Keresés ebben a blogban

2010. december 26., vasárnap

Új év...

A közelgő új esztendőre mindazoknak, akik készakarva vagy véletlenül
lapjaimra tévednek,
a lehető legjobbakat kívánom.
Kísérjen mindenkit szerencse, jó egészség és lelki béke.
Találja meg mindenki a megoldást elsősorban saját magában : akkor már a többiek is mögéje, köréje sorakoznak...
De ha önmagával nincs jóban, hiába vár bárkire is...
Ez a segítőtárs viszont mindig kéznél lesz...
Boldog új esztendőt mindenkinek!



2010. december 18., szombat

Emlékszem...



Az egyik rendszeresen látogatott francia blogon Bottle elindított, George Perec mintájára, egy emlékezet-idézőt. A kommentárokban aztán mindenki hozzátehette a maga listáját, ami nyilván sosem lehet végleges...
Ime az enyém, szubjektív ugyan, de biztosan találkozik egy-egy ponton másokéval...

Emlékszem, hogy régen mindig nagy volt a hó télen és apa a befagyott Tiszán gyalogolt át erdőt vágni a túlsó partra...

Emlékszem, hogy az osztályban olajozott padló várt bennünket a nyári szünet után, és olyan kátrányos volt a szaga sokáig...

Emlékszem, hogy az utcákat nálunk akácfák szegélyezték akkoriban és virágaik bódító illata maga volt a tavasz...

Emlékszem, hogy a nyarat szinte végig mezítláb töltöttük, s milyen nehéz volt újra cipőt húzni az évnyitóra...

Emlékszem, hogy a vasárnap délelőtti matinéra kitelt a pár forint a zsebpénzünkből...

Emlékszem, hogy nagybátyám hintó elé fogott két szép lovával várt bennünket a bobai állomáson, amikor nyár elején érkeztünk az Alföldről, és akkor kezdődött a több hetes mesebeli vakáció...

Emlékszem a fosztott kukorica illatára és a gyenge főtt kukorica ízére...

Emlékszem, hogy az első táncdalfesztiválokat még szomszédnál nézték a hónuk alatt sámlival messziről odaballagó utcabeliek...

Emlékszem, hogy a nem egészen 400 km-es vonatozás Dunántúlra reggel 5-től d. u. 4-ig tartott, de csak miután fele gyorsvonat lett; azelőtt már előző este 8 körül elkezdődött...

Emlékszem, hogy milyen izgalmas volt az első könyvtári beíratkozásom 10 éves koromban : igazi olvasó lettem...

Emlékszem, hogy első vonatos élményeimben fapados volt a vagon, közepén kis kályhával, melyre a kalauz néha dobott egy lapát szenet...

Lehetne még a végtelenségig szellemet idézni, de folytassátok ti, ha van kedvetek!

2010. december 10., péntek

Itt a tél, de

amiről írni szándékoztam, annak nincs látható köze a képen látható báránykához, mely zsebkendőnyi kertem gyepét van hivatva legelészni... igaz, minimális sikerrel. Inkább ebben a karácsonyi, ádventi hangulatban eszembe jutottak gyerekkorom templomhoz fűződő emlékei. Megintcsak visszapillantás, de hátha mond valamit a fiatalabbaknak is...
Anya protestáns családból "szakadt" az Alföldre, majdnem színtiszta katolikus faluba, ahol talán 10 főt tehetett ki a máshonnan jött néhány evangélikus. Bennünket öcsémmel katolikusra kereszteltek. Jött az első áldozás napja, amit már egy héttel előbb lelki vizsgálat (vagy inkább tortúra) előzött meg : a pap, aki még csuhát viselt akkoriban, lelkünkre kötötte, hogy a nagy nap előestéjén minden bűnünkért kérjünk bocsánatot szüleinktől. Anyával még könnyen átestem a dolgon, de apával nem volt szokás közöttünk az efféle "ömlengés". Végül valóságos zokogás árán bírtam csak kinyögni a kérdéses mondatot és szegény apa, maga is kényelmetlenül érezve magát, sietve véget vetett a pszichodrámának.
Nagyanyám, aki különben ritkán tette be a lábát a templomba, megkövetelte tőlem a minden vasárnapi nagymisét és a minden hónap első vasárnapi áldozást. Ez utóbbit persze gyónás előzött meg, amitől már előre viszolyogtam. Maga a gyóntató-fülke is olyan félelmetesnek tűnt a benne uralkodó baljós homálytól, hogy ha lehetett, messze elkerültem. Havonta egyszer viszont nem kerülhettem el 14 éves koromig... Igyekeztem mielőbb túlesni rajta, mint valami nehéz vizsgán, amire soha nem tudtam felkészülni. A rácson át kivehetetlen kövér fülnek próbáltam kinyögni nagy nehezen összegyűjtött "bűneimet", melyekből, bárhogy igyekeztem is, sohase jött össze három-négynél több. Ilyenkor következett az ingerült ösztökélés : "Na mi lesz, tán harapófogóval kell belőled kihúzni a bűneidet?" Esküszöm ez a mondat a "harapófogóval" szó szerint beivódott az emlékezetembe, mintha csak belemarták volna. Nem voltak nekem bevallani való bűneim, sőt, még tettem is hozzá (hazudtam, káromkodtam - pedig sosem!), hogy meg legyen elégedve a plébános úr... Igy lettem végül is hazugságra kényszerülve! Az utána következő áldozásról sem maradt felemelő emlékem... Akkoriban még sorba térdeltünk az oltárt elválasztó korláthoz, öregek, fiatalok, s kinyújtott nyelvvel vártuk, hogy a pap rátegye az ostyát. Hittan órán lelkünkre kötötte, hogy véletlenül se ropgtassuk meg, sőt fogunk ne is érintse, mert az maga Krisztus Urunk teste... Több se kell egy gyerek fantáziájának : hazáig próbálgattam nyelvemmel lepiszkálni a szájpadlásra tapadt, papír ízű, megpuhult valamit, nehogy még harapással is terheljem lelkemet... Mindez bizonyára hozzájárult a vallástól való teljes eltávolodásomhoz, mert az állandó bűntudat szítása azt az érzést keltette bennem, hogy a vallás csak a földi siralomvölgyet tudja nyújtani nekem egy nagyon is hipotetikus paradicsom reményében, egy Big Brother -szerű istenség állandóan figyelő szeme alatt...

2010. december 6., hétfő

Flörtök, szerelmek anno...

Nem szívesen engedek a kísértésnek, hogy kinyissam az emlékek dobozát, s kiszabaduljanak olyan kísértetek is, akiknek talán örökre bezárva a helyük. Mert minek is élesztgetni a múltat, minek olyan illúziókba ringatni magunkat, ami csak szemfényvesztés... Őrizzük inkább az említett szemfényt a jelenre és a jövőre, ehhez kell kötődnünk, ebben kell élnünk, olyan aktívan, amennyire izületeink és agysejtjeink állapota engedi...
Mindez nagyon bölcs elhatározás gyümölcse, kérdés, hogy meddig tudjuk magunkat hozzá tartani. Ráadásul manapság nagy divat a mindent elsodró nosztalgia-áradat, amiben magam is tevékenyen részt veszek a sajátomon és Ági blogján, helyesebben az általa kezdeményezett nagy sikerű közösön. Hiába mondom józanul magamnak, hogy a múltba kalandozás annak a világos jele, hogy a jelen és méginkább a jövő bizalmatlanságot kelt, esetleg korunk, fizikai állapotunk arra ösztönöz, hogy szép és rendíthetetlen fitalságunk, esetleg mesés gyerekkorunk biztonságos meleg vizeire evezzünk vissza, sőt nyakig belé is merüljünk...
Itt van pl. ez a fénykép : Ivan küldte még 1972-ben, miután jó 2 évig leveleztünk még Leningrádból hazatértem után. Pedig e két dátum közé befér az egész történet : 1971. márc. 17 - 1971. máj. 17. Talán vagy 15 találkozás, fájdalmas elválás és két éves tisztázása a történteknek levelekben, mert az úgy könnyebb, ugyebár, a másik nem tud rögtön ellentmondani, mérlegelhetjük érveinket. A múltkoriban csak úgy kíváncsiságból beütöttem a nevét a Google-be. Fel is tűnt a szófiai egyetem pszihológia tanszékének vezetői között (tényleg pszichológia szakos volt), telefonszám, fogadóórák, stb. Hirtelen elképzeltem nagypapaként, esetleg kopaszon, pocakosan és sietve eltűntettem a képernyőről a szellemidézés eredményét...

2010. december 1., szerda

Illyés Gyula : Kháron ladikján (részlet)

A napokban kezembe került ez a vékony könyvecske, még 1969-ben adta ki a Szépirodalmi. Nézem az árát, 17 Ft. Belül pedig : 0 P 59 K, vagyis O rubel 59 kopejka. Moszkvában vettem a magyar könyveket is árusító könyvesboltban, ahová rendszerint ösztöndíj osztás után zarándokoltunk el, mert a hónap végére általában még ennivalóra is be kellett osztani.
Miért veszem most a kezembe épp ezt a könyvet? Mert lassan elérem azt a kort, amikor egyenesen hozzám is szól, megértem jobban, miről is van itt szó. Az öregedésről, a halálról, amely úgysem kerül el senkit, jobb tehát megbékélni a gondolattal, hozzászokni a méltó, udvarias távozáshoz...

(...) Miért öregszik vajon legkorábban épp az arc? Erre ezernél több a magyarázat. Az a pajzs. A külvilággal való küzdelemben az kapja a legtöbb ütést és próbát. Nemcsak a széltől, a fagytól s a jégveréstől. A többi élőlény tekintetétől is, azaz lelki nyilától; valamint az eseményektől, a kis és nagy történelem nyilaitól.
A férfiarc áruló torzulásai és sebei védelmére, azaz elrejtésére sokan tartják kínálkozó eszköznek a szakálleresztést. Szóltunk róla, közel sem kimerítően. Az állunk alatti bőrleffentyű, az emlìtett ökörnyaki lebernyeg eltüntetésére szolgált hajdan a nálunk Kossuth-ról elnevezett szakáll. Állunk kétoldali bulldoglógványának eltakarására a Bismarck-bajusz volt alkalmazható. Ideig-óráig ez is, az is, mert hisz a tünetek jelentkezésével a védelemnek ez az útja egykettőre a torzonborzulatnak ahhoz a bokorsűrűjéhez visz, melyet Tolsztoj, Shaw meg a próféták serege viselt, s melyek mélyén ismeretlenül ugyan, de az az érzésünk, hogy riadt partizánként lapul a jobb sorsot érdemlő arc, fölöslegesen. Mert hisz amivel álcázza magát, az is akkorra már kiáltóan vénülési jel.
A nők orcái védhetetlenek. A festék ilyenkorra éppoly áruló, bús őszi bozót. Nem művi úton, hanem természetivel - szívből eredővel - kell megóvnuk őket.


2010. november 25., csütörtök

Leningrád, folytatás...

Olvasgatom az 1971-ben íródott "naplófélémet" még Leningrádból. Hihetetlen, menyit éjszakáztunk! Igaz, hogy huszonegynéhány éves korában az embernek még nem kell takarékoskodnia az erejével, és rugalmasan kiheveri az éjjel 3 óráig is eltartó beszélgetéseket, melyek hol egyikünk, hol másikunk szobájában zajlottak, esetleg csoportfelelősünk, kísérőnk, szegedi tanárunk, H. Anna szobájában, akinek azért kijárt az a luxus, hogy egyedül lakhatott. Többször is olvasom, hogy ennek és ennek levágtam a haját (még Annáét is!) : a napló szerint valóságos fodrász-szalont nyithattam volna, magyarok, oroszok (minden lehető nemzetiséget beleértve), fiúk, lányok jöttek rendszeresen, könnyelmű bizalommal a kezem alá... Igaz, hogy a városban nagyon gyér volt az efféle szolgáltatás és az akkori orosz nők híresek voltak rosszul fésültségükről! Azt mondanom se kell, hogy ingyenes volt a kezelés...
Illusztrációként, hogy milyen is volt egy akkori 23 éves leányzó átlagos hangulata ott a leningrádi zimankós télben, íme egy bejegyzés:
1971. febr. 22. hétfő : Marival bevásárolni megyünk, vagy 7 rubelt hagyok ott, és ráadásul csak kajára. Étvágyam, úgy tűnik, javul. Elhatároztam, hogy a kaján nem spórolok, de akkor min? D.u. mosok, heverészek, alszom, csak éppen nem tanulok. Az Оттепель-t befejeztem. Nagyon érdekes könyv, jó lenne elelmélkedni róla , mégjobb lenne valami hozzáértővel megbeszélni. Este még nagy beszélgetés Zsicával. Arra is kíváncsi vagyok, mi lesz itt mindenféle jóslás nélkül? Erről ennyit. Éjfél felé fogok hozzá a fogalmazáshoz."

2010. november 18., csütörtök

2010. november 13., szombat

Visszatérés a blog-bolygóra...

Majd egy hónapig hiányoztam a blog-szférából - helyesebben talán úgy kell fogalmaznom, hogy nekem hiányzott a blogom ápolása, hiszen a kínálat amúgy bőséges maradt... Miután tegnapelőtt visszajött a javítóból csodás e-Mac-om, végre visszataláltam régi reflexeimhez, a magyar ékezeteket is tartalmazó táblázathoz, amely nélkül érthetetlen bejegyzéseket nem akartam közzé tenni.
Kapok néha "magánúton" alig titkolt, többé-kevésbé baráti szemrehányásokat, melyek szememre vetik feltételezett "hűtlenségemet" vagy a "hazához", vagy a "nyelvhez", melyet immár 36 éve elhagytam. Nem érzem igazoltnak ezeket az alig burkolt vádakat, arról nem is szólva, hogy senkinek sem adatik meg a jog arra, hogy ha még jószándékból is, de ítélkezzen mások választásai fölött, miután annak motivációi rejtve maradtak előtte... Nincsen kezében minden adalék az igazság kiegyensúlyozott megítéléséhez. Én legalábbis igyekszem ehhez tartani magamat. Meg aztán a választás legyen az egyéni szabadság kérdése, már amennyire lehet...
Röviden még egy aktuális témáról : mióta franciák közt élek, megtanultam, hogy november 11-e ünnep. Az Armistice, az I. világháborút lezáró, francia-német békeszerződés aláírásának évfordulója, amelyet 1918-ban írtak alá egy vasúti kocsiban, az Oise megyei Rethondes-ban (ugyanott, mint 22 évvel később, 1940.június 22-én, lezárva a másodikat, legalábbis a hivatalos kormány szemében...). Annak idején, még magyarországi időmben, novemberben csak a Nagy Októberi Forradalom volt ünnep : a veszteseknek nincs mit ünnepelni... A család férfigenerációinak amúgy is kijutott a világháborúkból : nagyapáimnak az első, apának a második. Sokat meséltek róla. A versailles-i szerződésről is, meg a két világháború közötti gondosan szítogatott irredenta hangulatról, ami megint divatba jött, úgy tűnik... Nekem a családi tanúvallomásokból főleg az maradt meg, hogy minden háború végül is egy embertelen méretű katasztrófa és a határokat nem odébb tologatni, hanem eltörölni lenne legjobb...

2010. október 16., szombat

Radnóti Miklós : ÉJFÉL

ÉJFÉL

Két felleg ül az esti ég
nehéz hajában és egymásra dörmög,
éjfél van, összebotlik épp
siralmas szerda és hitvány csütörtök.

Fű nő, rügy izzad, hallgatag
gubók ölében készül már a lepke,
halat pólyálgat a patak,
gyöngy pára száll az álmodó hegyekre.

Gyöngy pára száll pilládra is,
a szádra szárnyas, könnyütestü árnyék,
hajadban kislányos, hamis
fogócska izgató emléke hál még.

Oly szép vagy és oly fiatal!
s én arra gondolok, amíg csodállak,
hogy vár talán még diadal
és várnak még beszédes pálmaágak!

1937. április 23.

2010. október 12., kedd

La madeleine de Proust...

Ági legutóbbi bejegyzésének olvastán lehetelen föl nem idézni a gyerekkor ízeit. Sajnos, nem vagyok Marcel Proust, akit egy régi süteményillat az idő és az emlékezet messzemenő távlataiba kalauzol és azt művészi módon sejtetni is képes...
Azért egy-két íz erejéig talán... A gyerekkor ebben is meghatározó : a mindenkori nagy fölfedezések színtere. S a felnőttek dolga, hogy ezek a fölfedezések valóban varázslatosak legyenek. Olyannyira, hogy felnőtt korra is jusson a poggyászunkból.
Az ötvenes években voltam gyerek. Most már jobban tudom, mennyire nehéz évek voltak, de a felnőttek sok mindent ellepleztek gyerekszemeink elől. Most már tudatosul bennem, hogy húst csak vasárnap ettünk, de emlékezetemben csak a vasárnapi asztal ünnepi hangulata maradt meg : a csirke- vagy galambaprólékból készült leves csigatésztával és az azt követő paprikás uborkasalátával. Utánozni lehetetlen, s mondom magamban, talán mások a nyersanyagok más ég alatt... Itteni vendégeimnek így is tetszik, de nem ismerik az eredetit... Kellett ahhoz az ünnepi hangulat is, a három generáció az asztal körül s apa ünnepélyes mozdulata, mellyel kettészelte bicskájával a tyúk vagy kakas fejét és ketten öcsémmel megosztozkodtunk a tarajon és a velőn, hogy egyformán "okosodjunk"... El is hittük, hogy ez a világ egyik legjobb falatja és hogy valamiféle beavatási szertartás részesei vagyunk.
A sok íz közül egyik legemlékezetesebb a görögdinnye szezonja. Apa estefelé biciklijén meghozta az óriási sötétzöld gömböt, s titokzatos mosollyal megkopogtatta, hogy halljuk tökéletes érettségét, s nyálunk is összefutott a megsejtett fölséges ízekre. Néha még a "léket" is megkóstolhattuk előzetesként. Máig is így kóstolgatom a finom mézes ízt és azt hiszem, sikerült átadnom a "beavatást" fiamnak és unokáimnak is...

2010. október 6., szerda

Leningrádi kezdetek...

Nézem az общая тетрадь naplóként szolgáló első, 1971. febr. 14. vasárnapi bejegyzését, az elkenődés mélypontján íródhatott : "... Szeretnék Moszkvába menni, de egyedül nincs kedvem. Sok bonyodalommal jár. Mindenesetre Gáljának írtam. Áginak is. Nincs étvágyam. Fogytam. Félek, hogy megint olyan gebe leszek. (valószínűleg a moszkvai 46 kilómra céloztam - hol vagyok ma már e gondoktól?) De kinek tetsszek? Nem mindegy? " Szobatársaim fakó kék szemű, tejfehér bőrű északi lányok. Nyina finn, mintha róla mintázták volna elveszett hazája szobrát. Csendes, diszkrét, óvatos, politikai eszmecserébe nem bocsátkozik. Ha teheti, hazamegy Karéliába a családjához. Zsenya orosz, bőbeszédű, szentimentálisan kedves, sokáig levelezünk még hazatérésem után is.
Már az első hetekben Különös élményben van részem : poloskák hada támad meg, mihelyt a villany kialszik. Csak a csípéseket számolhatom, sohasem láttam még poloskát és mindig az éj leple alatt támadnak. Hiába jön a tetőtől talpig fehér kezeslábasba öltözött fertőtlenítő brigád, csak annyit érnek el, hogy a poloskák odébb költöznek, és mihelyt tehetik, visszajönnek. Érdekes módon két szobatársamat békén hagyják, nyilván csak az én véremet találják egzotikusnak.
Minden tanácsot kipróbáltam, s reményvesztetten egyik orosz tanárunkhoz fordultam. Ő ajánlott valami vegyszert, amit vízben kellett - volna - feloldani, de biztos ami biztos, én azon töményen öntöztem a faágyam repedéseibe és a fal mentén végig. Kis idő múlva megismerkedhettem a fejvesztetten menekülő, agonizáló alattomos ellenség valamennyi generációjának több lapátra való vert hadával... Még most is beleborzongok az emlékbe...

2010. október 4., hétfő

Leningrád, anno 1971...

Hát így néztem ki valahogy ötödéves egyetemista koromban, a féléves leningrádi ösztöndíj idején. A moszkvai év éppen lejárt s az új rendszer értelmében ötödéveseket küldtek ettől kezdve és csak félévre. Megpályáztam ezt is, akárcsak Bácskai Mari barátnőm, moszkvai évem bensőséges tanúja, orosz-francia szakos csoporttársam. Leningádban már nem laktunk egy szobában, csak egy magyar jutott két oroszra. A kollégium is új volt aránylag, erről tanúskodott a széljárta "senki földje", amelyen át gyalogoltunk sokszor sárban, helyenként a gödrökön hanyagul átvetett deszkákon egyensúlyozva, a metró felé. A Pedinsztyitut a Nyevszkij közelében volt, a központban.
Moszkvában állt meg a vonatunk és a néhány előző évi "moszkvaiban" dúlt a nosztalgia az alig fél éve elhagyott város és főleg az ott töltött év emlékei iránt. Nem volt kedvünk tovább menni! Leningrádba érkezni januárban nem mondható barátságosnak! Bár a higany nem zuhant a moszkvai -30°-ig, de a páradús, a tengeri metsző szelekre tárva nyitott város -15°-ban szinte jobban fáztunk! Kellett hozzá egy-két hónap, hogy végletesen és visszavonhatatlanul beleszeressünk Nagy Péter fenséges alkotásába...

2010. szeptember 29., szerda

Eszti és Jóska


Régen elporladtak már... Életem első felének fontos elemei voltak, csak a szomszéd utcáig kellett elszaladni. Naponta többször is megjártuk az utat öcsémmel, s nagynéném is gyakran befutott ezzel-azzal, egy kis kóstolóval, kis tökmaggal vagy pattogatott kukoricával. Ez utóbbiak alapozták meg a hírnevét a faluban : a piacon, a sportpályán nem múlt el alkalom, hogy kis kocsijával ne lehetett volna megtalálni, szívélyes, nevetős, nagy hangú kínálgatásai hűséges vásárlóközönséget gyűjtöttek köréje.
Már a nyár végén beszerezte a "nyersanyagot" : pattogatni való kukoricát és sütőtök magot. Piaci és meccs-napokat megelőzően kora hajnalban kelt, éjjel kettőtől már pirított, pattogatott a nyári konyhában, nyugdíjkiegészítőnek. Büszkén újságolta, hogy lányának, uokájának, s később dédunokáinak is tudott belőle juttatni!
Mindenkit túlélt a családjában. A nyolcvanon jóval túl még ellátta a kertjét, felszedte maga a pár bokor krumplit is, permetezte a szőlőt. Minden évben kiásta, majd tavasszal újra a kertbe ültette híresen szép, kövér piros muskátlijait. Fáradhatatlan energia szorult belé, nehezen lehetett vele a lépést tartani.
Eltemette 9 évvel fiatalabb öccsét, férjét, vejét és egyetlen lányát. A képen 16 évesen menyasszony. Élete egyetlen nagy szerelme Jóska, tökéletes ellentéte. Amilyen pezsgően életvidám volt ő, a vőlegény annyira csöndes, szelíd és lassúan megfontolt. Amikor a szülők ellenzik a korai házasságot, csak ennyit mond : "Vagy Jóska, vagy a kötél!" Ennek már nem lehet ellenállni, összeházasodnak.
folyt. köv.

2010. szeptember 26., vasárnap

Móricz ürügyén egy és másról...

Miből alakulhat ki egy "teljes" írói arckép? Elsősorban a művek számítanak, nyilván : az író és minden más alkotó, elsősorban általuk létezik. Hogy milyen volt magánélete, az csak anekdotikus adalék, legfeljebb rávilágítás az életmű egyes pontjaira. A mű élete önálló, egyedül kell megvalósulnia. Mint gyerekeink, akiket ugyan mi bocsátunk útjukra, és akármilyen jó vagy rossz poggyásszal is, de a maguk útját kell megjárniuk.
Az életrajzíró, a kritikus, az esszéista segíthet a megértésben, rávezethet oly titkos utakra is, amelyekről néha magának az alkotónak sincs tudatos sejtelme. A napokban láttam egy beszélgetést Brett Easton Ellis amerikai íróval. Az újságíró, Ellis műveinek jó ismerője, találó és elmés kérdéseket tett fel a mű rejtelmeivel kapcsolatban, melyeken maga az író is csak ámult-bámult." Mindez benne lenne a regényeimben? Tudja, az írás félig-meddig tudatos cselekvés. Szerencsére nem lehet mindent előre megtervezni. Néha elcsodálkozom, hogy a kritikusok mennyi mindent fedeznek fel bennük, amiről nekem fogalmam se volt..."
Mi mindenből áll össze a Móricz-képem? Művein kívül a Naplók, levelei, az Életem regénye, lányai róla szóló könyvei, a tanulmányok, a pletykák (némi fenntartással), Rippl-Rónay csodás pasztell portréi - még távolról sem értem a végére. Nem utolsó sorban saját megérzéseimből... Az írónak is joga van "csalni" : elhallgatni, megszépíteni, estleg a másik végletig eltúlozni a tényeket. Joga van, mert végsősoron a mű számít!

2010. szeptember 20., hétfő

2010. szeptember 16., csütörtök

A cigánykérdésről dióhéjban...

Elszabadultak a szenvedélyek, egész Európa egymással versengve állítja pellengérre Franciaországot (legalábbis a francia kormányt) a cigányok ideiglenes és nem engedélyezett szálláshelyeinek kiürítéséért és a lakók csoportos hazatelepítéséért, főleg Romániába. Távolról sem vagyok a Sárközy rendszer híve, féltestvérség ide vagy oda. Azonban a képmutató vagy széplelkű túlzásoktól mindig is irtóztam. Egyesek a rossz emlékű fasiszta deportálásokat emlegetik párhuzamként, ezzel főleg a koncentrációs táborok áldozatainak emlékét alázzák meg. Mert miért is hagyják el tömegesen a cigányok eredeti hazájukat, főleg Romániát, az erre a célra kapott 8 millió € segítség ellenére? Tudomásom szerint itt senki nem szervez ellenük milicista irtó-akciókat... Akik - önkéntes alapon - a hazatelepülés mellett döntenek (nyilván ösztönzik is erre őket), kapnak 300 € készpénzt + még 100 €-t gyerekenként ez nyilván nagyobb összeget jelent Romániában a havi kereseti átlag tekintetében, mint itt... Legtöbben úgy nyilatkoztak különben, hogy pár hónap múlva visszajönnek... A deportálásokból nem sokan jöttek vissza...
Nem vitatható, hogy Sárközy a szélsőjobb szavazatai felé sandít, amikor a bűnözés és az idegenek, esetleg az idegen származásúak közé von párhuzamot alig kétértelmű szónoklataival. (közben elfelejti, hogy anyai-apai ágon ilyen máshonnan jött vér csörgedezik benne, hogy ediggi feleségeit ne is említsem, melyek közül Cécilia apai neve Ziganer volt...) Csak azt szeretném, hogy mindenki söpörjön egy kicsit saját portája előtt is...

2010. szeptember 11., szombat

Az író és a feleség (aki nemcsak múzsa... vagy egyáltalán nem az...)

Olvasom Móricz Zsigmond megrendítő 1924-25-ös Naplók-ját. Napló a maga nyers és spontán őszinteségében, ugyanakkor a legtisztább irodalom is, mert egy nagy író talán még céltalan és öntudatlan firkálás közben se tud másként írni, mint egy zseni. Az alábbi részlet témája egy Tolsztojról szóló cikk, amit a feleségével vívott szüntelen közelharcban eltépett. Janka intuíciója nem csal, amikor megérzi, hogy a ő kapcsolatukról is van szó.

"...Tolsztoj tragédiája a férfi és a nő harca. A férfi belopja magát a házasság falovában a nő életvárába, és egy idő múlva (nem mondtam, hogy a varázs, a szerelem elmúltával) belülről döngeti, rombolja a várat.
Tolsztoj, a regényíró, aki ezer alakot lát, és elveszti önmagát. A feleség egy határozottabb, állandó akarat.
A regényíró kitárva az egész világnak, az egész emberiséget akarja : a nő csak őt.
A regényíró egyszer csak rájön , hogy ez a világ ellensége a feleségének, kénytelen magába zárkózni. Az asszony azt mondja : én nem változtam.
(...) A nő nyilatkozata : húsz évig a nyár úgy tűnt fel, mint boldog ünnep. A férfi nyilatkozata : tökéletes vagy, de nem tudsz követni szellemi életemben. (...)
Aztán, hogy mért nem váltak el : mert az asszony nem változott, tehát nem eresztette el. Ha az asszony szerelmes lett volna másba, egy más életbe, őt könyörtelen kilöki. De hol van, aki egy Tolsztojjal versenyezzen, egy (öregedő) feleség szemében, akit egy élet és kilenc gyerek köt hozzá, s az a hit, hogy neki csak nem szabad engedni, és akkor minden rendben lesz.
Aztán, hogy Tolsztoj megtalálta végre azt az egyetlen pózt, amelyben ő épp olyan egyéni, eredeti és normális, mint a legutolsó paraszt. És a felesége, a halál után, menyugodott, elmúlt hisztériája, paranoiája, végleg győzött, fehérbe öltözött, s gyönyörködött unokái víg játékában.
Ez volt a cikk. (Szép cikk volt.)"

Aki a naplót olvassa, állandó ambivalens érzéssel küzd : bepillant egy óriás mindennapi, liliputi méretű küszködéseibe, mondván, hogy akárcsak mi is, mindennapi halandók, de ugyanakkor rá kell eszmélnie, hogy ha szemei az óriás agyaglábainak szintjén kalandoznak, a felhőkbe veszett fejét nem is látja...

2010. augusztus 31., kedd

Ki ismeri?...

Hozott még a nyár elején a postás egy csomagot : meglepetésként érkezett, de amikor kibontottam, még jobban meglepődtem. A Szépirodalmi Könyvkiadó 1989-es kiadványáról van szó. Bevallom, kíváncsian nézegettem a soha nem hallott nevet : Bohuniczky Szefi... Valami vidéki dzsentri úrileány illat lengte körül már magát a nevet is. A borítón levő fénykép a múlt század elejét idézi, a Tolnai Világlapja beszámolóit a társadalom magasabb szféráinak mindennapos ünnepi gondjairól...
Amikor olvasni kezdtem, még nem tévedtem megérzéseimben : vidéki úrleány gyerekkori emlékeivel kezdődik. A későbbiekben viszont egy rendkívül érdekes női és írói sors bontakozik ki a sorok mögül. A somogyi udvarházból a pesti irodalmi élet legizgalmasabb század eleji műhelyébe, a Nyugat körül csoportosuló írók közé kalauzol bennünket, ahol is Schöpflin Aladár, Osvát Ernő, Németh László, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond és Pap Károly válnak meghitt asztalszomszédainkká. A második világháborúval érnek véget az emlékek, melyeket 1964-67 között jegyzett le az írónő. 1969-ben, 77 éves korában halt meg, de írói pályája már a háború után lezárult, szinte elfeledkeztek róla.
Íróportréi éles szemű és biztos tollú megfigyelőről tanúskodnak. Ízelítőül : "A Gyász egyszerűségével, tisztaságával, a valóság igazságával egy új Németh Lászlót hozott. Realistát és gondolkodót, aki megmutatta, hogy az élet legapróbb dolgait elcsípi, és hogy ezeket fontossá tegye, nőalakot választott regénye hősének, mert az élet apróságai csak asszony életében szőnek mesét. Csak az asszonyi sors válhat kicsiségek és kicsinyességek folytán epikussá.(...)"

2010. augusztus 26., csütörtök

Szembesítés... folyt. köv.

Volt kedves tanárom mindenképpen azt szeretné hallani, hogy lassanként egy hullámhosszra kerülünk a múltba kalandozást illetően... Én ugyanis kézzel-lábbal tiltakoztam mindig ellene, mondván, hogy a múltba menekülés annak a biztos jele, hogy a jelenben nem érezzük jól magunkat és a jövő szorongató bizonytalansága elől a biztos, ismert, rossz meglepetéseket már nem tartogató múlt langyos melegébe vágyunk, ahol mindent megszépítenek az emlékek... Legalábbis válogathatunk közöttük. Ami engem illet, a múltbani búvárkodással inkább a jelent szeretném jobban megérteni, valamint azt is remélni, hogy még a jövő is érdekelni fog az utolsó sóhajomig...
Ezen a képen talán 3-4 éves lehetek. Szeretek időnként szembenézni ezzel a bizakodó, kíváncsi tekintettel : vajon mit szól hozzám, nem okoztam-e csalódást a jövőbe vetett rendíthetetlen bizalmát illetően ? Mennyit valósítottam meg álmaiból ? Nehéz a számvetés, változtatni meg amúgy se lehet semmin sem...

2010. augusztus 23., hétfő

Szellemidézés...


A múltkoriban megírtam francia blogomon gyerekkori emlékeim között három szomszéd öregasszony pár vonallal felvázolt alakját. Már akkor is forgattam a fejemben, hogy magyarul is elkövetem ugyanezt, ami mégsem lesz ugyanaz. Homályosan éreztem ugyanis, hogy várnom kell egy kicsit, hogy magyar bőrömbe is visszabújhassak és a szellemidézés megtörténhessen, anélkül hogy a francia szöveg "fordítása" lenne...
Terka néni, Veca néni, Piros néni... Már régen elporladtak, mint ahogy mi is elporladunk - ki emlékszik még rájuk rajtam kívül?... Jobboldali szomszédunk volt Veca néni. Mindig is özvegynek ismertem; barátságtalan, szófukar, magányos öregasszony volt, feketébe öltözve, fejkendőben télen-nyáron. Időnként pesti unokái jöttek, s bár velünk egyidősek voltak, mégsem keveredtek közénk, bezárva tartotta őket. Mélyen bevésődve mégis az egyik legkorábbi emlékem fűződik hozzá.
Karácsony este volt, még az ötvenes évek elején. Lehettem öt vagy hat éves. Volt ugyan karácsonyfánk, de az alatta várakozó ajándékok messziről sem közelítették meg a mai bőséget. Mégis nagy volt a várakozás és a torokszorító örömteli meglepetés. Ma is élesen előttem van a kihímzésre váró pici kis terítő, pár szál színes fonallal és egy tűvel... Azonnal nekiláttam nagy boldogan, de a kezemre csapott valaki és szigorúan megrovott egy nem is sejtett bűnömért : "Nem szégyöllöd magad, hogy szent Karácsony este tűt vöszöl a kezedbe?" Veca néni volt. Hiába küldte el Anya azonnal, szemrehányások zuhataga alatt, vége volt a boldogságnak...
Terka néni, a baloldali szomszéd, az előzőnek gyökeres ellentéte volt. Fogatlan szája gyakran nyílt szívélyes mosolyra, mindig süteménnyel és csodálatos boszorkányos históriákkal fogadott bennünket. Szemverés ellen kígyókra vadászott, melyeknek fejét ezüst pénzzel kellett levágni, a fejeket a küszöb alá temetni és a pénzt keresztút közepén varázsigék kíséretében a háta mögé dobni... Hogy meggyőzzön bennünket, szemünk láttára rakta fel fájós lábaira a kövéren csillogó fekete piócákat, melyeket egy nagy dunsztos üvegben tartott...
Piros néni szemben lakott, velem egyidős unokája egyik legkedvesebb játszótársunk volt. Egyetlen fog árválkodott a szájában, nagy hangon tudott nevetni, de a haragja ugynolyan váratlan viharral tört ki. A szeme sohasem nevetett... Amikor éles hangján elkiáltotta magát a kapuban : "Feriii-kee! Laa-ciii! Jóóó-ska!" , három unokája a környék bármely pontjáról azonnal megjelent.
Feri egy kicsit gyámoltalan, amolyan "nagyanya báránykája" volt, vele jártam egy osztályba. Talán hat évesek lehettünk, amikor valamilyen vita közben egy vesszővel a fejére sóztam, de már futottam is haza és sietve bezártam a kaput magam után. Piros néni visító haragja nem váratott magára, rémséges dühében rázta a kapunk kilincsét, antik átkokat szórva rám : "Száradjon le a keze..." Anya megdöbbenve próbálta csillapítani a dührohamot, s végül nem tehetett mást, mint visszafordította az átkot a feladónak : "A szájjárul a kebelire szájjon..."

2010. augusztus 18., szerda

Nyári hangulat


Ez a kép még júniusban készült a kertben. A kerítésfal egy része már van vagy száz éves, még nem volt lelkem bemeszelni többek tanácsa ellenére sem : olyan ez, mint a ráncaink, melyekre életünk története van felkarcolva... Kicsi ugyan ez a kert, de élő : időnként megdolgoztat egy valamelyest, hogy ne felejtsem el őseim beidegződött kézmozdulatait, a föld érintését az ujjaim alatt, a gaz szakszerű és gyors eltávolítását vegyszer nélkül és anélkül, hogy a gyökereken eldobnánk a hasznos és jótékony földcsomót. Madarak jönnek néha szedegetni, főleg feketerigók így nyáron.

Még este tízkor is világos van júniusban, a lemenő nap utolsó sugarainál fényképezni is lehet. A kellemes, langyos estében jól esik egy kis kerti vacsora Muriel és Richarda társaságában, akikkel a felolvasóesteket szervezzük. Muriel a költészet, Richarda a színház eminens szószólója.

2010. augusztus 15., vasárnap

2010. augusztus 12., csütörtök

Megint vers...

PILINSZKY János

AZT HISZEM

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

2010. augusztus 9., hétfő

Újra tollat fogni...

Már a címnél meg kell torpanni... Ki fog még tollat manapság? Annyira és egyre jobban a billentyűkhöz szokott nemzedékek kezére áll-e még írószerszám, olvasható-e még a macskakaparás? Talán nem is vagyunk teljesen tudatában, a haladás, a gyorsaság kábulatában könnyen lemondunk az idő élvezetéről, amiben csak akkor lehet részünk, ha hagyunk is rá belőle... (persze, tudom jól, hogy sokak számára ez csak álmodott luxus-kincs, és amikor már lenne, oly gyorsan fogy mint a Szamárbőr... Peau de chagrin, franciául)
Az az érzésem, hogy a kezünk írása nyom, amit illuzórikus távlatban, de magunk után hagyunk. Őrzök néhány régi levelet meghalt családtagoktól (sőt, Claude Seignolle, a fantasztikus irodalom nagy francia képviselője jóvoltából még egy L. Tolsztoj francia kiadójához írt levele másolatát is!) és számomra a betűkben élő nyomot hagytak maguk után, amely mindig feltámasztja őket előttem. Igy vagyok az élőkkel is : írásuk elevenné, megfoghatóvá teszi őket. Ezért akarok az utolsó mohikán lenni, aki még maga gyártotta képeslapokon, kézzel írott, testre szabott jókíváságokat küld közelebbi barátoknak, ismerősöknek (akiknek tudom a postai címét), még ha jó két hetet el is vesz a sokszorosan tíz lap megírása... Szövik azt a törékeny, de mégis erős hálót, melynek védelmében kevésbé érződik a magány súlya. Hogy mindez sok időt vesz el? Mitől? A pihenéstől, a jótékony semmittevéstől, a kikapcsolódástól (a kötelezőket úgy is muszáj elvégezni, azoknak az idejéből nem lehet elvenni)? Ugyanakkor örömet is okoz, és ez sem lényegtelen nézőpont manapság...

2010. július 4., vasárnap

Epilógus Natasához...

Van egy csomag fekete-fehér fényképem a moszkvai évről. Létezik valahol ez a kis csomag, de a sok költözés, pakolási kísérlet valami olyan biztos helyre süllyesztette el, hogy lehetetlen rátalálni... Igy kénytelen vagyok az internetről "kölcsönözni" ezeket a képeket. Nyilván sokkal jobbak, mint az én kezdő fotós képeim, de hiányzik belőlük a személyes élmény pillanata és a hozzá fűződő emlék.
Ez itt a Vörös teret ábrázolja. Sosem felejtem el az első benyomást, a tér gigantikus méreteit és az én porszem mivoltomat hozzá képest - az egyik cél nyilván el is érődött ezáltal... Abban az időben különben sem voltunk sokan egyszerre a téren nézelődők, kivévé a nagy felvonulásokat, nomeg a Lenin-mauzóleumhoz kilométerekről kígyózó, szigorúan szemmel tartott sorokat.
De térjünk vissza a Natasa epizód utolsó felvonásához. Összeült a товарищеский суд az alagsorban és bennünket, a szobatársakat is felvonultattak tanúnak, a többi között. Natasa sápadtan állt a "bíróság" előtt, melynek fő célja a kipellengérezés volt. Anzselina, bolgár szobatársnőnk, akit magunk között Marival csak красавица-nak becéztünk, nagy buzgalommal áztatta Natasát, mintegy saját példás kommunista magatartását hangsúlyozandó. Ennek ellenkezőjét csak mi tudhattuk Marival... Mindez annyira émelyítő volt, hogy amikor rám került a sor, a felháborodástól remegve védelmembe vettem Natasát, bár a lopást én se tudtam nem elítélni.
Egy reggel eltűnt Natasa. Egyik leghűségesebb hódolója, Tolik, aki mindig kiállt mellette, elmondta, hogy a rendőrségen van őrizetben. Nemsokára behívattak bennünket is (szókincsünk sokat gyarapodott abban az időben!), hogy menjünk Natasáért. Kiderült, hogy a magával vitt borotvapengével felvágta az ereit és a kommunista szombat keretében a folyosót takarító egyik rendőr megcsúszott az ajtó alatt folydogáló vérben... Erre gyorsan elengedték, sőt egy csokor virágot is kapott március 8-a alkalmából!
A Пединститут имени Ленина-ból kizárták, felvették viszont a kevésbé elit Пединситут имени Крупской diákjai közé, hogy ne menjen kárba az éve. Többé nem hallottunk róla.

2010. június 27., vasárnap

Moszkva anno 1969-70...


Térjünk vissza még a moszkvai diákévre. Natasát nagyon szerettük Marival. Szép volt, okos és szellemes, imádta (volna) a szép holmikat, de az akkori üres boltok több órás sorbanállás után sem kínáltak még siralmas választékot sem. Ezért Natasa tőlünk rendelt pár dolgot, amikor a téli szünetre visszajöttünk. Az akkori magyarországi bolti választék is eldorádói volt a moszkvai mellett!
Valóságos udvar vette körül a hódolókból. Néha nem hátrált meg attól sem, hogy egyszerre hívja össze őket, mintegy nyílt konkurrencia-harcnak téve ki a vetélytársakat! Csak néztük Marival, amint ragyogott a maga rajzolta bűvös körben, körülötte három-négy szenvedő, de tágítani is képtelen rajongóval. Akkori ismereteink szerint ez Magyarországon elképzelhetetlennek tűnt.
Óráról hazatérve egyszer, úgy tavasz felé, furcsa légkör fogadott bennünket. Egy nyomozó turkált Natasa holmijai között és arra kért bennünket, leltározzuk át a helyszűke miatt ágy alatt tárolt bőröndjeinket is, nem hiányzik-e valami. Panaszt tettek Natasa ellen, lopás gyanúja miatt. Végül a nyomozó előhúzta Natasa két csizmája orrából Mari usankáját és a híres nyeles bugyik egynémelyikét...
A fejezet ezzel még nem záródott le, sőt, ez volt csak a kezdet...

folyt. köv.

2010. június 25., péntek

José Saramago halálára...


Épp most fejeztem be francia blogomon a bejegyzést José Saramago emlékére. Magyarul is megérdemli, hogy elmeséljem, miért.
Azt, hogy nagy író volt, az 1998-as irodalmi Nobel díj nyertese, mások is megírták. Pályafutását, amely elég későn kezdődött, 50 éves kora után - szegény családból származott, lakatosként kezdte - nálam hozzáértőbbek méltatták és méltatják majd. Én csak egy távolról sem világméretű, személyes élményt mesélnék el.
A Nobel utáni nagy körforgásban eljött ide, Észak-Franciaországba is, a Lille-i egyetem doctor honoris causa címmel fejezte ki elismerését. Ez alkalomból a flandriai dombok között, a belga határon rejtőzködő Marguerite Yourcenar-házban, melyben európai írók alkotóházát rendezték be, találkozót szerveztek az újdonsült Nobel díjassal (aki különben kiválóan tudott franciául). Ezen a találkozón mi is részt vettünk Gilbert-rel, még ha több mint 100 km-t is kellett odáig autózni...
Felovasták a stockholmi beszédét, amelyben, mint szokásos, átfutotta hosszú útját. Többek között hosszan beszélt gyerekkoráról, szegény, írástudatlan nagyszüleiről, nagyapjáról, aki a hideg téli éjszakákon testével melengette az újszülött kismalacokat és halálát megérezve, elbúcsúzott kertje fáitól, egyenként átölelve őket... Nagyanyjáról, aki élete végén majdnem teljesen vakon, a küszöbön ülve fordította üres tekintetét a nap felé és csak ennyit sóhajtott : "Csak az fáj, hogy itt kell hagynom ezt a sok szépséget..."
Nagyon szép volt a hosszú beszéd, mindenki a hatása alatt,teljes szívbedobással hallgatta. A végén odamentem hozzá : "Köszönöm, Monsieur Saramago." - "Miért mond köszönetet?" Elmondtam neki, mennyire felkavaró reminiszcenciákat ébresztett bennem a gyerekkorom iránt. Csak ennyit mondott : "Tudja, máig sem írok le egy betűt se anélkül, hogy ne gondolnék rájuk." Minden egyéb kommentár nélkül arcon csókoltuk egymást.

2010. június 14., hétfő

Moszkva, még mindig...

A legnagyobb megrázkódtatást azt hiszem mindannyiunk számára az ottani vécéhasználat okozta. Mivel a probléma előbb-utóbb megoldásra szorul, jó két héten belül mindenki hozzátörődött : nem mehetett naponta többször pénzes nyugati turisták fogadására szánt szállodákba dolgát végezni...
Hogy szűkszavúan érzékeltessem azok számára, akik nem részesültek efféle élményben : a туалет nevű helyiség kb. négy, szavazófülkéhez hasonló részből állt, azzal az érzékeny különbséggel, hogy WC csésze volt benne (födél nélkül) és főleg, még függöny sem leplezte az elfoglalóját! Orosz társnőink fölguggoltak egyszerűen a tetejére : ez mindenképpen higiénikusabb megoldás volt... Eleinte vettünk az egyik kabinra függönyt, "занято" és "свободно" megfordítható karton táblával, de hamarosan elsajátitottuk a némi egyensúlyozó technikát követelő pozíciót, és még az újságolvasás se jelentett problémát ebben a kényesnek tűnő helyzetben. Egy gyors pillantás a kabinsorra elég volt, hogy az ember megtudja, van-e szabad hely... Máig se értem, mi volt az ajtó megtakarításának mély és rejtett értelme.
Szovjetunióbeli utazásaink során az említett módszer számos változatát tapasztalhattuk meg, egy állandó elemmel : az ajtó hiányával... Azt hiszem, ha szociológus vagy etnográfus lennék, bőven jutna egy alapos tanulmányra belőlük!

2010. június 10., csütörtök

Moszkva, folytatás...

A szobánkban négy fehér vaságy (коӣка) állt, olyan kórházihoz hasonló, rajta szürke katonapokróc. Tiszta lepedőket lehetett bizonyos időközönként igényelni. Ezen kívül egy szekrény négy személyre, valamint asztal és két szék tette ki a bútorzatot. Marival mi voltunk a két magyar, ezenkívül Natasa, negyedéves történelem szakos és Anzselina, egy bolgár, homályosan filológia szakos (azért "homályos", mert megtanultunk válogatni a meséi között a pár hónap alatt...) tette ki a létszámot. Az emeletünk inkább "nemzetközi" volt : a magyarokon kívül egy csehszlovák (akkor még egyazon ország) csoport, valamint Csád, Burundi képviseltette magát, nem beszélve a számos üzbég diákról, akik a folyosó kanyarulatától jobbra népesítették be a szobákat és hétvégeken jó faggyús bárányból készült ételeik szagával késztettek menekülésre bennünket...
A konyha közös volt : egy villanytűzhely és egy asztal árválkodott benne. A legkisebb fakanalat, lábast sem volt tanácsos szem elől téveszteni, ha viszont akartuk látni... A szemetet nagyvonalúan a konyha egyik sarkába kellett önteni, amit aztán a hét végén mindig a soron következő ügyeletes szoba szedett fel és hordott le az udvarra, felmosva utána a konyhát, mosdót és a folyosórészt. A szobát nyilván a lakói tartották tisztán, ki-ki egyéni hajlam szerint. Önellátók voltunk s nem szállodai vendégek...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...