Keresés ebben a blogban

2010. január 28., csütörtök

Illés Endre részlet (de honnan? ki tud segiteni?)

Miért olyan furcsa szép érzés az alvó fölé hajolni ?
Mert kezünkben a hatalom, hogy az alvót fölébreszthetjük. Mindig ennek a hatalomnak a boldogságával hajoltam alvó fölé.
Miért tekintik az emberek a halált az álom testvérének ?
Mert a felébresztésben bizakodnak. Ezért fogjuk meg rögtön a halott kezét, ezért szólítjuk, ezért símogatjuk meg az arcát, hogy ébredjen. Mint annyiszor álomból.
Pedig... a bőr mögött, a bordák mögött, a homlokcsont mögött nincs többé külön dobogó szív, külön élő agy, szem, emelkedő tüdő - semmi nincs. A halott arca festmény : látom az ajkat, a homlokot, a szemhéjat, de semminek nincs befelé folytatása. Az ajakhoz nem tartozik száj, a térdhez egy könnyű reflex, a homlokhoz gondolat. A halottnak nincsenek többé szavai, szövetei, testét nem hálózzák be idegek, erek, nincsen gyomra, mája, szájpadlása, egyetlen állapottá vált : úgy alszik, hogy összefolyt benne minden. A belső határok, hártyák átszakadtak.
...
Nem emlékszem, hogy meddig ültem mellette, amikor már halott volt s feküdt az ágyon. Jól tudtam, mihelyt szólok valakinek, rögtön becsődül a világ, jönnek a hatóság, az emberek. Elviszik. Soha többé nem leszünk kettesben.
Nem tudtam felállni. Halogattam azt a percet, amikor értesítenem kell a világot.
Tíz perc lehetett, vagy fél óra. Tele volt valószínűtlenséggel, bizonyossággal és fiatal rémülettel. Mindent tudtam, semmit nem értettem.

Lefordítottam az előbb ezt részletet a francia blogomon. Érdekes volt, hogy mennyiben változik a szöveg, miután a franciában muszáj "állást foglalni" az "il" vagy "elle" mellett és ezennel felfedni, hogy a halott egy nő, az élő meg egy férfi (gondolom, mivel nem ismerem sajnos a teljes szöveget). Igy eltűnik a szöveg mintegy "egyetemes" jellege.

2010. január 27., szerda

Illyés Gyula a költészetről

A napokban lefordítottam franciára az Illés Endre költészete című cikk elejét, de valószínűleg a folytatása se marad majd el. Ideírom magyarul is a franciául kevésbé értő esetleges érdeklődők számára :

A költői élményt legtöbbnyire oldalról kapjuk, váratlanul. A Múzsa mezítláb jár. Nem is jár ; lopakodik, surran ; tolvajlámpával vet fényt, homályba ; abba, amit érzéseink és gondolataink világában mi magunk is vaksin tapintgatunk.
Meglepetésünk kettős. A tolvajlámpával a versek illetékes istennője - Kalliope (és Polühümnia) - káprázatos kincseket fed föl. De nem surran el velük. Kevés azt mondani, hogy otthagyja, hogy nekünk ajándékozza őket. Az a megtündökölt kincs kezdettől a mi tulajdonunk volt, csak vaksötétben; azaz csak nem volt rá szemünk. Ez az élmény visz bennünket valami mennybe ; már abba, ahogy azt a görögök képzelték.
Minél szabályszerűbben akar költői lenni egy vers, annál gyanakodóbban nézem a lépéseit. Hát még a legkönnyebben megtanulható, a legutóbbi tánciskolák szabványfordulatait ! Hogy prózába is lehet költeményt öltöztetni - rejteni szinte -, ezt Baudelaire már gyakorlattal törvényesítette. Kötetnyit írt ilyen álruhás verset. Magunk sem észleljük, hányszor villan meg a "költői elem" a jellegzetes próza - a regény, a novella - művelőinek alkotásaiban. Hányszor szaladnak át az említett istennők szigorúan tárgyilagos mondatok ligetén." (...)

in Illyés Gyula : Naplójegyzetek (1979-1980) Századvég Kiadó, 1994

2010. január 21., csütörtök

Guy Goffette-ről kicsit bővebben...

Guy Goffette-ről előszö egy TV interjúban hallottam : első regényét mutatták be, amihez rögtön kedvet is adott a beszélgetés. Akkor még verseit nem is ismertem. A regényt elolvasva ("Un été autour du cou" - talán úgy fordíthatnánk "egy nyár a nyakam körül", akárcsak egy kötél, vagy esetleg egy selyemharisnya, amire a narrátor felakasztja magát a végén...) Nekem nagyon tetszett a könyv, az írói nyelv káprázatos, mint amikor egy igazi költő jó prózát is tud... Azonnal elhatároztam - és Gilbert is meggyőztem, bár ő a témája miatt nem tudta végigolvasni a regényt - hogy folyóiratunk a mai költészetről szóló 13-ik számának fő vendége legyen Guy Goffette. A közeledő párizsi könyvvásáron, aminek teljes hetét a standunkon töltöttük, azon frissiben fel is vettem vele a kapcsolatot és pár hónap múlva elküldtük egyik ugyancsak költőnő munkatársunkat, hogy interjúvolja meg. A beszélgetés elkészült, de nem ért véget három teljes évig ! Goffette Valenciennes-be költözött és onnan járt el Párizsba a híres Gallimard kiadóhoz, amelynek egyik fontos munkatársa. Amíg az idill tartott, többször is együtt vacsoráztunk, hol náluk, hol nálunk. Akkor dedikálta nekem ezt a kis könyvet (versei válogatásának magyar fordítását "Vízhalász" címmel, Lackfi János és Tóth Krisztina fordításában) amelyből az előző versfordítás származik. Akkor készítettem róla (fénykép után) a fenti portrét.

VASÁRNAP

Októberi napfény a régi vajtartó harang
férfiak asztalán felejtett templomkupola.
Összegyűjti az elcsitult jajok
a szebb napokat látott
lélek villogó morzsáit
az aranyszemcséket gyepre kiszórja a kéz
madarak bogarak és láthatatlan istenek
hordják a fényt a mozdulatlan fák tenyerébe
és az álmok között éjszaka nyíló résbe

fordította Lackfi János

2010. január 18., hétfő

Guy Goffette : ARANYSZEMCSÉK A SÁRBAN (UN PEU D'OR DANS LA BOUE)

Mindig sejtettem én : élni, az más dolog,
mint ez a feledő, telő idő, kopott
szerelmeink és az ízületek kopása
- hasítjuk a tengert reggeltől estelig

eget és földet is hasítunk, mint vakond
avagy hal vagy madár, tehát : dúskálunk vízben és
légben, gyümölcsben, porban, furakszunk, mint,
égünk, hogy, megyünk, mert, jutalmunk

mi is ? almában féreg, búza között a szél,
mert minden visszahull örökké, mert minden
újrakezdődik, és olyan semmi se lesz,
mint ami volt, se jobb, se rosszabb,

csak egyre hajtogatja : élni, az más dolog.

fordította : Lackfi János

Je me disais aussi : vivre est autre chose

que cet oubli du temps qui passe et des ravages

de l’amour, et de l’usure – ce que nous faisons

du matin à la nuit : fendre la mer,


fendre le ciel, la terre, tout à tour oiseau,

poisson, taupe, enfin : jouant à brasser l’air,

l’eau, les fruits, la poussière ; agissant comme,

brûlant pour, marchant vers, récoltant


quoi ? le ver dans la pomme, le vent dans les blés

puisque tout retombe toujours, puisque tout recommence et rien n’est jamais pareil

à ce qui fut, ni pire ni meilleur,


qui ne cesse de répéter : vivre est autre chose.


2010. január 16., szombat

Anyai nagyapámról, még egyet-mást...

Gabi kérdezte a múlkor, hogy anyai nagyapámról készült-e portré. Sikerült felkutatnom azt a naiv, 10-11 éves koromban készített rajzot (ötödikes voltam, emlékszem), ami naivsága ellenére is újra elém idézi jellegzetesen homlokáról a feje búbjára tolt "micisapkáját", amit csak éjszakára tett le, nomeg a téli zimankóban váltott fel báránybőr kucsmára. Arcvonásai, fejtartása is az igazi, úgy ötven év körül...
A sok beszívott kőportól asztma kínozta és arra nem emlékszem, hogy bármilyen kezelésben is részesült volna. Éjszakánként hallottam sípoló lélegzését és fojtott, végnélküli köhögési rohamait, mihelyt a fejét letette.
A nyári szünetekben sokszor elpolitizálgattunk : soha nem mulasztotta el a hírek meghallgatását az ágyfejénél a falra szerelt kis vezetékes rádión, sőt, hajnal felé, amikor a zavarás nem volt olyan intenzív, az Amerika hangja és a Szabad Európa adókat próbálta fogni. Nem is csoda, hogy a "reakciós" bélyegét sütötték rá egy időben, mint ahogy a háború előtt meg "kommunistának" titulálták egyesek. Nem volt pedig egyik sem, csak a maga fejével próbált gondolkodni, ami pedig minden idők hatalmasai előtt gyanús felállás...

2010. január 14., csütörtök

2010. január 12., kedd

Tóth Árpád : Körúti hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja :
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse : egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a színek víg pacsirtái zengtek :
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő ; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre :
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

1923.

A cimre kattinva megtalálható a vers francia fordítása és egyúttal észrevehető a fordítás emberfeletti nehézsége, főleg a színek és hangok, benyomások e nyelvi szimfóniájának esetében. Én is "éhen maradva" kritizáltam, de bevallom, képtelen lennék rá, hogy jobbat tudjak...
Ez a Tóth Árpád vers is beszédes példája annak a sok hozzá nem értő tanári mészárlásnak, aminek sok remekmű esett áldozatul, s amelyeket csak felnőtt fejjel sikerült az embernek rehabilitálnia...


2010. január 8., péntek

Anyai nagyapám, a kőműves

Évente csak egyszer találkoztunk, a nyári szünet 1-2 hónapját töltöttem a Veszprém megyei falucskában, ahonnan anya "szakadt" az Alföldre, 18 évesen. Ezek a vakációk külön fejezetekre valók, most másik nagyapám alakját próbálom felidézni kísérteteim halványodó emléktárából...
Amennyire apai nagyapám kicsi és fürge, annyira volt szálas termetű a másik ; csak a szemük kékje volt a közös, de megtartották maguknak...
Nagyapám kőműves dinasztia tagja volt. Őseinek egy része, testvérei és azoknak gyerekei, valamint egyik fia és két unokája szintén folytatták a hagyományt. Nem kis dolog volt a kőműves mesterség : ha szegény volt is, de iparos, tudománya feljebb sorolta a szegénység ranglétráján. A ház alaprajzától az utolsó símításokig mindent elvégzett : ács is volt meg tetőfedő, festő és csempéző is; távozása után be lehetett költözni. Saját kis háza is az ő keze munkája volt. Messziről eljártak felfogadni, híres volt igényes munkájáról és szépérzékéről : meg lehetett ismerni az ő általa kikevert színű, kőporral "bepucolt" házakat.
Szálfaegyenes alakját nyilván az egész nap állva végzett munkának köszönhette. Estefelé biciklizett haza kilométerekről, csak később szerelt kis motort a kétkerekű járműre. Mindig ugyanolyan öltözékben láttam : fején simlis sapka, mellény, kék munkanadrág és előtte kőműves-kötény. A malter-cseppek tetőtől talpig beborították : alig bírta őket lemosni este. Kiült a hűsre a kisszékére és jóízűen elszívott egy cigarettát... Illatos és enyhe nyári estéken kiült a "cimentre" a ház előtt és későig tangóharmonikázott a köréje gyűlt szomszédoknak : nem volt még tévé akkoriban...
Volt egy titokzatos kis műhelye a szőlőlugasban, kulcsra zárva minden kíváncsi szem elől. Oda vonult vissza időnként szabad idejében, mert ott senki nem merte zavarni. Már nagyobb voltam, amikor végre bepillantást nyerhettem a házikóba. A fal melletti heverő a délutáni alvásra szolgált, de a kis ablaknál álló asztalka titokzatos műszereket rejtett : nagyapám értett az órásmesterséghez is! De ezzel még nem merült ki a tudománya : a téli hónapokban, melyek a kőművest szobafogságra ítélték, a falu cipőit is ő javította, sőt, teljesen felszerelt borbélyműhelye is volt! A szükség ezermesterségre vitte a tehetségesebb embereket és néha elgondolkodom, más lehetőségek mellett milyen lett volna pályájának íve?...

2010. január 7., csütörtök

Magyar Proust?...

(...) A fal mellé húzódva fitos orrocska suhant el, hajkoronája csudásan sifonírozott, a mosolya style Eugénie. Bögyösen közeledett egy különben sovány kis asszony, a megjelenése madárszerű, pihés bajusza alig látszik, s valahogy az egész lényében mindenestől igen fehér és igen rózsaszínű. A fejjel magasabb hölgy sötétzöld bársonyruhában bukkant föl kékrókát utánzó boával, mely hol fedte, hol kitárta a mély kivágás "kirakatát". Magasra tartott hajlott orrához finom kis száj tartozott, feltűnően hosszú nyak és kar. Mellette feszített (vagy hozzá is tartozott?) egy telivér fekete szakállas, fekete bajuszos férfi, husznöt vagy ötvenéves, mint a varjak, akikre talán a leginkább emlékeztetett. Aztán egy vastag kicsi mama, orientális típus, érdes, savanykás vonással a szája fölött. Aki megállt egy pillanatra mellettem, és a Fekete Kutyára is vetett mosolyt, csupa csont - csupa vékony csont - fiatalember volt, szépen frizírozott selymes szőke bajusszal, a mosolya selypes, mint aki hallgatva is selypít. Egy tizennégy éves kamasz vonásait mintha viaszból mintázták volna, s ahogy lépkedett, abban is holdas álmatagság volt, el-elfeledkezett róla, hogy sétál, s ilyenkor szelíden a többiek sodorták magukkal. (...)
Valahogy így. Emlékezet szerint. És nyilván nem pontosan, csak megbízhatóan. (...)

Mészöly Miklós : Merre a csillag jár?
(Jelenkor Kiadó, Pécs - Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1997)

Mit lehetne hozzátenni? A szövegrészlet magáért beszél. A leírásoktól manapság menekül a száguldó sebességű minimalista krimikhez szokott olvasó; hát még aki el is felejt olvasni, szemét a képernyőre révesztve?... Pedig ha a nyelvet nem ápoljuk, elsorvad, mint minden és mindenki, amiről és akiről elfelejtkezünk... Pedig milyen gazdag csodákra képes...

2010. január 6., szerda

Milyen is egy franciaországi karácsony?

Noël... Már jónéhányat eltöltöttem franciák között, bár egy részük Berlinben, Algériában, esetleg Isztambulban zajlott, ahol a franciák, éppúgy, mint a többiek, igyekeznek hazájuk kis csücskét megteremteni idegenben is, főképpen ilyen alkalmakkor. Emlékszem az 1969-es moszkvai karácsonyunkra, melynek előkészületeit szovjet diáktársaink meglehetősen gyanakvó, sőt, rosszalló szemmel kísérték, holmi álcázott vallási manővernek tekintve a kis feldíszített fenyő megjelenését "Gyed Moróz" esedékes dátuma előtt. De nem hagytuk magunkat!
Mióta elmaradtak külföldi kalandozásaink, itt töltöttünk minden karácsonyt. Eleinte Gilbert szüleivel, testvéreivel, egy idő óta saját fiunk családjával, sőt menyem szüleivel is együtt. Itt, Észak-Franciaországban a család különösen szoros kapocs. Fenyőfát állít, díszít mindenki, de a fán semmi ehető dísz nincsen (szaloncukorra gondolok, én is otthonról kapom). A hagyományőrzőbb családokban 24-én este megvacsoráznak, majd mindenki elmegy az éjféli misére, és az ajándékokat csak másnap reggel fedezik fel a gyerekek a kandallóban. Karácsonynak igazán csak 25-e számít, akkor van az ünnepi ebéd, melynek hagyományos menüje a következő : osztriga és egyéb sokféle tengeri herkentyű, hízott kacsamáj édes Sauternes borral, egészben sült pulyka (néha gesztenyével töltve), vörös bor, saláta, sajtfélék és desszertnek az elmaradhatatlan "bûche" : csokoládés vagy kávés vajas krémmel kivül-belül töltött piskótatekercs, fatörzsnek "álcázva". Pezsgő, majd kávé. Ez a hagyomány, amelytől egyre jobban eltérnek. Az ajándékosztás már este megtörténik és a mise többnyire elmarad. A menü is módosítást szenvedhet. 26-a viszont már nem ünnep, a karácsony csak egy napig tart...

2010. január 2., szombat

Boszorkányos históriák ringatták a gyerekkoromat

Sokáig volt tehenünk is. Nagynyám megbízatása volt a fejés, antik paraszti tudomány. Máig előttem van a kép, amint biztos mozdulattal elhelyezi a fejőszéket és térde közé fogja a tejes vödröt. Homlokát a tehén oldalának támasztja és hozzáértő, takarékos kézjárása nyomán hamarosan habzó langyos tejjel telik meg a vödör, a tehén megkönnyebült szusszanása kíséretében. Néhány szomszéd átjár a tej egy részéért, de nekünk is marad elég, tejfölnek, túrónak, aludttejnek.
Van a szomszédok közt egy öregasszony, akiről nagyanyám biztosra menően feltételezte, hogy boszorkányos praktikákkal képes a tehenet "mögrontani". Ezért mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a szomszédasszony átlépje az istálló küszöbét, konyha felé tessékelve az istálló felé igyekvő öregasszonyt...
Egy este, gyorsabb volt a szomszédasszony és sikerült becsúsztatnia a cipője orrát az istállóajtó résén. A tehén azonnal görcsös fájdalmak árán tudott csak néhány véres cseppet kipréselni, amit nagynyám gondosan egy kis vályúban fogott fel. Hajnalban az istálló küszöbére helyezte az edényt és balta fokával verte egy ideig.
A tehén meggyógyult szinte rögtön, de a szomszédasszony nem jelentkezett többé tejért. Nagyanyám átnézett hozzá és nem is csalódott a gyanújában : az öregasszony kékre-zöldre verve feküdt a dunyhák között ! Mondanom se kell, hogy minden, a tejre mért baltacsapás őt érte... Hat-hét évesen szemtanúja voltam az esetnek, és máig sem találtam tudományos magyarázatát...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...