nem unatkozol?", egy-egy köhögős-ragadós puszival is megtetézve a kérdést... 

Ha addig nem találkoznánk, 
boldog új évet kívánok
minden kedves
és nagyon szívesen fogadott
Látogatómnak!
   

2015. december 21., hétfő

Decemberi kavalkád

Fragonard: Le verrou (A zár)
   Pár nap múlva itt a karácsony. Újra. Pezsgőnek, örömtelinek kellene lennie, de olyanok vagyunk, mint a lábadozók: nem tervezünk egyelőre álomkastélyokat a Holdra, de még a Földre sem... Majd meglátjuk, ha eljön az ideje; ez a legjobb módszer, hogy ne csalódjunk illúzióinkban!
   Persze, készülődünk: az ajándékok nagy része becsomagolásra vár; szeretem a várakozás e pillanatait. Mint többen is megjegyezték közös blogunkon: adni talán jobb, mint kapni... Szeretem a viszontlátás közeledő napjait, az összetartozás újra megtalált melegét, érinthető közelségben! 
    December hetei persze különösen megterheltek, az előrelátható feladatokon túl sok váratlan esemény is adhat hozzájuk tennivalót. Ezekre viszont nem lehet előre készülni, egyenletesebben elosztva a terhelést. A fáradtság amúgy is intenzív érzésén csavarintanak egyet...
    Szombaton Párizsban voltam, az itteni Múzeumbarátok köre által szervezett buszos kiránduláson. Először a Marmottan múzeumot néztük meg, a svájci Hahnloser-házaspár gyönyörű kis palotájában, a Bois de Boulogne mellett. Az enyhe, tavaszias idő és a 15° április illúzióját keltette... Belül főleg az impresszionisták és néhány poszt-impresszionista látható a házaspár gyűjteményéből. Bennem különösen megmaradt a kitűnő tárlatvezető, aki nem elégedett meg a tényszerű felsorolásokkal, hanem művészetfilozófiai összefüggéseket kerestetett és tárt fel velünk együtt (pl. perspektíva megjelenése az emberközpontú reneszánsz idején, majd ugyanezen perspektíva módosulása Cézanne-tól kezdve teljes eltűnéséig az absztrakt megjelenésekor)... 
   Innen a busz a Luxembourg-kertig vitt bennünket, ahol várt ránk Fragonard üde, rózsaszín, pajzán, tejszínhabos rokokó festészete! Megvallom, kicsit sok volt egyszerre a tortaszeletekből! Azt viszont el kell ismerni, hogy a maga nemében, a 18. századi "libertinage" könnyed atmoszférájának visszaadásában ellenállhatatlan! 
    Visszafelé jövet a buszsofőr, mintegy karácsonyi ajándékként kerülőt tett a Champs-Elysées felé és egészen a Diadalívig "leballagtunk" a kivilágított széles sugárúton a sok autó között, tényleg lépésben... A Champs-Elysées és a Diadalívig húzódó végetérhetetlen karácsonyi vásár feketéllett a tömegtől. Kihívás a terroristák címére: nem győztetek le bennünket! Bár a veszély érzése ott lappang mindenki tudatának mélyén, a napsütötte teraszok is tele voltak egész délután.   
    Este nyolc felé értünk haza.     

2015. december 13., vasárnap

Idegen származás, idegen szív?...

   Még szerencse, hogy megtartottuk szerdán a november végén esedékes irodalmi estünket. Nálam. Nehéz volt közös időpontot találni decemberben (november végén én nem értem rá). Hogy miért szerencse? Mert másnap reggel két fogamat is kihúzott egyszerre a fogorvos, s azóta enyhén szólva nem vagyok a régi...
   Tízen jöttünk össze, a csoport fele hiányzott, a megváltoztatott dátum mindent megkavart. Mindenki hozott verset, prózát, magam is dolgoztam a témán, ugyanis én javasoltam a mai időkben oly kézenfekvő  "Mon Paris", "Ma France" témáját.. Igy, birtokos névmással. Ne csak a hiper-konzervatívok, a szélsőjobb sajátítsa ki magának a hazaszeretet gondolatát, amelynek ráadásul nem muszáj idegengyűlölettel párosulnia, mint ahogy azt tőlük megszoktuk...
   Nemrég megjelent egy kötet, mely sorba szedte az idegenből ideszármazott írókat, költőket, festőket és egyéb művészeket. Hogy csak az írókat említsem, s nemcsak a franciává lett belgákat és svájciakat, a hajdani gyarmatok franciául alkotó leszármazottait, hanem azokat az idegen ajkúakat is, akik Oroszországból (Sarraute, Berberova, Gary, Triolet, Troyat, Adamov, Makine stb...), Kínából (Cheng, Dai Siije, Gao Xingjian), Romániából (Cioran, Ionesco, Celan, Istrati, Tzara, stb.) Kubából (Eduardo Manet, Zoé Valdès) jöttek. Hozzátehetem a cseh Kunderát, aki franciául ír, mióta itt él, a bolgár Julia Krisztevát, a spanyol Jorge Semprun-t, a görög Aleksakis-t, az afgán Atiq Rahimi-t vagy a perzsa Marjan Satrapi-t... S hogy el ne felejtsem Kristóf Ágotát, aki ugyan Svájcban, de francia nyelven írt. Ki gondol még arra, hogy Zola Olaszországban, Apollinaire meg lengyelként látta meg a napvilágot?
   Nem is folytatom, háromszáznál is többen vannak. Azok érdekeltek jobban, akik idegen nyelvként tanulták a franciát, és keményen meg kellett dolgozniok azért, hogy irodalmi nyelvvé váljon számukra is, hogy zsigereikbol szóljon, nem elégedve meg csak "iskolás" hibátlansággal. Az írónak utolsó szusszanásáig meg kell verekednie ezzel az élő anyaggal, hogy magáévá tehesse. Megkérdezték a kanadai Nancy Huston-t vagy a Goncourt-díjas amerikai Jonathan Littell-t, az ugyancsak Goncourt-t nyert Atiq Rahimi-t, miért nem anyanyelvén ír, amit lefordíttathatna? Mind azt válaszolta, hogy az "adoptált", választott nyelv lehetővé teszi, hogy bizonyos távolságot teremtsünk emócióink és a belőlük táplálkozó írás között. Egyesek szerint elvezet az alkotó szabadsághoz.  
    Márai számára ugyanakkor külföldön is a magyar maradt az alkotás nyelve. A haza.  

2015. december 6., vasárnap

Rágógumiba léptem...

Lucie másfél évesen unokaöcsémmel
   Nyári vakációk emlékei! Ide menekül néha az ember a lelombozó novemberi, decemberi estéken... Sokszor már öt óra felé le kell húzni a redőnyöket és ránk köszönt az este magányos puha csendje... Sem a tévét, sem a rádiót nem akarom még bekapcsolni, inkább ráveszem magam az írásra. Azazhogy inkább rákényszerítem... Mivelhogy nincs bennem sok motiváció. Semmihez sem.
A Kárász-utcai kútnál Szegeden
   



Nem akarom ezt a nyúlós, kellemetlen érzést az idetévedő olvasókra erőltetni, ezért nem is megyek bele részletes taglalásába, bár azt hiszem, van akinek ismerős. Lassan tíz éve lesz, hogy járom az egyedüllét magasiskoláját. Most értem arra a pontra,  amikor úgy érzem, bejártam a kört. Amikor sem a körön belül, sem kívüle nem érzem jól magam. Ha társaságban vagyok, várom a pillanatot, hogy újra megtalálhassam a magány puha fészkét, mely pedig egy idő után ólomsúlyúvá lesz. Ugyanakkor el sem tudom képzelni, hogy megszakítsam. Életszükségletté vált.  

   Ahogy magam ismerem, meg fogom találni a megoldást. Az elmúlt két-három év megpróbáltatásaiból, veszteségeiből még nem lábaltam ki. Kegyetlenül eszükbe juttatják néha magukat.  
   Fiam némi aggodalommal felhív időnként, de főleg őket nem szeretném az efféle átmeneti búsongásokkal nyugtalanítani, hiszen Anya hatásos ellen-leckével szolgált számomra eleget. Ugyanakkor színlelni sem tudok hitelesen. Legjobb lenne valami gyors és hatásos ellenszert találni. Tennivaló volna bőven: a motiváció hibádzik... 


2015. december 2., szerda

November vég

a képen nem látszik, de ég a teteje...
   Napok óta ólomszínű az ég felettünk... 13° körül van a hőmérséklet már egy hete, de majd lesz még a kutyára dér!  -  mondaná nagyanyám, akinek mindenre akadt hasonló ízes mondata.
   Lábadozunk a november 13-i sokkból. Az élet megy tovább, amíg engedik. Szükségállapot van, de kívülről nem annyira látható. Vasárnap lesz az új régiók (majdnem felére, 13-ra vonták össze a számukat) első választási fordulója. A szélsőjobb nagyon előretör itt is, mint sok helyen. Az emberek így adnak elégedetlenségüknek kifejezést, anélkül, hogy alaposan ismernék a programokat (olyat is hallottam, aki azt mondta: "Megkarcolták az autómat, Le Pen-re szavazok!"), de a kilátástalanság nem a legjobb tanácsadó. Ugyanakkor a szélsőjobb még nem volt hatalmon, így nem veszthette hitelét. S mindig a saját kárán tanul a leghatásosabban az ember. 
   A rutin, a szürke rutin hamar teherré válik. Változatosságra vágyik az ember, legalábbis tartalomra. Főleg fényre.
   A hét végén a gyerekeknél jártam. Fiam 38 éves lett. Ott helyben készült kedvenc születésnapi süteménye, az "omelette norvégienne", amit még anyósomtól tanultam és ezúttal átadtam titkát a menyemnek. Ő csinálta a mellékelt képet is.

2015. november 21., szombat

Téli zene...

   Havas eső szitál a konyhatetőn, hallom a zizegését. Reggelre kicsit fehér lett a kert, de hamar visszazöldült: 3°-5° van egyelőre. Igaz, több mint tízet esett egy nap alatt a higany. A tél nagy pontossággal, sőt, kicsit korán köszöntött be.
   Nincs nagy kedvem ilyen mostoha időben kimenni, de meghívást kaptam egy színházi estére és nem akarok csalódást okozni. "Istanbul solistleri"... Isztambul szólistái... A török klasszikus zene hagyományos hangszerein szólalnak meg. Annak idején több ilyen concerten vettünk részt, s megvallom, első hallásra elég szokatlan volt: egyszerre ritmikus és mélabús jajongás... Európai fülnek meglehetősen különös, de a művelt és vájtfülű isztambuli közönség teljesen átadja magát, szinte beleolvad a zenébe, mely lassan az idegenekre is megteszi a hatását. 
   A müezzinnel is így voltam. Nappalink ablakai egy dzsámira néztek, alig 20 méterre, s a köpcös kis minaret se volt messze második emeleti erkélyünktől. Eleinte nem volt túl kellemes kora reggel az első imára szólítással együtt ébredni, de megszoktam, és lassan még vissza is ringatott az álomba... Volt benne valami felszálló, felemelő hívás, túl a mindennapi, fáradhatatlan nyüzsgés zaján. Hívőnek, hitetlennek egyaránt. 

2015. november 15., vasárnap

Gyász

   

   Egy egész év sem telt még el a januári terrortámadás óta. Párizs, az ország ismét sokkhatás alatt. Természetesen senkit nem ért váratlanul, sőt azt is sejtjük, hogy valószínűleg nem az utolsó. Nehéz a gyáva, láthatatlan, vakon ideologizált ellenfél ellen felvenni a harcot. Bárhol könnyen lecsaphat és a halálban az üdvözülést látja... Magát az életet tagadja ezáltal.
   Miért pont Párizs? Miért pont a 11. kerület sokszínű, kellemes helyszíne, ahol még van valódi együttélés, könnyedség, péntek esti kimenő, hogy a heti munka terhén könnyítsen az ember?
   Ismerem elég jól ezeket az utcákat. A gyerekek ott laktak pár évig és gyakran vittem Lucie-t bölcsödébe, parkba, gyerekorvoshoz a Boulevard Voltaire, avenue Parmentier, place de la République, rue St-Maur stb. aszfaltját koptatva.
   A lakosság sokszínű. A keveredés a bölcsődében kezdődik és a gyerekeknek eszükbe se jut, hogy a társuk bőre más színű. Olyannak fogadják el egymást, amilyenek. Erről számtalanszor meggyőződtem saját unokáim mellett. Meg sem említik, s a születésnapi uzsonnára meghívott csoport- és osztálytársak neve és színe sokfajta. Akár az emberiség.
   Egyesek arról álmodoznak, hogy az azonos "fajtájúak" maradjanak egymás közt, és üldözzék el, aki különbözik, színében, nyelvében, szokásaiban, netalán vallásában.  Ragadjunk ott, ahol születtünk, ha nyomorban, akkor ott, ha összeomló tetők alatt, akkor ott. Örüljünk, hogy nekünk a jobb jutott, és ne próbáljuk a kenyeret megosztani. Főleg nem más "fajtájúval"!
   Franciaország történelme folyamán a világ minden tájára elkalandozott, gyarmati területeket szerzett Afrikában, Ázsiában, a Csendes-óceáni szigeteken stb. A hittérítők mindenhova elvitték az igét, sokszor kemény kézzel is, mert meg voltak győződve, hogy jót cselekszenek. A térítők mindig keményen hiszik, hogy az ő istenük, az ő vallásuk az egyedül Igazi... Ne is beszéljünk arról, aki hitetlenül tévelyeg...
   Követték őket a gazdasági érdekek, melyek mindennek a hátterében állnak. A múlt század közepén felszabadultak a gyarmatok. A háborúból nehezen talpra álló országnak tömeges munkaerőre volt szüksége. Sokan jöttek  -  hívásra  -  Afrikából főleg, de a gazdasági, politikai válságok már előtte is sok olaszt, lengyelt, spanyolt, portugált hoztak az országba. Itt, északon, a bányák miatt különösen nagy a keveredés. Csak a nevük hívja fel néha a figyelmet eredetükre.
   Az ország hozzászokott a bevándorlókhoz, egyelőre még nem jutott eszébe drótkerítéssel elzárkózni... A szokatlanul nagy tömegű beáramlás okozhat feszültséget, főleg, ha nincs munka mindenki számára. Sőt, mondhatni, csak akkor. Ilyenkor jön a gyűlölet az idegennel szemben, aki elveszi a kenyerünket...
   A muzulmánok... Nagy többségük francia állampolgár, itt születtek, a második, harmadik generációt képviselik. Igen, nagy többségük békésen él, dolgozik, keveredik az "őslakossággal", mely maga is régóta megosztotta génjeit az évszázadok folyamán más népekkel. A nehéz gazdasági helyzet, a munkanélküliség kilátástalansága sokakat fogékonnyá tesz idegen prédikátorok uszítására. Nemcsak arabokat. Szőke, kékszemű "fehéreket" is.
   Az újabb terror-vérengzés nem vallási alapú, nem néhány humoristát akart "megbüntetni", mert másképpen látta a világot. Egy egész életfelfogást akar kiirtani. A fondamentalista iszlám nem viseli el a zenét, a szórakozást, azt, hogy enyhe őszutói estén kiüljünk egy vendéglő teraszára vacsorázni, hogy 80 ezer ember együtt izguljon egy futballmeccsen. A "sterilizált agyú" tévelygők tagadják az életet, egyedüli céljuk a halál. Sajátjuké és a másiké. 
   Ha sikerül egymás ellen uszítani az embereket, mint ahogy egyes politikusok ezen munkálkodnak, akkor a terroristák elérték céljukat. Ha sikerül félelmet kelteni a másik iránt, nyert ügyük van. Ezek a barbár akciók vakon csapnak le. Áldozataik között mindenféle színű és vallású akad.
  

2015. november 12., csütörtök

Vegyes gyerekek...

   A múltkoriban egy szimpatikus blogon kétféle anyanyelvű szülők gyerekeiről volt szó. Mivel én is átéltem a helyzetet, hozzászóltam.
itt már kiskamasz...
   Vegyes házasságban született gyerekek legtöbbször az egyik vagy a másik szülő hazájában tanulnak meg beszélni (ami bennünket illet, kicsit másképpen történt, mivel F. Berlinben született és ott kezdte az óvodát is). Körülöttünk láttunk néhány példát, többnyire francia és német keveredésben.
   A sok jó tanácson felbuzdulva én is magyarul kezdtem beszélni a fiamhoz, viszont én voltam az egyetlen, akitől magyar szót hallott. Igy aztán elkezdte baljósan eggyé olvasztani a két nyelvet, melyek tudvalevően nem tűrik az ötvözést (pl. francia igetövet magyarul ragozott...). Ezért úgy döntöttünk  -  lehet, hogy folytatni kellett volna következetesen a gyakorlatot  -  hogy tanuljon meg először az "apanyelvén", mivel az óvoda hamarosan beindul, s majd később újra kezdjük a magyart. Csakhogy akkoriban meg már azt kérdezgette, "miért beszélsz úgy, hogy ne értsem, pedig tudsz rendesen is"... Bevallom, feladtam, nekem sem volt már természetes.
   Kb. 8 éves koráig nem volt hajlandó magyarul megszólalni, s az évenkénti mindszenti vakációk alatt a család kezdett francia szavakat elsajátítani, főleg a két unokatestvér, akikkel sülve-főve együtt volt. Sőt, egyszer még apa is így szólt spontánul, kezében légycsapóval: "A fene ögye mög ezt a musztikot"! (moustique = szúnyog)
   Úgy 8 éves kora táján egyszerre csak mintha egy csapot nyitottak volna meg benne: elkezdett folyékonyan beszélni magyarul, kiadva a valahol elraktározódott szókincset! Anya, aki még nálam is bővebb szavú volt, azt hiszem, sokat fejlesztett ezen a beszédkészségen. Sokszor éjszakába nyúlóan elcseverésztek...
   Mi ketten azonban most is többnyire franciául beszélünk. A könnyebbség kedvéért. Reflexek ezek már. Amikor azonban a család idelátogat vagy mi megyünk oda  -  gyakoribb eset  -  F. természetes módon átvált a magyar nyelvre. Szögedi (mindszenti) hibátlan ékes tájszólással. Sohasem téveszti el  -  a legtöbb más vidékről származó magyarral ellentétben  -  hova kell az "e" helyett "ö"...

2015. november 5., csütörtök

Bächer Iván: Vasárnapi levél

   Vasárnap volt, húslevest főztem. Már reggel föltettem a cupákos, csontos marhaszegyet, megmosott, hámozatlan hagymával, három szép szem krumplival, két cső paprikával, pár paradicsommal, sóval, egész borssal, miegymással, mellé tettem a karajcsontot is, nem baj, ha lefő róla a hús, délelőtt kezdtem tisztítani a zöldséget is, komótosan, nyugodtan, elvégre vasárnap van, pucoltam a zellert, aztán a gyökeret, közben spekuláltam, és egyszer csak mondtam magamban: a kutyafáját, egyszer élünk, háromféle húst tesz a magyar a levesbe, ráadásul vasárnap is van.
   Lementem hát a boltba. A rendszerváltás nagy vívmánya, hogy vasárnap is van nyitva üzlet. A lépcsőházban automatikusan belekukkantottam a levelesládába. Volt benne. Kivettem, a szatyorba tettem bontatlanul. A boltban megvettem az aprólékokat. Közben persze csak-csak gondoltam a levélre. A címzésből már sejtettem, mi lehet benne. Különben is vasárnap volt...
    Odafönt aztán kibontottam. Elolvastam. Ezt.

"Te Piszok VÉRESSZÁJU GAZEMBER IT AZ UTOLSÓ ITÉLETED

TE mocsk os gazember tréfli zsidó, Elgondolkodtál már c supán Magyar Hon
  
Egy üveg krématórium hamuleszel véresszáju kómonista ÁVÓS GAZEMBER!!!!
Te Magyar vagy, te krematóriumi mumia, még egyszer egy Hitleri rendet a magyar rendbe csak azért is kiirtunk te mocskos zsidó te a Magyarok átka
EZ A HAZA MAGYAR HAZA?, MIDEN JUDA TÜNNYÜN HAZA!!!!
TE KREMATÓRIUMI MUMIA !!!!
TE MEG ÁSTAD SAJÁT SIRÓD !!!!
TE aljas ÁVÓS gazember mocskos zsido !!!!!!!!!!!

MI ÚJRA ITT VAGYUNK!     (horogkereszt)"

   A levelet bevittem a szobámba, betettem a dossziéba a többi közé, óvatosan, nehogy meglássák az otthoniak, akik persze sejtettek már valamit, nem ez az első ilyen levél, aki ilyen levelet kap, az ilyen leveleket kezd kapni, sokat, különösen rádióstüntetések után szaporodnak meg az efféle levelek meg telefonok, mert a levélírók telefonálni is szoktak, ilyesféléket szoktak belemondani a telefonba, mint ami itt olvasható, azt különösen szeretik, ha gyerek veszi föl a kagylót, az efféle levélírók különösen szeretik a gyerekeket.
   És a vasárnapot, persze.
   Eltettem a levelet a vonatkozó levelek közé, gondoltam, majd holnap elküldetem Füzessy úrnak, aki nem rejti véka alá, hogy beépítette az ő Nemzetbiztonsági Hivatalába azokat, akiknek e levél írója védelmére kelt, betettem a levelet a dossziéba, történetesen éppen a Pesti Központi Kerületi Bíróságtól kapott értesítés mellé, amelyben Urbancsek Viktória bírónő sk. értesített arról, hogy büntetőügyben eljárás indul ellenem, eltettem a levelet, és mentem kifelé csinálni a levest, végtére is vasárnap volt, hessegettem közben, persze, igyekeztem nem gondolni tudós történészekre, halk szavú irodalmárokra, anglomán költőkre, européer elmegyógyászokra, írókra, miniszterekre és nagykövetekre, igyekeztem nem gondolni rájuk, csináltam a levest, tettem bele az aprólékot, pucoltam a vidám sárgarépát, közben megszólalt a telefon, ideges lettem, de nem mutattam, persze csak Hilda néni volt, tisztítottam a répát tovább, lemostam a zellert, a petrezselymet, a leffenő levelű, zöldessárga kelt, összeraktam a levest, és figyeltem, és kóstoltam, és szagoltam, és néztem, és örültem, mert igazi vasárnapi leves lett, mélyarany színű, bársonyos ízű, tömör, testes, bódító szagú.
(1992.)

(in Bächer Iván: "Ököllel a zongorát" AB OVO, 2010)



2015. november 2., hétfő

Novemberi hangulat...

   Mindenszentek, Halottak napja... Iskolai szünet. A temetőben egész héten nagy jövés-menés hullámzik. Messziről jött rokonok tesznek röpke látogatást. Alkalom arra is, hogy ne lazuljanak meg túlságosan a családi kötelékek s még életünkben használjuk ki a viszontlátás lehetőségét. Utána minden késő és behozhatatlan.
   A nap csodálatos melegen süt. A felvirágozott sírok pompája emeli az őszi lombokét és lángolnak a színek a napfényben. 
   Én is kiballagtam a cserép krizantémmal, metszőollóval és egy vizes üveggel, melyet megtöltöttem a közeli kútnál. Majd egy óra hosszat eltartott, amíg hétrét görnyedve lenyesegettem a sírkövet körülvevő miniatűr bukszusokat, melyeket évekkel ezelőtt ültettem oda, mintegy védőláncként a csupasz márványlap köré. Sok eső leesett az idén, jól elterjeszkedtek. A hulló tölgylevelek majdnem eltakarták a feliratot. Lemosogattam azt is. Közben arra gondoltam, hogy a márványfedél alatt nyugvó marék hamunak valoszínűleg édesmindegy, hányszor és milyen gondosan ügyködök körülötte... Az élőknek kell ez a fajta foglalatosság, hogy leróják a túlélés adóját, a bűntudatét vagy a megkönnyebbülését. A túlvilágban hívők pedig készülnek a majdani találkozásra.
   Kifelé menet kedves barátnőm, A. sírjára bukkantam, akit Anya előtt pár órával vitt el a három hónap alatt végigsöprő rák... Körülötte a gyerekei, a férj és egy baráti házaspár. Élénken folyt a társalgás, egymás szavába kapva meséltünk, tréfálkoztunk. D., a férj lopva letörölt egy könnycseppet... Eszembe jutott, hogy temetőbe egyedül szeretek járni, mert csak halottaimmal akarok találkozni, legalábbis  gondolatban...

2015. október 29., csütörtök

Mindennapok (2)

Valence, 2011...
   Mindennapok. Borús, de enyhe az idő. Ezt kellene kihasználni a hátralékok törlesztésére. Azt mondják, kellemes, napos idő vár ránk a hét végére. Megvettem a cserép sárga krizantémot, amellyel kiballagok majd a temetőbe. Húsz perc séta a sírig.
    Vettem egy csomó tulipán-, jácint- és frézia-hagymát, el kell ültetnem azokat is még a héten. Nem a vele járó munka a probléma, hanem a helyhiány... Kevés a napos hely a kertben, még ha ki is süt néha. 
    Közérdekű témát kerestem, de miféle téma érdekelhetné az idetévedő olvasót egy eseménytelen életből? Hiszen velem többnyire már csak a fejemben zajlanak az események! Én akartam így. Ma is bekapcsolódhatnék sok elfoglaltságba, nyüzsöghetnék jobbra-balra, van is rá igény. Én húzódok vissza lassan sokmindentől.
   Hétfőn Muriel barátnőmnél volt az irodalmi est. Téma: Velence. Egyúttal megünnepeltük Denise hetvenedik születésnapját, jelen volt Jacques is, özvegy, a kilencvenediket tapossa, de még egyedül ellátja magát, süt, főz, bevásárol, autót vezet, akár Párizsba is elhúz időnként. Denise elég súlyos szembetegséggel küd, kétszer elvált, egyedül él. Kis kiadót alapított, verseket ír, a könyvszalonokat járja (mint kiadó), kulturális eseményeket szervez a 40 km-nyire levő Douai nevű városban. Energiája lankadatlan, minden próbát kiáll. Már nyolc alkalommal járt Velencében, erről tanúskodik a második kis könyv, mely verseit, lírai útleírásait tartalmazza. Tetszett a stílusa: minden ömlengéstől mentes, mégis emóciókat ébreszt és oszt meg, még azokkal is, akik sosem jártak Velencében.
   Beiratkoztam a helyi Múzeumbarátok Körébe is. Szép múzeumunk van, ahogy illik is Watteau, Carpeaux szülővárosához. A Rubens-teremben pl. a mester 8-10 monumentális festménye látható. Többek között tervbe vettek december végére egy párizsi látogatást a Marmottan-múzeum és a Fragonard-kiállítás megtekintésére. Nagyon csábító!
   Hát körülbelül eképpen zajlik életem lassú folyása. És mégis milyen gyorsan zsugorodik a szamárbőr!... 

2015. október 24., szombat

A nagymamaság művészete...

Alice 7 éves
   Újra egyedül.
   Sokszor tapasztaltam már, hogy elég az első mondatot megtalálni, leírni, hogy csörgedezni kezdjen az írás patakja. Nálam különben sem dagad hegyi zuhataggá, megmarad nyugodtan csörgedező patakocskának, mely mélázva kerülget néha egy-egy követ, nem is túl mélységes, hogy mezítláb is át lehessen kelni rajta. Sőt, talán még szomjat is olt egy kicsit...
   Francia nyelvű blogomon épp most "csörgedeztem" a nagymamaság örömeiről, melyben szűk egy hétig részem volt. Ismerek jónéhány nőt (és valamivel kevesebb férfit is), akiket valóságos pánik fogott el, amikor is gyerekeik bejelentették a nagy hírt, hogy útban van a harmadik generáció! Mintha az első kapavágást ejtették volna a sírjukon...
   Nekem tetszik ez a szerep, sőt, kiváltságosnak érzem magam, hiszen a gyereknevelés felelősségének nagyja nem rajtam, hanem a szülőkön van. Marad nekem a színtiszta öröm, amelyben lubickolhatunk naphosszat, sietni sem kell az iskolába, miénk a sok nevetés, mesélés, séta, mozi, rajzolgatás, éneklés, miegymás... Meddig tart? Nem tudhatom. Addig is élvezem minden megadatott pillanatát.

2015. október 19., hétfő

Októberi születésnapi idők

   Készülődés, várakozas, ünnepi vacsora, másnap újra ebéd együtt... Októberi születésnapi idők, Alice-é és az enyém, 10 nap különbséggel, de együtt, ezúttal itt nálam és másnap a másik nagyszülőknél: vándorolunk egyik helyről a másikra!... A szülők hazamennek dolgozni, mi pedig megosztozunk a két unokán: ezúttal Alice nálam, Lucie a két másik nagyszülőnél, minden szünetben váltogatják a helyet, de időnként egy-egy közös program összehozza őket.

   A gondosan válogatott csomagolás sok szép papírja megtölti a kuka felét, mert ugye, Lucie is kapott azért kis ezt-azt, hogy ne gondoljon fájó szívvel a születésnapjától elválasztó 5 hónapra... Én is el vagyok kényeztetve, nehezen térek magamhoz: I-pad mini, nyaklánc... Sőt, magamat is megleptem egy Kobo "liseuse" (minek mondják magyarul: olvasó-lap? Egy 30 000 kötetes könyvtár belefér, több nyelven is!) nevű, notesz nagyságú szerkentyűvel. Telepátia útján eltulajdonítottam fiamtól az ötletet, pedig évek óta ellenálltam neki, a papír-könyvek kultusza miatt. Már alig férek a könyvektől, s az áruk is igen magas ahhoz, hogy könnyedén elcsábuljak egy esetleg később csalódást okozó újdonságtól... Ezért sokat remélek ettől a kis "szerkentyűtől", melynek magyar nevét tőletek várom!

2015. október 13., kedd

Az én évszakom?...

   "Megyünk az Őszbe..." mondanám Adyval. Születésnapi hangulat, nekem mindig ilyen jut, magától értetődően. Minden karteziánus voltom ellenére azt hiszem, mégis van valami összefüggés születésünk időpontja és lelki alkatunk között. Egyszerre vagyok vidám és optimista, ugyanakkor bizonyos melankolikus pesszimizmus sem idegen tőlem.
   Október közepe... Egyik lábunk kis szerencsével még a nyárutóban, a másik meg már deres fűre lép. Nosztalgiával idézzük az egyre távolodó nyarat, melynek éltető melege már csak bőrünkbe ivódott emlék, s a színe is fakul. A nap rövidül, a szomszéd utca platánjainak még zöld a koronája, de néhány száraz levél már földet ért.
   A fűtési szezon... Próbálok ellenállni, főleg esténként, hogy máris bekapcsoljam, hiszen április végéig is kitarthat. Ezért inkább két pulóverben, sálban ülök a képernyő előtt, este meg takaró alatt nézem a tévét. Piros színe legalább a meleg illúzióját kelti! Az is igaz, hogy a tavalyi szigetelési munkálatok eredményeképpen megvan a 18-19° bőven és a gondolkodásnak amúgy se tesz jót a bágyasztó meleg!
   Vasárnap azért bemelegítettem, mert összehívtam délutánra öt-hat barátnőmet. Egy kivételével magányos nők, több korosztályt képviseltünk. Kávé, tea, sütemény volt terítéken, no és egy üveg pezsgő születésnap révén. Bár előre nem jeleztem, mégis kitudódott és egy óriási cserép hortenziával érkeztek meg. Este 7-8 óráig beszélgettünk, sok minden terítékre került. Nem értettünk feltétlenül egyet mindenben, de jólesett kimondania mindenkinek a ránehezedő, ritkán sorra kerülő súlyosabb gondolatokat is. Nem vagyok feltétlen híve a morbid témákban lubickolásnak, de néha jót tesz, ha engedjük azt az elfojtott, lelkünk mélyén rejtőzködő legfájóbb húrt is megpendülni és hangját a felszínre törni...

2015. október 8., csütörtök

Néhány rövid gondolat vágyról

   Két napja egy kisebb előadáson, beszélgetésen vettem részt, melynek témája a következő volt: "Le désir". Magyarul annyit jelent: vágy, óhaj, kívánság stb. Az előadó hosszasan fejtegette a fogalom pozitív vagy negatív megítélését a különböző korok, kultúrák és témák összefüggésében.
   Sokszor értelmezték filozófusok, moralisták negatív értelemben, mondván, hogy jobb őket elfojtani, mert rabul ejthetnek bennünket, szabadságunkat korlátozhatják. A vágy kielégíthetetlen, mert mindig újabb tárgya van; ráadásul teljesen irracionális, mert valahányszor szembesül a valósággal, csalódást okoz. Hányszor megesett velünk (velem legalábbis...), hogy intenzív  epekedésem tárgyait felruháztam nemlétező, idealizált tulajdonságokkal, melyeket a könyörtelen (és üdvös) valóság később elsöpört, utólag jótékonyan megmentve a katasztrófától!
   Platon óvott tőle mindenkit, sőt, Epikurosz is kizárta a nyugodt boldogság receptjéből. A későbbi korok filozófusai és a pszychoanalízis már tágabb értelemben tárgyalta a témát. Abban azért megegyeznek a régiekkel, hogy "mi nem" a vágy: nem azonos a megkívánással, mert ez utóbbi rövid időtartamú, kevésbé erős (pl. megkívánok egy süteményt...), sem az óhajjal (szeretném, ha sikerülne egyszer eljutnom Amerikába...), hanem az egész pszichét elfoglaló, szinte obszesszióvá fajuló állapot. 
    Rousseau szerint viszont boldogtalan, aki már semmi vágyat nem érez. Egyetértek vele: szerintem sincs messze ez esetben a depresszió...
    Egy pár mondat erejéig magam is részt vettem a beszélgetésben. Felhoztam a buddhizmus ideális nirvana-allapotát, amikor is megszabadulunk minden vágyunktól... Számomra nem éri meg a halhatatlanságot és semmi köze az én boldogság-képemhez! Jobban tetszik a már idézett, Szt. Ágostonnak tulajdonított mondat:

"A boldogság abban áll, hogy továbbra is kívánjuk, ami a miénk."  (ford. általam)
  

2015. október 3., szombat

Október


   Régóta vágyakoztam egy hosszú, szép vénasszonyok nyarára... Hogy némileg kárpótoljon az esős, hideg szeptemberért. Már két hét óta tart: ki sem merem mondani, nehogy elillanjon!
   A nap sugarai szinte égetnek  -  de csak pár órát... Alacsonyan jár és az árnyék rögtön sötét és hűvös lesz, mint amikor durván visszavonja ajándékát a kéz. Nagyon kellene pedig még egy kis haladék!...

Juhász Gyulát idézem:

OKTÓBER

A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.

Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.

A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.

Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelekemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!

(1924)

S legyen még ez a rövid részlet Máraitól, csak úgy, ajándékként:
„Az erdőnek olyan szaga volt, mint egy régi, nemes fából faragott ruhásszekrénynek. A tisztásra néha kilépett egy őz vagy egy öregedő moziszínésznő. Volt valami századon kívüli ez októberben. Soha nem éltem ilyen választékosan: az október sugártörésének oldatában lebegtünk, s csaknem jambusokban szóltunk a pincérhez. A világ elegáns volt és illatos.”

Márai Sándor: Október, részlet – In: Uő.: Négy évszak, [Budapest], Helikon, 2000 

2015. szeptember 29., kedd

A Facebook mérlege

   A Facebook sok időmet elveszi, bevallom. A folytonosan áradó kép- és hírfolyam jól ki van eszelve: nehezen tud elszakadni tőle az ember s állandó étvágyat keltve a változatosság iránt, időnként visszahúz, mint a cigaretta vagy még erősebb kábító (ez utóbbiakkal ugyan nem élek, csak mások nyomán gondolom).
   Sokáig ellenálltam, végül fiam tette fel a sorsdöntő kérdést: "Még mindig nem vagy fenn a Facebookon?..." Eredmény: én 2011 óta igen, ő meg az év végét sem várva meg, elköszönt tőle...
   Tény, hogy időigényes, de megpróbálok uralkodni rajta (vagy magamon?), állandóan méricskélve közben, hogy menjek-e vagy maradjak. Egyelőre maradok. Mi is van a mérleg két serpenyőjében (nem is lennék Mérleg, ha nem tenném fel őket...)?
én és François az igazi Olympiai stadion rajtjánál 
   A pozitív oldalon: sok ismerőst felleltem így, avagy ők engem. Nyomon követhetem egy kicsit mindennapjaikat, kedvteléseiket, utazásaikat, gyerekeik, unokáik növekedését, nem utolsó sorban ráncai(n)k, kilói(n)k szaporodását... Az élet folyását. Részemről nagyon ritkán teszek fel képet, a gyerekekről főleg: sosem lehet tudni, mi lesz a Világhálóra kibocsájtott intimitással! A múlt üzenete, volt kedves tanítványok, kollégák jelentkezése külön nagy öröm. 
   A sok kiváló festő, akikkel összehozott a véletlen  -  melyet kicsit ki is provokáltam  -  naponta ihlető forrás, még ha teljesen más is az érzésviláguk, stílusuk, mint az enyém. Kedvet adnak, hogy ne apadjon el alkotó kedvem! Legszívesebben azonnal nekiülnék! Ugyanakkor kicsit le is lomboz a tény, hogy milyen óriási a nálam sokkal jobbak aránya: akkor meg minek?... Igaz, vannak gyengébbek is, hogy ne legyek álszerény.
   Végül, de nem utolsóként információk a világ eseményeiről. Még akkor is, ha mindig megkérdőjelezi őket az ember, hiszen nagy manipulácios lehetőség rejlik mögöttük. Leginkább az okfejtések érdekelnek, ott legalább érvelés folyik, melyet mérlegre tehetek...
   S mi van a negatív oldalon? Azoknál nem kötelező megállni. Ízlés kérdése: van, aki macskaimádó s nem telik be a szőrgombócok meg nem szűnő látványával. Egyik ismerősöm, egyedül élő nő, naponta tudosít négylábú élettársai állapotáról, esetleges alvási és emésztési zavarairól, kitöltik életét és F-B oldalát... Nem muszáj elolvasnom, de néha megteszem, hogy kis igazolást nyerjek: miért is nincs háziállatom a magány ellen?...
   Kerülöm azokat a viszketeg szelfi fotósorozatokat is, melyeknek szerzői a fürdőszobai tükörbe révedve bocsájtják a világ elé intimitásuk legrejtettebb részleteit is... Céljuk egyelőre rejtély előttem. Öregszem? 
   Nagy divat a lélektani guruk jótanácsainak megosztása... Némelyik megszívlelendő, de többnyire sekélyen szántó tanácsok, szirupos habok a tortán, hogy minden támpontot kereső ember könnyen belelépjen az orvvasba... Itt is csak arra gondolok, hogy ha segít valakin, akkor miért ne? Én kerülöm őket.
   Lenne még sorolnivaló, de elég ennyi is. Csak annyit, hogy nagyon örülök mindig, ha valaki megáll egy pillanatra nálam. Még akkor is, ha az a bizonyos könnyed "like" felületes, könnyen odabiggyeszthető, nem is biztos, hogy az illető tovább ment a képnél a nagy facebook-os szélvészben, s el sem olvasta "magvas" gondolataimat. De egy pillanat erejéig gondolt rám... Intett a kezével.

2015. szeptember 21., hétfő

Milyenek is a franciák?...

   Többen is feltették már a kérdést: milyen érzés franciák között élni? Legtöbbször kissé óvatos színe van a mondatnak, mert ugye kímélik az érzékenységemet, de minimum az is meglapul mögötte, hogy Magyarországon a nagy többség nem érez túl nagy közelséget a franciákkal... Ennek főleg történelmi okai vannak, legalábbis szerintem. Nemcsak földrajzilag vannak messze, Magyarország történelme során a német-osztrák, később orosz hatáskörbe tartozott, a francia nyelvet is többnyire kedvtelésből, esztétikai vonzalomból tanulta valaki. Nomeg, annak idején ugye François I. nem segített ki bennünket a törökök ellen, mert más, közelebbi politikai érdekek vezették, és inkább Szolimán felé fordult. S jött a Versailles-i szerződés, amit ugyan nem egyedül Clemenceau talált ki, de nála írták alá a győztesek, s ezért egyedül ő szenvedi el a magyarok évszázados ellenszenvét...
   Immár több évtizedes franciák közötti életem véletlenek sorozatának eredménye, melyeket már (többször is) részletesen taglaltam a blogomon. Talán az indította el a sorozatot, hogy a Bethlen Gimnázium 1962. évi orosz tagozata latinnal és franciával párosult. Engem a francia vonzott inkább, mert "élő nyelv"! S én a nyelveket elsősorban beszélni szerettem! Igy lettem később francia-orosz szakos tanár, s hozott össze a sors a szentesi Horváth M. Gimnázium első lektorával. 
   Sok klisé, sztereotípia uralkodik minden népről, a franciákról is. Sokan vetik szemükre "felsőbbrendűségi komplexusukat", hogy túl biztosak magukban. Azt is, hogy felületesek, megbízhatatlanok, szeretnek csábítósdit játszani, de nem tartós a vonzalmuk. Sőt, egyesek szerint egyenesen képmutatók, őszinte érzelmekre képtelenek!
   Mit mondjak? Annyi mindebben az igazság, mint a sablonok általánosításaiban. Ha megvizsgáljuk tapasztalatainkat, rengeteg variáció létezik, még itt Franciaországban vidékenként is. A kérdésre én is csak úgy tudok válaszolni, hogy visszagondolok egyenkénti tapasztalataimra.
isztambuli Szilveszter baráti körben
   
14 éven át úgy ismertem őket, hogy nem Franciaországban, hanem külföldön éltünk, tehát mindenki "idegen pályán játszott". A családtól távol összetartó, erős baráti kötelékek szövődtek közöttünk, csak egymásra számíthattunk mindenben.
   Nem általánosítom én sem saját tapasztalataimat. Csak azt mondhatom, amit megéltem. Itt, északon, a belga határ mellett pocsék az időjárás, de meleg a baráti szeretet. Ezért vagyok még mindig itt, 1990 óta. A franciák általában tartózkodóbbak, mint a magyarok. Szokás, neveltetés alakította temperamentum. Ritka eset, hogy valakire rárontananak előzetes bejelentés nélkül, hogy az illető felkészülhessen és esetleg ne fésületlenül, pizsamában kelljen ajtót nyitnia. Az is igaz, hogy ha valami miatt megorrolnak rád, nem neked fogják először a szemedbe mondani. Én igyekszem itt a "tiszta vizet a pohárba" elvét meghonosítani körülöttem. Minden a hangnemtől függ. A franciák általában irtóznak a közvetlen öszecsapástól, veszekedéstől. De udvarias, nyugodt hangnemben elfogadják a kritikát is; nagyon sokat számít a csiszolt, jólnevelt, vidám hangulat, ennek érdekében készek az ellentéteket a szőnyeg alá seperni. A vidám, szórakoztató összejöveteleket jobban szeretik, mint a mélyenszántó lelkizéseket! Könnyedségük innen ered, a föltoluló emóciókat sokszor tréfával ütik el. A jó ízlés, harmónia sokat számít, kivül-belül. Persze, ne is mondjam, ebben is vannak kivételek. Ami pedig a "csapodárságot" illeti, az én személyes tapasztalatom ennek szöges ellentéte!
   Sokáig lehetne még a témát tovább szövögetni. Talán ízelitőnek ennyi is sok!

2015. szeptember 17., csütörtök

Tóth Árpád: Szigeti emlék


Csókolóztam a Margitszigeten,
Ó, drága, félszeg, régi eset  -
Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
S egy kisdiákom meglesett.

A diák most egy színház rendezője,
A haja ritkul. És tűnődve látom
Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
Mily messze lehet az én ifjuságom!

De a szigeten ma sem mások a fák,
S az édes légben valahogy ott maradt
Sűrű arany napfénybe konzerválva
A régi, boldog pillanat.

S hiába volt sok rossz vihar,
Kopár ősz s hulló szerelem  -
Elcsöndesülve a lombok alatt,
Ha utam néha arra terelem,

Megbúvok a kedves padon,
S mohó ajkamra messzi íz tolul,
Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr...

2015. szeptember 14., hétfő

Vasárnapi kirándulás esőben

   A vasárnapot az innen kb. 120 km-re található Amiens városában töltöttem tizenvalahányad magammal. 4 autóban oszlottunk meg, s a baljósan sötétszürke ég, de még a szemerkélő eső sem riasztott el bennünket. 
     Be is váltotta ígéretét az előrejelzés: zuhogó esőben kezdtük meg a "hortillonnages" jó háromnegyed órás "beúszását" a 6-7 személyt befogadó, hangtalanul sikló bárkákban. A "hortillon" helyi eredetű szó, még a római korból maradt fenn, és a latin "hortus", "hortellus" (kert-kertecske) szóból ered. Úszó, vízen lebegő kerteknek is nevezhenénk, hiszen a Somme-folyó számtalan mocsaras ágán alakultak ki még az ókorban. A víz nem mély: alig éri el az 1 métert. A  többszáz hektáron valaha  -  még a múlt század elején is  - csak veteményeskertek voltak, s ezeknek a napi több tonnás felhozatala (bárkákon, természetesen) látta el a város lakosságát zöldséggel. Ma már csak mintegy 30% maradt meg a hagyományos veteményesnél, a legtöbb szigetecskén gondozott, virágos kerttel körülvett víkendház vonja magára a szemet. Semmi nem zavarja a csendet: tilos a motorcsónak és egyéb zajos foglalatosság; szürkegémek ácsorognak mozdulatlanul kéznyújtásnyira, vízicsibék futkároznak a gyepen, a víz síma tükrén végezve be a lendületes startot.
   Amiens a Somme-folyóra épült, mely kb. 50 km-rel odébb veti magát a tengerbe, egy csodaszép öbölben, melyet az utóbbi évek folyamán kezdek megismerni. Az év minden szakában szép, a vándormadarak egyik országosan ismert állomáshelye. A város maga kb. 120 000 lakosú, a Somme mindenütt jelen van számtalan ágával (7 nagyobb csatorna szeli át) és a titokzatos csobogást lépten-nyomon hallani, még ha itt-ott le is fedték a vizet, házak épültek rá. 
   Az első, de főleg a második világháború alatt a város szinte teljesen leégett a bombázások miatt,  alig maradt egy-két szép régi épület mutatóba. Elsősorban természetesen a 13. sz. elején épült hatalmas katedrálist említem (Fr. o. legnagyobb gótikus építménye a maga 145 m hosszával és 70 m szélességével, valamint 42 m belmagasságával), mely épen maradt a külső-belső magas homokfalak védelmének köszönhetően, s a rendkívül gazdag homlokzati szobordíszítés nem rongálodott meg a becsapódó lövedékektől. Este itt néztük meg a lézeres fény- és hangjátékot, mely csodás színekbe öltöztette a katedrális homlokzatát, némi fogalmat alkotva középkori képéről, melynek csodájára jártak a zarándok utasok, már csak azért is, mert a 13. sz. óta itt őrzik becses relikviaként Keresztelő Szt. János fejét...

2015. szeptember 11., péntek

Mi menti meg a világot?


Ezt a kérdést már többször is feltettem magamban. 
Mint mindig, amikor a belső és külső világunk túlságosan nyomasztóvá válik és kiutat keresünk a szorongás fojtogatásából. Keressük a kiutat, de legalábbis a menedéket.
A hívők számára a válasz adott, kétségnek helye nincs.
A nem hívők, az agnosztikusok viszont nehéz helyzetben vannak. A humanisták bizalma meginog az emberben. Szerencsére az embertelenség sötétjében meggyullad néha egy-egy mécses, kapaszkódónak, talán reménynek is...
Dosztojevszkij híres mondatát, melyet Miskin hercegtől vett kölcsön a "Félkegyelmű" egyik szereplője, mégpedig: "A szépség megmenti a világot" ("Красота спасёт мир") lépten-nyomon idézik. Dosztojevszkij számára a szépség és a jóság egybeolvad egy krisztusi fogalomban, melynek irgalma és áldozata fogja a világot ebben az értelemben megváltani, megmenteni.
 Már maga a szépség fogalma is nehezen meghatározható. Az antik filozófusok óta minden kor gondolkodói választ kerestek rá, mindegyikük saját érzékenysége, kora függvényében. 
Műalkotás? A természet? Emberi tett? Gondolat?... Mi váltja ki vajon bennünk azt a bizonyos teljesség-érzést, melytől úgy érezzük, hogy valami egyetemes harmónia részévé, részesévé váltunk? A hívők istennel való találkozásnak tekintik. A nem hívők próbálják másképpen megnevezni, de az eredmény végül is ugyanaz: talány, a nagy ismeretlen, melyet szeretnénk megközelíteni.

2015. szeptember 6., vasárnap

Zűrzavaros idők

   Hol van már a nyári vakáció? Kinn hűvös van (állítólag a jövő héten enyhül egy kicsit!), de nemcsak a kánikula tűnik távolinak, hanem a hangulat is.
   Napok óta keresek valami megnyugtató, szívderítő témát a blogomra, de minduntalan betolakodnak a világhálóról a sokkoló képek, újságcikkek s a még sokkolóbb kommentárok.

   Hogyan tehetnék úgy, mintha misem történne Európában, méginkább szülőföldemen, amelytől nem tudok elszakadni, elfordítani a szememet és nem venni tudomásul az eseményeket. Minden közelről érint. Pedig könnyen megkaphatom, hogy ne szóljak bele, elmentem ("renegát" vagyok!), mi jogon vetek fel bármit is?
  A nyáron még csak "előmelegítő" gyűlölet- és félelemkeltő kampány folyt javában, plakátokkal, közvéleménykutatással, nyilatkozatokkal, kerítéssel. Aztán szivárogtak egyre nagyobb számban a "migránsok", akikre harcias, terepszínű katonaruhába bújt nénikék vadásztak Röszke határában... Ekkoriban jöttünk mi vissza.
   Azóta felbolydult minden. Százak, ezrek áramlanak be, mindnyájan Németország, Anglia felé tartanának. Brüsszel tanácstalanul kapkod, majd megnyitja a zárat, miután egy vízbe fulladt kisfiú fényképe  -  a sok ezer kihalászott hulla után miért pont ő?  -  elektrosokk gyanánt hat a közvéleményre. Hja, a közvélemény! Sokmindent lehet vele csinálni: politikai hátsó gondolatoktól vezettetve manipulálni, jobbra-balra taszigálni, míg végül maga sem tudja, hihet-e még valakinek... A hallgatag többség bénultan vár, kapaszkodik abba, ami még menthető alaposan megingatott biztonságérzetéből. A gyűlölködők lépnek, az alantas, agresszív indulatok fröcsögnek.
   Egyszer csak felhangzik egy-két félénk emberi hang, legyőzve a belésulykolt gyanakvást, félelmet a "betolakodóktól". Megszólal az elemi szolidaritás a kimerült vándorlók láttán. Netalán a keresztényi empátia is, melyre pedig az egyházi felettesektől  -  a pápát kivéve, bár meglehetősen egyedül prédikált a sivatagban  -  nemigen jött biztatás. Ráismerek végre a magyarok valaha legendás idegeneket fogadó szívességére. Csak emberségből kér próbát...

2015. szeptember 1., kedd

Augusztus végi intermezzo...

Olvasgatom a blogokat... 
Tanévkezdés. 
Bár a naptári év az utolsó harmadába lép, a szeptember mégis mintha kicsit az újrakezdés hangulatát hordozná. Igy érzem több mint hatvan éve már... Pedig rég kinőttem az iskolából, a padokból és a katedráról is. Vagy ki tudja? Ki lehet-e nőni a tanár-bőrt?...

Hideg-meleg között ingadozunk itt északon. A szombat-vasárnap 30° felett volt, utolsó gesztusként a távozó nyár megajándékozott bennünket egy gyönyörű napos hétvégével a gyerekeknél. Két hete váltunk el, mégis mérhetetlenül hosszúnak tűnt az idő!
Menyem és édesanyja születésnapjára jöttünk össze. Ezúttal én voltam a sofőr. Már reggel 10h előtt elindultunk, hogy ebédre odaérjünk: mindössze 230 km az út.

Nem számoltunk egy kellemetlen meglepetéssel: előző este fél tíz tájban 50-60 személy lezárta az A1-es autópályát úgy kb. feleútunkon. Tudvalevő, hogy aug. utolsó veek endje a nagy vándorlások ideje, főleg észak-déli irányban; egyesek hazafelé tartanak a nyári vakáció után, a ráérősebb nyugdíjasok pedig ekkor indulnak délnek, a nap felé. Az autósok száma százezrekben mérhető.

Hogy mi volt az önkényes  -  és törvénytelen!  -  útlezárás oka? Előző héten a nomád cigány közösség (francia állampolgárok lévén, joguk van a nomád életmód választására) egyik táborhelyén lövöldözés támadt, valami egyéni bosszúállás keretében egy hetvenen túli, ittas férfi 4 személyt megölt. Az Amiens-i börtönből ki akart kéredzkedni (!!!) az egyik áldozat fia (más okok miatt régóta bent ül), hogy részt vehessen apja temetésén... Mivel a kérés teljesítése törvénybe ütközik, így akartak nyomást gyakorolni a hatóságokra. Több ezer autós esett a csapdába előző este óta. A barrikádon autógumikat, fahulladékot égettek, sőt még ki is vágtak néhány fát a máglya táplálására. 
10h tájban a prefektúrán tárgyalni kezdtek velük, mondván, hogy el kell kerülni az esetleges vérontást (a "lázadók" állig fel voltak fegyverkezve)  -  és a végén engedtek a követelésüknek! 60 ember előtt meghátrált a törvény!
Bennünket még 11h tájban eltereltek Amiens felé, ami jó 100 km többlet utat jelentett, nem beszélve arról, hogy a több órán át lépésben tudtunk csak haladni, 30°-os hőségben... 

D.u. 16h tájban érkeztünk meg, több mint 6 órás út után... Az volt az érzésem, hogy már csak valami radar irányítja az autót, lábaim elzsibbadtak, mert reggel óta ültem,  egyfolytában nyomogatva a pedálokat: fékezés, sebességváltás, kis gyorsítás, 3m után újabb fékezés: órákon át... Daniel megjegyezte: "Én nem bírtam volna ki!" Mire én: "Ki itt a sztoicizmus koronázatlan bajnoka, Daniel?"... Mert ugye megpróbáltuk tréfálkozva, beszélgetve tölteni az időt. Jobb híján.

2015. augusztus 24., hétfő

Várakozás...


   Az egyik rózsabokor ágai szinte behajlottak a kert közepére, mire visszajöttem. A levendula is jól elterjeszkedett, tele virággal, illattal, méhekkel és lepkékkel. Hiányzott a kert s úgy tűnik, én is hiányoztam neki: nem volt, aki füvet nyírjon és lemetssze az elnyílt virágokat...
   Jó tíz napja vagyok "itthon" és mintha máris hosszú hetek választanának el a mindszenti kánikulától. Remélem, az ősz várat még magára, s megajándékoz egy hosszú és szép "vénasszonyok nyarával": szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy megérdemelném! Szeretteimre gondolok ilyenkor először is. Nem kívánok telhetetlenül különleges ajándékokat, fényes perspektívákat a sorstól, csak annyit, hogy legyen még munkakedvem és derűs napjaim, hónapjaim, talán éveim is... Hogy örülni tudjak  -  Szt. Ágoston szavaival  -  annak, ami az enyém...

2015. augusztus 21., péntek

Röpke pécsi pillanat

   
A rövid pécsi kirándulás megér még egy bejegyzést! Rekkenő volt a hőség ott is, ráadásul a város mintha beszorult volna a hegyek koszorújába, legalábbis úgy tűnt, amint lassanként megközelítettük autóval. Én különösen nagy várakozással voltam eltelve: először és utoljára másodikos gimnazista koromban jártam itt osztálykiránduláson, úgy jó 50 évvel ezelőtt...
   Kevés kép maradt bennem arról az első útról, azok is mind fekete-fehérben, elhalványulva úsznak be az emlékeim közé... Ezért pezsdített fel a sok kellemes szín, a sétáló utcák szövevénye a felettük lebegő árnyékoló színes vásznakkal, a titokzatos kapualjak, melyek sejtelmes udvarok felé csalogattak, esetleg egyenesen a párhuzamos utcába vezettek. S az a sok fagylaltozó, cukrászda! Nem tudom, hány liter finom házi limonádét öntöttem magamba!
   Szállodánk, az Árkádia minden tekintetben kielégítette vágyainkat. A Neten foglaltuk le, s meglepett bennünket a francia árakhoz mért olcsósága... Persze, minden relatív, a jövedelmeket is €-ban kell számolni, s a 2,30 €-ba kerülő 20 deka itteni kenyér kb. 3500 Ft-ra srófolná fel a magyar kenyér kilóját...
   Szóval, kipihentük az utat a kellemes, légkondicionált szobákban (velem Alice osztotta meg a nagy "francia" ágyat, míg Lucie-nek külön szoba jutott TV-vel a szülői lakosztályban! Ki is próbálta rögtön a rajzfilmes csatornát, pedig a szövegből egy szót sem értett, legfeljebb hozzáképzelhette...). Megemlítem a makulátlan tisztaságot és azt a ritka tényt is, hogy még a reggeli is az árba tartozott!
   Megnéztük a Palatinus szálló aranyozott díszítéseinek elbűvölő szecessziós burjánzását, sétáltunk éjfélig az esti enyhületben a kivilágított dzsámi vigyázó tekintete alatt... Sokmindent nem néztünk meg időhiány miatt, de megfogadtuk, hogy visszajövünk. Pécs meghódított bennünket.

2015. augusztus 17., hétfő

Az idő csalóka játékai

   Nem hittem a szememnek!... Mint ahogy Te sem fogsz, kedves olvasóm, aki csak virtuális formában ismersz, az előbbi bejegyzésem fotója alapján a jelenlegi leghűségesebb változatomban, melyből szeretnék még legalább húsz kilót lefaragni (a lehető legkesztyűsebb kézzel...), esztétikai, egészségi és önbizalmi okokból...
   Ha mindez sikerülne is  -  ah, utópia! vasakarat!  -  ambícióm messze lemaradna fiatalkori súlyom mögött, melyről már csak Ági és az alábbi epizód tanúskodik.
   Lucie unokám imád régi holmik között kutakodni. Mindszenten aztán kiélhette kreatív hajlamait, s időnként változatosnál változatosabb öltözékekben jött elő, sokszor még egy-egy, rongyos zsákból előhúzott darab is megihlette, ötletesen maga köré csavarintva azt. 
az előtérben én és partnerem
Lucie 9 éves múlt 
   Egyszer csak az ágyneműtartó mélyéről előhúz egy fehér ruhát. Hogy és mikor került oda, nem tudom. Éppen 50 éve volt rajtam, negyedikes gimnazista korom iskolabáljára készült, én magam terveztem és varrattam meg kedvenc varrónőmmel, aki minden ötletemet meg tudott valósítani! Még emlékszem a bál hangulatára is a Fekete Sasban, a hónapokig tartó próbákra (a nyitótánc tangó-boleró volt), a művészi hajkölteményekre, melyek a végére ugyancsak összeomlottak, a tűsarkú és tűorrú fehér cipőkre, amelyek azóta se voltak a lábamon...
   Lucie azonnal belebújt a csipkebetétes fehér ruhába  -  és csodák csodájára, mintha 9 és féléves formás kis testére szabták volna! Mellékelten két fénykép: az egyiken én 18 évesen az említett bálon (a ruha alatt azóta eltűnt alsószoknya is volt), a másikon Lucie unokám a lugas előtt, 9 és fél évesen: éppen feleannyi, mint nagyanyja volt hajdanán! Bizonyítéknak két fénykép, melyet pontosan 50 év választ el...

2015. augusztus 15., szombat

Ellentmondó hullámok...

   
   Még 24 órája sincsen, hogy újra itt vagyok Észak-Franciaországban. Itthon. Már csak onnan is tudom, hogy kinn megállás nélkül csordogál az eső az ólmos szürke égből... A mögöttem hagyott min. 38-39°-os kánikulában szenvedők figyelmébe ajánlom, hogy csak pillanatnyilag tesz jót a hangulatomnak: hamarosan nosztalgiával gondolok majd a bőkezűen ontott napsugarakra, melyek az igazi nyarat jelentik számomra. Mint Lucie unokám meg is jegyezte: az a jó itt Mindszenten, hogy amikor felébredünk, biztosak lehetünk benne, hogy süt a nap!
   Három hét intenzív kánikula van mögöttünk, melyet, az igazat megvallva, nehezen viseltem a párás levegő miatt. Két lépés erőfeszítés után csorgott rólam a víz, amihez aztán végképp nem vagyok szokva! Igy csak akkor voltam kinn, amikor muszáj volt, maradtam az öreg ház hűvösében, de az is felmelegedett lassanként, s éjszakára még a támadó szúnyogokkal is hadakozni kellett (egy betévedt vérszomjas elég volt, hogy ne tudjon aludni az ember az állhatatos zümmögéstől)!
   Ne higyjétek, hogy panasz-áradat lesz a mérlegen, ezt csak a tárgyilagosság kívánja meg. Jobban nyomott a latban a viszontlátás a családdal, a gyerekekkel töltött hetek, a szemhéjam alatt összegyűjtött sok tonna napsugár és a három hetes dinnye-kúra!
   Fiamék birtokba vették a házat, mely most már az övék. Igyekeztem én is úgy viselkedni, mintha csak vendég lennék, hogy még jobban megtehessék. Mondhatom, nem könnyű dolog, pláne a ruhásszekrények kiürítése, melyben szerencsére segédkezett a család, az összefutott rokonság is. A döntést meghagyták nekem, mint anya legközelebbi megmaradt és immár legöregebb leszármazottjának... 
   Csodára tud az ember a tárgyakhoz kötődni! Pláne én, aki többnyire a velük élő embert látom bennük, mintha csak hozzájuk nőtt volna! El is határoztam, hogy megpróbálok már most "emancipálódni", kevésbé szeretni kedvenc tárgyaimat, hogy ne legyen majd olyan nehéz megválni tőlük, ha eljön az ideje...
   Még sokat mesélhetnék ezekről a hetekről. Lehet, hogy meg is teszem, legalább magamnak legyen róla nyom...

2015. július 20., hétfő

Tengerpart


  Körülbelül ilyen volt a strand azon a két napon, amelyiken a tízből jó időnk volt! A többi napon az egész ország kánikulától pihegett, kivéve azt a keskeny kis csíkot itt északon, mely a Somme folyó csodaszép torkolatától a belga hatarig húzódik, s amely nekünk jutott... Persze, a tenger rossz időben is szépséges, színeiben változó, frissítő, jódozott levegővel gyógyító... A szél észrevétlenül permetezi ránk a finom sós cseppeket, s egyszerre azon veszi észre magát az ember, hogy nedves a haja, ruhája, anélkül, hogy a víz közelébe ment volna... Apálykor messze be lehet gyalogolni, csak arra kell ügyelni, hogy a hihetetlenül gyorsan érkező dagály körül ne zárjon bennünket valami kis homokszigeten, mert az erős áramlás messze sodorhat, egészen a nyílt tengerig.
   Nekem vissza kellett utaznom, de a gyerekek ott maradtak még pár napig a két másik nagyszülővel. Remélem, visszatér számukra hamarosan a jó idő!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...