In memoriam Székhelyi József (1946-2018)

    

   Tegnap délután akartam megírni ezt a bejegyzést, de egy hosszú, több mint másfél órás telefonhívás elvette a rászánt időt. Tudom magamról, hogy ha még melegében nem teszek meg valamit, a szándék, az "ihlet" elmosódik és helyette maradnak a kétségek: vajon tényleg meg kell írnom?... Felesleges... Nincs benne semmi eredeti... Minek ezrediknek beállni a sorba?...

   De a téma nem hagyott nyugodni. Székhelyi József meghalt. Már-már átsiklottam a hír felett: a neve mondott halványan valamit, talán egy agg operaénekes?... Aztán elkezdtem nézni néhány interjút. Rájöttem, hogy fiatal színészként még ismerhettem egy kicsit a hetvenes évek elejéről, hiszen 1 évvel volt nálam idősebb. De pályája nagy része, a jelentősebbik, kiesett az én látókörömből, mint a legtöbb ígéretes tehetségé.

   A neten nagyon sok visszhangot kapott a hír. Sőt, majd 1 év óta, miután rákbetegségét nyilvánosan is bejelentette, áradt feléje az együttérzés, a biztatás, mely tudvalevően szárnyakat ad. A színpadi nyílt taps, a lelkesítő munka elfeledteti a fájdalmakat, a sötét gondolatokat (a kimerülés csak aztán jön), a népes családi és baráti kör, mindenki pozitív példára vár... S ő maga is azt mondta, le fogja győzni az alattomosan támadó kórt. Olyan lelkesen, meggyőzően mondta a kamerák előtt... Tartozott ennyivel a szeretet-hullámért. S talán eleinte magát is meg tudta győzni.

   A ráktól mindenki fél. Maga a szó is szinte tabu: helyette a kegyes "hosszantartó betegség", "alattomos", esetleg "végzetes kór", amiből mindenki azonnal ért, de valamennyire elmossák a kicsit babonás félelemmel kiejtett "halálos ítélet" brutalitását. 

   Egy év óta számos interjút adott, ezekből alakult ki bennem a képe, hiszen sajnos, filmen és főleg színpadon nem láthattam. Nem véletlen, hogy a kamera szinte mindig közelről mutatta az arcát. Mágikus erő áradt belőle. Óriási meggyőződéssel, fantasztikus (és nagyon ritka!) dikcióval tudott a szeretet adta energiáról beszélni. Választékosan szép és pontos nyelven. Majdnem meg is győzött.

   

Augusztus végi garden party...

    Múlt vasárnap délután átadhattam magam kedvenc időtöltésemnek, a beszélgtésnek.

   Egy baráti házaspár szervezett nyári családi összejövetelt egyik társulati csoportunk tagjainak: voltunk vagy 25-en a kertben, gyerekek, felnőttek vegyesen. Még a nap is gyönyörűen, már nem perzselőn (25°) sütött ránk. A hús nyárson sült a házigazda irányításával, a hozzávaló salátákat a meghívottak hozták össze, a desszertnek szolgáló gyümölcs-salátával együtt, melyet vanilia fagylalttal bolondítottunk meg egy kicsit.

  Kezdem kiheverni a kánikula nyomait, mely az első napokban (a lábadozás valójában majd egy hétig tartott...) teljesen erőtlenné tett. Az izzasztó páradús magyar nyár szinte "kilúgozott", csak lengedeztem, mint gyenge fűszál a szélben... Még az itteni 10°-kal kevesebb is csak lassanként segített talpra állni: hiába, nem vagyok már a régi, de az is lehet, hogy az elmúlt év eseményei éreztetik még hatásukat...

(a kép más alkalommal készült!)

   Igy nem vettem részt a kerti játékokban, csak ültem a napernyő alatt. Szerencsére

csupa kedves ismerős vett körül és jó beszélgető-téma is akadt bőven. A háziak fiával pl. jó ideig az írás rejtelmeiről cseréltünk izgalmas tapasztalatokat. Nemsoká 30 éves lesz, kolumbiai felesége kislányukkal épp családlátogatáson volt nagyon távol. Még kamasz korában ismertem meg: szemlélődő kiskamasz volt, kék szemű, szőke, hallgatta az asztal körüli nagy beszélgetéseket, melyekben legtöbbször apja vitte a szót (ez is olasz származásáról árulkodik; különben matematika tanár a helyi egyetemen). 

   Innen indult el voltaképpen az érzelmek, emóciók kifejezésének nehézsége, melyre gyerekkorunk bizonyára tartósan rányomja bélyegét. Megkérdezte, miért írok én franciául. Mondtam, hogy bizonyos témákról magyarul  -  egyelőre  -  képtelen lennék! (az a bizonyos szükséges távolságtartás közvetlen átéléseink és a belőlük táplálkozó mű között!) Innen már csak egy lépés volt Alain Badiou könyvecskéjének felidézése (itt olvashato). S egy vallomás részemről: néha nagy nosztalgiát érzek a szerelem érzése iránt! Milyen is volt az a ma már távoli idő, amikor az említett érzés egyszer csak teljesen átalakította az ember tekintetét... Amikor úgy érezte, hogy 30 centivel a talaj felett jár, mit jár, suhan... Hogy belülről óriási életöröm motorja fűti... Az asztal körül ülő nagymama barátnőim többsége nem osztotta velem ezt az intenzív szellemidézést... De az is könnyen lehet, hogy nem merték bevallani, még maguknak sem...

Részlet...

Az alábbi szöveg részlet abból a kb. 1 órás felolvasásból, melyet október végére készítek.

Átdolgozok a 2011-ben Richarda által eljátszott 5 magányos nőalakból 4-et, de maga a motívum egy leendő regénynek is fontos része lesz. 

A fordítás kapásból készült, bizonyára ráférne egy kis finomítás, mint mindig...

"(...) Az esküvő napján kevesen ültünk az asztal körül. December volt, úgy emlékszem, karácsony előtt pár nappal. A háború nemrég ért véget, kemény tél volt, örültünk, hogy életben maradtunk. Testi-lelki sebeinket ápoltuk, számbavettük, ki jött haza, ki maradt ott örökre. Az én titkos nagy szerelmem az utóbbiak közé tartozott. Csak egy fénykép maradt belőle. Senki se tudott róla, főleg anyám nem! Ritkán vettem elő, nélküle is könnyen fel tudtam idézni az arcát, szőke hullámos haját és szürkészöld tekintetét, mely oly sokszor állapodott meg rajtam. Éreztem tarkómon, amint megállt mögöttem. Kezével sokszor a padomra támaszkodott, míg a füzetem fölé hajolt. Valahányszor ellenállhatatlan tűz árasztotta el az arcomat, még a szemem is elhomályosult tőle... Mélyen beszívtam bőrének illatát, a dohány és a levendulaszappan keverékét, s kezemmel letakartam a meleg nyomot, melyet az ő keze hagyott a tintafoltok között.

    Én voltam a kedvenc tanítványa. Tizennégy évesen nagyobbnak, érettebbnek tűntem a koromnál. Az is lehet, hogy az anyám által rámszabott nehéz élet tette, hogy gyorsabban értem. Mielőtt a frontra indult, hazakísért az iskolából. Annyira szerettem volna, hogy a néhány száz méter, mely házunkat az iskolától elválasztotta, a végtelenségig tartson! Hogy sose érjen véget! Pedig nem történt semmi sem. Arról beszélt, hogy milyen fontos, hogy egy ilyen jófejű gyerek, mint én, tovább tanuljon. Félig-meddig figyeltem csak a szavaira, minden idegszálammal élveztem a közelségét, kezének gyönyörűséges súlyát a vállamon, s teljes erőmmel azt kívántam, érezze meg, mennyire szeretem... A kapunk előtt hosszan rámnézett, tekintetéből mintha kis fájó sajnálkozást olvastam volna ki... Sietősen megcsókolta az arcomat és búcsúzóul kezét nyújtotta. Már elnyelte a sötétség, amikor meg mertem nézni a kezembe csúsztatott fényképet. Ennyi maradt belőle. Elvitte a háború.

   A szerelem szó most is őt idézi fel bennem. Én, vén bolond, makacsul őrzöm lelkem mélyén a hajdani érzést, az egyedülit, mely fel tudja idézni a szédítő és beteljesületlen vágyat, a csakis hozzá fűződőt. Nem öregedett az egy szemernyit sem. Hozzá menekülök, ha vígaszra van szükségem: mégsem éltem hiába, hisz találkoztam a szerelemmel...

   Hogy be nem teljesült? Talán jobb is így: nem nyűtték el a mindennapok..."

Rövid magyar vakáció

Alice

    Rövid, de nagyon meleg!

   Az Alföld déli részén, a Tisza partján, nagy páradús hőség fogadott bennünket: pont olyan, amit nehezen tudok elviselni! Volt már benne részünk pár évvel ezelőtt is: amikor az ember letusol és a törülköző nem töröl szárazra, még harmadjára sem... Amikor nehezen húzzuk magunkra a ruhát öltözködés közben... Pihegtem, mint a partra vetett hal és permetező bőrömet törölgettem állandóan, éjjel pedig a párnámat forgattam, hogy egy kicsit hűsebb helyet találjak csuromvizes hajamnak... Alig mentem ki a házból, pedig lassan az is 27°-ra melegedett, a vastag falak ellenére, lehúzott redőnyök mögött.

   Mindez azonban lényegtelen a kellemes emlékek mellett! Újabb 2 hét a gyerekekkel, meleg együttlétek az ottani családdal, mármint megmaradt tagjaival. Öcsém immár dédnagypapa lenne 69 évével, ha nem halt volna meg 2003-ban... 

   A gyerekek elmentek 3 napra a Balatonra, én pedig a pihenő otthonmaradást választottam, a találkát kedvenc kísérteteimmel, akik kezdik már megszokni nyarankénti rövid felbukkanásomat. A ház is szépül, évente kell rajta ezt-azt elvégezni (köszönet unokaöcsémnek a munkálatok megszervezéséért és sógornőmnek a festők utáni kitakarításért!). Apa valahai műhelye is kellemes fehérre meszelt külön szoba lett. 

   TV, Internet és egyéb képernyők nélküli napok voltak. Mind az öten sokat olvastunk, kártyáztunk, rajzoltunk. A gyerekek a Tiszára is lejártak délutánonként. 

   Egyhangú szavazással mindenki nagy elégedettségének adott hangot. A repülő (Air France) 1 órás késéssel indult és éjfél után kerültünk ágyba. Másnap ebéd után autóba ültem, hogy újra felvegyem a csend fonalát...