Keresés ebben a blogban

2009. december 22., kedd

Kellemes ünnepeket, boldog új évet!


Minden kedves és ritka, de annál becsesebb olvasómnak,
aki véletlenül vagy készakarva erre a blogra téved,
nagyon boldog meleg hangulatú karácsonyt
és az ideinél sokkal boldogabb és szerencsésebb új esztendőt kívánok!


A mellékelt rajz, sajnos nem önarcképem, hanem egy még 1996-ban készült portré (crayon-aquarelle)

2009. december 20., vasárnap

Radnóti Miklós : SZERELMES VERS

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszinü gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek !
s nem szeretek már soha mást.

1939. október 2.

2009. december 17., csütörtök

"Boszorkányok pedig nincsenek!..."Nincsenek?

   Nagyanyám sok boszorkányos históriát ismert. Szükség esetén azt is tudta, hogy mi a teendő. Engem például újszülöttként két hétig nem volt szabad az utcára kivinni, hogy a szemveréstől megóvjanak. Sőt, biztos, ami biztos, a kémény alatt (a kaminban) kellett leöblíteni az arcomat. Anyának, 19 évesen, nem sok beleszólása volt a teendőkbe. Csodálkozva figyelte, miért kell kidobni a sütőlapátot az eresz alá vihar esetén, villámhárító gyanánt... És ha a bevetett kenyér után megrázzuk a szalvétát a kemence szájánál, az azért van, hogy jó magasra keljen a kenyér!
   A dagasztás hetenkénti műveletére én is emlékszem. Kivájt fateknőben kellett megdolgozni tésztát, kétszer keleszteni és dagasztani, ami nagyon kemény fizikai munka volt. A második dagasztás kb. éjjel 2 óra tájban történt és hajnalban befűtötte apa a sajátkezűleg, nagy szakértelemmmel rakott kemencét, hogy az alját képező téglák jól átforrósodjanak. Szénvonóval körbetolta a parazsat és a 2-3 kenyeret, a fonott cipókat becsúsztatta nagyanyám a kemence közepére. Mi gyerekek, tágra nyílt szemekkel asszisztáltunk a púposan illatozó gyönyörűséges kenyerek kivételénél : héjukat gyorsan hideg vízzel végig kellett futtatni, hogy fényes maradjon. A még melegen szelt első karéjra olvasztott, piros paprikával, esetleg tavasszal újhagymával megszórt zsíros kenyér ízére ki emlékszik még ?...
folyt. köv.

2009. december 16., szerda

Juhász Gyula : Milyen volt...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalászal jő a sárguló nyár,
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hagja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha hajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
1912.

Nem állhattam ellent ennek a szép Juhász Gyula versnek, a szelíden melankólikus szegedi költő egyik legismertebb alkotásának. A lemondás, a nosztalgia hamuja alatt a múlt parazsa...

* a linkre kattintva a vers francia fordításban is olvasható

2009. december 14., hétfő

Nagyanyám, "Furcsa" Kispál Eszter...


Visszagondolva, nagyon keveset tudok apai nagyanyámról, pedig egy fedél alatt éltünk egyetemi kollégista koromig. Ezt a portrét még gimnazista éveimben csináltam, emlékszem, milyen nehéz volt meggyőzni, hogy modellt üljön egy fél órára. Legtöbbször a fényképezőgép elől is elbújt, ezért is maradt róla olyan ritka kevés fénykép. Öregedő fejjel egyre jobban megértem viszolygását a megörökítéstől : én se nagyon szeretem, ha "megmerevítenek" az utókor számára...
Anya 18 évesen került Dunántúlról az Alföldre és az új helyen meg kellett küzdenie a "területéért", amelyen teljhatalommal nagyanyám uralkodott. Miután a fiatalabbik javára eldőlt a csata, mindenki megtalálta a helyét a házban. A hamu alatt pislákoló feszültség azonban mindvégig érezhető maradt annak, aki kellő detektorral rendelkezett... "Olyan vagy, akár nagyanyád!" : anya szájából nem számított bóknak ez a szívből jövő felkiáltás. Az egyetlen elismerést nagyanyám finoman kisméretű keze-lába váltotta ki : "Szerencsére nagyanyád kezét-lábát örökölted, nem az enyémet!" Így marad meg a öntudatlan anyai kijelentések súlya egy életre...
Nagyanyámat szinte sosem láttam fedetlen fővel. Éjjel-nappal, télen nyáron kendő takarta alig őszülő, kontyba tűzött két fekete hajfonatát. A kendő színe és vastagsága az évszakok és az alkalom szerint változott, egész gyűjtemény foglalta el a "sublótfiókot". Ugyanígy volt a kötényekkel is : e két kellék nélkül úgy érezte volna, hogy öltözetlenül kerül a világ szeme elé. Szinte sohasem mesélt gyerekkoráról, fiatal lánynak se tudom, milyen lehetett. Immár örökre magával vitte elmeséletlen históriáit...
folyt. köv.

2009. december 8., kedd

József Attila : AZ ÁRNYÉKOK...


Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok,
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.

Mint tenger, reng az éjszaka,
növényi szenvedély szaga
fojtja szoruló mellem.
Végy ki e mélyből engemet,
fogd ki a kéjt, merítsd szemed
hálóját mélyre bennem.
1937

*** a címre kattintva megtalálható ennek a versnek a francia fordítása francia blogomon !



2009. december 4., péntek

Nagyapámról, még mindig...

   Nagyapámnak nem volt tanult mestersége, iskolába nem járhatott. Napszámból éltek, úgy ahogy, nomeg néha abból a nekem titokzatosnak tűnő foglalkozásból, aminek kupeckodás volt a neve. Állatokat adott-vett, a hortobágyi vásárra kísérte a csordát gyalog és egyúttal ez volt a földrajz lecke is : térkép és GPS híján így tanulta meg és sorolta fejből a közbeeső falvak nevét Mindszenttől a Hortobágyig, még 80 évesen is, sőt velünk is megtanította és mi is fújtuk büszkén az öcsémmel a sosem látott, egzotikus neveket. Néha megengedte, hogy borzongva megcsodáljuk forradásokba merevedett bal kézfejét, amit egyszer "mögtaposott a bika"... Ezegyszer volt életében orvos kezében. Egy megvadult bika kiszabadult a kötélből és átgázolt rajta : volt annyi lélekjelenléte, hogy mozdulatlanul fekve maradjon, s a kezével eltakarja a fejét...
   Öregségére nem maradt egy ép foga sem. Az ő generációja sosem gondolt fogorvosra : ha nem maradt, hát nem maradt... Imádta az édességet, mindig volt a zsebében kis csomag cukorka, amit velünk is megosztott, titokzatosan intve a szénakazal mögül, hogy kövessük a kazalba vájt kis rejtekhelyekre, ahová a készletet helyezte biztonságba nagyanyám inkvizíciója elől. Mivel civakodni nem szeretett, maradt a "huncutság", ahogy nagyanyám nevezte. Korán kelt és korán feküdt, sosem mulasztva el az esti imádságot. Miközben ruháit hajtogatta akkurátusan, egyenként istene oltalmába ajánlott mindegyikőnket...

folyt.köv.

2009. december 1., kedd

József Attila : JUDIT

JUDIT

Fosztja az ősz a fákat, hűvösödik már,
be kell gyújtani.
Lecipeled a kályhát, egyedül hozod,
mint a hajdani

hidegek idejében, még mikor, kedves,
nem öleltelek,
mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy
nem vagyok veled.

Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ
s félelmetesebb.
Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
ha már szétesett.

Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
Merengsz még ? Aludj :
Egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze
s rám ne haragudj !

1936

Az egyik legkedvesebb József Attila versem... Női masochizmus? Szegény Judit helyébe képzelem magam egy pillanatra : a könyörtelenül közömbös szánalmat talán még nehezebb elviselni, mint a gyűlöletet, ami mégiscsak érzelem, talán éppen a szerelem ellenpontján...

2009. november 27., péntek

Nagyapám története... folytatás

Ez a régi, naív, 10-12 éves koromban festett akvarell nemrég került elő, igencsak meg is fakult már. Aki ismerte nagyapámat, biztosan ráismer, bár egyre kevesebben vannak, akik személyesen is találkoztak vele. Nem emlékszem, miért is öltöztettem ebbe a hímzett szűrbe, csikós kalapba. Türelmesen modellt ült nekem, az unokáktól amúgy se tudott semmit megtagadni. Soha egy dorgáló szót nem kaptunk tőle, de nem is volt rá szüksége, mert vele nem rosszalkodott egyikőnk se. Nem tudtunk betelni a meséivel, nem hiányzott a tévé (igaz, nem is tudtunk még a létezéséről sem). A végnélküli téli estéken csutkaszárból ökrösfogatot fabrikált nekünk ; szájtátva csodáltuk magát a műveletet is, hát még az eredményt! Felért az a legrafináltabb Nintendo-val is!

Néha arra kértük, rajzoljon lovat. Kérges, megvastogodott ujjai között szinte elveszett a ceruza, de engedelmesen nekilátott : a rajz mindig egy nagy kettessel kezdődött és csodálatos módon a végén mindig ló lett belőle!
Legizgalmasabb történetei közé tartozott az orosz fogság. Néhány orosz szó meg is maradt emlékezetében. A Kaukázusba vitték egy tanyára dolgozni. Egy téli éjszakán el kellett szöknie, mert családi dráma kellős közepén találta magát : a paraszt férjhez akarta a lányát kényszeríteni, de az mást szeretett. Vasvillával támadt az engedetlenre és a pártját fogó anyjára, erre nagyapám gondolkodás nélkül a szalmába lökte: "Nem volt más választásom, muszáj volt beleavatkozni, különben kárt csinált volna bennük!" (vagyis : "nem vót micsináni, muszájj vót főlükni, mer külömbenn kárt csinát vóna bennük") Ezek után azonnal szöknie kellett, mielőtt a gazda magához tért volna. Télvíz idején, éjszakánként gyalogolva jött haza a Kaukázusból! Lélegzetvisszafojtva hallgattuk, amint a farkasok vonítását utánozva mesélte, hogyan kellett a szél irányára ügyelni, nehogy a domb tetején, a fehér hó fölött feketéllő árnyak megérezzék az ember jelenlétét. Aludni sokszor a hóba vájt magának fekhelyet; nappal az emberektől kellett inkább óvakodnia...
Anyai nagyapámat meg a Krímbe vitték egy cukorgyárba hadifogolyként. Arra gondoltam mindig, hogy a háború csinált akkoriban világutazókat a szegényekből, akik különben a falujuk határát is nehezen tudták elhagyni...
folyt. köv.

2009. november 24., kedd

Radnóti Miklós : HAJNALI KERT

Az alvó házból csöndesen
kijött a feleségem,
egy könnyü felleg úszik épp
fölötte fenn az égen.

Mellém ül és a hajnali
nedves füvek most boldogan
felé sikongnak, hallani
és fordul már a hallgatag
virágok szára, jár a fény
s megvillan rajtuk néhol,
nesz támad itt, toll villan ott
s kakaska kukkorékol.
Rigó pityeg választ s a kert
susogni kezd, minden bokor
alján apró fütty bujdokol,
kibomlik sok hüvös levél,
s felfénylik itt egy szalmaszál
a fűben és két ág között
kis pókok fényes szála száll.

Ülünk a fényben, hallgatunk,
fejünk felett a nap kering
s lehelletével szárogatja
harmattól nedves vállaink.
1938. július 3.

2009. november 22., vasárnap

Nagyapám története...

   Öcsémmel gyakran faggattuk, hogy meséljen a gyerekkoráról, ami számunkra borzongató messzeségben volt, de nemcsak időben. Iskolába nem járhatott, hasonló luxusra nem volt módja a földönfutó napszámos népes családjának. Később, a "katonaságnál" megtanították a nevét aláírni, de a szavakat nehezen betűzte ki. Elég volt ennyi is, hogy mehessen az orosz frontra...
   5-6 éves lehetett, amikor kivitték a piacra, hogy kiadják "szógáni" : annyi szájjal kevesebbet kellett etetni otthon. Tehetősebb gazdák itt szerezték be az olcsó munkaerőt, mert az egy évi bér nem tett ki sokat : egy pár használt "csizsma" meg egy fél zsák búza. Igaz, hogy a élelem (ha nem is bőségesen) biztosítva volt, nomeg a szállás is az istállóban, a szalmában. Nagyapám mindezt nem panaszkodva, hanem bizonyos évszázados beletörődéssel mesélte, mintha a világ rendjét másképpen el se lehetett volna képzelni. Sőt : nem is volt az olyan rossz, a jászolban alvó kisgyereket melegítette a tehenek szuszogása...
   Azt is meg kell örökítenem (még akkor is, ha ez az "örök" nagyon is viszonylagos), amit ő már nem mesélhet el : a gazda fia, nála idősebb, csírájában már nagyon is tudatos kis kényúr, azzal szórakozott, hogy féllábon ugráltatta, és ha a lábát letenni merte, vasvillával ösztökélte... Máskor meg lábánál fogva a kútba lógatta, azzal ijesztgetve, hogy elengedi... Borzongásunkra szelíden mosolygott kék szeme : régen volt, túlélte, mint annyi mást, és végül is ő maradt felül... Az számított : a túlélés...

2009. november 19., csütörtök

Mi is maradt nagyapámból?...

   1887-ben született... Úgy kezdem, mint valami hivatalos életrajzot, mert hirtelen nem is tudom, hol kezdjem. Készakarva nem írok "piszkozatot" ezekhez a bejegyzésekhez, hogy a rögtönzés frissesége megmaradjon, a kidolgozatlanság kockázata árán is...
   Ilyenkor először is a képét próbálom felidézni. Mindig öregnek ismertem. Vajon milyen lehetett fiatalon? Meséiből emlékszem, hogy nagyon sokan voltak testvérek. Néhányukkal még én is találkoztam, mindegyik jókedélyű, nyílt, kellemes öregecske volt, alacsony termetű, a nevetéstől mongolosan ferdére vágott szemmel, ami végül is igazolta volna apai családnevünket. Egy évben Gilbert-rel még családfa-kutatást is végeztünk a plébánia poros anyakönyvei között, ahová a váci püspök engedélye és egy üveg jó francia bor árán beengedett a plébános, hogy kedvünkre keresgéljünk napokig. Emlékszem még arra a mellbevágó furcsa érzésre, ami akkor fogott el, amikor rég elporladt őseim neve mellett feltűnt a kifakult tintával beírt "servus", ami ugyebár akár rabszolgának is megfelelhetne, de jobbágyot jelentett - a különbség valószínűleg amúgy is csekély volt... Még ha nem is volt reményem arra, hogy meglepetésként valami kékesen csörgedező patakot fedezzek fel őseim vérében és egyúttal az enyémben is, mégis megrázott ez a bizonyíték : mindig is az volt az érzésem, hogy génjeinkben furcsa hieroglifák őrzik őseink üzenetét és ehhez mi is hozzátesszük a magunkét leszármazottaink címére.
   Nagyapámat sohasem láttam a sodrából kijönni. Jó kedélyéből senki és semmi sem tudta kimozdítani, még nagyanyám gyakori prézsmitálása sem. Elengedte a füle mellett, és a söprűvel a hátsó udvarba menekült, azt kapirgálta egész nap, ott nem lehetett elérni. Csak az evés idejére került elő, és mindig hatan ültük körül az asztalt : három generáció.
folyt. köv.

2009. november 14., szombat

Ameddig az emlékezet elér...


   Már a francia blogomon is felmerült többször a kérdés : mire is jó ez a múltba kalandozás, nem akadályoz-e meg bennünket, hogy a jelent éljük teljességgel, és netán inkább a jövőbe vetítsük magunkat? A manapság oly divatos, mindent elsöprő nosztalgia hullám bizonyára annak a jele, hogy a jelenben sokan elveszettnek érzik magukat, s a jövő inkább szorongást, mint bizakodást ébreszt. A múltba tekintés tehát visszamenekülés egy ismert (tehát rossz meglepetéseket már nem tartogató), többnyire megszépített (fiatalok voltunk!) időbe, legtöbbször a gyerekkorba, a meleg családi fészek oltalmába, ahol még jelen voltak mindazok, akiket szerettünk és akiknek mindenható oltalma elháríthatotta a ránk leselkedő veszélyeket. Ami engem illet, általában szívesebben fordulok a jelen és a jövő felé.
   Mégis miért engedek a csábításnak, hogy magyarul is írjak a gyerekkoromról, hogy megkíséreljem föltámasztani kedves halottaimat ? Egyrészt eleget teszek annak a kihívásnak, amit saját magamnak tettem : visszatalálok-e édes anyanyelvemhez az írás szintjén is (nem irodalmat mondtam!), és nem utolsó sorban azért, mert nagyon kedvesen, egyetlen unokahúgom, Picur olvasgatja a blogomat (sőt, a franciával is igyekszik megbirkózni). Neki is szólnak ezek a történetek, amiket igyekszem úgy átadni, ahogy nekem meséltek olyan sokszor a tévé nélküli kőkorszakban... Szól ez Zolikámnak, Dórinak, Gergőnek, Nórinak, François-nak, Lucie-nek, Alice-nak, és persze Anyának, az egyetlen túlélőnek. Az ő gyökereikről is van itten szó... Nem beszélve azokról, akik a blogomra tévednek és talán ébreszt bennük is valami kis rezonanciát, mint a cselló megpendített húrja...
   A bevezető túl hosszúra sikeredett, így már csak legközelebb kezdem el nagyapám töténetét...

2009. november 12., csütörtök

2009. november 8., vasárnap

"Szikrák a hamu alól"

   Szeretnék idézni egy számomra (is) fontos könyvből, amelynek első felével még kiadása előtt megismerkedhettem szerzője hozzám való mérhetetlen jóakaratából. A teljes szöveg most jelent meg 2009 őszén (Bába Kiadó, Szeged). A szerző, Földesi Ferenc, négy éven át oroszt tanított tagozatos osztályunkban, és valószínűleg döntő szerepe volt az én orosz tanári elhivatottságomban. Negyvenegynéhány éven át szem elől tévesztettük egymást, s csak egy kései érettségi találkozó támasztotta fel benne a halvány emlékeket egykori jó nyelvérzékű diákja iránt, s kérte, hogy írjak neki a messze távolból. Azóta rendszeresen leveleket váltunk, bár azóta sem találkoztunk személyesen. Az említett könyvben leírja 56-os emlékeit, amikor is egyetemistaként a nemzetőrség soraiba viszi a lelkesedés, s azt is, miként töri meg a megtorlás, majd a megalkuvás alattomos gépezete az embereket. A második rész "Appendix" az 1989-es rendszerváltásig tart és sok hiteles, feltárt levéltári dokumentum gazdagítja.

(...) Az 56-os forradalom hősi halottait már nem lehet föltámasztani. A börtönben és a megtorlások más eszközeivel megnyomorítottak rehabilitációja aligha lehetséges. Mégsem volt minden hiábavaló. Nem volt azért sem, mert nemzeti jellegünk talán legszebb színe ragyogott föl újra: "Mégis és újra" - ahogy Ady írta. Nem tűrjük a végtelenségig a rabságot, még ha azután majd jön Majtény és Világos, és megácsolják újra meg újra az aradi akasztófákat.
És mi, a pesti tankpusztító fiúkkal össze nem hasonlítható, nem sok vizet zavaró egyetemista nemzetőrök, mit nyertünk a lelki együttlángolásunkkal?
A fanyarul cinikus válasz: azt nyertük, hogy mint megbízhatatlannak bizonyult évjáratot, nem hĺvtak be bennünket a korábban szokásos három hónapos katonai kiképzésre: nem lettünk tartalékos hadnagyok, megmaradtunk a tizedesi rendfokozatnál. Hála Istennek.
Az igazi válasz: olyan kataklizmát éltünk át, ami kevés nemzedéknek adatik meg. Kevés nemzedéknek adatik meg az a szavakkal aligha leírható élmény: hogyan emeli föl az embert a saját jellemszínvonala fölé a nemzeti egység érzete. (...)

2009. november 1., vasárnap

REJTETTELEK

Myrtille verses naplójába:

Radnóti Miklós : REJTETTELEK

Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szivemben,
s bordáid szép ivét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélekző csodákon.
Ės mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.

1942. február 20.


2009. október 23., péntek

Egy október 23-a...

   Mindenkinek megvan a maga emléke... Az enyém elég távoli és vékonyka. Még az általános iskola alsó tagozatába jártam, öcsém 1 évvel alattam. A felnőttek igyekeztek megkímélni bennünket a gondoktól, igy nem is voltunk különösebben beavatva az aggasztóan szaporodó, rosszat jelző eseményekbe. Igy csapott le ránk villámként a szorongás : hajnalban recseg a rádió, anya sírva felráz bennünket. "Kitört a forradalom! Nem mehetünk többet Dunántúlra nagyanyáékhoz!..." Neki ugyanis ez jelentette a helyzet legnagyobb tragikumát : Veszprém megyéből szakadt az Alföldre 18 évesen és az évi nyári utazás - nevezzük inkább expediciónak - tartotta benne eleinte a lelket.
   Estefelé az utcáról kiáltozás szűrődik be : "Vesszen Gerő ! Gyilkosok az ávósok !" Fogalmam se volt, ki az a Gerő, se pedig az ávósok... Annál inkább megrémültem : talán éppen a "gyilkosok" vonulnak az utcán ? A felnőttek suttogását elkapva megtudtuk, hogy a párt helyi vezetőjét kidobták a pártház ablakán : nagyot nem eshetett, mert legfeljebb csak egyemeletes ház akadt a faluban, az is csak egy-kettő... Apa sietve éget néhány papírt a kemencében, mindenki a pánik határán : nagyszüleim már két háborút megértek, szüleim emlékeiben is közeli még a második...
   Az iskolában több hónapos szénszünet van, gyerekmódra még örülünk is neki. A tanárok is furcsák : úgy érezzük, ők se nagyon tudják, merre tartsanak. Az osztály falán Rákosi képmását felváltja egy időre a feszület és óra előtt imádkozunk : szerencsére mindenki volt hittanos és első áldozó, nem ért bennünket készületlenül a pálfordulás... Az az érzésünk, hogy a történelem kereke egy időre visszafelé forog : az ötös helyett az egyes lesz a legjobb jegy ! Még szerencse, hogy nem sokáig zavarták meg vele a fejünket...
   Az utcabeli gyerekek nyilván háborúsdit játszanak : kukoricaszár-puskával a vállunkon menetelünk, de "orosz" senki nem akar lenni...

2009. október 17., szombat

Berlin, avagy minden kezdet nem egyformán nehéz...

   Szinte üres kézzel, két bőrönddel érkeztünk Berlinbe. Minden új és szokatlan volt : az autópályák, a nagyvárosi nyüzsgés - és főleg a fényűző bőség a 2 algériai év után, ahol még vajat is csak bennfentes vásárló kapott a pult alól... Amikor először felmentünk a KDW (Kaufhaus des Westens) utolsó emeletére, ahol terülj asztalkám módjára minden volt a legjobbakból, amit csak e földgolyó kínál, szinte szédülés fogott el : úgy éreztem, mint a kiéhezett, akit hirtelen roskadásig megrakott lakodalmi asztal elé állítanak, hogy egyen, amennyit akar és éhség helyett émelygés fogja el...    
   A francia megszállási zóna katonai kormánya rögtön a szárnyai alá vett bennünket : az "Aiglon" (Sasfiók - Napóleon fia) nevű szállodában laktunk jó 10 napot (ingyenesen), amíg a lakásunk elkészült a Guynemer francia pilótáról elnevezett parkos negyedben, a Tegel repülőtér mellett : nem véletlenül ott lakott az összes repülős beosztású francia katona és tiszt. Lakásunk ablakából a parkra láttunk és a mókusok az erkélyre jártak szedegetni... A lakás egyébként szoba, konyha, fürdőszoba, nappali és ebédlőből állt és teljesen, az utolsó kávéskanálig fel volt szerelve mindennel. Fiunk születése után, a következő évben igényelhettünk egy nagyobbat, amihez gyerekszoba és vendégszoba bővült : a lakbér maradt a régi, ugyanis a fizetések 15% -át tette ki, a lakás méreteitől függetlenül.
   Az idilli környezetet csak a repülőgépek zaja rontotta meg : akkoriban ugyanis a Lufthansa nem szállhatott le Nyugat-Berlinben, csak a francia, angol és amerikai légitársaságok gépei. Második emeleti ablakainkból a talán 200 méterre levő pályákra láthattunk, ahonnan minden órában rajban szállt fel és le egy csomó gép, pokoli zajjal és bűzzel , s csak éjjél 11 és reggel 6 között pihentek (mint mi is...) Mit mondjak? A 6 év alatt megszoktuk és a lakás hangszigetelt volt, csak az ablaknyitást kellett időziteni...
folyt. köv.

2009. október 14., szerda

A Radnóti verses naplóba

Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
1943. május 26.


Nehéz volt választani egyet a sok közül, de talán ebben sűrítve van meg mindaz az antik harmónia és tragikus szépség, ami miatt szeretem Radnótit. Az a bizonyos csodálatos költői "démesure", ami miatt olyan egyedi emocionális visszhangot képes kelteni...

Myrtille verses naplójába : http://myrtille.freeblog.hu

2009. október 11., vasárnap

Gilbert Millet : "Glissements" 1.

Már a cím fordítása is problémás, ugyanis egyenes és átvitt értelemben is kell érteni. Talán "átcsúszások" ? Az idő és az emlékezet sikamlásairól van szó, az átélhetetlen élmények végnélküli átköltéseiről, hogy elmondhatók, végiggondolhatók legyenek a főhős számára...


   Mihelyt a telefon megcsörrent, azonnal megértettem. Nem bújhattam el tovább, mind messzebbre tolva a határidőt. Még ágyban voltam, nyújtani próbáltam az éjszakát, ami soha nem fordul velem elő. Muszájból fekszem le, mert aludni mégiscsak kell, bár rosszul és keveset, mint valami álmatlan vénség. Meggyújtom a lámpát és órák hosszat meredek egy fényfoltra, árnyékra vagy a tapéta egy darabjára, amit aztán képzeletem szabadon átformál.
    Mihelyt telefon megszólalt, azonnal előttem volt a lassú, kettős kukacként a völgy felé araszoló falu az út két oldalán, a vasút és a csenevész patak között. Itt születtem, 1941. február 12-én és néha ide járok vissza, mindannyiszor abban reménykedve, hogy a megáradt víz megtisztítja a partot, elmosva minden emberi nyomot.
   A névtelen és banális templom mellett az elmúlt századok hájas   parasztasszonyai hordják a ruhát a mosóhelyre, amiből már csak néhány bűzlő mohos kő maradt fenn. Egymást váltják hangos nevetéssel, s két pletyka között dagadó keblük rázkódik, miközben a lepedőket sulykolják. Lehangoló, csúf falu:  meg akartam szépíteni, amikor a kellemes Vrévillemont névvel ajándékoztam meg.
   Az égetett szaru kesernyés szagában vöröslő vasat kalapál a ragyás orrú, lefittyent ajkú kovács. Felnéz a zajra : egy fiúcska fut a karikája után, amely egyre gyorsabban, nyikorgóbban pörög le a kavicsos úton, állandó eldőléssel fenyeget, de mindig kiegyenesedik. A ló félreugrik, amint a karika hozzáér, a szalmarakomány megremeg. A részeg bódulatból felrezzenő kocsis hangja összevegyül a gyerek lassan elhaló kiáltásával, miközben a karika mereven egy tölgyfakapunak ütközik s megáll a lábaim előtt.
   Órák hosszat őrködtem a kis temetőben, a falu legbarátságosabb helyén. Barátságos és vidám : a domb oldalán, csak egy meredek ösvényen érhető el, ami a templommal köti össze. Van-e nagyobb elégtétel egy eljövendő hulla számára, mint elképzelni, amint a tùlélők fújtatva, a köveken bokájukat ficamítva követik a koporsóját ? A kripták között lapulva lenéztem mindazokra, akik egyszer itt porladnak majd velem együtt és benépesítettem a tájat rég elfelejtett parasztokkal, egytől egyig kitalált rokonokkal. [...]



2009. október 7., szerda

Ujra csak tanulok, mint a "jó pap"...



   Két hete végre elkezdtem a réz- és egyéb metszés rejtelmeibe való bepillantást, méghozzá nem könyvből, hanem úgy, hogy a kezem is jól bepiszkolhassam vele! Már megírtam a francia blogomon pár napja, de magyarul is el kell mondanom, hogy közel harminc éves álom válik itt valóra.
   Még Magyarországon szerettem bele a hatvanas-hetvenes években a sok kiváló grafikus munkájába és a metszés végtelenül változatos lehetőségeibe. Nem utolsósorban az vonzott, hogy az eredmény mindig rejteget valamilyen meglepetést, előre még a legtapasztaltabb mester se számíthat ki mindent!
   Beíratkoztam hát egy itteni mester műhelyébe, akit már régóta ismertem és csodáltam messziről. Művészeténél talán csak egyszerűsége, szerénysége nagyobb és már régen tudom, hogy ez csak a legnagyobbakra jellemző.
   Az első két órában csak kis rézlemezkémet csiszolgattam, többféle eszközzel, majd a lakkbevonás után a rajz felvitele következett egy kis tűhegyes szerszámmal. Azután még jónéhány "állomás" következett, mig előtűnt végre a súlyos prés alól az eredmény ! Ez csak a "premier état", amin még javítgatni lehet és kell is. Az máris világosnak tűnik, hogy amennyire a rajzolás gyorsaságot, spontaneitást kívánt, a metszés annyira a türelem iskoláját fogja kijáratni velem !

2009. október 4., vasárnap

Algéria után... folytatás

   Algériában két évet töltöttünk. Azalatt bejártuk az ország jó részét, ha nem is mentünk el Tamanrasset-ig, ami még jó ezer kilométerrel délebbre volt mint El Goléa és Timimoun. Igy is életre szóló élmény a Szahara és megértem Théodore Monod-t, aki szinte hosszú élete végéig tanulmányozta, járta gyalog, a végén még vakon is. A találkozás a csenddel, a végtelenséggel egyeseket a szellemiség (spiritualité) bejáratáig is elvezet : nincs semmi felesleges lárma, rohanás, zsúfoltság, ami a lényegről elvonná a figyelmet. Mi akkor még túl fiatalok voltunk ehhez, valami azonban akkor is meglegyinti az embert...
   Bútoraink, holmijaink átkeltek a Földközi tengeren és kisebb-nagyobb veszteség árán megérkeztek Laon-ba, Gilbert szüleihez. Szeptembertől Nyugat-Berlinben várta egy nagyon szép állás, a francia-német két nyelvű gimnáziumban. A következő hat évünk ott telt el és ott született fiunk, François is, aki elmondhatja Kennedy híres mondatát, amit a felszabdalt Berlinben tett látogatásakor ejtett ki : "Ich bin ein Berliner!"
   Egészen más természetű folklór várt bennünket Berlinben. Akkoriban állt még a "szégyen fala" és mi annak nyugati oldalán laktunk, egy hermetikusan zárt szigeten, az NDK kellős közepén. Furcsa módon azonban, mivel az NDK polgárait éreztük inkább börtönben, ezért sokan nem is voltak képesek egészen tudatosítani, hogy bennünket zár el a fal egy ellenséges ország közepén és nem fordítva.
   A város nyugati fele francia, angol és amerikai megszálló zónára volt osztva, míg a keleti részt tekintették a szovjet zónának, amelyen 3 ellenőrző ponton (check point) lehetett átmenni, persze csak egy irányba : az NDK polgárait lelőtték, ha megpróbálkoztak vele...
   Mi a francia zónában laktunk, a francia hadsereg védőszárnyai alatt, de erről is regényt lehetne írni, ami szerepelt is Gilbert tervei között, de nem lett rá ideje...
folyt. köv.

2009. szeptember 30., szerda

Reggeli fényben



   A kilencvenes években sok ilyen pár perces, tollal, tussal, ecsettel készült rajzot csináltam : jó gyakorlat volt a rajz "javíthatatlansága". Ilyenkor kell az egészet "belátni" egyszerre...

2009. szeptember 26., szombat

Willy Ronis emlékére


   
   Magyarország a nagy fotóművészek bölcsője is. Sokan külföldön lettek híresek, mint Robert Capa, Brassai, Kertész, Moholy Nagy stb... A franciák között Boubat, Doisneau, Cartier-Bresson neve a legismertebb ebből a múlt századi csodálatos generációból, amelynek utolsó élő tagja, Willy Ronis ez év szeptember 11-én, két hete halt meg, 99 éves korában.
   Jó húsz éve fedeztem fel egy kis albumát és azóta is ő a kedvencem. Szülei 1904-ben menekültek Párizsba az odesszai pogromok elől. Apja fényképész és így lesz belőle utód, bár eredetileg a zeneszerzés vonzotta. A minennapok poézisének páratlan festője. Hihetetlen érzékkel kapja el a pillanat múlandó szépségét, melyet képein tesz örökkévalóvá. A fenti, "Provence-i akt" leghíresebb felvétele, 1949-ben készült. Páratlan életkedvvel, élete végéig dolgozott. 88 éves korában még ejtőernyővel ugrott, 2005-ben Párizs városa óriási sikerű  kiállítást rendezett műveiből.

2009. szeptember 23., szerda

Souvenirs, souvenirs

   A napokban eszembe jutott egy régi szó, amit már jónéhány évtizede nem hallottam. Pár éves lehettem, az ötvenes évek legelején. Nagyon megbetegedtem, már a szememet is alig nyitottam ki. A család az ágyam mellett sírt, vagy imádkozott, ki így, ki úgy. Orvosunk, a mentőangyal, hazajött szabadságra a katonaságtól és beadta az akkor még ritka penicillin injekciót, amitől visszajöttem a másvilágról...
   Alighogy a szemem újra kinyílt, enni kértem, ami már napok óta nem fordult elő. "Mit ennél?" - kapott anya az örömhíren. "Cicfarát!" - mondtam én ki nagy nehezen. Amikor kész lett, az utolsó morzsáig kiszedegettem a tányérból, még erőtlenül remegő ujjaimmal. Máig is érzem az ízét, de vajon ki tudja még, mi is az a "cicfara"?...

2009. szeptember 21., hétfő

Gilbert Millet : A vén (a novella vége)




Nagy fába vágom a fejszémet : megpróbálom magyarra fordítani Gilbert "Ancêtre" című novellájának, egyik kedvencemnek a végét. Ez a szövege ihlette a mellékelt képemet is. A fordításával már régóta próbálkozom, az eredménnyel eddig sohasem voltam megelégedve: az írása olyannyira koncentrált, hogy csak némi gallicizmus becsúszása árán tudtam eddig megúszni a feladatot, esetleg fel kellett hígítani a feszes mondatszerkezeteket. Bevallom, nehezebb, mint amit eddig franciára fordítottam a magyar írókból...




[...] Simon immár nem hazudtolja meg a korát, gyér haja és ráncos arca láttán senki sem ütközik meg merev, tétova tekintetén. Nathalie, a kontyos öreg hölgy várt rá, kikeményített ruhában. Szó nélkül elhelyezte új otthonában, melynek falai kevésbé fehérek, bútorai szegényesebbek voltak. Odaadta kerek, római számlapos, fémes ketyegésű ajándékát : Karine ébresztőóráját, legalábbis annak tökéletes mását.

Gyomra magasságában tartja két kezében, köréje görbül, a szoba mindig ugyanazon sarkában, ajtótól, ablaktól egyenlő távolságra, a nyers fénytől, a tálcahordozók, söprűk, injekcióstűk, a gyanakvó tekintetű, visszatartott mozdulatú, egyazon fehér köpenyes néma árnyékok, élete asszonyainak betolakodásától lehető legmesszebb. Mihelyt a szemét lesüti, magával ragadja a lendület, a díszlet módosul, a csempét fényes padló váltja fel, melynek minden villanása ismerős. A fáradt függönyű szobában szúnyog zümmög, még nem állapodott meg a plafonon.

Napjában kétszer a kerek fehér lap rátalál arra az ideális pontra, amin a nagy házban megállt, a színes babák között, türelmesen ki kell várni és a végtelenségig nyújtani azt a pillanatot.

A négyest éppen csak érinti, a kilencest eltakarja a legnagyobb, és a nyílvessző megáll kicsit a tizenegyes előtt. Eljön a pillanat, amikor a mellkas megszelídül, a karok és a lábak abbahagyják a kalimpálást és Karine homlokán kidagadnak az erek. Eljön a pillanat, amikor csak az idő lüktetése töri meg a csendet, amikor az ajtónyílásban megjelenő szülők mosollyal jutalmazzák tettét és még egyszer leköpik a kis ringyót.

2009. szeptember 17., csütörtök

Valenciennes-röl...

   Valenciennes-be szinte a véletlen sodort bennünket. 6 év Isztambul után vissza kellett jönni Franciaországba: a külföldi szerződések általában maximum kétszer 3 évesek. Gilbert-t várta a Bordeaux melletti előző munkahelye, az Óceán és a legendás borvidék (nem szerette a bort, egy kortyot se nyelt le...), de inkább az ország legészakibb csúcsát választottuk, amelyből csak Lille volt ismerős, az is csak futólag. Hallomásból úgy tudtuk, hogy ez Franciaország egyetlen vidéke, amely híres az itt lakók nyílt, vendégszerető, kellemes fogadtatásáról, ami Libourne után nagyon elkelt volna. S nem is csalódtunk!
   Már az első élmény is kellemesen lepett meg bennünket: alig ment el a sokat látott holmijainkat szállító kamion, csengetnek az ajtón. A nyílásban még ismeretlen szomszédunk : "Bizonyára nem került még elő a konzervnyitójuk, jöjjenek át ebédre!" Máig is tartó barátság lett belőle... S az efféle kellemes benyomás számtalanszor igazolódott az immár 19 év alatt.

* a fenti kép a városi könyvtárban őrzött számos kodex egyikéből való : Szent Amand életéről szól a XII. századból.
folyt. köv.

2009. szeptember 15., kedd

El Goléa, Timimoun...

   Az igazi utazást, az egzotikumot mindenképpen a Szahara jelentette. Még az idő is más ritmusban folydogált a sivatagban, sőt, időnként mintha meg is állt volna... Legmesszebbre a Timimoun nevű oázisig jutottunk el, ahol a fenti képen látható színben vöröslik a homok is. A házakon szinte nincsen nyílás, az ajtókon hétrét görnyedve lehet belépni. Minden árnyéknak értéke van. Az emberek ernyedten üldögélnek a falak tövében, szinte arra sem véve a fáradságot, hogy a szemük, szájuk körül hemzsegő legyeket elhessentsék. Ez már szinte a fekete Afrika, de egy bizonyos sivatagi fekete Afrika...
   Másik távoli élményünk El Goléa-hoz fűződik, félúton Ghardaïa és Timimoun között. Csodálatos és óriási oázis. A pálmaliget minden négyzetcentiméterét művelik: kis kertekre, sőt zsebkendőnyi búzatáblákra bukkan a sétáló a fésűs zsilipekkel működő, öntözött zöld tengerben.
  Itt ért bennünket életünk első homokvihara is. Addig csak hallomásból ismertük, nomeg néha Constantine-ig is elhordta a sirokkó a finom homokot kóstolóba. Az oázison kívülre indultunk kis kirándulásra egy sivatagi tóhoz. Egyszerre minden előzetes figyelmeztetés nélkül feltámadt a szél és egy szempillantás alatt vastag homokfelhőbe burkolt bennünket: eltűnt az ùt, 1 méternél tovább nem láttunk. Az autót is befújta 30-40 cm mélyre, szemünk szánk tele lett az egyszerre szúróssá vált finom homokkal. Jobb híján bemenekültünk az autóba, mást úgy sem tehettünk. Meddig tartott a tehetetlen várakozás? Igen hosszúnak tűnt. Egyszer csak, honnan, honnan nem, kivált a homokfelhőből egy kis teherautó és kihúzott bennünket a csávából. Ők a "ködben" is felismerték az irányt, látatlanban is látták a kis köves utat, amiről letérni a homokba temetkezés veszélyét jelentette...
folyt.köv.

2009. szeptember 7., hétfő

Egy cserép kaktusz


   Ezek az óriási kaktuszok kerítés gyanánt is szolgálnak a házak körül: be kell vallani, meglehetősen hatásosan védik a portát! Ráadásul a gyümölcsük fogyasztható, bár én nem kóstoltam meg... Amúgy is volt mit kóstolni, elsősorban a "kuszkusz" nevű nemzeti eledelt, aminek sok változata létezik a Maghreb országaiban. Szomszédunk is meghívott egyszer bennünket : egyszerűen körül kellett ülni "törökülésben" (ugyan az araboknak nem sok köze van a törökökhöz, akik életem másik nagy fejezetét képviselik...) a nagy tálcára helyezett tálat és mindenki szedegethette az ujjaival belőle a húst és egyebeket...
   Megkóstoltuk a dromedárhúst is egy oázisban, ahol más húsfajta nem akadt. Az íze nem rossz, bár édeskésebb a mi húsféléinknél. A disznón kívül egyébként ugyanazt eszik, mint Európában.
   A datolya a másik nemzeti eledel, számos receptje létezik. Legfinomabb azonban a napon érlelt, mézédes. Küldtem belőle volt diákjaimnak is egy nagy csomaggal Szentesre...
folyt. köv.

2009. szeptember 4., péntek

Âge mûr... * Beérés?... de hova?


   Egyik fényképész barátom a tavasszal végre megjelentette az évek óta dédelgetett fotóalbumát meglehetős sikerrel. Nekem is nagyon tetszenek a fotói, 25-től 60-on túli nők, többségük először állt ruhátlanul lencse elé. Ráadásul megkérte mindegyiket, hogy pár szóban foglalja össze a rendhagyó élményt. Kivétel nélkül pozitiv visszhangot kapott modelljeitől. A szövegek többnyire ugyanolyan megindítóak, mint a képek. 
   Ezt a rajzot egyik egyik képe ihlette, szabadon...

2009. szeptember 3., csütörtök

Sivatagi ötcsillagosok


   Sivatagi kalandozásaink során sokféle szálláson megfordultunk: a nagyon kényelmes tengerparti szállóktól a katonák által kölcsönzött méretes sátorig, amely alatt több mint tízen szorongtunk, mint a szardíniák a dobozban...
   Biskrába iskolai szünet alatt érkeztünk és már csak egyetlen nagyon szerény szálláson maradt hely. Kaptunk a ritka lehetőségen. Amikor a kulcsot kértük, a tulajdonos azt felelte: várnunk kell egy kicsit, mert épp egy másik vendég vitte el (az egyetlen kulcsot, amely mindegyik szobára használatos volt...). Mondanom sem kell, hogy éjszakára minden elmozdítható bútort európai bizalmatlansággal az ajtó elé hurcoltunk...
   Touggourt, El Goléa, Timimoun, Ghardaïa mind megmaradt elevenen, főleg az illatok, a símogató meleg (természetesen nem a rekkenő nyár kellős közepén utazgattunk), a kényelmes, pálmaligetre néző, erkélyes szobák, hogy a Földközi-tengert ne is említsem. E. bizonyára élénken emlékszik minderre...
   A fenti fénykép is egyik "szállodánkról" készült : jobb híján nomád sátorban aludtunk egy baráti belga házaspárral. Még örültünk is a váratlan egzotikumnak. Az egyetlen probléma az ajtó gyanánt szolgáló lebegő szőttes, főleg ha fúj a szél ! Reggelre szemünk, szánk tele volt homokkal, még fogunk alatt is az ropogott...
folyt. köv.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...