Keresés ebben a blogban

2014. november 27., csütörtök

A fizika órák súlya...

perspektiva a kert felé a nappalibol
    Irnom kellene már valamit árván és türelmesen várakozó blogomra... Az időmet elfecséreltem, valljuk be őszintén. Megint ez az ólomsúlyú tehetetlenség. Mintha így leírva könnyebb lenne megszabadulni tőle... Tennivaló pedig lenne bőven. Holnap lesz a fiam születésnapja, itt, nálam, mozgalmas hétvégét ígér. A következő hetek se lesznek könnyebb fajsúlyúak, sőt.
    Hát igen, illusztrálom az ún. naplószerű blog műfaját, amikor is hétköznapi gondjaimmal terhelem az idetévedő kedves olvasókat. Még ha egy-két közérdekű, netán egyetemes visszhangot pengető gondolattal lenne megspékelve, de nem: a béka feneke alatt töprengek, hogyan mozdítsam ki magam a tehetetlenségi erő vonzásából, mely fogalom mindig rettegett és áthatolhatatlanul rejtélyes fizika óráinkat juttatja eszembe...
   Kint persze szürke fedő borul a lassan lemeztelenedő fákra, szitál a finom eső. Máris érzem a nyári véget nem érő munkálatok hasznát: jégveremből a konyha lett a ház legmelegebb helye, a nagy ablakok beengednek minden összegyűjthető fényt, s ha látogató érkezik, legtöbbször spontán módon ott ülünk le egy teára, kávéra. 
   Pedig még nincs vége a dekorációnak. Rengeteg időm és energiám ráment a néhány kísérletre, hogy egyedül a falra erősítsek polcot, gyógyszeres szekrénykét, törülközőtartót. Sikertelenül. Bevallom, nehéz a keresztbe állított létrán kicsavarodva egyszerre fogni a szóbanforgó tárgyat, a ceruzát és a vízmértéket: három kezet is összeszámolok hirtelen... 

2014. november 21., péntek

Hol kezdődik a dicsőség?...

   Pár hete, amikor Magyarországon jártam, kinyitottam a szekrény tetején évek óta várakozó bőröndöt. Tudtam, hogy anya ebben gyűjtötte össze kevés megmentett réges régi rajzomat, néhány, kérészéletű dicsőségről tanúskodó oklevéllel együtt...                 
   Nézem a dátumokat... 1960, 62... S akkor kezembe akad ez a vízfestmény, rettentően gyermeteg technikájú, az arányokat meglehetősen hanyagoló figura, amelynek naív igyekezetemben az egyik lába nem fért a lapra... Tipikusan kezdő hiba, amikor az ember még többnyire részletekben, s nem egészében látja a figurát...
   Maximum ötödikes lehettem, mert tudtommal ez az első fennmaradt "alkotásom", de nincs rajta dátum. Miután Emmi néni kezébe kerültem, az ő tanácsára reflex-szerűen minden rajzomon van keltezés. Ez pedig az V. osztályban kezdődött...
   Ahogy nézegetem, feléled bennem pontosan, mit kínlódtam a felemelt jobb lábbal, viszont nagy élvezettel festettem a szoknya libbenését és rá a fehér pöttyöket... Nem beszélve a fodros nyakú fehér blúzról: volt egy pontosan ilyen "szerelésem", ezt örökítettem meg az örökkévalóság számára...

2014. november 17., hétfő

Az élet sava-borsa...

   Lázas készülődés. Fúrok, faragok, polcokat teszek a konyha falára, törülközőtartót a tusolóba. Közben telefon, e-mail ennek, annak, ki nem fogyó ritmusban. A pénteki (nov. 21.) irodalmi est nálam lesz, ami azt jelenti, hogy össze kell állítanom, legépelnem néhány szöveget és megírni az összekötőt. Felhívni azt a pár "kőkorszakit", aki még mindig idegenkedik a világhálótól, attól tartva, hogy elszigeteltségéből kiszabadulva egy másik rabságba esik (van is benne valami!)... Számomra pedig meghosszabbítja a szervezést a telefonnal töltött trécselés. Nem akarom persze kirekeszteni az "élő hangú" kapcsolatokat, csak más, kiváltságosabb időszakra tartalékolom őket.
   A téma az "élet sója" lesz. A híres antropológus írónő, Françoise Héritier (Lévy-Strauss tanítványa és munkatársa) írt egy vékony könyvecskét egy éve, "Le Sel de la vie" ("Az élet sója") címmel, melyben szabad asszociációkban, szinte egyetlen mondatban 80 oldalon át felsorolta azokat a kisebb-nagyobb élményeket, benyomásokat, lecsapódott, mélyen rögzült érzékeléseket, melyek olyan utánozhatatlan ízt adnak az életnek. Akár az ételnek a só. Nélkülözhetetlenül. Amitől a puszta tény, hogy élünk, olyan telített boldogságtudattal áraszt el bennünket, hogy az emlékétől is visszatér az a bizonyos teljesség-érzés...
   A téma szinte magától adódott, hiszen az utóbbi évek sorozatos megpróbáltatásai még mindenkiben elevenen élnek. Éreztem, hogy szükségünk van egy mély lélegzetvételre, egy kis örömforrásra. Ezt akartam felajánlani a válogatással. Mindenki keresgéljen, hozzon magával megosztani valót. Hiszen amíg élünk, ajándékként kell fogadnunk ezt a tényt. Erre biztatnak azok is, akiknek hiányát nap mint nap érezzük. 

2014. november 14., péntek

Régi emlék fekete-fehérben...

    Nézegetem az egymásra halmozott képeket. A sok színes között egy fekete-fehér. A facebook-ról vettem kölcsön, talán F. Gy. oldaláról, mert rögtön érzelmi-emlékező hullámokat indított el bennem. Nem is kellett tépelődni, mit ábrázol, felrémlett előttem az 1971-es februári tél, mely májusig húzódott el, hiszen hóban tocsogtunk a május elsejei felvonulás gyülekezőhelyén.
   Leningrád, Novo-Izmajlovszkij proszpékt. Azonnal hozzáérzem a metszőn süvítő szelet, mely időnként 70 %-os nedvességgel terhes. Lábam alatt ropogó, esetleg lucskos, csúszós hó. Az usanka elég jól takar, az előző évi moszkvai télben megedződött csizmám is állja a megpróbáltatásokat. Csak a szoknya mini, ennek dúl a divatja akkoriban...
    A "korpusz"-oknak nevezett sokemeletes kockákban meleg van. Nomeg, huszonéveink elején járunk! Éjszakába nyúló beszélgetések folynak, magyarul vagy oroszul. Hétvégeken egy-egy "vecserinka" színezi a diákéletet, mely különösen télen eléggé egyhangú. Időnként egy óriási fazékban halászlét főzök, apa receptjét idomítom az ottani lehetőségekhez, persze, hazai paprikával, de tengeri halból! Édesvízit szinte lehetetlen találni. Azért elmondhatom, hogy meglehetős sikere van, és mindig elfogy az utolsó cseppig! Nem is csoda, hiszen a "sztolovaja"-k választékának élvezetéhez valóban az éhhalál küszöbén kellene állnunk! Hétközben a Pedinsztyitut menzáján eszünk, és táskánkból sohasem hiányozhat az összecsukható kis bicska: no, nem övédelem céljából, hanem azért, mert a menzáról egyszerűen kitilttattak a kések! Vajon miért? Talán félnek az esetleg feltüzesedő kedélyektől? Az is lehet, hogy nincs rá szükség. Sokszor láttam oroszokat csak kanállal enni mindent, s balkezükben tartott kenyérrel tologatni a kanál felé az ételt. Igaz, ez magyar tájakon is előfordult...

2014. november 10., hétfő

Faültetés

(...)"Ahogy a faültetés  -  a kertépítészet  -  is öregkori műfaj, tökéletesen függetlenül attól, hogy van-e unokánk vagy nincs, és szeretjük-e a diót és a duránci barackot vagy nem. (...) Az öregek messze pillantanak. Rendet és harmóniát nagy kiterjedésben kivánnak.
Egyrészt a mögöttük  fekvő tér terjedelme folytán.
Másrészt, mert  -  mi a maradandóság?
(...)
Az otromba álmélkodással, hogy mért ültet fát olyan, aki nem szedheti, csak az a másik kérdés vetekedik: hogy Európa legszebb-legnagyobb arányú katedrálisait vajon miért épp aggastyán pápák, legerősebb várait pedig uralmuk végére ért fejedelmek tervezték meg s rendelték el?
(...)
Hisznek a jövőben. Hisznek az emberi fajban. Hisznek a jövő és a faj alakíthatóságában. Hisznek még az idő megfékezhetőségében is." (...) Illyés Gyula: Kháron ladikján


   

Mint már annyiszor, megint Illyés vékony könyvecskéjét lapoztam fel, mint valami breviáriumot. Hisz az öregedésről, az öregségről annyi gazdag megfigyelést, néha fanyar mosollyal kísért öniróniát tartalmaz, hogy mindenféle szépítgető illúzió teljes hiánya ellenére sem lehangoló olvasmány. Keresgéltem benne azt a bizonyos faültetésre vonatkozó pár mondatot.
   Tegnap este ugyanis földbe ültettem a 3 éve cserépben éldegélő törpe japán juharcserjémet, mintegy lezárva ezennel költözködési kísértéseimet is.

    Nomeg tegnap volt Radnóti halálának hetvenedik évfordulója...  



2014. november 4., kedd

Kell a beszélgetés

   Szombat este összejött az itteni családom, vagyis a gyerekek mind a négyen és a menyem szülei. Megtöltöttük magunkat a meghosszabbított asztal körül  -  melyet a német barátok (négyen) előző napi vendégjárása után még össze sem csuktam  -  a tejfölös borjúhús szegfűszeges ízeivel. Fiamnak készült meglepetésként magyaros almáspite követte, majd letettük a fáradtságtól düledező unokákat. Nem kellett őket ringatni sem.
   Szokás szerint kártyázással szoktunk "ejtőzni". Imádok játszani, de mióta itt lakom, barátaimból nem jön össze ilyen játszadozó szellemű társaság, és bevallom, hiányzik nagyon. Igy csupán családi körben jut rá némi lehetőség és azt szeretem megragadni.
   Ezúttal valahogy a kanapékra telepedett mindenki. A hangulatlámpák gyenge fénye tette-e, lassan csörgedezni kezdett a beszélgetés patakja. Daniel, a papa, aki általában könyvbe mélyed, amíg mi kártyázunk, most élénk beszélgetésbe merült vejével. Agnès, a menyem is kipillantott szokásos diszkréciójából  -  ritkán monopolizálja a társalgás középpontját  -  és munkájával kacsolatos terveit ecsetelte. Fiam, ellenkezőleg, többnyire szívesen avat be mindenkit gondjaiba, terveibe, figyelmesen hallgatta apósát. Az anyák is beavatkoztak itt-ott, személyes pedagógusi élményeikkel, melyek már a múlt emlékei... Egyidősek vagyunk.
   Hársfa- és eukaliptusz-illatú teát készítettem a meghittség fokozására. Igy üldögéltünk élénk beszélgetésben éjfél utánig. Nem éreztem a lábaimat a két napi intenzív konyhai tiporgás után, de végül is a kellemes beszélgetés kitörölt belőlem minden fáradtságot...

2014. november 3., hétfő

Szabó Magda: Liber Mortis (részlet)


82. május 25.
(...) Miért nem jössz kísérteni? Éjfél. Az ágyad megvetve. Miért volt a Lenore a kedvencem, és miért Don Carlos és a Posa? És Isten miért nekem adta a sikert, aki csak az igazságtalanságra szisszenek, a sértéstől szenvedek, de igazán csak dolgozni, teremteni, írni szeretek, s aztán akár meg se dícsérjenek, csak ne bántsanak. Miért ment nekem a szörnyűség is könnyebben? Miért kellett mindig neked állást szereznem, miért volt olyan iszonyú ez a század? Rákosi, Sztálin, a megaláztatás, ahogy nem állt melléd senki, ahogy nem ismertek fel, ahogy folyton közted és a világ között rohangáltam, meg a hátamra vettelek, ha összezuhantál. Hányszor pereltelek vissza a haláltól, hányszor ápoltalak, heteken, hónapokon, éveken át. Mindig Te voltál minden. Megcsaltam miattad mindenkit, az anyámat is, mert végül is jobban szerettelek nála. Minden embernek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában. Te nem a kórházban haltál meg, hanem mikor itt, mellettem az embólia ért. Ahogy némán, megnémulva néztél, ott volt a halál pillanata, és ott volt az én nevem, amit a néma szád kiáltott. Értettem én, Nyunya."

(in Szabó Magda: "Liber Mortis", Európa könyvkiadó 2011)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...