Mert kezünkben a hatalom, hogy az alvót fölébreszthetjük. Mindig ennek a hatalomnak a boldogságával hajoltam alvó fölé.
Miért tekintik az emberek a halált az álom testvérének ?
Mert a felébresztésben bizakodnak. Ezért fogjuk meg rögtön a halott kezét, ezért szólítjuk, ezért símogatjuk meg az arcát, hogy ébredjen. Mint annyiszor álomból.
Pedig... a bőr mögött, a bordák mögött, a homlokcsont mögött nincs többé külön dobogó szív, külön élő agy, szem, emelkedő tüdő - semmi nincs. A halott arca festmény : látom az ajkat, a homlokot, a szemhéjat, de semminek nincs befelé folytatása. Az ajakhoz nem tartozik száj, a térdhez egy könnyű reflex, a homlokhoz gondolat. A halottnak nincsenek többé szavai, szövetei, testét nem hálózzák be idegek, erek, nincsen gyomra, mája, szájpadlása, egyetlen állapottá vált : úgy alszik, hogy összefolyt benne minden. A belső határok, hártyák átszakadtak.
...
Nem emlékszem, hogy meddig ültem mellette, amikor már halott volt s feküdt az ágyon. Jól tudtam, mihelyt szólok valakinek, rögtön becsődül a világ, jönnek a hatóság, az emberek. Elviszik. Soha többé nem leszünk kettesben.
Nem tudtam felállni. Halogattam azt a percet, amikor értesítenem kell a világot.
Tíz perc lehetett, vagy fél óra. Tele volt valószínűtlenséggel, bizonyossággal és fiatal rémülettel. Mindent tudtam, semmit nem értettem.
Lefordítottam az előbb ezt részletet a francia blogomon. Érdekes volt, hogy mennyiben változik a szöveg, miután a franciában muszáj "állást foglalni" az "il" vagy "elle" mellett és ezennel felfedni, hogy a halott egy nő, az élő meg egy férfi (gondolom, mivel nem ismerem sajnos a teljes szöveget). Igy eltűnik a szöveg mintegy "egyetemes" jellege.