Keresés ebben a blogban

2011. március 29., kedd

"A szerelem dícsérete"...


Ezt a fényképet még 2009-ben közölte a Nouvel Observateur c. hetilap. Azonnal megfogott a kompozíció szépsége. Meg aztán, meglehetősen polémikus téma az öregedés és a szerelem viszonya. Korban is közeledve ehhez a határhoz, mondjam azt, hogy jobban megértem, mint 20-30 éves koromban... Kb. a képpel egyidőben jelent meg Alain Badiou filozófus könyvecskéje "Ėloge de l'amour" ("A szerelem dícsérete") címmel, melyben Nicolas Truong újságíróval beszélget eme örök témáról. Egy mondata miatt szaladtam azonnal a könyvesboltba és olvastam is el egyszuszra: "A szerelem az, mely a véletlent sorsszerűvé teszi."
A filozófus hosszan tanulmányozza korunk egyik jelenségét, miszerint a nyugati típusú civilizációkban lassan minden téren a kockázatmentességet keresi a fogyasztó: a reklám is ezzel kérkedik, a biztosítók is szavatolják. Ha valami nem "jön be", kártérítést lehet követelni. "Jár a pénzemért!" Pár éve hallottam olyan amerikai örökbefogadókról, akik csalódva az "áruban", visszavitték az "eladónak", esetleg kitették egy útszéli parkolóban...
A párválasztásban is egyre nehezebb az elkötelezettség. Felettébb romantikus nevű ügynökségek hirdetik álmaink szavatolt betejesülését. Egyre többen vannak, akik nem bízzák a véletlenre ezt a fontos lépést: garantálja inkább egy személyiség-tanulmányra épülő válogatás (ha számítógép végzi, még kevesebb az emberi tévedés lehetősége...).
Legtöbben a szerelmet se tervezik hosszú távra. A hosszú táv köztudottan sok erőfeszítést, kompromisszumot kívánó építőmunka. A mi felgyorsult életünkben kinek van manapság ideje ilyesmivel pepecselni, esetleg éveket fecsérelni efféle hangyamunkára, amikor a tudósok is kisütötték, hogy a nagy szerelem amúgy se éli túl a 3 évet? Biológiai tény.
Alain Badiou könyvéből végre arra is választ kaptam, miért fogott el legtöbbször valóságos pánik, menekülési vágy, valahányszor valaki vallomást tett nekem (vagy amikor az enyémre került volna sor): "A vallomás az a pillanat, amikor a véletlenből sorszerűség lesz, és ezért olyan veszélyérzéssel, félelmetes lámpalázzal feltöltött a pillanat.(...) "Szeretlek" - jelenti az átmenetet a véletlen találkozásból az oly szilárd építmény felé, mintha az szükségszerű lenne."
Végül illusztrációként idézet André Gorz "Levél D-hez. Egy szerelem története" c. könyvéből: "Nemsokára betöltöd a 82 évet. Hat centivel kisebb lettél, alig vagy negyvenöt kiló és mégis ugyanolyan szép, törékeny és kívánatos. 58 éve élünk együtt és még jobban szeretlek, mint valaha. Újra érzem mellkasomban azt a gyötrő ürességet, melyet csak hozzám símuló tested melege tud feloldani."

(ford. T.R.)

2011. március 25., péntek

Az identitásról

Egyszer Zé megkérdezte: szerintem mi is az identitás? Nagyon izgalmas téma, mondanom se kell, különösen mióta Magyarországról elköltöztem. Még irodalmi folyóiratocskánk, "Hauteurs" is szentelt neki egy számot, Leo Perutz (Kafka kortársa), mint központi figura életművének tanulmányozásával. Prágában született mint német anyanyelvű zsidó, akárcsak Franz Kafka, az osztrák-magyar monarchia idején, a két háború között osztrák lesz Bécsben, majd az Anschluss után Haifába menekül és később izraeli állampolgár lesz. Rendszeresen visszajár azonban Ausztriába és ott is hal meg 1957-ben.
Visszatérve, sokkal szerényebb méretekben, hozzám: 1974-ben költöztem el Magyarországról ("az asszony követi az urát" elve szerint), miután egy évig még Szentesen éltünk az esküvőt követően. Azóta sokféle identitással találkoztam, a francia nyelv használata a mindennapokban kiszorította az anyanyelvemet. Algériában arabok, berberek között, Nyugat-Berlinben a hűvös németek, Isztambulban a közvetlen, barátságos törökök társaságában. Az idézett nyelvekből is ragadt rám valami, az arabot kivéve, mert mindenki franciául beszélt. Hogy az oroszokat ki ne felejtsem szovjetúnióbeli másfél évem alatt... Most meg már 20 éve itt, franciák között. Ki is vagyok hát voltaképpen? Két szék között is a földön találhatja magát az ember, hát még ennyi székkel körülvéve!
26 éves voltam, amikor elköltöztünk Szentesről. Mint itt mondják, a lényeges már megtörtént, mindaz, ami a személyiség alapja, a kulturális és pszichológiai megformálás. Az anyanyelv. ("Nyelvében él a nemzet"...) Amelyen minden fogalom elsőre beugrik. Minden évben legalább egyszer jártunk Magyaroszágon: a szálakat nem szakítottuk el. Kettős állampolgárságomat is megtartottam, bár csak szimbolikus jelentése van: mindennapi életem, gyerekek, unokák, barátok idekötnek. Milyen nyelven álmodok? - szokták kérdezni tőlem. Nem tudom, mint ahogy azt se nagyon, hogy színesben vagy fekete-fehérben-e. Ha kalapáccsal, mondjuk, az ujjamra ütök és szívhezszólóan egy jót káromkodok (amit nem idézek, mert hideg fejjel nem szoktam trágárul beszélni), azt magyarul teszem, mert egyrészt csak én értem, másrészt meg csak így lesz belőle igazi transgression... Unokáimnak magyarul énekelgetem a Bújj, bújj, zöld ág..., Kis kacsa fürdik, és még sok más gyerekdalt, fújja is őket mind a kettő, sőt, az egyetlen altatódal, aminek hallatán a 2 éves Alice rögtön a szemét dörzsöli, az a Nyuszi ül a fűben...
Mint ebből is kitűnik, nem olyan egyszerű az identitást meghatározni. Inkább talán úgy érzem, mintha abból a számtalan hatásból tevődne össze, amellyel az ember élete folyamán találkozik. Melyek lerakódnak az ősöktől, a gyerekkorból hozott alapokra. De a lehetőségek maradjanak nyitottak! Nem tudom úgy képzelni az identitást, mint valami egyszer és mindenkorra megszilárdult kövületet, amely már semmivel nem gazdagodhat. Az identitásom ÉN vagyok, hűségben és sokrétűségben, magyar is meg francia is, sőt talán még kicsit török is...
Kíváncsi vagyok mindenki (esetleg ellen)véleményére!

2011. március 22., kedd

Sol invictus...



Annak bizonyítékául, hogy ide is megérkezett a nagyon-nagyon várt tavasz,
íme a kertemben a százéves téglafal láthatatlan repedésében megkapaszkodott ibolyatő...
Engem mindig meghat az ÉLET efféle, minden akadályon magát átverekedő akarása és önbizalma: ha csak egy múló pillanatra is, de élvezheti a napot, az esőt, onthatja illatát, ha mégoly szerényen is.
A pillanat, ha múlékony is, megér minden kockázatot: belekóstolni az élet egyedi ízébe, csak egy harapásnyira is...
Amikor olyan sokan tetszelegnek a panaszáradatban, s nem is mindig azok, akiknek legtöbb nyomós oka lenne rá, minden csodálatom azoké, akik a megpróbáltatások súlya alatt is boldogan nyitnak szemet minden nap az életre, mondván:
"Megtörtént mégegyszer a csoda!
Még mindig élek!"
S ha hívők, esetleg hozzátesznek még valami köszönetfélét annak, akinek lelkiismeretük szerint tartoznak vele...

2011. március 18., péntek

A mi utcánk 1961-ben...



Régi akvarell még 1961-ből, hetedikes koromból.

2011. március 16., szerda

Illyés Gyula : Kháron ladikján


Kháron ladikján

Kháron ladikja nem akkor indul velünk
midőn lezárul és befagy a szem.
Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt
s ringat a csónakon, amely
- bár nem kedvünk szerint - épp oly gyönyörű part
hosszában suhan el;

épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
épp csak - visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt titkosan ahogy
elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
hagyja a hegedűt.

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
- vidám vita folyik -
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
kifelé a ladik.

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
s ha sír is, hála könnyet ont,
hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d'Oro-t
látott, ha nem lát is viszont!

2011. március 11., péntek

25 éve Isztambulban...

1986 januárjában már második éve laktunk Isztambulban. Előző év szeptemberében sikerül másik lakást találnom, ezúttal a szobáink ablakai, nomeg egy kis erkély is a Boszporuszra nyílt és megvallom, reggelenként első mozdulatom volt a függöny félrehúzása és egy pillantás a Boszporuszra, lent, az ablak alatt... Ez a látvány még sokáig kísértett visszaköltözésünk után is: amikor itt, Valenciennes-ben felhúzom a rolót, a szemben levő házak vörös tégláiba ütközik a szemem... Hiányzik a perspektíva mélysége, nomeg a Boszporusz állandóan változó fényei, a kis és nagy hajók szüntelen nyüzsgése. Még ha nem fürkésztem is megállás nélkül, szememben állandóan benne volt a megunhatatlan látvány 5 éven át!
Most viszont az isztambuli télről akarok néhány szóban megemlékezni. Most olvastam egy ott élő, majdnem törökké lett francia nő blogján, hogy ma havazik Isztambulban... Erről jut eszembe az a bizonyos 1986-os március 6-a (érdekes módon, egynémely dátum milyen nagy pontossággal marad meg bennünk!). Előző nap már 20° körül járt a hőmérséklet, tavaszi szelek fújdogáltak egy ideje és a fűtőolaj-tartályunk is majdnem teljesen kiürült. Ráérünk feltölteni ősszel, gondoltuk megkönnyebbülve. Másnap reggel, a függönyt félrehúzva, jó méteres hó borította az utcát! Az ajtót is alig bírták kinyitni! Ehhez hozzá kell tenni, hogy Isztambul dombokra épült és a parti sávoktól eltekintve szinte minden utca lejtős. A közlekedés azonnal leállt, az iskolákat is bezárták. S mindez 2 hétig tartott, a hó csak esegetett tovább... Eleinte örült mindenki a kis ráadásnak, mert messze volt már az év végi szünet (karácsonyi, ugyebár, nincsen...) A gyerekek szánkóztak az ablak alatt és kunyhót ástak a mély hóba. A házak ereszéről karvastagságnyi jégcsapok lógtak...
A probléma akkor lett kicsit kényesebb, amikor elfogyott a fűtőanyag. A szállító nagy tartályos teherautók nem tudtak közlekedni - egyet láttam a sarokház falába fúródva, keresztben az úton, olaját vesztve, s ezzel még síkosabbá téve az utat... Szerencsésebb ismerősök összegyűjtötték a fűtetlen lakások kárvallottjait és nagy kártyapartikkal teltek a napok. Soha nem láttam még Isztambult ilyen csendesnek. Volt, aki még a síléceket is felkötötte...

2011. március 8., kedd

Nőnapra...


Gondolkodtam, tétováztam, mit küldjek magunknak, magamnak a blogra, nőnap alkalmából, az elsöprő többségükben női látogatóknak (ha van is köztük ritka férfi, a névtelenség, sőt többnyire a némaság ködébe vész... Kár.). Meg aztán, minek is a nőnap, az iyesmit olyankor szokták bevezetni amikor az emígy kitüntetetteknek csak ez az egyetlen nap jár az évből... Hacsak nem valami kereskedelmi fellendítés hátsó gondolata bújik meg mögötte. Végül is úgy döntöttem, hogy 1 nap is jobb, mint semmi, van még megoldásra váró probléma elég, legalább ezen a napon terítékre kerül egy-kettő a magas szférákban, és nőtársaimban is tudatosul saját fontosságuk, egyenlőségük, bár nem egyformaságuk a másik nemmel kapcsolatban. Igen, kapcsolatban és nem pedig szemben, harcos szembeszegülésben... Hiszen mindkettőnek szüksége van a másikra, kiegészítőnek, és nem ellenségnek.

2011. március 6., vasárnap

Közeledik a tavaszi tárlat...


Vészes gyorsasággal közeledik a csoport tavaszi tárlatának időpontja. Ideje lenne az 5 kép elkészítéséhez fogni, mert megint hamar nyakamon lesz a kés... Az az érzésem, hogy megint a szokásos paradoxon rabja leszek: egyrészt nélkülözhetetlen szükségem van szigorú keretre, amely kötelez a cselekvésre, másrészt meg, mint a rossz ló, mindig ellenkező irányba húzok, ha valamerre köteleznek... A józan ész azt suttogja az egyik fülembe, hogy itt az ideje és sok stresszt takarítok meg vele, az ördög pedig a másik oldalon arra csábít, hogy vegyek egy nagy lélegzetet a szabadság és a transzgresszió részegítő illúziójából, még ha drágán kell is megfizetni 2 hónap múlva... Gyerekkoromtól emlékszem arra a megkönnyebbült fellélegzésre, amit bármilyen kicsi haladék is megadott: 5-10 perc a felkelésre, a lefekvés elhalasztása - általában bármi kellemetlen dolog akármilyen kicsi haladéka - kiváltott bennem, s ez ma is folytatódik... Talán halálom napját is sikerül majd elhalasztanom?...

2011. március 1., kedd

Négysorosok

Gabi ötletére válaszul : Pilinszky több négysorost is írt. Közülük íme néhány, az első a kedvencem:

AGONIA CHRISTIANA

Szellőivel, folyóival
oly messze még a virradat!
Felöltöm ingem és ruhám.
Begombolom halálomat.
(1958)


A HARMADIK

Hármunk közűl legmaradandóbb,
örökké fénylő ikonod,
örökké omló homokbuckád,
a legveszendőbb én vagyok.
(1958)


HIDEG SZÉL

lakatlan kő, hever a hátam,
emlékek nélkül, nélkülem,
az évmilliók hamujában.

Hideg szél fújdogál.
(1958)


NÉGYSOROS

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égva hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
(1956)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...