Szűken mért napsugár

   Délelőtti fények a nappaliban, már amikor napsütésre ébredünk, mostanában elég ritkán. A nap olyan alacsonyan jár különben is, hogy alig tud felkapaszkodni a szemben levő házak tetejéig, így csak rövid és szűkmarkú villanások jutnak nekem is itt-ott a bútorokon. Még ez is felvidít, nem vagyok telhetetlen.

   Most éppen csepereg az eső. Rám szakadt az őszi fáradtság, a fényhiány, a kialvatlanság. Halasztgatom a kimozdulást, nehezen visznek a lábaim, semmi kedvem az ünnepek előtti tolongáshoz, tiporgáshoz, parkolóhely vadászathoz. Lenne pedig egy-két halaszthatatlan hivatalos intézni valóm is.

    Délben itt járt egy "brigád" (megbeszélt időpontra), beöltözve tetőtől talpig, hogy egy kellemetlen szagú szerrel kezelje a padlástér tetőszerkezetét, valamiféle gombásodás ellen... Másfél óráig tartott az akció, míg felvittek minden szerszámot a második emeletre, onnan egy 50x60 cm-es lyukon felmásztak a padlásra... Egyikükkel elbeszélgettem egy kicsit, említettem Isztambult, hogy mennyire szerettem ott lakni, s milyen barátságosak a törökök, otthon érzi magát az ember közöttük. Rögtön széles mosoly terült el az arcán, s bevallotta, hogy ő is török, egy Pamukkale melletti kis faluból költöztek ide még gyerekkorában. Elmenőben voltak, amikor összekapartam maradék török tudásom morzsáit (28 éve nem gyakorlom!) és törökül köszöntem el tőle...

Részletek...

   Még néhány rövid részlet a felolvasott szövegből... Természetesen, a fordítást talán jobb lett volna másra bíznom, vagy még jobb: egyenesen magyarul megírnom a szöveget, igen, azt hiszem ez lett volna a legjobb... Igy csak egy rövid órát szentelhettem neki.

... akit férje elhagyott

Messziről figyeltem, amint illegette magát fiatal kolléganője, egy alig harminc éves working girl társaságában. Nézzenek oda! Nevetséges... Nyüzsög, fickándozik, mint hal a hálóban. Ott is volt, egy botrányosan közönséges szőkeség a hálójában! Vagy csak én találtam közönségesnek?... Mivelhogy fiatalabb, frissebb volt, mint én, s az újdonság illatfelhőjében úszott, mint ahogy én már jó húsz éve nem... Viszontláttam a lámpalázas ifjút az első randevún, csakhogy ez a lámpaláz már nem nekem szólt... Valósággal megfiatalodott. Csak úgy ragyogott attól a bizonyos belső tűztől, amit a messzi múltból nagyon is jól ismertem.

   Kínálgattam a süteményestálat, a példás háziasszony mosolyával, aki már előző nap mindent elkészített, mindent ragyogóra suvikszolt... A vendégekkel kedves voltam, a fiatal vetélytársnővel is, aki az én férjem mosolyában sütkérezett! Még néhány leereszkedő szót is megengedett magának, mint aki már megnyerte a csatát és dobhat pár könyörületes morzsát a vesztesnek...

... aki soha nem ment férjhez  

Anyámtól nem tanulhattam meg, hogyan kell tetszeni. Nem sokat tudott a csábítás rejtelmeiről. Sőt, azt hiszem, mélyen meg is vetette az efféle játékokat. Talán bigott neveltetése miatt... Máig sem tudom, hogyan tudtam ösztöneimre bízni magam. Az efféle léhaságoknak nem volt helyük a mi szűkreszabott életünkben. Mihelyt megszülettem, anyám hálát adott Szűz Máriának a késői ajándékért, s önmegtartóztatást fogadott. Köztünk szólva, biztos vagyok benne, hogy nem került neki sokba a fogadalom, ellenkezőleg! Apám belenyugodott, sőt, gyanítom, hogy nagylelkű szomszédasszonyunk jóvoltából könnyedén túltette magát a böjtön.

(...)

Kék ég rózsaszín felhővel

   Vasárnap van: csípős hideg a levegő és ragyogóan süt a nap. Békés, csöndes vasárnap délelőtt, az autók is ritkák ilyenkor. 

   Én pedig még mindig halvány rózsaszín felhőcskémen üldögélek. Péntek este óta. Akkor volt ugyanis irodalmi estünk, melyen 4 tehetséges felolvasóm bemutatta 1 órás szövegemet. Nem színdarab volt, inkább 4 monológ darabokra szeletelve és megkeverve... Igy nem egymáshoz beszéltek, hanem saját maguknak és a nézőnek mondták el, milyen úton jutottak el a magányhoz... Még 2010-ben írtam az első változatát Richarda számára, ő játszotta el mind az (akkor még) 5 figura szerepét 2011. tavaszán. 7 év után kedvem lett újra megírni, elmélyíteni, kibővíteni, immár 4 személyre. Az első változat mindenkinek Richardát juttatja eszébe, még mindig elevenen. Őt amúgy se lehet helyettesíteni, valami új kellett, hogy elővehessük a témát.

   Mindössze három alkalommal próbáltunk. Nem tekintem magam rendezőnek. A szöveg minden szavának intonációja viszont a fülemben volt, írás közben hallottam, amint beszélnek. Úgy írtam, ahogyan hallani akartam őket... Ahogyan én magam beszéltem volna, a bőrükbe bújva megírásuk idejére. Nem nagyon ismerek számomra ennél érdekesebb, izgalmasabb kalandot.

   Ezúttal Anne alakította át a nappaliját a mintegy 30 személy befogadására, akik érkezésüket bejelentették. Még a csillárját is leakasztotta, szinte minden bútor helyét székek foglalták el! 

   A 4 felolvasó (Annie, Godelieve, Cathy és Annette) valóban kiváló teljesítményt nyújtott: láthatóan ők maguk is élvezték szerepüket, és maradéktalanul át is adták a közönségnek. Magam is annyira belefeledkeztem, hogy szinte elfelejtettem, hogy én írtam! 

   A fogadtatás felejthetetlen volt! A hosszú taps alatt engem is az előtérbe invitáltak: ez volt az egyetlen nehéz pillanat számomra. Utána 3 órán át folyt a szívélyes, baráti beszélgetés a résztvevők által összehozott enni-innivaló mellett.

Ész és érzelem: konfliktus vagy békés együttműködés?

   A múlt csütörtöki társulati gyűlésünk kellemes érzéseket hagyott bennem. Hetek óta készültem a mindössze 20 perces exposémra, jegyezgettem a felmerülő gondolatokat a témával kapcsolatban, melyet meglehetősen aktuálisnak éreztem ahhoz, hogy a vitaindító parányi előadást megírjam.

  A véleménycsere majd egy óráig tartott: egymás után szólt hozzá valamennyi résztvevő, néhányan többször is, én meg válaszoltam mindenkinek. Ezt tekintettem jutalmamnak.

   A téma az ész és az érzelmek kapcsolata volt: szemben állnak-e egymással, vagy kiegészitik egymást?

   Először nagyon röviden átfutottam a múltbeli nagy filozófusok véleményét a kérdésről. Kiderült hogy az ókoriak, de később még Descartes is, tartottak az érzelmektől, s úgy tekintettek rájuk, mint a lélek betegségére, mely megakadályozza az embert a szabad cselekvésben.

   A rendkívüli technikai eszközök segítségével a modern neuropszychológia már  közvetlenül, működés közben figyelheti meg az emberi agyat. Igy válik nyilvánvalóvá, hogy ész és érzelem, vagyis az agykéreg és az agytörzs működése kölcsönösen hatással van egymásra. 

   Egyik-másik ismerősöm saját bevallása szerint nehezen tud ellenállni egy-egy érzelmi hullámnak, mely néha valóságos cunami hatását kelti benne. Lehet ez pozitív érzelem (pl. öröm, eufória, nyugalom stb.) vagy negatív (harag, féltékenység, félelem, megvetés, unalom stb.), hatása teljesen elvakítja, megbénítja. Egy kismadár csiripelni kezd: elerednek a könnyei... Valaki ellenvéleményt nyilvánít, esetleg szembeszáll vele: legszívesebben belefojtaná  a szót kézzel is, hogy elhallgattassa... 

   Szerencsére nem mindig ilyen szélsőségesek a reakcióink. Megfigyelhetjük azonban, hogy a reklám, a politika, a médiák szívesebben keltenek bennünk érzelmi hatásokat céljuk elérésére, minthogy észbeli képességeinhez fordulnának és gondolkodásra késztetnének érveikkel.

   Természetesen nemcsak velünk született temperamentumunk irányítja reakcióinkat, hanem a környezet és a nevelés hatása, esetleg testi-lelki egészségi állapotunk is.

   Az érzelem-pártiak, emocionális reakcióik rabjai megvetik azokat, akik szívesebben uralkodnak érzelmeik kitörésén, minthogy közszemlére bocsájtanák azokat  -  igaz, hogy ezzel mozgalmasabbá teszik kapcsolataikat  -  de sokszor elviselhetetlenné is teszik őket. Menekülésre késztetik még a segíteni vágyó jóakaratot is.

   Unalmas, rideg, esetleg üreslelkű-e, aki nem enged azonnal az érzelmi stimulus ingerének és először megvizsgálja a lényegét: igaz-e vagy csupán manipuláció? Mi rejtőzik mögötte? A szeretet, gyengédség nem köteles csak kitörésként megnyilvánulni: lehet mélyről jövő, érett, őszinte  -  és sokszor annál tartósabb érzelem. A negatív érzelmek megzabolázása pedig segít az együttélésben, egy felnőtt, toleráns társadalom létrejöttében. Ugyanakkor nem jelenti azt, hogy mindent el kell fogadni, hiszen az ész mindig mérlegel. 

Kérdés

   Meg lehet-e mindenkit menteni?

   A kérdés nap mint nap felvetődik. Egyik ismerősöm tegnapelőtt majd egy óráig telefonált, a végén sírva, hogy az összeomlás szélén áll. Nemsokára 80 éves lesz, négy éve özvegy és nem bírja az egyedüllétet elviselni. Férje tenyerén hordozta; bevallása szerint még a saját autóját is csak a férj halála után töltötte meg először benzinnel!... Emlékszem, a nagybeteg társ utolsó hónapjaiban megpróbáltam előkészíteni arra, ami vár rá, s amit én akkor már nyolc éve jól ismertem. "Ha magadban nem találod meg a kiutat, a megoldást, másoktól hiába várod", mondtam, mint valami kínai bölcs. Máig is meg vagyok róla győződve.

   Nem jelenti azt, hogy nem lehet és nem is kell a családra, barátokra számítani. De csak bizonyos mértékig! Nem helyezhetjük rájuk hiányérzeteink minden terhét. Nekik is megvan a maguk baja. És ne csak várjunk tőlük, menjünk is feléjük érdeklődéssel, törődéssel. Akkor nem lesz olyan kiegyensúlyozatlan a kapcsolat.

   A kérdés természetesen nem ilyen egyszerű.

Giacometti

   Nap mint nap találkozunk a nyomor kilátástalanságával is. 

   Franck talán még 30 éves sem volt, kicsit odébb lakott, a szociális szervek bérelte nagy házban, többedmagával. Volt tető a fejük felett. Munkát is keresett, de hiába. Szomszédoktól kapott ezt-azt, ennivalót, ruhát, gyógyszert is, ha kellett. Ha az utcán találkoztunk, váltottunk pár szót, messziről köszönt egy foghíjas mosoly kíséretében. Megmutatta pár hónapos kislánya képét, aki az anyjával lakott. Azt mondják, nagyon nehéz gyerekkora volt. Néha ivott is egy kicsit. Ő volt, aki a bankkártyámat megtalálta tavaly az autóm mellett a földön, és becsöngetett vele (itt irtam meg).

    Tegnapelőtt, halottak napján végett vetett az életének.