Keresés ebben a blogban

2010. augusztus 31., kedd

Ki ismeri?...

Hozott még a nyár elején a postás egy csomagot : meglepetésként érkezett, de amikor kibontottam, még jobban meglepődtem. A Szépirodalmi Könyvkiadó 1989-es kiadványáról van szó. Bevallom, kíváncsian nézegettem a soha nem hallott nevet : Bohuniczky Szefi... Valami vidéki dzsentri úrileány illat lengte körül már magát a nevet is. A borítón levő fénykép a múlt század elejét idézi, a Tolnai Világlapja beszámolóit a társadalom magasabb szféráinak mindennapos ünnepi gondjairól...
Amikor olvasni kezdtem, még nem tévedtem megérzéseimben : vidéki úrleány gyerekkori emlékeivel kezdődik. A későbbiekben viszont egy rendkívül érdekes női és írói sors bontakozik ki a sorok mögül. A somogyi udvarházból a pesti irodalmi élet legizgalmasabb század eleji műhelyébe, a Nyugat körül csoportosuló írók közé kalauzol bennünket, ahol is Schöpflin Aladár, Osvát Ernő, Németh László, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond és Pap Károly válnak meghitt asztalszomszédainkká. A második világháborúval érnek véget az emlékek, melyeket 1964-67 között jegyzett le az írónő. 1969-ben, 77 éves korában halt meg, de írói pályája már a háború után lezárult, szinte elfeledkeztek róla.
Íróportréi éles szemű és biztos tollú megfigyelőről tanúskodnak. Ízelítőül : "A Gyász egyszerűségével, tisztaságával, a valóság igazságával egy új Németh Lászlót hozott. Realistát és gondolkodót, aki megmutatta, hogy az élet legapróbb dolgait elcsípi, és hogy ezeket fontossá tegye, nőalakot választott regénye hősének, mert az élet apróságai csak asszony életében szőnek mesét. Csak az asszonyi sors válhat kicsiségek és kicsinyességek folytán epikussá.(...)"

2010. augusztus 26., csütörtök

Szembesítés... folyt. köv.

Volt kedves tanárom mindenképpen azt szeretné hallani, hogy lassanként egy hullámhosszra kerülünk a múltba kalandozást illetően... Én ugyanis kézzel-lábbal tiltakoztam mindig ellene, mondván, hogy a múltba menekülés annak a biztos jele, hogy a jelenben nem érezzük jól magunkat és a jövő szorongató bizonytalansága elől a biztos, ismert, rossz meglepetéseket már nem tartogató múlt langyos melegébe vágyunk, ahol mindent megszépítenek az emlékek... Legalábbis válogathatunk közöttük. Ami engem illet, a múltbani búvárkodással inkább a jelent szeretném jobban megérteni, valamint azt is remélni, hogy még a jövő is érdekelni fog az utolsó sóhajomig...
Ezen a képen talán 3-4 éves lehetek. Szeretek időnként szembenézni ezzel a bizakodó, kíváncsi tekintettel : vajon mit szól hozzám, nem okoztam-e csalódást a jövőbe vetett rendíthetetlen bizalmát illetően ? Mennyit valósítottam meg álmaiból ? Nehéz a számvetés, változtatni meg amúgy se lehet semmin sem...

2010. augusztus 23., hétfő

Szellemidézés...


A múltkoriban megírtam francia blogomon gyerekkori emlékeim között három szomszéd öregasszony pár vonallal felvázolt alakját. Már akkor is forgattam a fejemben, hogy magyarul is elkövetem ugyanezt, ami mégsem lesz ugyanaz. Homályosan éreztem ugyanis, hogy várnom kell egy kicsit, hogy magyar bőrömbe is visszabújhassak és a szellemidézés megtörténhessen, anélkül hogy a francia szöveg "fordítása" lenne...
Terka néni, Veca néni, Piros néni... Már régen elporladtak, mint ahogy mi is elporladunk - ki emlékszik még rájuk rajtam kívül?... Jobboldali szomszédunk volt Veca néni. Mindig is özvegynek ismertem; barátságtalan, szófukar, magányos öregasszony volt, feketébe öltözve, fejkendőben télen-nyáron. Időnként pesti unokái jöttek, s bár velünk egyidősek voltak, mégsem keveredtek közénk, bezárva tartotta őket. Mélyen bevésődve mégis az egyik legkorábbi emlékem fűződik hozzá.
Karácsony este volt, még az ötvenes évek elején. Lehettem öt vagy hat éves. Volt ugyan karácsonyfánk, de az alatta várakozó ajándékok messziről sem közelítették meg a mai bőséget. Mégis nagy volt a várakozás és a torokszorító örömteli meglepetés. Ma is élesen előttem van a kihímzésre váró pici kis terítő, pár szál színes fonallal és egy tűvel... Azonnal nekiláttam nagy boldogan, de a kezemre csapott valaki és szigorúan megrovott egy nem is sejtett bűnömért : "Nem szégyöllöd magad, hogy szent Karácsony este tűt vöszöl a kezedbe?" Veca néni volt. Hiába küldte el Anya azonnal, szemrehányások zuhataga alatt, vége volt a boldogságnak...
Terka néni, a baloldali szomszéd, az előzőnek gyökeres ellentéte volt. Fogatlan szája gyakran nyílt szívélyes mosolyra, mindig süteménnyel és csodálatos boszorkányos históriákkal fogadott bennünket. Szemverés ellen kígyókra vadászott, melyeknek fejét ezüst pénzzel kellett levágni, a fejeket a küszöb alá temetni és a pénzt keresztút közepén varázsigék kíséretében a háta mögé dobni... Hogy meggyőzzön bennünket, szemünk láttára rakta fel fájós lábaira a kövéren csillogó fekete piócákat, melyeket egy nagy dunsztos üvegben tartott...
Piros néni szemben lakott, velem egyidős unokája egyik legkedvesebb játszótársunk volt. Egyetlen fog árválkodott a szájában, nagy hangon tudott nevetni, de a haragja ugynolyan váratlan viharral tört ki. A szeme sohasem nevetett... Amikor éles hangján elkiáltotta magát a kapuban : "Feriii-kee! Laa-ciii! Jóóó-ska!" , három unokája a környék bármely pontjáról azonnal megjelent.
Feri egy kicsit gyámoltalan, amolyan "nagyanya báránykája" volt, vele jártam egy osztályba. Talán hat évesek lehettünk, amikor valamilyen vita közben egy vesszővel a fejére sóztam, de már futottam is haza és sietve bezártam a kaput magam után. Piros néni visító haragja nem váratott magára, rémséges dühében rázta a kapunk kilincsét, antik átkokat szórva rám : "Száradjon le a keze..." Anya megdöbbenve próbálta csillapítani a dührohamot, s végül nem tehetett mást, mint visszafordította az átkot a feladónak : "A szájjárul a kebelire szájjon..."

2010. augusztus 18., szerda

Nyári hangulat


Ez a kép még júniusban készült a kertben. A kerítésfal egy része már van vagy száz éves, még nem volt lelkem bemeszelni többek tanácsa ellenére sem : olyan ez, mint a ráncaink, melyekre életünk története van felkarcolva... Kicsi ugyan ez a kert, de élő : időnként megdolgoztat egy valamelyest, hogy ne felejtsem el őseim beidegződött kézmozdulatait, a föld érintését az ujjaim alatt, a gaz szakszerű és gyors eltávolítását vegyszer nélkül és anélkül, hogy a gyökereken eldobnánk a hasznos és jótékony földcsomót. Madarak jönnek néha szedegetni, főleg feketerigók így nyáron.

Még este tízkor is világos van júniusban, a lemenő nap utolsó sugarainál fényképezni is lehet. A kellemes, langyos estében jól esik egy kis kerti vacsora Muriel és Richarda társaságában, akikkel a felolvasóesteket szervezzük. Muriel a költészet, Richarda a színház eminens szószólója.

2010. augusztus 15., vasárnap

2010. augusztus 12., csütörtök

Megint vers...

PILINSZKY János

AZT HISZEM

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

2010. augusztus 9., hétfő

Újra tollat fogni...

Már a címnél meg kell torpanni... Ki fog még tollat manapság? Annyira és egyre jobban a billentyűkhöz szokott nemzedékek kezére áll-e még írószerszám, olvasható-e még a macskakaparás? Talán nem is vagyunk teljesen tudatában, a haladás, a gyorsaság kábulatában könnyen lemondunk az idő élvezetéről, amiben csak akkor lehet részünk, ha hagyunk is rá belőle... (persze, tudom jól, hogy sokak számára ez csak álmodott luxus-kincs, és amikor már lenne, oly gyorsan fogy mint a Szamárbőr... Peau de chagrin, franciául)
Az az érzésem, hogy a kezünk írása nyom, amit illuzórikus távlatban, de magunk után hagyunk. Őrzök néhány régi levelet meghalt családtagoktól (sőt, Claude Seignolle, a fantasztikus irodalom nagy francia képviselője jóvoltából még egy L. Tolsztoj francia kiadójához írt levele másolatát is!) és számomra a betűkben élő nyomot hagytak maguk után, amely mindig feltámasztja őket előttem. Igy vagyok az élőkkel is : írásuk elevenné, megfoghatóvá teszi őket. Ezért akarok az utolsó mohikán lenni, aki még maga gyártotta képeslapokon, kézzel írott, testre szabott jókíváságokat küld közelebbi barátoknak, ismerősöknek (akiknek tudom a postai címét), még ha jó két hetet el is vesz a sokszorosan tíz lap megírása... Szövik azt a törékeny, de mégis erős hálót, melynek védelmében kevésbé érződik a magány súlya. Hogy mindez sok időt vesz el? Mitől? A pihenéstől, a jótékony semmittevéstől, a kikapcsolódástól (a kötelezőket úgy is muszáj elvégezni, azoknak az idejéből nem lehet elvenni)? Ugyanakkor örömet is okoz, és ez sem lényegtelen nézőpont manapság...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...