Keresés ebben a blogban

2012. szeptember 24., hétfő

Bábel...

Tegnap délután ezt a monumentális kiállítást néztem meg négy barátom társaságában, egy  fáradhatatlan idegenvezető jó órás, szüntelenül pergő szóáradatában. Maga a téma az alapvető nagy mítoszok egyike, melyet mai képzőművészek dolgoztak fel a maguk nyelvén (ami, tekintve a Babel tornyát, nyilván nagyon változatos!) s melynek újra meg újra értelmezése, mint az egy nagy mítosztól el is várható, soha nem évül el.
Egyesek szerint az ember mindenkori álmainak összeomlását jelképezi, hogy valaha is az isteni magasságokba emelkedhessen...
Mások szerint pedig az emberek közötti örökös meg nem értést, mely vesztüket okozza...
   Mindenki előtt nyilván Pieter Brueghel, a csodálatos flamand festő (az első, az apa, egyik kedvencem) 16. sz-i "Bábeli tornya" merül fel, amelyből 2 változatot is készített. A torony soha nem készül el teljesen, mert mielőtt az égig érne, összeomlik.
   A mai képzőművészek is megragadták a témát  -  esetleg fordítva: a téma ragadta meg őket, elévülhetetlenül. Különösen a mai gigantizmus korában, ahol kőolajsejkek versengenek versengenek más hatalmakkal, hogy túlszárnyalják magasságban egymást. Mi más ez, mint a hatalom gőgje, mely nem ismer korlátokat?... Az ember legyőzhetetlennek hiszi magát, egyre mértéktelenebb kihívásokat intéz önmagához és a természethez is. Szeretem a kihívásokat, de nem veszítve szem elől, hogy a természetnek én is csak része vagyok...   

2012. szeptember 20., csütörtök

"A budapesti papagáj"... meg a mindszenti veréb...

   Szemem elé került egy régi, 2009-es naplóbejegyzésem. Akkoriban olvastam André Lorant: "Le perroquet de Budapest" ("A budapesti papagáj", tudtommal nincs magyar fordítása) című önéletrajzi regényét. André Lorant (Lóránt Endre) 1930-ban született Budapesten, jómódú zsidó családban. Bár a család elővigyázatosan katolikus hitre tért, a háború alatt mégis hordania kellett a sárga csillagot. A komunista rendszer elkobozta a vagyonukat. 1956-ban a szovjet tankok láttán Franciaországba vándorol ki, ahol később egyetemi tanár lesz, Balzac elismert szakértője. 1997-ben visszalátogat Budapestre, s ez a viszontlátás egyben szembesíti saját múltjával is. Ebből az élményből született a fent említett könyv.
   Engem több szempontból is érdekelt. Elsősorban a kétnyelvűsége, a "kétéltűsége". Hogyan lelt otthonra az idegen nyelvben olyannyira, hogy finom, elegáns nyelven megírja az életét, az anyanyelvhez való viszonyát is? Hiszen 26 éves volt, amikor elment. Mint én. Igaz, hogy körülbelül ennyi csak a közös bennünk. Sőt, az se biztos, hogy a magyar nyelv valóban az anyanyelve volt-e, hiszen francia "gouvernante" tanította meg beszélni...
   Hazája kétszer is megtagadta: először, amikor zsidóként megbélyegezte, másodszor, amikor kisemmizte. A kommunisták kiéhezett hordája szétrombolta a gyengéd burkot, melyben élete addig védetten, jólétben folydogált. "Le populaire me faisait peur alors, et, je le crains, encore aujourd'hui. " vagyis: "a néptől, népségtől féltem akkoriban, s attól tartok, hogy még ma is"  -  mondja megejtő őszinteséggel. Ugyanakkor bizonyos leereszkedő hálával emlékezik meg az odaadó házi személyzetről.
   Panaszáradatában eszébe sem jut, hogy még kisemmizve is jóval több maradt neki, mint a "népségnek", mely a nyomorból törekedett volna egy kis fényre...
   Engem mindig érzékenyen érintett az efféle lekezelő "osztályidegenség", ahogy azt az ötvenes években nevezték... Bizonyára azért, mert én a "népet", hogy úgy mondjam, "belülről" és nem "fölülről" ismertem; tudtam, hogy sokkal összetettebb, bonyolultabb emberekről van szó, mint azt egy tartózkodó, megvető tekintet feltételezi... Ezért jöttem ki a sodromból egy pillanatra egyetemista koromban, amikor K. R. kollégiumi szobatársam ezzel a szívből jövő aggodalommal zárt le egy vitát: "Ha a "népi származásúk" kedvezményesen kerülhetnek az egyetemre, mi lesz az ország elitjével?" Mintha csak ez az "elit" mintegy örökségként mindig csak ugyanazokból rekrutálódhatna! Én soha nem részesültem kedvezményben. A felvételi vizsgán maximális pontszámot értem el (az országos orosz versenyen 4. helyezést értem el negyedikben), semmi ismeretség, párttagság nem támogatott. Szüleim, nagyapám képe merült fel előttem, az ő mindig sajgó, hiábavaló álmaik a tanulásra: nem volt elég, ha a tanító felfedezte a jófejű gyereket... Mindig úgy éreztem, hogy őket is magammal viszem poggyászomban az egyetemre...

2012. szeptember 18., kedd

Kosztolányi ősze...




Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket

üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd

szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,

megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,

és elgurul, akár a brilliáns.

A pompa ez, részvéttelen, derült,

magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem.

2012. szeptember 15., szombat

"Vétkesek közt cinkos..."

   Most jöttem meg a boltból. A kezem, lábam reszket még egy kicsit, de talán megkönnyebbülök, ha megírom, miért.
   Révedezve toltam a bevásárló kocsit az áruk között, amikor energikus férfihangra lettem figyelmes. Erőteljes papa  maximális hangerővel és elég durván leckéztetett egy 4-5 éves forma kislányt, aki nem a jó sorba tolta be a kocsit... Mindenki őket nézte, de ez a férfit nem zavarta, még keményen rá is vert a gyerek fenekére.
   Fordult velem egyet a világ. Soha nem bírtam elviselni a gyengébbek elleni erőszak látványát, főleg a gyerekekkel szemben nem. Én magam egyetlen pofonra, se fenekesre nem emlékszem gyerekkoromból, nem is volt rá szükség. Amikor ráadással fenyegetve bevitte a kislányt két üres sor közé, nem bírtam tovább, odamentem hozzá. Kicsit kockázatos lépés volt, számot vetettem azzal is, hogy a következőt esetleg én kapom...
   A karjára tettem a kezem és szép csöndesen elkezdtem a lelkére beszélni (alig jött ki hang a torkomon különben is a felindulástól...), mondván neki, hogy ő az erősebb, ezt kár bizonyítani ordítással, ütlegeléssel is egy 4 éves gyerek előtt. Hogy mindenképpen többre menne vele, ha nyugodtan megmagyarázná neki, amit akar. Erre ő is levette a hangerőt, csodák csodájára. Megpróbált meggyőzni, hogy mennyire kezelhetetlen a kislány, aki ország-világ előtt szégyenbe hozza, amikor az ovodába behívatják, mert a gyerek megharapott valakit. Mondtam neki, nem gondolja, hogy az agresszivitás agresszivitást szül, s a gyerek csak azt ismétli, amiben neki is része van nap mint nap. S gondolatban hozzátettem: "mint ahogy valószínűleg te magad is..."
   A kislány végig le nem vette rólam könnyben úszó nagy kék szemeit.
    

2012. szeptember 12., szerda

Tervek, tervek...

   Mostanában gyakran elmélkedtem az öregedésről francia és magyar nyelvű blogjaimon egyaránt. Időnként meglegyint a  baljós sejtelem szele, főleg miután anyával beszéltem telefonon... Ilyenkor igyekszem orvosság után nézni, mégpedig patikában, kuruzslónál nem lelhető szert keresek, valami olyasmit, aminek terv, ötlet, munka a neve... 
   A múltkoriban beszélgettem erről egyik ismerősömmel, akinek férje súlyos, gyógyíthatatlan beteg. Ismerős előttem a még nagyon is közelinek tűnő múltból a nap 24 órájának szinte minden percét betöltő gondoskodás, aggodalom... S az azt követő feneketlen űr, melyet ki kell tölteni. Ki hogyan tudja. De ha már megkérdezte, elmondtam az én mezsgyémet.
    Mindenekelőtt elhatároztam, hogy nem járok senkinek a nyakára vigasztalásért (sikerült is tartanom, s furcsa módon annál többen jöttek felém). Inkább megpróbálom felfedezni és értékelni azt a felbecsülhetetlen ajándékot, amit mindennek ellenére az élet jelent, ha már Őt megfosztotta tőle a betegség... Mintha helyette is kötelességem lett volna élni... Úgy éreztem, hogy rám hagyta kifogyhatatlan és kihasználatlan energiáját. S főleg azt az érzést, hogy minden perc drága s egyre gyorsabban illan el...
   Az előbb készítettem el a december végéig esedékes tervek listáját. Csak a legnagyobb energia-igényűekből összejött vagy hét! Nagyjából már elköteleztem magam a megvalósításukra, mert szükségem van az effajta béklyókra, hogy ne maradjanak terv állapotában. Tudatában vagyok egyik fő fogyatékosságomnak: energiám nagy része gyakran kimerült a tervek kovácsolásában, s megvalósításukra nem maradt egy morzsa sem...  

2012. szeptember 9., vasárnap

A világ (egyik) legszebb mestersége...

   Pár napja olvastam el a Nouvel Observateur jónéhány oldalas dossziéját a következő címmel: Milyen a jó tanár? Igy tanévnyitó táján visszatérő téma. Mindenki volt diák. Szerencsés esetben találkozott olyan tanárral, aki meghatározó szerepet játszott életének későbbi alakulásában, estleg még elhivatottságott is ébresztett benne. Tragikusabb esetben örök életre aláásta önbizalmát.
   Nekem is voltak emlékezetes tanáraim. Név szerint is megemlíthetem őket, egynéhányuk már nem is él. A rajzolás, festés iránti érdeklődésemet, sőt érzékemet Tóth Emma rajztanárnőnk ébresztette fel 10 éves koromban, mégpedig azzal, hogy legnagyobb meglepetésemre megcsodálta az első órán föstött három szerény almámat... Mindig (azóta is) életszükséglet volt számomra a biztatás, anélkül szárnyaszegetten tengődtem... Ha  azonban őszintének tűnő lelkesedéssel találkoztam, kinőttek a szárnyaim, és kifogyhatatlan energiával töltődtem fel!
   Az irodalmat hatodikban Bódai Eszter szerettette meg velem. Sajnos a későbbiekben inkább favágó-tanfolyammá változtak az irodalom órák, s az egyetemig, Szőke Györgyig, Han Annáig kellett várakoznom, hogy újra eltölthessen az izgalmas lelkesedés.
   Szűcs Gergely a történelem órákat alakította át lebilincselő gondolatébresztéssé. Hajnal Imre még a matematikát is képes volt velem megszerettetni! Sőt, ilymódon, ha nem is matekzseni, de jó matekos lettem  -   egy kis időre! Későbbi orosz tanári pályámat viszont minden valószínűség szerint Földesi Ferencnek köszönhetem (aki néha bepillant ebbe a blogba is...), bár egy megyei verseny második helyezésével zsebemben érkeztem a hódmezővásárhelyi Bethlen Gimnáziumba, tehát némi előzménye volt a dolognak. Tőle is kaptam sok biztatást, sokszor külön feladatot a tagozatos osztályban, ami a lécet magasabbra helyezte  -  ezt a fajta "magasugrást" mindig szerettem... 
   Ezek az emlékek nyilván meghatározóak a későbbi tanári gyakorlatban, de egyéniségünk is döntő. Nem szerettem pl. a tanár-haver kapcsolatot. Úgy éreztem, inkább a kölcsönös tiszteletre kell alapozni a közös munkát, amelyben mindenkinek megvan a fel nem cserélhető szerepe. Én a diákokat soha meg nem aláztam. Még ha rossz jegyet kellett adnom, akkor is muszáj volt valami biztatót találnom, aminek mindketten örülhettünk és perspektívát adott. A követelmények alapja szerintem a megtámadhatatlan szaktudás és a gyerekekbe vetett bizalom. S egyvalami mindenek fölött: a diák érezze azt, hogy a tanár szereti, amit csinál! Ha azt a látszatot kelti, hogy kényszermunkát végez, képtelen lesz érdeklődést kelteni bárkiben is! (Láttam olyan irodalom-tanárt, aki azzal dicsekedett, hogy egy könyvet se nyit ki egy évben!)
   Kicsit hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, bár számomra kifogyhatatlan a téma. Tudom, hogy e blog olvasói között sok a tanár, s talán megértik, miért gondoltam mindig is, hogy ez a világ legkiváltságosabb mestersége: élő anyagot formálunk, hatásunk  -  a jó vagy a rossz  -  életre szóló lehet. A "Holt költők tásasága" c. filmet többször is láttam, s annál a jelenetnél, amikor az osztály a padok tetejére állva búcsúzik John Keating-től, változatlanul mindig mélyen meghatódom...  

2012. szeptember 6., csütörtök

Móricz Zsigmond emlékére...

(...) Mi adott erőt édesapámnak, hogy bírja ezt a roppant nehéz életet? Hogy bírjon minden reggel felkelni s vígan indulni az útra, a gyűjtő útra, mint a fecske? Mért érezte, hogy soha egy pillanatra sincs felszabadítva a kötelezettség alól, hogy ezt a raj népet eltartsa s pénzt kerítsen, ha a föld alól is, hogy ezek meg ne haljanak éhen? Ezt nem lehet törvénybe iktatni. Ezt nem lehet kiszabni az államnak, kötelességül, hogy minden apa kötelezve van minden gyerekét elégséges élelemmel ellátni, ruházni, lakás, taníttatás stb., stb... Nálunk az apámban a naponta szükséges áramot ez a kis áramtermő telep termette ki: az, hogy együtt voltunk, s annyi kis szív segített dobogni. Valóban a gyermekek szíve ugyanúgy kitermelte az apa s az anya munkaerejét, mint valamennyiöknek az életben való hitét és a boldogságát.
   A boldogság semmi egyéb, csak a jó érzés. A jó közérzés. Az az érzés, hogy érdemes az embernek élni. (...)

in Móricz Zsigmond: "Életem regénye"  Gabo Kiadó, Budapest  2006

2012. szeptember 4., kedd

Három napos nirvana...

   Nem könnyű a gyerekekkel bánni... Amikor ezt az óriási horderejű közhelyet kimondtuk, még nem mondtunk semmi érdemlegeset. 
   A hétvége három napján én is tanulmányozhattam ennek egy-két árnyalatát. A  nagyszülő arra is jó, hogy leüljön a földre játszani, hogy szemünk egy vonalba kerülhessen. Hogy ideje (majdnem) határtalan a meséhez, rajzolgatáshoz, hogy ő a kisbaba, mert a hároméves akar végre a mama lenni... Hogy végre ő legyen "felül", s nemcsak engedelmes...
   A felnőtt, a szülő támasz, afféle karó, amiben a gyenge növényke megkapaszkodhat. Tartósan állnia kell a sarat, ő irányít, szab határokat, nem szabad engednie annak gyakori (mai) szülői félelemnek, hogy ha nem hagy rá a gyerekre  mindent  -  sokszor a kényelmesebb megoldást választva  -  elveszti a szeretetét... Holott a gyerek sokszor teszt formájában feszegeti a határokat: meddig mehetek el? Végletes esetben segélykérés: szabj már korlátokat, hogy érezzem, fontos vagyok számodra... 
   Ismertem ezelőtt 25 évvel egy akkor 5 éves kisfiút, aki végül is saját magának adott pofonokat, hogy helyettesítse szülei lagymatag reakcióit... Ma már harmincon túl van, kallódik...
  A szülők és nagyszülők területe nem egészen azonos, bár harmóniában kell együttműködniök. A felelősség nagy része a szülőké, s a nagyszülőknek nem szabad aláásni a szülői tekintélyt, visszaélve helyzeti előnyükkel. S főleg nem riválisként fellépni a szeretet bajnokságán...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...