Keresés ebben a blogban

2012. február 25., szombat

Nyitnikék...

A kamélia tele van bimbóval. Ez a kép tavalyi. Azt várom már, hogy az idén is idáig jussunk... Még ha azzal jár is, hogy a kerti pepecselések, szöszmötölések ideje is elérkezik, még akkor is, ha a kert egy nagyobbacska zsebkendő felszínével egyenlő... Mert a nap is kisüt végre!... Igaz, le kell súrolni és olajozni a kerti asztalt a négy székkel, a füvet is rendszeresen nyírni, a rózsafákat metszeni, a gazt gyomlálni, hoznom kell néhány zsák földet is a tövükre stb... Befelé az íróasztal vonz. Kint csak kézzel tudok írni, mert a képernyőn nem látszik semmi a tükröződéstől. Irni vagy olvasni a napernyő alatt... A piros füzet a 221. oldalnál tart, apró betűkkel. Maradt 4 oldal üresen. Nemsokára újat kezdek. A jelölt fekete, rajta 6 különböző színnel a következő mondat: "les mots ont une vie", vagyis: "a szavaknak élete van"... Hát, majd kiderül...

2012. február 20., hétfő

A tökéletes szerelem ábrándjáról...

 

  A minap egyik kedves blogtársam felvetette a "tökéletes szerelem" utáni vágyakozás témáját. Nem mintha a több mint 20 éve tartó házassága nem lenne boldog, de mégis megcsapja néha ennek az álomnak a szele... Kedvet kaptam tőle elgondolkodni a dolog felett.
  Azt hiszem, ritka az a kislány, akinek a szerelemről kialakuló gondolatait nem a tündérmesék királyfia testesítené meg. A mesék ott teljesülnek be, amikor a királyfi feleségül veszi Hamupipőkét. Arról már ritkán esik szó, mi lesz, amikor a szenvedély alábbhagy, a rutin esetleg újra varanggyá változtatja az ígéretes herceget?...
   Amikor szerelembe esik az ember lánya (de fia is többnyire ugyanúgy), a furcsa lelkiállapot (bizonyos hormonreakciók folytán az agyban) egészen idealizált képet fest szerelmünk tárgyáról. Még hibái is  -  ha egyáltalán képesek vagyunk ilyenkor észrevenni őket  -  meghatnak bennünket. Ilyenkor lépnek elő tudatalatti modelljeink: kiskorunkban kialakult képzeteink, a többnyire az apa által sugallt férfikép, és elvárásaink, hiányérzeteink, esetleg traumáink "megjavításának" vágya. S mindezt a "munkát" szerelmünk tárgyára ruházzuk, pedig fogalma sincs róla, milyen nagy föladat áll előtte. 
  Eme nagy illúziónak kell kiállnia a hétköznapok próbáját. Az igazi szerelem talán ott kezdődik, amikor a mesebeli herceg háta mögött rejtőzködő és időnként onnan kikacsintó békát is képesek vagyunk elfogadni. S a királykisasszony is tisztában van azzal, hogy időnként szeszélyes, esetleg házsártos hárpiává vedlik át...
   Azt hiszem, először is nem a másiktól kell elvárnunk, hogy kigyógyítson bennünket ilyen-olyan narcisszikus sebesülésünkből, estleg mélyebb traumánkból. Csak akkor lehet egészséges alapokon nyugvó egy párkapcsolat, ha a másikat nem gyógykezelő terapeutának (még tudat alatt sem), hanem egyenrangú társnak tekintjük. Ezért magunktól kell megszabadulnunk tudatalattink sokszor a gyerekkorból eredő manipulációitól, mint pl. a féltékenység, a birtoklás, a kisajátítás vágya, a félelem az elhagyástól (pl. az anya vagy apa sokszor van távol, anélkül, hogy a gyereknek megmagyaráznák; esetleg rossz válás, stb.)
  Végül, talán a legfontosabb: ne próbáljuk a másikat saját ízlésünk szerint megváltoztatni!
   

2012. február 15., szerda

Az emlékezetről...

tollrajz a 90-es évekből (nem dátumozott, de emlékszem: egy folyóirat kérte  borítónak)
   Nemrégen közelebbi blogszomszédaimmal érintettük az emlékezet problémáját. Oldalainkon sokszor bányászunk emlékezetünk mélyre süllyedt tárnáiban, s felvetődött a kérdés az emlékek hitelességéről. S hogy, hogy nem, a hetente hozzám érkező Nouvel Observateur legutóbbi száma többek között az e téren folyó neurobiológiai kutatások legújabb fejleményeit taglalta.
   Az emlékezet minden tekintetben izgalmas téma, hát még a scanner és egyéb IRM (vagy RMI magyarul?) bevezetése óta, mely egyenesben, élőben közvetítheti az agy működését! 
   Azt már régóta sejtjük, hogy végül is identitásunk, önmagunk, emlékeinkből tevődik össze. "Nous sommes ce que nous nous rappelons"  -  mondja a cikkíró, vagyis: "Az vagyunk, amire emlékezünk". Az emlékezet nem egységes valami, hanem a betöltött funkciók szerint többféle emlékezet létezik: a formaemlékezet, a procedurális emlékezet, vagyis az ismétlődő gesztusoké (biciklizés, nyakkendőkötés), a szemantikus, vagyis a megtanult, iskolai ismereteké, stb.
   A felejtés legalább olyan fontos, mintegy kiszitálja a kevésbé fontos eseményeket, esetleg a túl mély, elviselhetlen traumákat. Hogy felélesszem az emlékeimet, mintegy utazásra kell indulnom a múltba. Keresnem kell őket, összekapcsolnom emocionális töltésükkel. Az emlékek nem maradnak egyszer s mindenkorra kikristályosodott formában emlékezetünk egyik polcán, hanem mindenkor újra kell teremtenem őket... Az agyban szétszóródva létező lapokból mintegy újrafűznöm a könyvet minden egyes alkalommal...
   A legújabb kutatások szerint az emlékezet nemcsak a múltat segít felderíteni, hanem a jövőnk előrevetítésében is közreműködik. Ha valakitől megkérdezik, hogyan képzeli el egy alig ismert személy jövőjét, nem sokat tud mondani, és az agy képe nyugalomban marad... Ha viszont a sajátjáról faggatják, az agy memóriával foglalkozó területei valósággal lázba jönnek! 

2012. február 12., vasárnap

A piriti legenda... (folytatás)

Anya ezen a régi, 1946 tavaszán készült képen néhány hónap múlva betölti a 18. évét. A fénykép hátoldalán dedikálás gyöngybetűkkel: "Emlékül küldöm szeretettel menyasszonyod: Rózsi", valamint a keltezés: "Nagypirit, 1946. VII. 8." A tinta, ha lassan szépiává halványul is, valósággá hitelesíti a legendát, mert a gondosan kirajzolt betűkben őrződik a 66 évvel ezelőtti kéznyom... 
A képen a negyvenes évek divatja. A család nem volt a tehetősek közé sorolható, nagyapám kőművesmester volt, több generáción fel- és lemenő ágazatú kőművesdinasztia tagja. A hat gyerek közül kettő még kiskorában meghalt betegségben: a védőoltás ismeretlen volt s orvosra semigen gondolhattak. Anya többször is említette, hogy torokfájásra kockacukorra csöppentett petróleum járta!... Villany természetesen nem volt a nagyapám építette kétszobás kis házban a háború utáni időkig.

83 évesen
Anya jó tanuló volt, a tanító úr kijárta a szülőknél, hogy beíratkozhasson a jánosházi polgáriba. Nagyanyám kísérte vizsgázni, erdőn-mezőn át gyalog, kezében a cipője, hogy kímélje a jónéhány kilométeres gyaloglásban, a poros utakon. Jánosházára érve aztán az első kútnál lemosta a lábát, hogy cipőt húzva lépjen az apácák szeme elé, akik szívesen forgatták a nádpálcát is. Aztán jött a háború, véget vetve a tanulásnak és a tanítónői álmoknak, egy életen át tartó keserű, be nem teljesedett kívánsággá változtatva azokat...

2012. február 10., péntek

Juhász Gyulától...



AZ ÉLET SZONETTJE


...És minden alkony opálosan éled,
És minden hajnal szőkén rámkacag,
És mindig forrnak vágyak és nyarak,
Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!


És mindig küldesz új bánatokat
És új reményt is, ami dalra méltó,
És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
Balzsamot adnak nékem s titkokat.


És nem fáradok el téged szeretni,
S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
Naponta vággyal járulok elébed,


S bár mindig közelebb a szürke semmi,
Te egyre szépülsz, mélyülsz, s én szegény,
Úgy érzem, gazdag voltam benned én. 

2012. február 8., szerda

A piriti legenda folytatása...



   Ezen a képen a piriti malmot festettem meg. Mint rajztanárnőm megtanította velem, minden rajzot azonnal alá kell írni és dátummal ellátni! Azóta is reflexszerűen megteszem, az évszázadokon túli műgyűjtőknek kevesebb gondja lesz vele legalább...
   Ebben a malomban dolgozott apa, amikor még malomként működött az épületegyüttes. Ide jött vissza biciklin az Alföld déli csücskéből az esküvő előtt, amely nagyon szerényen le is zajlott 1946 decemberében. A zenét a vőlegény szolgáltatta bendzsóval, az örömapa tangóharmonikázott. A háború alighogy végetért, sok falubelit még visszavártak, egyeseket hiába... 
  A következő év tavaszán a fiatalok visszaköltöztek Mindszentre: nagyszüleim egyetlen segítsége fiuk volt. Én már ott születtem, október közepén. Nagyanyám gyorsan lemosta az arcomat a "kaminban" szemverés ellen... A 19 éves menyecskének nem volt beleszólása ebbe sem.
   A "Dunántúl" varázsige volt anya szótárában. Állandóan oda vágyott vissza, s ezt az "áfiumot" csepegtette belénk is az öcsémmel, de különösen rajtam fogott, azt hiszem: soha nem éreztem tuladonképpen szülőhelyemre gyökerezettnek magamat...  Mindszent neki is olyan átmeneti hely maradt, még akkor is, ha 83 évesen immár véglegesnek tűnik...
   Szinte egész évben a vakációt vártuk. Eljött végre az expedíciót megelőző nagy előkészület: az utazókosarat általában apa pakolta össze a katonaságnál megszokott szakszerűséggel, hogy a legkisebb hely is ki legyen töltve, többszörösen átkötötte szíjakkal, nem feledkezve meg a kis fehér zománcos biliről, mely kis korunkban a kosár tetejére erősítve kísért bennünket (ma már ez a furcsa emlék mindig megmosolyogtat). Az igaz, hogy 1948-49 táján, de még az ötvenes évek elején is valóságos expedíció volt ez az út, két kisgyerekkel, foghíjas vonatközlekedéssel, a még romokban heverő Budapesten át, ahol némely helyen még égnek meredeztek a villamossínek is... De anyát semmi sem tudta volna megállítani, hogy vissza ne repüljön a falujába! Mert repülés volt ez a javából, pedig este indultunk és több átszállás után, csak másnap délután érkeztünk meg!
folyt. köv.

2012. február 6., hétfő

Ismét csak Illyés...

Újra csak a "Kháron ladikján"... Nem tudom megunni. Lehet, hogy azért, mert elmeséli, mi vár rám a közeljövőben?...

(...) Debrecenben, még a nyitány-világháború alatt, még 1917-ben, Szabó Lőrincz diákszerelmének, Dienes Katónak a nagymamája az emeleti lépcsőn haladtában ahány fokot hágott, annyit nyögött. Abban a hiszemben, hogy Dienes nagymama beteg, a Tücsökzene minden szenvedést már akkor boncolni vágyó szerzője megkérdezte tőle, miért nyög.
  -  Mert olyan jólesik, fiam!
 S elnevette magát. Nyilván kettős ingerre. Az egyik a Zord Kaszás már ábrázolt cipésztanonc idétlenkedésére. A másik, a nagyobb, a színvonalasabb inger az lehetett, hogy milyen pompásan kimondott  -  a maga leleplezésével is  -  egy igazságot.
   Ami a leghatékonyabb  -  tán egyetlen  -  védekezés az előbbi ellen. (...)

2012. február 4., szombat

Isztambuli emlék...

Nemrégen írtam francia blogomon erről a képről. Még 1988-ban festettem isztambuli "gyóntatómban", ahogyan valaki elkeresztelte a műhelynek kinevezett, a Boszporuszra nyíló szobát, melyben átutazó vendégeinket is elszállásoltuk. Ide jöttek ismerőseim sorban modellt ülni, s az összejött kb. 25 portréból kiállítást is rendeztünk a francia konzulátus galériájában. 
Ezt a képet Vera rendelte tőlem. Vera fiunk brazil zongoratanárnője volt, egy neves török karmester felesége. A 4 év folyamán meghitt barátság alakult ki közöttünk, sokat jártunk együtt koncertekre, kiállításokra. 1988-ban eljött hozzá édesanyja Braziliából látogatóba. Vera megkért, hogy fessem le. Kétszer ült nálam modellt, mindannyiszor kb. 2 órát.
Máig is emlékszem ezekre az órákra. Általában beszélgetni szoktam a modellekkel, hogy természetesebbek legyenek (s különben is nehezen tudok elhallgatni...) a póz alatt  -  innen a gyóntató elnevezés, mert legtöbbjüket bizalmas közlésekre ihlette a hangulat  -  Vera anyja viszont csak portugál és angol nyelven értett, melyeken én nem... A tekintete rendkívül átható volt. Nem tudom, emlékeztek-e Picasso Brassai által készített fényképeire? Hát kb. ez a vesébe hatoló szempár nézett rám merően és mozdulatlanul órákon át... Természetesen én is jól megnéztem néha a portré érdekében, de ez a szótlan és kölcsönös "kivesézés" életem legdestabilizálóbb élményei közé tartozik!
 A portré sokat utazott: a kiállítást követően elment Braziliába (kép a megnyitóról Vera társaságában), de pár hónapja visszajött Törökországba... Decemberben kaptam a hírt Verától, hogy édesanyja váratlanul meghalt. A hírre felébredtek az isztambuli hallgatag, de intenzív órák emlékei...

2012. február 2., csütörtök

Blogolásról, mégegyszer...

Újra meg újra visszatérünk az afeletti rágódásra, hogy minek is a blog, lehet-e célja és mekkora a hatósugara? Ez utóbbi kérdésre megkísérelt válaszról rég lemondtam már. Rengetegen blogolnak, de még kevesebben nem. Hátha én meg pont azokat szeretném elérni?!...
Valakinek azt válaszoltam a minap, hogy hatásomat énmagam a légypiszoknál is kisebb nagyságrendűnek képzelem el a nagy világhálón, minden álszerénység nélkül! Hogy is lehetne másképp? Ráadásul ez az, ami mindenképpen nehezen mérhető. De minek is ezen törni a fejünket? Csináljuk azt és úgy, ahogyan az belső világunkat a legbecsületesebben tükrözi. Azután meg "Ceux qui m'aiment me suivent!" ("aki szeret, követ") jelszóval, bízzuk másokra a választást: a blog tengerbe vetett palack képét idézi fel mindig előttem... Olyanformán, mint egy rendkívül nyitott kapcsolat, amelyben hívatlanul megérkezhetek valakinek az életébe, s ugyanolyan diszkréten távozhatok is, elég ha lábujjhegyen kisétálok kis bőröndömmel... Szabadon.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...