Keresés ebben a blogban

2012. április 28., szombat

Skarlát és irodalom...

Mozgalmas napok állnak mögöttem, kizökkentettek szokásos nyugalmas ritmusomból. Kedd este felhívott a fiam a gyerekorvostól, hogy el tudnék-e menni hozzájuk pár napra, valószínűleg skarlátosok a lányok... Vonatra késő volt, eljött értem autóval és éjfél utánra oda is értünk (majd 500 km oda-vissza). Tegnap délutánig én vigyáztam rájuk és ez bizony nagyon kellemes, még akkor is, ha a fülem csengett az állandó interpellációktól, dupla adagban!...
  Maradhattam volna még, mert holnap meg ők jönnek 3 napra, de nem akartam elmulasztani a tegnapra esedékes irodalmi estünket, amelyre én is megígértem Gilbert egyik, a témába vágó novellájának felolvasását: "Éternité", azaz "Örökkévalóság" címmel. A téma egyébként a következő volt: a földön túli élet  -  ha lenne, a lelkek megméretése, stb. A Kántor-vers fordításán még meg sem 
száradt a tinta, de Muriel szerette volna felolvasni. Én magam nem akartam kétszer is szerepelni, nomeg a vers meglehetősen hosszú ahhoz, hogy a magyar eredetivel is fejbe kólintsuk a kukkot sem értő közönséget, ezért csak az első mondatot olvastam el magyarul. Az is van vagy 10 sor...

2012. április 24., kedd

Kántor Péter: LEVÉL ANYÁMNAK



Kántor Péter: Levél anyámnak

Drága anyám,

öt hónap telt el azóta, hogy utoljára láttalak, eközben
rendszeresen jártam és járok át a lakásba, öntözöm a növényeket,
nem nyúltam semmihez, kivéve a kis díványt a belső szobában, azt
rögtön levitettem az udvarra, és a helyébe egy üres szekrény került,
erről jut eszembe, hogy a ruháidat elvitte Á. meg a lánya,
fekete plasztik zsákokba tettek mindent - nem volt sok, mégis
kifáradtam, ahogy adogattam nekik a szoknyákat, blúzokat, pulóvereket,
azt a pár kabátot, blézert, harisnyát, sálat és sapkát, szó nélkül,
a lánya a konyhában talált egy fokhagymapréselőt, amit rögtön
nagy örömmel eltett, aztán a kocsijába raktuk a fekete zsákokat,
és ők elhajtottak, én meg igyekeztem nem gondolni az egészre.
Egy másik alkalommal pedig feljött T. segíteni,
leszedte az előszobában azt a szekrények fölötti tákolmányt,
azt a rudakra erősített, mennyezetig érő szürke vászonfalat,
én meg kidobáltam a vászon mögötti sok ócskaságot,
voltak azok a réges-régi kofferek is, titokban reméltem,
találok bennük valami érdekeset, de semmit, semmit,
kivéve a RICO kötszerművek mintakészleteit fölös számban,
ezektől mind megszabadultam, és a bejárati ajtóra gyorsan
felszereltettem egy hevederzárat, és kész, ennyi. Ja, és három
ingatlanközvetítőn keresztül árulom a lakást május óta,
de hát a beázott mennyezet meg a repedések meg a fekete padló,
az emberek megijednek, viszont a cserépkályha tetszik mindenkinek,
igazad volt, hogy ragaszkodtál hozzá mindenáron, tényleg szép,
előbb-utóbb majd csak megveszi valaki, persze nem mindegy, mennyiért,
és akkor ki kell ürítenem az egész lakást, felszámolnom mindent,
az olyan lesz, mint egy második temetés, végleges búcsú.
Nem nyúltam a személyes dolgaidhoz, a határidőnaplókhoz, a gépelt
kéziratokhoz, amiket végül is nem volt erőd kidobni,
persze hogy jó lett volna, ha valamilyen rendet csinálsz magad után,
ha legalább megritkítod azokat a paksamétákat a halványuló betűkkel,
de mire észbe kaptál, már túl késő volt, csak összekeverted az oldalakat,
és végül rám hagytad az egészet, hogy én dobjam vagy ne dobjam ki,
hagyd csak, mondtam, bízd rám, ne törődj ezzel, majd elintézem,
de hogy intézem el? ezt nem firtattuk, jön majd egy vevő,
és akkor összepakolom a kéziratokat és a határidőnaplókat, és a többi
nem érdekel, valaki elviszi majd a könyveket, a bútorokat, azt a tálalót is,
amit még a nagymamától kaptatok 1939-ben, fiam, nem érdemes
valami jobbat venni, úgyis jön a háború, mondta, majd aztán vesztek
egy rendeset, de sose vettetek egy rendeset, meg a könyvszekrényt,
meg a négy öreg karosszéket, a késeket, villákat, tányérokat, mindent,
és többé nem megyek fel hozzád, mert a maradék növényeket is,
azokat is elviszik, egyet én, a többi kettőt valaki más, akárki,
és egyszer még kimegyek majd az erkélyre, utoljára,
és kinézek a szemközti házra, és kinézek a Dunára, a János-hegyi kilátóra,
és eszembe jut, hogy itt sakkoztunk apámmal gyerekkoromban,
az erkélyrácsra terített pokróc, a két kempingszék,
eszembe jut, hogy akkoriban még örökéletű voltam, ahogy ti is,
örökéletű egy világban, aminek eleje és vége van, tudjuk jól,
és a két nagymama mint két beszélő etruszk kőszobor,
ha a mosolyuk átvészelt két világháborút, nyilván sérthetetlenek,
a berendezéshez tartoztak, mint egy állandó kiállítás tárgyai,
jóllehet mindig előfordul, hogy valami leesik és összetörik,
és nem lehet összeragasztani, valahogy így képzeltem akkoriban,
és mikor aztán bejövök majd az erkélyről utoljára,
ott állsz majd az oldalamnál, persze láthatatlanul, mama,
és bólintasz, amikor kivonulunk a régi falak közül.
Hogy mindez pontosan mikor lesz, azt ma nem tudni még,
de ha nem most ősszel, akkor valószínűleg a jövő nyáron,
most ősszel pedig felállítom a bábuimat a sakktáblán,
és beszédet mondok nekik, elmondom, hogy a helyzetünk
minden, csak nem rózsás, ezen majd mosolyognak,
elmondom nekik, hogy a hely, ahol állunk, az egy gödör,
és a feladatuk kapaszkodni fölfelé, le-föl, le-föl,
és hogyha esetleg nagyon megsajnálnák magukat hirtelen,
amin én személy szerint nem csodálkoznék, sőt,
akkor tekintet nélkül az érveikre, melyek számosak,
megkérem, hogy sürgősen hagyjanak fel ezzel,
mert ez nem vezet semmi jóra, és különben is, értsék már meg,
de hát hol vannak az én bábuim? hol, merre vannak?
miközben korán sötétedik, és az ég, mint egy viszkető, vörös seb,
miközben barbárok grasszálnak és egy barbárvilágról dalolnak,
ahol mindenki barbár, aki nem velük grasszál.
De nem megyek bele a részletekbe, untatna téged,
persze semmi sem tart örökké, ahogy másfelől meg
nincs új a nap alatt, igen-igen, ősz van,
mindenki tudja, mégis muszáj kiáltozni, muszáj
megindulni, ha csak egy kicsiny lépést is tenni előre,
nem csak várni, kivárni, amíg el nem érjük a gödör legalját,
amíg fel nem bukkan végre a megfelelő vevő a lakásra,
amíg valaki nyájasan asztalhoz nem invitál majd, és a szél
le nem törli arcomról az árvák könnyét. Ősz van.


Mióta Aliz felhívta a figyelmemet erre a versre, mely 2011 októberében jelent meg az ÉS-ben, franciára fordtásnak gondolata nem hagyott el. Tegnap este óta ez is megtörtént. Hűséges segítőtársam az effajta kalandokben, Muriel a költő, velem görnyedt rajta éjfél utánig. 


francia változata itt:
http://flora.over-blog.org/article-peter-kantor-1949-lettre-a-ma-mere-level-anyamnak-103991006.html

2012. április 23., hétfő

Elnökválasztás

A tegnapi nap jó részét egy huzatos szavazóhelyiségben töltöttem, egy iskola tornatermében, hideg levegőt fújó klímaberendezés alatt... Kinn se volt jobb idő, a zápor kitartóan támadott félóránként, s közben fújt a hideg nyugati szél... 
A szavazókat ez sem riasztotta vissza. Reggel 8-tól este 6-ig hosszú sor kígyózott még kinn is, a szakadó esőben. Minimum háromnegyed órát kellett várakozni, mielőtt a 4 fülke valamelyikébe bejuthatott az ember, s kiválaszthatta a 10 jelölt közül a hozzá legközelebb állót, akire a következő 5 évben az ország sorsát bízná. Itt, Franciaországban De Gaulle óta ugyanis két fordulós népszavazással választják a köztársasági elnököt, így annak nyilván nemcsak dísz-szerep jut, hanem az igazi hatalom is az övé, mivel feloszlathatja a parlamentet, és új képviselőválasztásokat írhat ki. 
Sokan attól tartottak, hogy kevés lesz a szavazók száma. A közvéleménykutatók arról papoltak hónapok óta, hogy a választók nem tudnak az utolsó pillanatig  -  sőt, azon túl se  -  dönteni... Az eredmény: 80 %-ot meghaladó részvételi arány! S mindez annak ellenére, hogy az egész országban tavaszi szünet van! 
A második fordulóra már csak ketten maradnak a ringben: François Hollande, a szocialista párt jelöltje (28,6 %) és Nicolas Sarkozy, a jelenlegi államfő (27 %). A szélsőjobb 18 %-os eredménye döntő befolyással lesz a második fordulóban: kire viszik majd át a szavazatok nagy részét? S a kulisszák mögött zajló tárgyalások sem közömbösek a júniusban esedékes, szintén két fordulós parlamenti választások körül...
  Ebből is kitűnik, hogy a politika mindig érdekelt, mióta Magyarországot elhagytam... Gilbert-rel éjfél utánig néztük a választásokat követő vitákat. Mindig elmentünk szavazni, még akkor is, ha a jelöltek közül egyik sem felelt meg teljesen az ízlésünknek. Túl sokan haltak meg  -  és halnak ma is  -  a szavazati jogért...

2012. április 20., péntek

Két zápor között...


 A tavasz nehezen talál vissza... Márciusban úgy tűnt, hogy túl korán futott be, sokan már a vízhiánytól féltek! Bezzeg azóta nincs olyan nap, sőt óra, hogy kisebb-nagyobb zápor ne lepne meg bennünket! Ezen a képen sikerült elkapnom egy kis napsütést, és ki is használtam az alkalmat, míg nem késő! A fűtés még mindig működik, a higany nagy nehezen bírja a 12°-13°-ig felküzdeni magát...
   A meteorológiai jelentés nem jelenti azt, hogy híján vagyok a mondanivalónak... Csak valami más hiányzik hozzá: az impulzus. Egyébként minden rendben. A blog arra is jó, hogy akkor is mondjunk valamit, ha esetleg senkit sem érdekel...

2012. április 17., kedd

"Énmárka"...

   Akimoto egyik bejegyzése arra a linkre utal, melyben nyugati edzett marketing-tanácsadók az "énmárka" kidolgozásáhz nyújtanak becses segítséget. Megnéztem, mi a kukac lehet az az "énmárka". Új világ, új társadalmi és életforma a neologizmusok táptalaja. Mindenesetre jobb, ha egy (majdnem) magyar szót próbál a fordító barkácsolni, mintha a kész angolt honosítaná meg a kicsit rebellis magyar nyelvben, hiszen a sznobok amúgy is előszeretettel küszöbölik ki anyanyelvüket egy angol, amerikai kifejezés javára, még ha van is jól bevált anyanyelvi megfelelője. (Igy van ez a francia sznobok között is!)
   A lényeg az, hogy az említett egész könyv arról szól, miként kell magunkat leghatásosabben piacra dobni, árusítani. Ezt pedig a "komonizmusban" (ahogy nagyanyám mondta) nem tanították meg velünk. A háború utáni nemzedékek a munkanélküliség fogalmát csak könyvekből ismerték. Nemcsak hogy mindenkinek jutott munka, hanem még munkakönyv is, melyet bármikor ellenőrizhetett a "hatóság" (milyen érdekes szó, ha boncolgatjuk az etimológiáját!), hogy vajon nem "munkakerülő" egyénnel van-e dolga... Igy aztán nem volt olyan nagy gond az elhelyezkedés maga, legfeljebb a munkabér vagy a munkakörülmények...

   3 évig dolgoztam Magyarországon tanárként. Pályám íve előre meg volt rajzolva, egyetem után várt az állás Szentesen. Nem kellett "árulnom magam". Nem is tudtam, hogyan kell. Sőt, azt is megtanultuk az iskolában, hogy ez valami rettenetesen megalázó, már-már a prostitúcióval határos dolog volt abban az átkos kapitalizmusban... A komunizmus nagy egyenlőségesdi játékában nemhogy rossz szemmel nézték a vállalkozói hajlamot, hanem még gondosan le is nyesték a kiálló fejeket...
   Ennek meg is szenvedtem aztán a hatását, mihelyt elhagytam Magyarországot és munkát próbáltam találni! Senki sem szaladt utánam az ajánlatokkal, bizony nekem kellett "árulni" magamat, előnyeimet hangsúlyozni meglehetősen dinamikus lelkesedéssel. Nem csoda, hogy az amúgy is inkább túlzott szerénységre hajlamos, inkább rejtőzködő, mint "magamutogató" egyéniségem rettentően megszenvedte ezt a tortúrát! Máig is képes vagyok százszor inkább másokért kiállni, mint magamat "eladni". S azt hiszem, nem is leszek képes immár gyökeresen megváltozni...
   

2012. április 15., vasárnap

Algériai emlékek...

Hát, így néztem ki algériai tanárnéni koromban, 1975-76-ban. A hajam a hennától vöröses árnyalatot kapott, és Gilbert kívánságára megnövesztettem. Volt egy ugyanolyan színű, de kigöndörített parókám is, arra az esetre, amikor a vízszolgáltatás egy hétig is szünetelt, esetleg hidegebbre fordult az idő: sapka helyett... 
Mint már írtam róla közös blogunkban is, oroszt tanítottam fiúgimnáziumban. Könnyű elképzelni, hogy arab országban vegyes osztályokról szó sem lehetett. Kamasz "fiaimmal" sokat beszélgettem, amellett hogy az orosz nyelv szépségei iránt is igyekeztem fogékonyságot éleszteni bennük. Bevallom, ez utóbbi volt a nehezebb!
   Alig 10 évvel voltam náluk idősebb. Érdekelt annyira más életmódjuk, gondolkodásuk. Néha hoztak kóstolót anyjuk sütötte süteményekből, ami mindig meghatott. Vetítettem nekik diafelvételeket a Szovjetúnióról, verseket, meséket tanítottam velük, magnóra véve hangjukat... Még talán meg is van a kazetta valahol, ha túlélte a számos költözést... Még Berlinbe költözésünk után is írt néhányuk 2-3 évig...
   Egyikük nagy titokban verseket írt (franciául), és egyszer csak félszegen megmutatta, ami óriási bizalom jele volt. Még ma is magam előtt látom a magas, sovány, majd 18 éves fiút, hullámos, szemébe hulló, hollófekete hajával. Mintha mindig valami ellen lázadozott volna és azt hiszem, ez is volt az igazság. Majdnem 10 testvére közül ő volt a legidősebb, anyja éppen halódott a sok szüléstől... Nagy szemei könnybelábadtak, amikor említette. Egyszer megkérdeztem, milyennek szeretné felnőttként az életét, azt mondta: 1-2 gyerek, nem több, és főleg egy szoba, ahol egyedül lehet.  

   

2012. április 13., péntek

Költészet minden napra...

Tóth Árpád


SÓHAJFÉLE


A messzeség
Egy percre csupa lila láng:
Tündérvidék.


Vágyam is ég,
Mint alkonyi... nyulánk
Nyírfaderék.


Aztán kiég,
Színt, vágyat elnyel a falánk,
Nagy szürkeség.


Mily gyors a vég!
Csak egyszer, szép tüzes világ,
Kigyúlsz-e még?...


1925.





2012. április 11., szerda

Magány és egoizmus

   Elmúlt a Húsvét is... Itt, Franciaországban nincs locsolkodás. Ne tudom egyébként, meddig marad fenn Magyarországon is... Nekem különben sem lenne már aktuális: rég elfelejtettem a hódolók listáját nyilvántartani. Mióta Gilbert meghalt, női mivoltom szinte csak a nagymamai szerepre korlátozódik és ez szándékosan történik, nincs benne semmi frusztráció. Minden más kapcsolat árnyékától is e meleg fedezékbe vonulok nagy sietve, nehogy a kiszámíthatatlan perspektívájú bonyodalmak esetleg utolérjenek, csapdájukba ejtsenek...
   A magány a szabadság majdnem beláthatatlan horizontját is jelenti  -  kell egy kis kárpótlás a nagy-nagy csöndért. Egoizmus? Azt hiszem, bőven adakoztam eddigi életemben magamból másoknak  -  és most sem zárkózom el szükség esetén  -  hogy végre magamra is gondoljak egy kicsit. Ez a "magam" ugyanis mindig arra hallgatott, hogy "majd, ha lesz rá idő", mindig akadt fontosabb tennivaló. S nem is volt ebben semmi panaszkodnivaló, az előnyben részesített dolgok, személyek valóban fontosabbaknak tűntek a szememben, és az önfeláldozásban is lehet örömet lelni.  
   A magány sem teljes, sötét, mint valami mély gödör. Mióta megözvegyültem, sok magányos nőt ismerek, férjük elment egy fiatalabbal, frissebbel, esetleg meghalt. Egyik sem akar újra összeköltözni valakivel. Egyetlen egy van közöttük, akinek hiányzik egy erős váll, amelyikre időnként rátámaszkodhatna, némi gyengédségre szomjazva fejét hajthatná... Igaz, még csak 55 éves, de ő is megtartaná független otthonát. Érdemes elgondolkodni a férfiaknak, miért húzódzkodik annyi nő attól, hogy második fogkefének is helyet szoríson a fürdőszobájában...

2012. április 5., csütörtök

100 éves lenne Örkény... Hommage

FASÍRT


A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle.
   Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.






SZÓVIRÁGOK


Ki látta kétéves, Zoli névre hallgató, nőstény, hosszú szőrű, szobatiszta középfülgyulladásomat?


Ezúton mondok köszönetet mindazoknak, akik szeretett férjem elhunyta alkalmából jóleső szerencsekívánataikkal elhalmoztak.


A zászlót etetni, piszkálni, ingerelni szigorúan tilos!




HALHATATLANSÁG


Már nem volt fiatal, de még jól bírta magát; ismerték és félték a nádas lakói, de még azon túl is, közelben-távolban, minden négylábú lény. Látása nem romlott, s ha ezerméteres magasságból kiszemelte zsákmányát, úgy csapott le rá, mint egy kalapács, mely egyetlen ütéssel veri be a szöget.
   És így, viruló korában, ereje teljében, két lassú szárnycsapás között egyszer csak megállt a szíve. De nem mertek előbújni sem a nyulak, sem az ürgék, sem a környező falvak baromfiai, mert ő ott lebegett ezer méter magasban, kiterjesztett szárnyával, fenyegető mozdulatlanságban túlélve a halált még két vagy három percig, míg el nem állt a szél.

2012. április 4., szerda

A piriti legenda folyt. 4.



Ez az akvarell is 1962-es keltezésű. Kint ülök a "cimenten" nagyanyámék háza előtt Piriten, a Jókai utcában. Még nagyapám, a kőműves mester húzta fel saját kezével. Szemben az enyhén emelkedő kis utca temészetesen homokos. Az egész faluban csak a főutca (a Kost'ucca, vagyis a Kossuth utca) és még egy másik, a Rákóczi aszfaltozott. A nyári vakációk paradicsomi melegében egész nap mezítláb élvezem talpam alatt a forró homokot, bár a rokonság időnként szelíden próbál meggyőzni: nehogy azt gondolja a falu népe, hogy nem telik cipőre! 
   A házak előtt kis kertek árasztják estefelé a törökszegfű illatát: amolyan igénytelen virág ez, megél a forróságban is, és fáradhatatlanul virágzik egész nyáron. Szemben a fák között elvesző dűlőút Kerta felé vezet: megtettük néhányszor a jópár kilométert gyalog, csak úgy rokonlátogatóba árkon-bokron át, oda-vissza délelőtt-délután. Észre sem vettük a fáradságot, mesélve-beszélgetve egész úton.
   Hogyan lehetne szavakkal lefesteni a ránk nehezedő forróságot, mely kissé lenyugszik estefelé, olyannyira, hogy kiülhetünk az odaszálingózó szomszédokkal együtt a meglangyosult cementpadkára... A por is leülepszik, nem járnak már a lovasfogatok (sőt, én még teheneket is láttam járomban, szekér elé fogva, legtöbbször valakinek előttük, vagy mellettük kellett ballagni, hogy haladjanak). Nagyapám néha kihozza a tangóharmonikáját, s a sötét nyári éjszakában a zene hangja elvegyül a virágok illatával. Gyerek- és kamaszlelkemnek ez a nyugalmas világ jelenti pedig a felfedezések minden egzotikumát.

2012. április 1., vasárnap

Tavaszi készülődés

   A jelenben nincs sok egetverően izgalmas dolog készülőben, bár azt sem mondhatom, hogy éppen semmi "nincs a tűzön"... Május vége felé a szinte teljesen kész, 1 órás kis darab eljátszása (ezúttal 2 szereplő párbeszéde) s a festőcsoport szokásos tavaszi tárlata, melyre legalább 5-6 újonnan készült darab kell. Mindig megfogadom, hogy hónapokkal előtte nekilátok, mert ilyenkor elfog a vágy a stílus, a téma némi felfrissítése iránt, mint ahogy a szobákat is újra szeretné festeni az ember. 
 Erről jut eszembe az egyik bútordarab, egy óriási tölgyfa ebédlőszekrény, melyet Gilbert örökölt nagyanyjától, s amely jó 100 éves sötétbarnára viaszkolt állapotában még sötétebbé teszi az amúgy se sok fényt kapó helyiséget a nappali és a konyha között. Jó ideje kísért már a gondolat, hogy világos színt adjak az ős bútordarabnak, vele együtt egy Isztambulból hozott 4 fiókos komódnak... Le kell a viszkot kapatnom róla, majd bevonni egy speciális festékkel, melyet a faragott részeken itt-ott kicsit ledörzsölve eredeti, kellemes hatást érhetünk el. Megvettem a "lin", azaz "len" árnyalatú (csontszínűnek lehetne talán magyarul titulálni) festéket, de azért még tétovázok e szín és a "taupe" azaz "vakond" árnyalat között...   
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...