Keresés ebben a blogban

2015. augusztus 24., hétfő

Várakozás...


   Az egyik rózsabokor ágai szinte behajlottak a kert közepére, mire visszajöttem. A levendula is jól elterjeszkedett, tele virággal, illattal, méhekkel és lepkékkel. Hiányzott a kert s úgy tűnik, én is hiányoztam neki: nem volt, aki füvet nyírjon és lemetssze az elnyílt virágokat...
   Jó tíz napja vagyok "itthon" és mintha máris hosszú hetek választanának el a mindszenti kánikulától. Remélem, az ősz várat még magára, s megajándékoz egy hosszú és szép "vénasszonyok nyarával": szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy megérdemelném! Szeretteimre gondolok ilyenkor először is. Nem kívánok telhetetlenül különleges ajándékokat, fényes perspektívákat a sorstól, csak annyit, hogy legyen még munkakedvem és derűs napjaim, hónapjaim, talán éveim is... Hogy örülni tudjak  -  Szt. Ágoston szavaival  -  annak, ami az enyém...

2015. augusztus 21., péntek

Röpke pécsi pillanat

   
A rövid pécsi kirándulás megér még egy bejegyzést! Rekkenő volt a hőség ott is, ráadásul a város mintha beszorult volna a hegyek koszorújába, legalábbis úgy tűnt, amint lassanként megközelítettük autóval. Én különösen nagy várakozással voltam eltelve: először és utoljára másodikos gimnazista koromban jártam itt osztálykiránduláson, úgy jó 50 évvel ezelőtt...
   Kevés kép maradt bennem arról az első útról, azok is mind fekete-fehérben, elhalványulva úsznak be az emlékeim közé... Ezért pezsdített fel a sok kellemes szín, a sétáló utcák szövevénye a felettük lebegő árnyékoló színes vásznakkal, a titokzatos kapualjak, melyek sejtelmes udvarok felé csalogattak, esetleg egyenesen a párhuzamos utcába vezettek. S az a sok fagylaltozó, cukrászda! Nem tudom, hány liter finom házi limonádét öntöttem magamba!
   Szállodánk, az Árkádia minden tekintetben kielégítette vágyainkat. A Neten foglaltuk le, s meglepett bennünket a francia árakhoz mért olcsósága... Persze, minden relatív, a jövedelmeket is €-ban kell számolni, s a 2,30 €-ba kerülő 20 deka itteni kenyér kb. 3500 Ft-ra srófolná fel a magyar kenyér kilóját...
   Szóval, kipihentük az utat a kellemes, légkondicionált szobákban (velem Alice osztotta meg a nagy "francia" ágyat, míg Lucie-nek külön szoba jutott TV-vel a szülői lakosztályban! Ki is próbálta rögtön a rajzfilmes csatornát, pedig a szövegből egy szót sem értett, legfeljebb hozzáképzelhette...). Megemlítem a makulátlan tisztaságot és azt a ritka tényt is, hogy még a reggeli is az árba tartozott!
   Megnéztük a Palatinus szálló aranyozott díszítéseinek elbűvölő szecessziós burjánzását, sétáltunk éjfélig az esti enyhületben a kivilágított dzsámi vigyázó tekintete alatt... Sokmindent nem néztünk meg időhiány miatt, de megfogadtuk, hogy visszajövünk. Pécs meghódított bennünket.

2015. augusztus 17., hétfő

Az idő csalóka játékai

   Nem hittem a szememnek!... Mint ahogy Te sem fogsz, kedves olvasóm, aki csak virtuális formában ismersz, az előbbi bejegyzésem fotója alapján a jelenlegi leghűségesebb változatomban, melyből szeretnék még legalább húsz kilót lefaragni (a lehető legkesztyűsebb kézzel...), esztétikai, egészségi és önbizalmi okokból...
   Ha mindez sikerülne is  -  ah, utópia! vasakarat!  -  ambícióm messze lemaradna fiatalkori súlyom mögött, melyről már csak Ági és az alábbi epizód tanúskodik.
   Lucie unokám imád régi holmik között kutakodni. Mindszenten aztán kiélhette kreatív hajlamait, s időnként változatosnál változatosabb öltözékekben jött elő, sokszor még egy-egy, rongyos zsákból előhúzott darab is megihlette, ötletesen maga köré csavarintva azt. 
az előtérben én és partnerem
Lucie 9 éves múlt 
   Egyszer csak az ágyneműtartó mélyéről előhúz egy fehér ruhát. Hogy és mikor került oda, nem tudom. Éppen 50 éve volt rajtam, negyedikes gimnazista korom iskolabáljára készült, én magam terveztem és varrattam meg kedvenc varrónőmmel, aki minden ötletemet meg tudott valósítani! Még emlékszem a bál hangulatára is a Fekete Sasban, a hónapokig tartó próbákra (a nyitótánc tangó-boleró volt), a művészi hajkölteményekre, melyek a végére ugyancsak összeomlottak, a tűsarkú és tűorrú fehér cipőkre, amelyek azóta se voltak a lábamon...
   Lucie azonnal belebújt a csipkebetétes fehér ruhába  -  és csodák csodájára, mintha 9 és féléves formás kis testére szabták volna! Mellékelten két fénykép: az egyiken én 18 évesen az említett bálon (a ruha alatt azóta eltűnt alsószoknya is volt), a másikon Lucie unokám a lugas előtt, 9 és fél évesen: éppen feleannyi, mint nagyanyja volt hajdanán! Bizonyítéknak két fénykép, melyet pontosan 50 év választ el...

2015. augusztus 15., szombat

Ellentmondó hullámok...

   
   Még 24 órája sincsen, hogy újra itt vagyok Észak-Franciaországban. Itthon. Már csak onnan is tudom, hogy kinn megállás nélkül csordogál az eső az ólmos szürke égből... A mögöttem hagyott min. 38-39°-os kánikulában szenvedők figyelmébe ajánlom, hogy csak pillanatnyilag tesz jót a hangulatomnak: hamarosan nosztalgiával gondolok majd a bőkezűen ontott napsugarakra, melyek az igazi nyarat jelentik számomra. Mint Lucie unokám meg is jegyezte: az a jó itt Mindszenten, hogy amikor felébredünk, biztosak lehetünk benne, hogy süt a nap!
   Három hét intenzív kánikula van mögöttünk, melyet, az igazat megvallva, nehezen viseltem a párás levegő miatt. Két lépés erőfeszítés után csorgott rólam a víz, amihez aztán végképp nem vagyok szokva! Igy csak akkor voltam kinn, amikor muszáj volt, maradtam az öreg ház hűvösében, de az is felmelegedett lassanként, s éjszakára még a támadó szúnyogokkal is hadakozni kellett (egy betévedt vérszomjas elég volt, hogy ne tudjon aludni az ember az állhatatos zümmögéstől)!
   Ne higyjétek, hogy panasz-áradat lesz a mérlegen, ezt csak a tárgyilagosság kívánja meg. Jobban nyomott a latban a viszontlátás a családdal, a gyerekekkel töltött hetek, a szemhéjam alatt összegyűjtött sok tonna napsugár és a három hetes dinnye-kúra!
   Fiamék birtokba vették a házat, mely most már az övék. Igyekeztem én is úgy viselkedni, mintha csak vendég lennék, hogy még jobban megtehessék. Mondhatom, nem könnyű dolog, pláne a ruhásszekrények kiürítése, melyben szerencsére segédkezett a család, az összefutott rokonság is. A döntést meghagyták nekem, mint anya legközelebbi megmaradt és immár legöregebb leszármazottjának... 
   Csodára tud az ember a tárgyakhoz kötődni! Pláne én, aki többnyire a velük élő embert látom bennük, mintha csak hozzájuk nőtt volna! El is határoztam, hogy megpróbálok már most "emancipálódni", kevésbé szeretni kedvenc tárgyaimat, hogy ne legyen majd olyan nehéz megválni tőlük, ha eljön az ideje...
   Még sokat mesélhetnék ezekről a hetekről. Lehet, hogy meg is teszem, legalább magamnak legyen róla nyom...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...