Keresés ebben a blogban

2011. június 28., kedd

A lenti néhány sorban olvasható a "Vénasszonyok nyara..." első bekezdése. Eredetileg franciául írtam. Az alábbi szöveg fordítás is, adaptáció is a magyar nyelvre. Közben tudatosult bennem a nyelvi mechanizmusok óriási különbsége, mennyire más hatást tenne a szó szerinti fordítás egyik nyelvről a másikra, és épp ezért mennyire lehetetlen. Vagyis: más bőrbe kell bújni ahhoz, hogy kb. otthonosan írjunk egyik vagy másik nyelven, akár anyanyelvről, akár "örökbefogadott" nyelvről van szó... Az az érzésem, hogy sokáig kellene még csiszolgatnom, teljesen megfeledkezve az eredetiről, hogy teljesen símán gördüljön magyarul is...

"Na, végre kisütött a nap!... Nagyon elegem volt már ebből a reggeltől estig tartó szürkületből, az ember meg sem tudja különböztetni a nappalt az éjszakától... Hát igen, magányosan élek, de ebben korántsem vagyok egyedül! Egyeseknek választott, másoknak elszenvedett a magány. Az enyémet eleinte megszenvedtem, később megbékéltem vele. Belaktam...
No, indulnom kell... Nem azért, mert Mindenszentek napja van! Készakarva választottam neki ezeket a sárga krizantémokat. A sárga volt a kedvenc színe... Mindegy annak már, mondhatná valaki. De jó lenne hinni az ellenkezőjében! Igaz, ez azt jelentené, hogy minden porszeme didereg most a novemberi fagyos földben... még elképzelni se jó!
Meg kell mozdítanom végre öreg csontjaimat... tizenöt éve tart már ez a heti zarándokút... Minden áron véghezviszem, ha esik, ha fúj, akkor is ha süt a nap és szívesebben pihennék a nyugágyban, ahelyett hogy sírkövek között kószálnék... Senki sem kényszerít. A világon senki.
Majd ötven évet töltöttünk együtt... Együtt? Inkább azt mondanám, egymás mellett. Öszeszoktunk, mint a régi bútorok, melyek együtt használódnak el a sok ütközéstől, surlódástól..."

2011. június 23., csütörtök

Mészöly Miklós az író...

Egyszer, évekkel ezelőtt egy hosszú beszélgetést láttam Mészöly Miklóssal a tévében. Emlékszem szép fehér sörényére, meg arra a mélyen elgondolkodó stílusra, ahogyan válaszait sietség nélkül megfontolta. Már nem is annyira a tartalom, mint a kép maradt meg bennem ennyi év után, meg az az érzés, hogy lám, ez az író... Nem a pillanatnak, a tűnékeny sikernek, hanem a beláthatatlannak ír... S mindezt külső, kiszámított póz nélkül, mely hasonlítana a tükör előtt próbáló színészéhez, mintegy felhíva a közönséges halandó ámuló figyelmét arra, hogy vigyázat, itt egy író beszél... Alább részlet egy interjúból:

"Személyes életem csúcspontjait mindig egy pillanatba sűrítve tudom elképzelni. A pillanatban megragadott életértelem rendkívüli módon emberi. Az írói lét alfája és ómegája, hogy a világot legközvetlenebbül és legkertelésnélkülibben szólítom meg, ahogy önmagamat. Azokat a dimenziókat, amelyek rejtve vannak bennem. Az útnak a végén már nem tudok változtatni, de a szüntelen emberi át- és belehelyeződés mélyítése írói és emberi feladatom. Feladat, amely önmagam kiteljesítését szolgálja. A kiteljesítés az én rendszeremben a megbocsátást jelenti.A megbocsátás gesztusa nélkül egy lépést sem tudunk tenni a megértés felé, megértés nélkül pedig hogyan teljesítsük ki emberi, írói feladatunkat? ...a lényeges, elirányító döntéseinkben a megejtően sugárzó gyámoltalanság, a nyitottság, az elesettség magasabbrendűvé teheti magatartásunkat."

2011. június 18., szombat

Kell-e egy kis adag egoizmus?...

Mai horoszkópomban olvasom: "Nem muszáj mindig mások kívánságainak eleget tenni. Tapasztalhatja, hogy mialatt mások kielégítésén fáradozik, mintegy elveszíti önmagát."
Ezen kicsit elgondolkodtam. Hányan vagyunk ezzel így, horoszkóp ide vagy oda! Kicsi korunktól kezdve erre idomítanak bennünket, néhány tökéletlen és éretlen szülő még azt is hozzáteszi: "Mert akkor nem szeretlek!" - mintha a gyerek kimondatlanul is pont nem ettől félne legjobban, a szülői szeretet védőbástyájának összeomlásától... Később pedig, hány mai szülő nem mer korlátot szabni gyerekei szeszélyeinek, attól félve, hogy szeretetüket elveszíti, ha szigorú egy kicsit... Pedig éppen ezekkel a védelmező karókkal lesz belőlük lábán jól megálló felnőtt...
Többnyire ez a szeretetre, barátságra, elismerésre vágyakozás, sőt, szomjazás vezérel bennünket később is, már felnőttként, amikor tehetetlenül vergődünk egy rossz kapcsolatban ("ez is jobb, mint a semmi!"), hagyjuk magunkat kizsákmányolni érzelmileg vagy esetleg anyagilag is, mert nem merünk nemet mondani! Van-e közöttünk valaki, aki elmondhatja, hogy sohasem vesztegetett el drága órákat az idejéből "köldöknéző" barátja végetérhetetlen, önmaga körül forgó fecsegésének hallgatásával? (mellesleg, ki sem kell a száját nyitnia, az illetőnek csak fülre van szüksége, amit annak idején "lelki szemétládának" hívtunk diák korunkban...)
Nyilván nem állítom, hogy el kell zárkóznunk mások bajai elől. Csak arra akarok "kilyukadni", hogy törekedjünk a kiegyensúlyozott kapcsolatokra, mint a franciák mondják: "donnant-donnant", azaz, egyik is, másik is tesz a közös kosárba. Ha ki akarom üríteni lelkem hulladékait barátom fejére, ne felejtsek el érdeklődni az ő bajai után, mindenek előtt... S merjek magammal is törődni egy kicsit.

2011. június 16., csütörtök

Két gondolat a bölcsességről...

Az egyik Gabriel Garcia-Mârqueztől származik, akinek "Száz év magány" című könyvét még magyar fordításban olvastam a hetvenes években.

"A jó öregség titka nem más, mint tisztes egyezség megkötése a magánnyal."


A másik pedig csak úgy általában, életkortól függetlenül előfordulhat:

"Nem nehéz csodálatos gondolatokat szülni, ha jelen vannak a csillagok."
(Marguerite Yourcenar)

(persze, fordítani másképpen is lehet...)

2011. június 12., vasárnap

"Kháron ladikján", még...

... Tiszteletben tartom, elismerem a nők területenkívüliségi jogát, amellyel éveik múlásán érzelmük szerint uralkodni akarnak. Érzelmüket helytelenítem. Azt, hogy túlbecsülik a naptári idők erejét, ahogy - eleve rettegve valamiféle lázadástól - eleve zsarnoki kordába fogják az éveket. Területenkívüliségi jogot én is igénylek. De én épp a másik pólusról. Nem megvetendő élmény kétszázhetven évesnek vallani és tudni magunkat, s közben fél vállfordulatot végezvén, egy ifjú hölgy lépésrakását szemlélni, ábrahámi szakértelemmel. Ki jár le négyszázhúsz éves korában hajnalonta egy tóhoz vagy egy medencéhez úszás céljából, mégpedig egy-egy nyitó fejes végzésével? Akinek nem az időhöz, hanem magához való esze van. Kell még szót pazarolni az előbbinek viszonylagos voltáról?
Mióta az orvostudomány testünk csaknem minden porcikáját ki tudja cserélni, a halhatatlanság elvben föl van találva: egyszerű alkatrész-pótlás az egész. Főleg, mikor már majd a tudat, sőt az emlék is pótolható lesz. Fajtatörténetileg csak egyet kell aludnunk, hogy a csecsemők legalább háromszáz éves élettartammal jöjjenek a világra. De mit nyernek, ha azokat az esztendőket is majd kínosan számolják? Hogy még több időt töltenek pánikban; még többet gyötrődnek a haláltól.
Az eltömődött szipka tehát nem erről a feléről fúvandó ki, hanem a másikról. Ne az idő velem, én rendelkezzem az idővel; minél tovább, természetesen.

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969 ára 17 Ft, a moszkvai Gorkij Könyvesboltban: 0 р 59 к

2011. június 10., péntek

Gyerekkor, örökkévalóság?...

Pár évvel ezelőtt egyik ismerősömmel, a fantasy és heroic fantasy nagy rajongójával azon vitatkoztunk, hogy szerintem ezek a mai tündérmesék azok számára készültek, akik nem tudnak a gyerekkoruktól elszakadni, s negyvenen túl is abban a mesebeli világban keresnek menedéket, ahol mindig minden jól végződik... A gonoszok megbűnhődnek, a jók elnyerik jutalmukat...
Ebből a világból én valahogy rendes időben (a kamaszkor elején) kiléptem, sőt a felnőtt kor felelősségteljes időszakát is úgy vártam kíváncsian, hogy végre megmérettethetünk, ki mit ér igazán. Végre igazi feladatok elé állunk.
Mégis azt mondom, hogy a gyerekkor az a poggyász, amit egész életünkön át cipelünk, s nagyban tőle függ, hogy megkönnyíti-e az utazást, vagy ólomsúlyként húzza-e le a vállunkat egész életen át...
A mellékelt, kicsit megkopott fénykép (évtizedeken át hordozta apa az igazolványtartójában) öcsémmel együtt engem ábrázol (hozzáteszem, hogy a minap Lucie első látásra felismert rajta, pedig igencsak megváltoztam!) az ötvenes évek elején. Emlékszem, a fejemen levő sálat anya kötötte ún. lusta kötéssel, a színe haragos zöld volt, fekete és fehér csíkkal...
Az ötvenes évek eleje mindenkinek nehéz volt, vidéken a beadások söpörték le a padlásokat, vajat szinte soha nem láttunk, a kenyér is háznál sült hetente egyszer. Nem volt tévé, a rádió is vezetékes volt eleinte, sőt, arra is emlékszem, amikor először gyulladt ki a villany! Az első házunk földes volt, sokszínű szép rongyszőnyeggel takartuk el a gondosan mázolt földet, apa által rakott búbos kemence fűtötte, ott sült a kenyér (és a sütőtök is télen), játékot csak nagyobb alkalmakra kaptunk. Húst, ha jól emlékszem, csak vasárnap ettünk...
Mégis, e mizerábilisnak ható leírás ellenére én egy boldog gyerekkor pehelykönnyű poggyászát viszem, s ráadásul soha nem fogyó táplálékkal van tele! Azt hiszem, szüleimnek köszönhető. Nehéz mindennapjaik ellenére tele vannak játékkal, mesékkel az emlékeim. Kezdettől fogva részt kellett vennünk a napi teendőkban, de ez is a játékos beavatás része volt. Apa biciklin járt dolgozni, egy kis kopott aktatáskában vitte a napi kosztot. Amikor este megjött, elébe szaladtunk. Széles mosollyal bontotta ki a táskát: "Nézzétek csak, mit hoztam!" s kibontotta a kissé megszáradt madárlátta kenyeret, amit úgy ízlelgettünk öcsémmel, mint a világ legfinomabb étkét, amihez a varázslatot ő adta hozzá...
Ezt a világra csodálkozás képességét adták át nekem, amit én is igyekeztem tovább adni fiamnak, unokáimnak, remélem, sikerrel...

2011. június 6., hétfő

Néhány napos nirvana...

Az elmúlt héten a Lucie unokámmal együtt töltött időnek szenteltem magamat fenntartás nélkül, minden egyebet későbbre elnapolva, mert mi is lehet ennél fontosabb e pár napon? Elképesztő, milyen gyorsan nőnek a gyerekek, főleg amikor mi meg az öregség felé csoszogunk... Tegnap volt, amikor megszületett, öt éve, s ezt a világraszólóan fontos eseményt beárnyékolták Gilbert utolsó hónapjai. Azért még karjába vehette a miniatűr emberkét egy fotó erejéig, s tekintetük találkozott (Lucie már születésekor apja "szemébe nézett", mint később fiam mesélte döbbenten és meghatottan: még csak a feje volt kinn, feléje fordult és tekintetét az övébe akasztotta, mint valami horgot... Ezt az intenzív, kutató nézést mindenki tapasztalta, aki kezébe vette, többnyire a felnőtt szeme adta fel elsőnek). Néha elballagunk a temetőbe, hogy két kavicsot tegyünk Gilbert sírkövére, a zsidóktól kölcsönzött szép szokás szerint. Egyszer Lucie ihletetten kijelentette: "Azt hiszem, imádott volna, mint ahogy én is őt!" ("Je crois qu'il m'aurait adorée, comme moi, je l'aurais adoré aussi")

2011. június 2., csütörtök

Baby-blues


Véget ért az eseményekkel zsúfolt elmúlt hét... Ezek szerint ezt is újra lehet szokni, kizökkenve a lelassult "nagymamai" ritmusból. Igaz, hogy tegnap óta már 5 éves Lucie unokám egyengeti napjaimat vasárnapig, de ezek az örömök mégis mások, mint közönség elé lépni, ami mindig is nehezemre esett, ha saját produkcióról volt szó! Más témában nem tétováztam "fellépni", mások érdekében pláne nem! Emlékszem még az egyetemről egy epizódra: bementem vizsga után Konkoly tanár úrhoz, hogy kereken feltegyem a kérdést: nem érzi-e igazságtalannak B. Gyöngyi csoporttársamnak adott gyenge jegyét? Felszaladt a vérnyomása, s csak annyi időm volt, hogy kiszökkenjek az ajtón, a felkapott nagy üveg hamutartó elől...
De magamat előtérbe tolni, valóságos tortúra (Sigmund, hol vagy?). Innen van az álnév választása is a blogjaimon, mert ha lassanként egyesek meg is tudják, ki van mögötte, ez mégiscsak apránként történhet, esetleg soha. Beszéljen magáért a szöveg vagy a kép, ne a szerzőjéről alkotott vélemény. Talán nehezen vállalom magamat? Önbizalom hiánya? Valószínű.

A "Vénasszonyok nyará"-t még novemberben kezdtem írni, emlékszem, a pillanatra, amikor "megszállt az ihlet" - tényleg egy pillanat műve volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva - és azt is tudtam, hogy Richarda fogja eljátszani: ettől kezdve úgy írhattam, mint ahogy a varrónő a próbababára igazítja a ruhát... A decemberi ünnepi forgatagot leszámítva január végére lett készen az 1 órára való, csiszolgatott szöveg (csiszolgatni való most is lenne rajta!)
Az utolsó, pénteki estén már olyan sokan jöttek össze, hogy székekért kellett futkosni az állva maradtak számára. A végén a közönség elé állítottak nagy nehezen. Pár szóban megemlékeztem Gilbert-ről, mert az ő életében talán eszembe sem jutott volna írni. Ki tudja, talán ő próbálkozik, így kerülő utakon, tollat fogni a másvilágról... Hátha még hinnék is benne...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...