Keresés ebben a blogban

2014. február 22., szombat

Közeleg a tavasz a szivekben is?...

   Ismét virágzik a karácsonyi kaktuszom! Igen, így 2-3 hónaponként nekibuzdul. Talán ő is a tavaszt érzi, mint a kamélia a kertben. Az egész természet jó egy hónappal (ha nem többel) korábban ébredezik... Hó nélküli, esős telünk volt. Szürkeség. Legfeljebb 5-6°-ra ment le a hőmérő, 0° nagyon ritkán fordult elő. Jó lenne, ha nem fagyna le a majd száz bimbó a kaméliáról egy hirtelen visszapillantó, összevont szemöldökű, magát megbosszuló télben!
   Tegnap este összejött 15 ember a szokásos havi irodalmi estünkre, melyet egy héttel előbbre kellett hoznom az unokák iskolai szünete miatt (februárban is van két hét!), akiket épp most várok. Mivel Bálint nap nincs még messze, időm viszont nem sok maradt a készülődésre, a szerelmi lírát választottam: hozzon mindenki magával verset (vagy prózát), amelynek szívesen lett volna ihletője, esetleg megírója... 
   Természetesen, bemelegítőnek én kezdtem. Hogy, hogy nem, kezdettől fogva "Tatyjána levele" jutott eszembe elsőnek Puskin Anyeginjéből. Elejét oroszul is elolvastam (még szinte kívülről tudom!), majd az egészet francia fordításban. Elmondtam dióhéjban a kontextust, s három mondatban magát a költőt is bemutattam. Az egyik résztvevő, nyugdíjas tanítónő, meghatódva elkérte az orosz szöveget, mondván, hogy anyja orosz volt és Tatyjánának hívták... Aztán Déry Tibor "Szerelem" c. novellájából részlet következett saját fordításomban, majd kihagyhatatlanul egy Radnóti. Előbb magyarul, majd fordításomban franciául, a "Szerelmes vers"... Ezt követően átadtam a szót a többieknek, s két órán át adtuk egymásnak a stafétabotot. Utána a megrakott asztal körül még éjfél után fél egyig folyt az élénk társalgás. 
   Miután mindenki elment, összepakoltam, hogy ma délre várhassam a gyerekeket...   

2014. február 18., kedd

Február 18.

   Február 18. Apa 92 éves lenne ma.
   Azon a bizonyos 1995. november 4-i napon dél felé megszólalt a telefon. Azóta is a  rémület reflexe az első, amit ez a hívás hagyott bennem, s igazolt is két újabb alkalommal.
   A hírt már néhány éve megjósolta az orvosa: szíve olyannyira legyengült, megnagyobbodott, hogy egyszercsak megáll majd. Váratlanul, mindennek ellenére váratlanul. Néha kórházba ment egy-két hétre, hogy könnyítsenek rajta, s fáradhatatlan szívós szervezete újra felvette a kihívást.
   Mióta meghalt  -  és én is öregszem  -  egyre közelebb kerülök hozzá. Kamaszkoromban sokszor vitáztunk, mindketten ki akartuk mondani az utolsó szót, ezért a viták végetérhetetlenek voltak. Apa néha már a biciklin ült az utcán, s behallatszott duruzsolása...
   Melyik kép jelenik meg róla azonnal, mihelyt eszembe jut? Nyár. Kockás könnyű ing, kék munkanadrág. Fején könnyű kis kalap. Fáradhatatlanul tevékenykedik, napkeltétől napnyugtáig. A nap akkor volt jóízű, ha izmainkban ott a jóleső zsibbadás, melyet mély álom pihentet ki. Idősödve hozzájött a napi újság fölötti rövid szieszta a fotelben.
   Egy volt a természettel, a földdel. Érezte, értette. Egy ritmusban lélegeztek. 
   Télen kosarat font, söprűt kötött, piacra. A maga rakta kemencében sült mézédes sülttökért házhoz jártak a vevők, nekünk alig maradt. Apa mindenhez értett. Elég volt megfigyelnie egy tárgyat, elkészítette kis műhelyében.
   Az a bizonyos jófejű kisgyerek volt, akit 6 éves korában kiadtak libapásztornak... Elvégezte a hat osztályt, a megmaradt kettőt már felnőtt fejjel. Soha nem volt olyan furfangos matematika vagy fizika feladat, amit ki ne bogozott volna nekünk. Sőt, rajzkészségemet is tőle örököltem minden bizonnyal.
   A földtelen napszámos szülők számára már az inasság is bizonyos előmenetelnek számított. Apát molnársegédként érte a háború, a román fogság, ahonnan a tífusz miatt csonttá soványodva szabadult. 
    Nagyon szeretett és tudott mesélni: elég volt vasárnapi ebéd vagy ünnepi vacsora után "rákapcsolni" egy témára, s megbanonázva vette körül a hallgatóság...
   Folytathatnám a végtelenségig. Egyszer talán meg is írom. Hogy ne múljon el véglegesen...    

2014. február 15., szombat

Fifike elment...

   A hír még reggel felröppent: a ma szombatra virradó hajnalon, 102. évében meghalt Gyarmati Fanni, Radnóti özvegye. Sokan reagáltak megrendülten a Facebook és egyéb hálózatok oldalain, mintha bensőséges hozzátartozó távozott volna. Elgondolkodtam: nagyon kevesen ismerték már személyesen, visszavonultan élt hosszú évek óta, honnan ez a közös őszinte megindultság? Csakis azért, mert a magyar szerelmi líra néhány legszebb darabját ihlette.
   Miközben még a Bálint-nap hullámainak utolsó tajtékjait éljük, Fifike elköszönt, lábujjhegyen, oly diszkréten, ahogyan élt, soha nem követelve magának a híres férj dicsőségéből mint múzsára, rá is vetülő fénysugarakat. 
   Kilenc évet éltek együtt  -  milyen kevés!  -  s ebből is sokat elrabolt a háború, a munkatáborok. A mellékelt fényképet Radnóti zsebében találták meg, a tömegsír felbontásakor, egy másik kép és pár levelezőlap, nomeg az utolsó verseket tartalmazó notesz társasagában. Fanni levelében ezt az imát is elküldte:

"Édes Istenem, nem bírom ezt a szorongást. Segítsd meg őt, légy vele, hogy világos, tiszta legyen a feje és mindenre tudjon felelni. Segítsd meg őt, Te tudod mennyit kínlódott szegény, ne engedd, hogy baja történjék. Légy velünk, bár tudom, hogy bűnös vagyok, ő nem, soha, de én oly sokszor vagyok kemény és bántó az emberekhez, bár a legfőbb parancsnak tartom, hogy szeresd felebarátodat. De azt hiszem, azért van ez, mert sokszor és annyiszor ért már bántalom engem is. De ő jóságos. Ő még soha senkinek nem vétett az ő szívében és agyában rend van és nagyon vigyázz Rá, Istenem!"  

   Az imádság, mint tudjuk, nem hallgattatott meg... A költő szörnyűséges mártírja, verseiből, naplójából kibontakozó utolsó évei, hónapjai nem hagynak közömbösen. A legmegindítóbb lecke számomra Radnóti mindenek fölötti ragaszkodasa a szépséghez, azaz leginkább ennek emlékéhez, mely átsüt minden szenvedésen. Ez tartja benne a lelket, a mindenek fölötti remény, hogy egyszer még újra átélheti.
Amikor Fannihoz írt verseit olvassuk, szeretnénk e versek ihletői lenni... Fanni végleg elfoglalta  a számára fenntartott helyet a halhatatlanságban...

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.   
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek. 
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,  
mint egy álmon
átesem.

 (1941. április 20.)

2014. február 11., kedd

Átváltozások

   Lemaradtam róla közös blogunkon... Idő híján, de méginkább ihlet híján. Tegnap váratlanul visszaköszönt a téma, miközben francia nyelvű blogomon egy csendes vasárnap reggel hangulatát ecseteltem, mely kis, semmitmondónak tűnő eseményekből tevődik össze, látszólag üres tengés-lengéssel pizsamában a számítógép előtt, az üzenetek megválaszolása és a blogok olvasása közepette. Ráérős reggelizés közben kipillantok a kertre, mely pont szemben van az asztalommal, hátam mögött a kellemes meleget árasztó radiátorral... Hét éve elmúlt, hogy ebben a luxusban részem van: nincs rohanás, csak amit önszántamból magamra veszek. Évtizedek múltán, talán életemben is először.

   Ági témaválasztása óta időnként keresgéltem, mi is az a pillanat, esemény, mely gyökeresen megváltoztatott volna engem is. Kis módosulások persze történtek az életem minden állomásán: iskola, gimnázium (bejárás), egyetem (bentlakás Szegeden), Moszkva, Leningrád, a munkakezdés Szentesen, majd Gilbert és vele az újabb állomások, immár külföldön. De soha nem egyedül! 
    Ez hát az én igazi átváltozásom! 
   Az egyedüllét nagyon viszonylagos fogalom volt számomra. Szinte nem is létezett. Mit mondjak, nem is hiányzott. 
   Azt hiszem, elég ritkán került teljes önállóságom megméretésre. Igaz, hogy egyre több döntést, teendőt kellett magamra vennem, mióta visszajöttünk Franciaországba és Gilbert betegsége miatt kíméletre szorult, hogy minden energiáját az írásnak szentelhesse. De legalább megbeszélhettük őket...
   Amíg az ember nem kerül olyan helyzetbe, hogy csak magára számíthat, nem is tudhatja, mire képes. Én sem tudtam, mennyi erő lakozik bennem. Volt alkalmam kipróbálni. Megedződni. Nem mondom, hogy minden próbát kiálltam (bizonyára tartogat még számomra belőlük az élet), mindenesetre kétségtelen, hogy eddig még nem haltam bele... 

2014. február 9., vasárnap

Tóth Árpád: Szeretnék átölelni...



SZERETNÉK ÁTÖLELNI...


Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tünődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...


(1917)

2014. február 6., csütörtök

Mégegyszer a boldogságról...

Lucie és a mindszenti 17 kilós görögdinnye
   Talán nemsokára okosabb leszek abban a kérdésben, hogy mi is a boldogság meghatározása, legalábbis az elmúlt évezredek, évszázadok nagy filozófusainak tollából. Méghozzá olyan "szaktekintélyek" gondolatainak tükrében, akik életművük jórészét ennek a témának szentelték, mint pl. Epikurosz, Epiktétosz, Montaigne, Spinoza, esetleg Buddha is, nomeg néhány mai név, akikből talán marad fenn valaki az idő rostáján...
  Azt hiszem, a boldogságról mindenkinek megvan a saját elképzelése, emlékei. Jobbik esetben aktuális állapot, életérzés, de az emlékét is elevenen fel tudjuk idézni. Ilyenkor elkerülhetetlen nosztalgia színezi. Valamiféle paradicsomi állapot (azt hiszem, a Paradicsom mítosza is ennek az emlékképnek a lecsapódása), nirvana, amely a végtelenség, a megjutalmazás fogalmával párosul. (Ki kell-e érdemelni?)
   Ilyenkor felvillan bennem a gondolat, hogy mint oly sok mindennek, nem tesz-e jót a boldogságérzésnek is egy kis kontraszt? Vagyis: nem tudjuk-e jobban értékelni, ha időnként boldogtalansággal, esetleg morózus szürkeséggel váltakozik?
   Ha elolvastam Frédéric Lenoir filozófiai utazását, megírom, okosabb lettem-e. Életünk egyre szaporodó évei is megérnek egy magánutat. Mire végére érünk, talán azt is megtudjuk, mit kerestünk. De akkor meg már minek?...
   
Nekem jó ideje támasztékul szolgál az alábbi mondat, melyet Szent Ágostonnak (354-430) tulajdonítanak:


"Le bonheur, c'est de continuer à désirer ce qu'on possède."

azaz:

"A boldogság abban áll, hogy továbbra is kívánjuk, ami a miénk."

(ford. tőlem)

2014. február 4., kedd

Járvány

   Több blogon is olvasom a tiporgást: "nem tudom, hogy is kezdjek hozzá..." "szinte kényszerítem magam az írásra...", esetleg: "kedvem volna ugyan, de nincs témám..." esetleg ez utóbbi fordítottja. Akár én is írhattam volna ezeket a mondatokat!
   Gondolom, amolyan tél közepi fáradtság lecsapódásáról van szó. Igaz, itt egyelőre még nem is volt igazi tél (nem mintha hiányozna!). Már harmadik napja süt százágra a nap reggeltől estig, nem is hiszünk a szemünknek! Állítólag estefelére megjön az eső, akkor bezzeg eltart majd hetekig...
   Eddig még többnyire bevált az orvosság: elővettem a "könyök alól" valamelyik, önmagában izgalmas tervemet, amely mindig felélesztette az életkedvemet. Most meg csak erőtlenül fanyalgok felettük, kerülgetem őket, s vérszegény fásultsággal leomlok a kanapéra... Kimerült volna a hét éve csaknem töretlen energiám, melyet néha babonásan Gilbert túlvilági segítségének könyveltem el?... Esetleg az embertelenül nehéz 2012-13-as év megpróbáltatásai csapódnak le? Pedig szinte hajamnál fogva igyekeztem magam a víz felett tartani... Lehet, hogy pont ezért jött meg a számla.
   Nagyon nehezen viselem pedig az állandó panaszkodást, amivel ezt a blogot terhelem már hónapok óta. Néha erőt vettem magamon, hogy optimistább hangú bejegyzéseket is kifacsarjak a klaviatúrából, de valahogy látszott rajtuk az erőlködés. Én legalábbis éreztem. Nem szeretném, ha végül is valami siralomvölgyére hasonlítana, ami tudvalevőleg igen lapos ott a mélyben. Semmi kapaszkodó.
   Meglehetősen irtózom attól, hogy sajnáltassam magamat. Az igazi szenvedések némák. Tudom nagyon jól, hogy sok-sok embernek ezerszer több oka van a csüggedésre. Megvettem egy mai francia filozófus nagy sikerű könyvét: a boldogság fogalmát vizsgálja az évezredek folyamán. Ezért a vizsgálódásért érdekel, mert különben nem nagyon bírom sok mai "guru" jól jövedelmező, önelégült tanácsait...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...