Keresés ebben a blogban

2010. február 23., kedd

Illusztráció Gilbert egyik novellájához


A rajz még a kilencvenes évek közepe táján készült.
A novella címe : "Un Milliardième" (Az idő milliárdnyi töredéke), a rajznak néha a "Condition masculine" (Férfisors) alcímet is adtam... Értelmezze mindenki szabadon...

Nincs hozzá közvetlenül köze, de erről jut eszembe, hogy miután Gilbert jobban beilleszkedett a családomba, úgy találta, hogy a nők többsége visszaél a családon belüli hatalmi helyzetével. "Vos femmes sont des mantes religieuses" - tudatosította bennem az eddig természetesnek vett állapotokat. Hogy mi az a "mante religieuse" ? A biológusok talán kiigazítanak, ha nem "imádkozó sáská"-nak kellene fordítanom... Mindenesetre a francia megfelelője a kopuláció végeztével felfalja a hasznát veszített partnerét...

2010. február 20., szombat

A Laon-i katedrális homlokzatának részlete


Ezt a rajzot még 1997-ben csináltam (nagyítóval a kézben, jó szemmel és kis türelemmel megáldva meg is találhatja valaki az aláírást és a dátumot valahol elrejtve...) A Laon-i katedrális gyönyörű, méltóságteljes, és valahogy olyan, mint a város lakói : titokzatosak, irtóznak felhívni magukra a figyelmet, elbújnak még a turista-invázió elől is... Még a környéken lakók se nagyon tudják, hogy a laon-i Franciaország egyik legrégebbi gótikus katedrálisa, a párizsi Notre-Dame elődje, s egyes részletein még a románkor maradványai kísérleteznek a tért hódító gótikával. Annak még a város lakóinak többsége sincs tudatában, hogy Laon, Franciaország hajdani fővárosa, nagy kulturális központ volt a középkorban, ahol talán Chrétien de Troyes is megfordult egy időre élete végén, a 12-ik században, hogy megírjon egy eltűnt Tristan et Iseut változatot. És hogy ez a titkait féltékenyen őrző város rejti talán Franciaország legnagyobb számú középkori emlékét, többek között templomos lovagok kápolnáját...
Gilbert Laon-ban született és én is ezt a várost fedeztem fel elsőként Franciországból...

2010. február 16., kedd

Részlet SZENDREY Júlia két leveléből PETŐFIhez

A két levél között alig több, mint három hónap telik el. Mégis, mintha nem ugyanaz a személy írta volna mindkettőt... Hová lett az első óvatos, majdnem hidegfejű józan mérlegelése, leckéztető bölcselkedése? Valami végigsöpört azóta az óvatos úrleányka szívén, aminek talán a beteljesült szerelem a neve?...

Nagykároly, 1846. október 21.

Én, megvallom, hogy szeretem önt, jobban, mint bárkit; de én nem merek bízni magamba, hogy azt érezni fogom később is, midőn többszöri összejövetelünk és kölcsönös megismerkedésünk tán oly színben fog egymásnak mutatni, mely nem lesz arravaló, hogy szerelmünket megerősítse. És, ha éppen való az, amit egy író mond, hogy : nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa, mint a megszokás. Ez engem elrémít, mert inkább távol egymástól egy vágyteljes életet, mint közömbösséget egymás mellett! (...)
Óh, ha ön oly szenvedélyes nem volna. Mindig féltem az ily szenvedély lángjaitól, mely éppen heves lobogása által, nemcsak mindent, ami a közelébe jön, hanem csakhamar önmagát is felemészti. (...)


1847. február 8.

Óh, lásd, úgy szeretlek én, mint lelkem mennyországát, földi üdvösségem teremtőjét. Ha téged nem bírhatnálak : elsötétülne életem, de kínos éjjelét nem vigasztalnák csillagok; a fájdalom széttépné szívemet, és szabadulásérti könyörgésem az átok visszapattanó szavai lennének. - Most tudod, mennyire szeretlek, tudod, mennyire bírod szívem, lelkem minden érzeményét... De hátha talán elveszti becsét szerelmem már most előtted, mert tettszomjú lelkednek nem kell érte küzdeni... Óh, irgalom! mondd, hogy mégjobban szeretsz! (...)

in "Magyar szerelmes levelek 1528-1944" Gondolat, 1976

2010. február 13., szombat

Filmes "labda" Myrtille-től

Nehéz "labdát" kaptam Myrtille-től... Nem elkapni nehéz, hanem tovább gurítani. Öt másik személynek, aki magyarul is tud és látogatjuk egymást a blog-szférában. Az én választékom ugyanis még elég szegény (de annál kivételesebb minőségű!), mivel magyar blogom alig féléves és 4-5 hűséges hozzászólón kívül nem is tudom, ki az a napi 20-25 látogató...

Nagyon szeretek moziba járni, azazhogy Gilbert-rel ez volt egyik közös kedvtelésünk. Egyedül már korántsem olyan kellemes, hiszen nincs kivel megosztani a film alatti és utáni benyomásokat. Moziban is jobb filmet nézni mint tévében, még nagy képernyővel is... Hiszen teljesen körülvesz a kép, benne vagyok szinte, mint Voody Allen Pourple Rain-jében.

Először is Csuhraj : Ballada a katonáról című filmje jut eszembe, még kamaszkoromból. Vlagyimir Ivasov ihlette minden bizonnyal első igazán mély és évekig tartó szerelmi érzéseimet, melynek tárgya a "Vologya" titkos álnevet viselte, még akkor is, ha a tárgy időnként változott, az álnév maradt, hogy ne lehessen hozzáférni... Csuhraj ellenállhatatlanul szép és tiszta lírája nagyon megfelelt egy 15 éves kamasz lelkivilágának, főleg az alig 20 éves Ivasov, akinek ez volt első filmje. Szeretném-e vajon újra látni? Olyan ez, mint a régi szerelmes levelek böngészése...

Ritkán csal ki könnyet belőlem egy film. Néhányszor ez is megesett, sőt olyan is, hogy még ha sokadszor látom, ugyabban a pillanatban a hatás mégis előlopakodik, ellenállhatatlanul. Ilyen a Cercle des poètes disparus (mi volt magyar címe? talán Eltűnt költők társasága), annál a jelenetnél, amikor Robin Williams búcsúzik az osztályától és egyenként, lassan, mindegyik fiú feláll a pad tetejére. Az erős emocionális visszhang sohasem lep meg bennünket valami titkos ok nélkül. Valószínűleg rövidke (5 éves) tanári pályafutásom minden nosztalgiája belesűrűsödik : szerettem tanítani, sok egykori diákommal, kollégával máig is kapcsolatot tartok és szerintem ez a világ legszebb, legkivételesebb hatalmat kezünkbe adó mestersége: az emberanyag még formálható állapotában. Ne higyjétek, hogy mindig könnyű volt!

Legutóbb egy új francia filmet néztem meg : Une exécution ordinaire (Mindennapos kivégzés) Sztálin utolsó hónapjaiban játszódik, amikor is elviselhetetlen fájdalmainak enyhítésére egy Alvina nevű fiatal orvosnőt hívat magához, aki kézrátétellel enyhít rajta. Ennek nyilván nem szabad kitudódnia, ezért teljesen elszigeteli a világtól és családjától. A film hihetetlenül pátoszmentes eszközökkel teremt elviselhetetlenül nyomasztó drámai légkört. 1 óra 40 percig ültem mozdulatlanul, kényelmes mozifotelembe szögezve...

Eszembe jut egy pár éve látott másik francia film is : Comment j'ai tué mon père? (Hogyan öltem meg apámat?) Fordított Kain és Abel história, ahol a film legnagyobb része Michel Bouquet (színészóriás) és Charles Berling öszeütközésére épül.

A Jancsó filmek nagy sikerei egyetemista koromra estek. Megvallom, nem voltam filmnyelvének fenntartás nélküli rajongója, kissé mesterkéltnek éreztem erősen stilizált szimbólikáját, egy álmodott, de nem ismert népiességből merítve. Jobban tetszett Kovács András : Hideg napok című filmje, aminek viszonylagos politikai bátorságát is értékeltem.

Hát megvan az öt, bár igaza van Gabinak és Myrtille-nek is, hogy a választás majdnem véletlenszerű.
Tovább adom : http://fallerjancsi.freeblog.hu; http://bikfic.blogspot.com; http://mardihongrois.blogspot.com;

Tehát, ha a meghívottak lesznek szívesek felvenni a labdát, válasszanak öt filmet, ami eszükbe jut hirtelen, majd adják tovább öt személynek, közölve az őket meghívó és a további meghívottak címét.

Többet egyelőre nem tudok, mert vagy játszottak már, vagy nem tudnak magyarul, vagy nem akarnak részt venni... Désolée...

2010. február 9., kedd

Kis téli nosztalgia...

Ki emlékszik még a volt falusi gyerekek közül a tél nagy rituális eseményére, a disznóvágásra ? Az én legrégebbi ezirányú élményem még azokból az ősidőkből való, amikor a pörkölést is szalmával végezték, nem pedig steril gázos pörkölővel, amelyik gyorsan lehántja ugyan a disznó hátát, de sokat elvesz a látványból is meg az ízekből is... Még olyan halvány emlékem is van, hogy dunántúli nagyszüleimnél elszaladt a hátán égő máglyával az áldozat, nyilván ügyetlen böllér keze nyomán...
Az ötvenes években egyetlen hízóra volt engedély, annak is jó részét "be kellett szolgáltatni" a tanácsházára. Mégis ünnep volt az esemény, amire napokkal előtte kellett már készülni : lehozni a padlásról a bezsírozva várakozó üstöt, bográcsot, beszerezni a nagy mennyiségű borsot, paprikát, hagymát és fokhagymát, valamint üres kolbászbelet. A család minden tagja, még az oldalág is mozgósítva volt : mindenkinek megvolt a maga "reszortja". Amikor a "karmester", a kövér böllér hajnali 4 óra tájt megérkezett, a "zenekar" már indulásra készen, felhangolt hangszerekkel várta. A kupica pálinka felhörpintése után kipakolta különböző méretű, gyakran egész vékonyra használódott szerszámait és a férfiak kimentek az udvarra, mi, gyerekek meg a dunyha alá dugtuk a fejünket is, hogy ne halljuk a disznó hörgésbe fulladó sivalkodását...
A legkopogósabb fagyos telet kellett választani erre az eseményre. Körös-körül vakító fehér hó, amit az áldozati hely körül söpörtek csak el; a szalma lángja, füstje keveredik a pörkölt bőr illatával, s mi gyerekek, azonnal kapunk is a frissen lenyisszantott fülből egy darabot...
5-6 óra körül sor kerül a reggelire is : a frissen felfogott vér hagymával pirítva, aminek mennyei ízére hányan emlékeznek még ?

2010. február 4., csütörtök

Radnóti Miklós : HASONLATOK

Annyi, a halál témája körül forgó "post" után balzsamként hat ez a Radnóti vers:

HASONLATOK

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz ,
s rejtelmes ízü vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst -
és néha félek tőled én,
ha villámszínü vagy,
s mint napsütötte égiháború :
sötétarany, -
ha megharagszol, ép
olyan vagy mint az ú,
mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

1941. november 16.

2010. február 2., kedd

In memoriam Rády Krisztina

Nem tehetek másként, mint hogy a magyar blogomon is megemlékezzek Rády Krisztináról. Személyesen nem ismertem, csak életének tragikus eseményei miatt került a médiák össztüzébe. Bennfenntesebb párizsi berkekben forgók azonban már a kilencvenes évek vége óta ismerik, rendkívüli energiával vetette magát a különböző kulturális programok szervezésébe, főleg a Magyar Intézeten keresztül, aminek pár évig művészeti felelőse is volt. Rock-fesztiválokon vett részt, József Attilát és Molnár Ferencet fordított és vitt színre és magyarra ültette át Marjane Satrapi nagy sikerű "Persepolis"-át... nehéz lenne mindent felsorolni is !
Miért beszélek róla múlt időben, holott korban lányom lehetne (igaz, elég korai...)? Január 10-én, bordeaux-i otthonában felakasztotta magát. 41 éves volt. Hagyott rövid búcsúlevelet, amit szerencsére nem vetettek a nyilvánosság elé prédának. 12 éves fia talált rá, amikor egy baráti ebédről hazament. 7 éves kislánya sem volt otthon, szerencsére (?). Csak férje aludt éppen ebéd után, egy másik szobában...
A döbbenet általános : Bertrand Cantat rock-zenész felesége volt, aki egyúttal a görög tragédiák formátumát érte el. Mintha a fátum üldözné : miután Marie Trintignant színésznővel villámcsapásként egymásba szerettek és emiatt elhagyta családját a születendő második gyerekkel, a vilnius-i, Marie halálával végződő tragikus verekedés után 8 évi börtönre ítélték. Krisztina mindvégig tartotta benne a lelket, kiszabadulása után is. Az utóbbi hónapokban újra megpróbálták együtt. Ennek vetett végett az öngyilkosság.
Találgatások : vajon miért most, amikor úgy tűnt, hogy rendes kerékvágásba kerül újra az életük. Minek találgatni? Egy ilyen tragikusan magányos elhatározás mélyére úgyse látni. Azóta sokat gondolok rá. Kicsit hasonlít a pályánk, még ha sokban különbözik is. Ő sokkal energikusabb, erősebb volt, mint én. Szívén viselte a magyar kultúra értékeinek megismertetését a franciákkal, amit én kicsiben szintén próbálok művelni. Szerette az embereket összehozni, könnyen barátkozott, ami rám is igencsak jellemző. A látszólag törhetetlen emberek roppannak talán össze... Nyugodj békében, Krisztina...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...