Pár napja olvastam el a Nouvel Observateur jónéhány oldalas dossziéját a következő címmel: Milyen a jó tanár? Igy tanévnyitó táján visszatérő téma. Mindenki volt diák. Szerencsés esetben találkozott olyan tanárral, aki meghatározó szerepet játszott életének későbbi alakulásában, estleg még elhivatottságott is ébresztett benne. Tragikusabb esetben örök életre aláásta önbizalmát.
Nekem is voltak emlékezetes tanáraim. Név szerint is megemlíthetem őket, egynéhányuk már nem is él. A rajzolás, festés iránti érdeklődésemet, sőt érzékemet Tóth Emma rajztanárnőnk ébresztette fel 10 éves koromban, mégpedig azzal, hogy legnagyobb meglepetésemre megcsodálta az első órán föstött három szerény almámat... Mindig (azóta is) életszükséglet volt számomra a biztatás, anélkül szárnyaszegetten tengődtem... Ha azonban őszintének tűnő lelkesedéssel találkoztam, kinőttek a szárnyaim, és kifogyhatatlan energiával töltődtem fel!
Az irodalmat hatodikban Bódai Eszter szerettette meg velem. Sajnos a későbbiekben inkább favágó-tanfolyammá változtak az irodalom órák, s az egyetemig, Szőke Györgyig, Han Annáig kellett várakoznom, hogy újra eltölthessen az izgalmas lelkesedés.
Szűcs Gergely a történelem órákat alakította át lebilincselő gondolatébresztéssé. Hajnal Imre még a matematikát is képes volt velem megszerettetni! Sőt, ilymódon, ha nem is matekzseni, de jó matekos lettem - egy kis időre! Későbbi orosz tanári pályámat viszont minden valószínűség szerint Földesi Ferencnek köszönhetem (aki néha bepillant ebbe a blogba is...), bár egy megyei verseny második helyezésével zsebemben érkeztem a hódmezővásárhelyi Bethlen Gimnáziumba, tehát némi előzménye volt a dolognak. Tőle is kaptam sok biztatást, sokszor külön feladatot a tagozatos osztályban, ami a lécet magasabbra helyezte - ezt a fajta "magasugrást" mindig szerettem...
Ezek az emlékek nyilván meghatározóak a későbbi tanári gyakorlatban, de egyéniségünk is döntő. Nem szerettem pl. a tanár-haver kapcsolatot. Úgy éreztem, inkább a kölcsönös tiszteletre kell alapozni a közös munkát, amelyben mindenkinek megvan a fel nem cserélhető szerepe. Én a diákokat soha meg nem aláztam. Még ha rossz jegyet kellett adnom, akkor is muszáj volt valami biztatót találnom, aminek mindketten örülhettünk és perspektívát adott. A követelmények alapja szerintem a megtámadhatatlan szaktudás és a gyerekekbe vetett bizalom. S egyvalami mindenek fölött: a diák érezze azt, hogy a tanár szereti, amit csinál! Ha azt a látszatot kelti, hogy kényszermunkát végez, képtelen lesz érdeklődést kelteni bárkiben is! (Láttam olyan irodalom-tanárt, aki azzal dicsekedett, hogy egy könyvet se nyit ki egy évben!)
Kicsit hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, bár számomra kifogyhatatlan a téma. Tudom, hogy e blog olvasói között sok a tanár, s talán megértik, miért gondoltam mindig is, hogy ez a világ legkiváltságosabb mestersége: élő anyagot formálunk, hatásunk - a jó vagy a rossz - életre szóló lehet. A "Holt költők tásasága" c. filmet többször is láttam, s annál a jelenetnél, amikor az osztály a padok tetejére állva búcsúzik John Keating-től, változatlanul mindig mélyen meghatódom...